Szüzességének elvesztése után Angéla rácsodálkozott arra, hogy onnantól fogva eltűnt a csókolózás. Mégpedig azonnal, egyik napról a másikra. Mintha elvágták volna. Már nem álltak meg hosszú percekre a nem is annyira eldugott, mégis mindig húgyszagú kapualjakban, és a McDonald’sban sem bújtak össze a papírdobozokban ragadt hagymakarikák, sajtfoszlányok és salátacsíkok fölött. Nem voltak többé délutáni csókcsaták  Angéláéknál, a lányszobában, ahonnét az ajtó tejüvegén keresztül minden kilátszott – vagy ha nem is minden, a mozdulatok mindenképpen –, így aztán úgy kellett tenniük, mintha csupán azért bújnának a spirálfüzet fölött össze, hogy ki tudják silabizálni Angéla olvashatatlanságig apró betűkkel írott órai jegyzeteit. Attól kezdve már Gábornál se csókolóztak, a kockás pléddel borított porszagú heverőn, amely olyan fájdalmasan nyikorgott, mintha a rugók lelke akarna kiszakadni belőle.

Szerencsére Gábor lakótársa a műszaki egyetemre járt, és több órája volt, mint nekik a bölcsészkaron, ráadásul tanulni és rajzolni is gyakran a tanszéken maradt, mivel ott mindig több volt a fény, mint abban a földszinti, udvarra néző, másfél szobás albérletben. A gyér megvilágítással persze nem volt semmi baj. Angélát csupán a heverő ütemes nyikorgása zavarta kissé. Régi emlékeket idézett elő. A tejüveges ajtón keresztül is ugyanilyen hangok szűrődtek be éjjelente a gyerekszobájába – előbb gyakrabban, később ritkábban, hogy aztán az évek múlásával lassacskán el is tűnjenek. Legközelebb Gábor albérletében jöttek elő. De ez most teljesen más helyzet volt, ezúttal ő volt a hang forrása, vagyis ők, egész pontosan Gábor, aki egyre csak azt hajtogatta, hogy nem kell félnie, bízza rá magát, tudja, mit csinál, van tapasztalata. Kissé fölényesen, már-már atyáskodva mondta ezt, Angéla pedig nem akarta kedvét szegni azzal, hogy elárulja neki, egyáltalán nem fél, sőt régóta nagyon várja ezt a pillanatot.

Gábor előtt még csak nem is csókolózott, és a gimnáziumban, miközben osztálytársnői a legfrissebb élményeit beszélték meg, Angéla szorongva és elkeseredve hallgatta a többieket. Arra gondolt, hogy ő nem fog szexelni, hiszen nem annyira csinos és szép, mint ezek a csajok, ráadásul itt ez az idétlenül bumfordi, műanyag keretes, vastag lencséjű szemüveg, amivel csupán a legkisebb probléma, hogy a kézírása olvashatatlanul apró lesz tőle, az igazi baj az, hogy soha, de soha nem fog miatta egyetlen fiúnak se tetszeni. Okos és magányos vénkisasszonyként éli le az életét.

A szex bekövetkezett, a csókolózás viszont eltűnt, csak néhány futó csók, vagyis inkább szájrapuszi maradt, és rögtön, úgymond, a lényegre tértek. Nem mintha Angéla ezt gondnak tekintette volna, egyszerűen rácsodálkozott, hogy az első szexet követően nincsenek csókcsaták. Behatolás és aktus van, mert az magasabb rendű dolog, amely után nem lehet a szimpla csókolózáshoz visszalépni. Persze amennyiben megismerkedett volna egy másik férfival – jutott Angéla eszébe évek múltán, pár hónappal a gyerek megszületése előtt –, nyilván visszatért volna az életébe a csókolózás. Ő azonban elképzelhetetlennek tartotta, hogy mással megismerkedjen. Ilyesmire még csak gondolni se szabad. Inkább soha az életben ne csókolózzon többé, csak Gábor legyen mindig vele. Okos, szellemes, jóképű – mi kell még? Az embernek ritkán lehet akkora szerencséje, hogy elsőre kifogja az aranyhalat.

Mind a ketten kiváló eredménnyel végeztek. Az egyetem utolsó éveiben már publikáltak. Évfolyamtársaiktól eltérően az elhelyezkedéssel se akadtak gondjaik: Gábort rögtön fölvették az egyik neves tudományos intézetbe, Angéla egy rangos folyóirat szerkesztőségébe került. Minden úgy zajlott, akár a mesékben. Nem csak az ismerőseik és a barátaik szemében voltak álompár, ők is annak tekintették magukat. Angéla később nem kis álmélkodással gondolt vissza ezekre az évekre: mennyire valószerűtlenül egyszerűen és könnyen ment minden! Az egyetem alatt ösztöndíjukból vonattal beutazták egész Európát. A diploma megszerzésekor mindkét család számára magától értetődő volt, hogy közösen vegyenek nekik lakást, ugyanazon a lakótelepen, ahol Angéla szülei laktak, csak néhány házzal arrébb. Az ellen se berzenkedett a rokonság, hogy az esküvőt szűk körben tartsák. Mindössze a szülők voltak jelen, valamint a két tanú: egyetemi barátok, szintén egy pár. Angéla kosztümöt húzott, Gábor azt az öltönyét, amelyben a diplomáját vette át. Az anyakönyvvezető után beültek egy étterembe ebédelni. Csak semmi hacacáré. Úgyse a papír számít.

Hanem akkor micsoda? – töprengett Angéla évek múltán, a Keleti pályaudvaron, miközben a Prágából érkező expresszvonatot várta. Válaszra nem jutott.

Pár héttel korábban ő is megtette a prágai utat. Kiruccant meglátogatni Gábort. Csak egyetlenegyszer, mert az út hosszú, a vonatjegy drága, már nem diákok, fizetni kell a törlesztőrészleteket, és hát amúgy is kell a pénz, jön a gyerek. Akire néhány évet vártak, nem rögtön az esküvő után fogtak bele, előbb vessék meg a lábukat, Gábor az intézetben, Angéla a szerkesztőségben, publikáljanak sokat, ismerkedjenek, építsék föl magukat, forogjon a nevük. Írjanak például legalább egy könyvet – javasolta Gábor. Természetesen nem együtt. Külön-külön, mindketten a maguk szakterületén. Úgyis állandóan együtt emlegetik őket, mintha sziámi ikrek lennének. Holott az egy dolog, hogy házasok, ettől még nem kell ugyanazt a pályát befutniuk. Legyenek két külön, önálló entitás.

Entitás – úgy hangzott, akár egy betegség. Egy alattomos kór, amely beférkőzi magát, és utána nem lehet kiirtani. Gábor pedig – gondolta Angéla a Keleti pályaudvar peronján, egy színét és lécét vesztett padon – az orvos volt, aki kijelentette, hogy nekik mostantól entitásuk van. Eszerint és ezzel kell élniük.

Vágyott a gyerekre, mint a nők általában, különösen akkor, ha úgy gondolják, hogy boldog, vagy legalábbis kielégítő házasságban élnek, és szeretnék ezt az állapotot egy gyerek révén konzerválni. Egy olyan gyerek révén, aki mindkettejük legjobb tulajdonságait fogja egyesíteni. Helyes lesz és szellemes, akár az apja, megértő és szófogadó, akár az anyja, és okos lesz, mint mindkettejük. Angéla éveken keresztül nem hozta szóba. Természetesen ismerte a női praktikákat, olvasott róluk épp eleget, ám eszébe se jutott átvágni Gábort. Szedte rendesen a fogamzásgátlót. Aztán egyszer nem bírta megállni, és kibukott belőle. Rettenetesen szégyellte magát. Úgy érezte, megbántotta, sőt megzsarolta Gábort. De hát – próbálta mentegetni magát – nem tehet róla, kikívánkozott. Akkorra már nevet szerzett, nemcsak a folyóirat szerkesztőségében dolgozott, hanem rendszeresen kapott megbízásokat rangos kiadóktól is, és az a regény, amelyen éppen dolgozott, történetesen az anyaságról, a szülők és a gyerekek kapcsolatáról szólt… Szabadkozott, tördelte a viaszos vászonnal borított kisasztal fölött a kezét, de legnagyobb meglepetésére Gábor nem pattant föl, és nem hagyta ott a vacsorát. Sőt azt mondta, hogy részéről rendben van. Vágjanak bele. Elvégre az élethez ez is hozzátartozik.

Angéla ekkor érezte másodjára azt, hogy megfogta az Isten lábát. És hogy neki még egyszer ilyen szerencséje biztosan nem lesz.

Gábor csak azután árulta el, hogy beadta az ösztöndíjpályázatot, hogy Angéla teherbe esett – egyébként hamar és könnyen, mint azok a nők, akik biztosak a dolgukban, és pontosan tudják, mit akarnak. Hat hónap Prágában, az ottani testvérintézetben. Ketten nyerték el, a barátjával, akivel egyetemen is sülve-főve együtt voltak, és tanúskodtak egymás esküvőjén. Gábor úgy számolta, a szülésre pont hazajön. Addig e-mailben és telefonon tartják a kapcsolatot. Úgyis minden rendben lesz. A szerkesztőséggel meg lehet beszélni, hogy a terhesség és a baba mellett ne kelljen bejárni, a munkát otthon is el lehet végezni, a fizetés ugyanannyi marad. Angélának nincs más dolga, mint pihenni és fölkészülni az anyaságra. Ha társaságra vágyik, a szülők mellett ott a barátnője, mármint Gábor barátjának felesége. Ők nem vártak éveket, egyetem után azonnal belevágtak, van két gyerekük – bármi gond van, hozzá lehet tanácsért és segítségért fordulni, tudja, mikor mi a teendő, ismeri a dörgést.

Angéla igazából soha nem tekintett arra a lányra úgy, mintha a barátnője lenne. Az ő elképzelései szerint egy barátság a bizalomról szól, Angéla viszont a szülein kívül egyedül Gáborral volt bizalmi viszonyban. Különösebben nem is érezte hiányát másoknak. Kollégái meg ismerősei voltak, akikkel időnként lehetett kávézni, de az idő nagy részét otthon töltötte akkor is, amikor Gábor még nem kapta meg az ösztöndíjat. Sikerült úgy kialakítania szerkesztőségi munkarendjét, hogy éppen azokon a napokon kelljen bemennie, amikor Gábornak is az intézetbe. Egyébként odahaza dolgoztak. Mindezek ellenére vagy kétszer elugrott kinevezett barátnőjéhez, figyelte, hogyan vezényli a gyerekeket, és kicsit irigyelte, amiért az ő férje havonta hazalátogatott. Persze – nyugtatta magát – az ő helyzetük más, a gyerekek igénylik az apjuk jelenlétét. Különben is, Gábor most hazajön – perceken belül befut az expressz –, Angéla meg pár hete kiutazott hozzá. Péntek este indult a vonat, szombat hajnalban ért Prágába, vasárnap kora délután jött is vissza, mivel a testvérintézet rengeteg elfoglaltságot ad, Gábornak hétfő kora reggeltől péntek estig bent kell lennie, privát kutatásokra alig jut ideje. A várost nem kellett megnézniük, látták már egyetemi utazgatásaik során, ráadásul egyfolytában esett az eső, úgyhogy az intézet által biztosított szűk garzonban aludtak vagy olvastak. Szexre nem került sor, nehogy a terhesség miatt baj legyen, amit egy idegen országban jóval nehezebb lenne orvosolni.

A vonat megérkezett. Angéla fölállt a padról, és a szerelvény elejéhez ment. Gábor a harmadik vagy a negyedik vagonból szállt le. A nadrágján volt valami furcsa, ám hogy micsoda, azt Angéla nem tudta megállapítani. Tett feléje néhány lépést, aztán megállt, kezeit összekulcsolta a hasán, és rámosolygott az érkező Gáborra.

– Sikerült? – kérdezte amaz, miután villámgyorsan odaérintette az arcát kétszer Angéla arcához.

Mi sikerült? – akarta kérdezni Angéla, majd a következő pillanatban eszébe jutott:

– Persze. Megírtam e-mailben. Itt van a pályaudvar közelében, ahogy kérted. Nem olvastad? Az időpont is megvan.

– Tudom, tudom… De meg is találtad a helyet? Megnézted, hogy pontosan merre van, vagy most kell még keresgélnünk?

– Nem kell keresgélnünk. Tényleg itt van a szomszéd utcában – Angéla Gábor vállára pillantott, ahol csak egy hátizsák fityegett. – Komolyan ilyen hamar vissza akarsz menni?

– A kora esti vonattal. Nem érek rá. Iszonyú sok melóm van. Mikorra kell mennünk?

– Fél óra múlva várnak.

– Akkor siessünk.

– Na de tényleg itt van pár lépésre. Nem kell rohanni. Én nem is tudok.

Egy pillanatig úgy tűnt, mintha Gábor le akarná fejteni magáról Angéla karját, aztán inkább lassított léptein.

– Utána anyukádnál ebédelünk. Fölhívott reggel. Téged nem keresett?

– Nem.

– Úgyis kell enned valami rendeset. Ha már ennyit utazol.

– Hát, megmondom őszintén, nagyon nem hiányzott.

Angéla az ajkába harapott.

– Figyelj, most fog kiderülni, hogy fiú-e vagy lány. Ez nagyon fontos dolog. Vagy te nem tartod annak?

– De. Természetesen annak tartom. Viszont akkor is azt gondolom, hogy ez egy oltári nagy hülyeség. Mi az a 4D? Nincs 4D. Csak a sci-fikben. Az általunk ismert és megtapasztalható világ háromdimenziós.

– Jaj, hagyd már! Persze, világos, ez csak ilyen beetető szöveg. Viszont nagy felbontású ultrahang. Mindenét láthatjuk. Ráadásul színesben.

– Komolyan nem hiszem el, hogy bedőlsz ennek is! Azok nem eredeti színek. Számítógéppel teszik hozzá. Amúgy mennyibe is kerül?

– Az most nem számít.

– Hogyne számítana. Biztosan kurva drága.

– Anyukád kifizeti. Reggel fölajánlotta. Én meg elfogadtam.

Gábor arca egy pillanatra vörösre változott, de nem szólalt meg.

Először azt hitték, hogy fiú. Az orvos is azt mondta. Utána kicsit tekergette a készüléken a gombokat, fókuszált, mozgatta a kamerát, majd közölte, hogy az ott mégis inkább a köldökzsinór. Csak valahogy belóg. Helyesebben belógott. Mert már nincs ott. És íme, ha jobban ráközelít, akkor látszik, hogy lány. Igen, egészen biztos az. Gratulálunk, anyuka, apuka, szép, egészséges kislány.

Angéla nem tudta hirtelenjében eldönteni, hogy a szemüvege párásodott-e be, vagy a szeme. A monitorról Gáborra nézett, akinek az arca nem árult el semmit.

Nem kértek videofelvételt. Megelégedtek azzal a pár színes, kinyomtatott fotóval, ami alapszolgáltatás része volt.

– Akkor el kell vetnünk az András nevet – jegyezte meg Angéla, már az utcán. – Még szerencse, hogy nem vásároltam be nagyon babaholmikból. Amit meg vettem is, az mind uniszex.

– Még van időnk kitalálni a nevét.

– Azért olyan sok már nincs.

– Hogyne volna. Még három hónap.

– Ha minden a terv szerint alakul. De korábban is beindulhat a szülés.

– Miért ne alakulna minden a terv szerint? Eddig is úgy ment minden.

– Nem egészen. Te például fiút szerettél volna.

– Én? – Gábor megtorpant. – Honnét veszed ezt?

– Te mondtad. Hogy majd focizni adod. Azért, hogy híres és gazdag legyen.

– Én nem mondtam ilyet.

– Dehogynem. Azt is hozzátetted, hogy ne olyan legyen, mint az apja.

Gábor vállat vont:

– Én híres vagyok…

Csak a szakmán belül – akart replikázni Angéla, aztán inkább hagyta, hogy Gábor befejezze:

– … Különben meg tök mindegy, hogy fiú vagy lány. A nevét meg majd lelevelezzük.

Egy darabig némán baktattak a trolimegálló felé. Angéla arra gondolt, hogy kamaszkorában kislányt képzelt el, miközben a lányszobájában, depressziós zenéket hallgatva azon merengett, neki milyen családja lenne. Már úgy értve, ha lenne egyáltalán. Mert az ugye nem lesz. Elképzelhetetlen. Nemcsak a szemüveg miatt, hanem úgy általában véve nem. Teljességgel lehetetlen.

Elég az ilyen gondolatokból. Túl kell lépni rajtuk. Örülni kell, hogy ennek az időszaknak és a beteges szenvelgésnek mindörökre vége van.

A szíve mélyén örült a kislánynak. Biztos nagyon jól szót tud majd vele érteni. Ugyanakkor az is eszébe jutott, hogy mi lesz, ha olyan élete lesz, mint neki.

Hogyhogy olyan? Hát milyen az ő élete? Valami gond van vele?

Angéla beleborzongott a hirtelen jött feltevésbe. Ugyan mi gond lenne? Van munkája, van hol laknia, elismerik a szakmájában, rendszeresen fölkérik tanulmányírásra, lehet, hogy ezekből rövidesen összeáll egy önálló kötet (Gáboré már megjelent), emellett egy csomó érdekes könyvet szerkeszt, továbbá van egy klassz férje, és hamarosan meg fog születni a gyerekük…

Az első gyerekük. Igen, az első. Akit majd több is követ.

Gáborra nézett, aki előtte szállt föl a trolibuszra. Hanyagul csak az egyik vállára dobta a hátizsákját. Angélának most tűnt föl, hogy mi volt furcsa Gábor nadrágjában. Az, hogy eddig nem látta. Új volt, akár a cipője. Nyilván Prágában vásárolta. Pedig Prága köztudottan nem olcsó város. Ezek szerint az ösztöndíjból hálistennek sok mindenre telik.

Gábor az ablak mellett foglalt helyet. Mielőtt Angéla leült volna mellé, arra jutott, hogy nem kéne annyi mindenen töprengenie. Egyrészt megfájdul a feje tőle. Másrészt bizonyos gondolatoktól totálisan be lehet csavarodni, ami nem hiányzik senkinek. Elég volt a kamaszkori kínlódásokból meg a szenvedéssel teli lányszobából a mindig csukva tartott tejüveges ajtó mögött. Ő már egy másik életet él. Egy másik Angéla lett.

A troli elindult, és Angéla megfogta Gábor kezét.

– Mit szólsz az Andreához?

– Mihez?

– Andrea. Ha már az Andrást buktuk.

Gábor úgy nézett Angélára, mintha káromkodott volna.

– Ne haragudj, de ez nagyon hülye ötlet.

– Miért hülye ötlet?

– Az Andrást azért találtuk ki, mert az apámat is így hívták. Hogy jön ide az Andrea? Különben is, ma már egy gyereket se hívnak Andreának. Az csak a mi generációnkban volt menő.

– Nem tudtam, hogy neked az számít, mi a menő.

– Akkor sok mindent nem tudsz rólam.

Gábor olyan hangon közölte ezt, hogy Angéla jobbnak látta még gondolatban sem reagálni rá.

– Jó ez a nadrág – mondta a következő megálló után, és megsimította Gábor combján a szövetet.

– Ja. Nekem is tetszik. Azért vettem.

– És a cipő is új.

– Az is.

– Klassz.

– Aha.

– Figyelj, biztos vissza akarsz ma menni? Nem tudnál maradni holnapig?

– Mondtam, hogy iszonyú sok a dolgom. Meg kell írnom egy cikket angolul, és még sehol se vagyok a kutatómunkával. Azon a rohadt vonaton akadozott a wifi. Amikor meg átértünk Magyarországra, teljesen el is tűnt. Nem haladtam semmit.

Angéla a férje vállára hajtotta a fejét. Néhány pillanattal később visszaegyenesedett, mert a troli úgy pattogott a macskaköveken, akár a gumilabda, Gábor válla rettenetesen rázkódott.

– Pedig olyan jó lenne, ha itt maradnál éjszakára.

– Most úgyse lehet szexelni.

– Nemcsak a szex miatt. Egyébként meg miért ne lehetne? Idehaza vagyunk. Bármi baj lenne, be lehet menni az ügyeletre. Lehet szexelni a terhesség alatt. Akár az utolsó napokban is. Az a lényeg, hogy ne feküdj rám.

Gábor kifelé nézett az ablakon.

A következő megállónál leszálltak. Gábor anyja a szomszéd utcában lakott, egy régi, gangos bérházban. Följött vidékről, miután Gábor apja meghalt, azért, hogy ne legyen annyit egyedül. Angéla nagyon szerette ezt a házat, meg a lakást is, amely egyébként kicsi volt, jóval kisebb, mint az övék. Egy hajdan nagy lakás hátsó fertályát leválasztották valamikor a háború után, az egykori cselédlépcsőn meg a cselédbejáraton keresztül lehetett megközelíteni. Igazából nem volt szép lakás, de Gábor anyjának teljesen megfelelt. Angéla is szívesen járt ide. Világéletében házgyári panelban lakott, ám ez az épület olyan volt, akár a megtestesült múlt. Minden sarka és tere a történelemről és rég eltávozott emberekről mesélt. Ráadásul Gábor hajdani albérletére is hasonlított.

Paradicsomlevest ettek rakott krumplival. Gábor gyerekkori kedvenceit. A rakott krumpli szokás szerint el volt sózva. Gábor anyja soha nem bánt szűkmarkúan a sóval. Angéla egy időben gyanakodott, vajon nem ez okozta-e Gábor apjának vérnyomásproblémáit.

– Mikor is mész vissza, kisfiam? – kérdezte minden köntörfalazás nélkül Gábor anyja, amikor már a második fogásnál tartottak, és alaposan kivesézték a születendő kislány körüli dolgokat, illetve (a legalábbis Gábor szerint) a számítógép által mesterségesen kiszínezett ultrahangképeket is átmustrálták.

– Ma. A kora esti vonattal.

– Ezt ugye nem mondod komolyan?

Gábor kezében megállt a villa.

– Hogy érted?

– Úgy, ahogy hallottad. A feleséged hamarosan szülni fog, most voltatok egy vizsgálaton, te meg itt akarod hagyni. Szerinted ez járja?

– Nem akarom itt hagyni, de rengeteg feladatom van. Az ösztöndíj hamarosan letelik, és…

– Nem telik le hamarosan az az ösztöndíj. Még van belőle két hónap.

– Két és fél. Majdnem három. Éppen annyi, amennyi a szülésig hátravan. Addig még meg kell írnom három angol nyelvű cikket. Nem rövideket.

– Egy nap nem oszt, nem szoroz. És a helyedben azon is elgondolkoznék, visszamennék-e egyáltalán.

– De anyu…

– Most következik a terhesség legnehezebb szakasza. Te meg itt hagyod Angélát egyedül.

– Nincs egyedül. Itt van a barátnője. Meg a szülei. Meg te is.

Angéla igyekezett úgy tenni, mintha a rakott krumplit tanulmányozná. Véletlenül sem akart egyikük szemébe se nézni.

– Gábor, ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek.

– Nem csinálok. De az ösztöndíjat nem lehet visszamondani. Az nagy szakmai blamázs lenne. És anyagilag se jönne jól.

– És félbeszakítani? Biztos meg lehet velük beszélni, hogy máskor folytatod. Az angol cikkeket pedig itthon is meg tudod írni.

Mielőtt Gábor felelhetett volna, Angéla úgy döntött, mégis közbeszól.

– Szerintem az a jobb – megköszörülte a torkát –, szóval, szerintem az a jobb, ha Gábor most egyben végigcsinálja az egészet. És inkább akkor legyen itt, amikor a kicsi már megszületett. Ne tessék aggódni, én teljesen jól vagyok. Ha bármi gond lenne, van kinek szólni.

A másik kettő úgy nézett rá, mintha jelenést látnának.

– Hát jó – mondta Gábor anyja. – Ti tudjátok. Beszéljétek meg, nektek melyik jobb. De Angéla, ugye tudod, hogy rám bármikor számíthatsz? A legkisebb probléma esetén is hívj. Akár éjjel is.

– Tudom. És nagyon köszönöm.

– Azt viszont nagyon komolyan gondolom, fiam, hogy ma ne menj vissza. Maradj a feleséged mellett. Legalább holnapig. De maradhatnál akár kicsit tovább is. Cikket itthon is tudsz írni. Prága várhat néhány napot. Világos, Gábor? Megbeszéltük?

– Meg.

Onnantól fogva mindenki a rakott krumpliba mélyedt.

Ebéd után a lehetséges lányneveket vették sorra. Nem jutottak közös nevezőre, csupán a kezdetben még tág lista szűkült valamelyest.

Angéla és Gábor ittak még egy kávét, majd elköszöntek és elindultak.

– Miért arra mész? – kérdezte Angéla, már az utcán.

– Mert arra van a troli.

– Trolival menni kerülőút.

– De én nem hazamegyek, hanem vissza a pályaudvarra.

– Retúrjegyed van, nem? Azt bármikor fölhasználhatod. Nem kell átíratni.

– Tényleg nem kell átíratni, de nem erről van szó.

– Hanem?

Gábor türelmetlenül megrázta a fejét.

– Gyere már. Lekésem a vonatot. Vagy nem akarsz kikísérni?

– Mégis visszamész?

– Mondtam, hogy igen. Nagyon sok a melóm.

– De hát azt mondtad…

– Igen, azt mondtam. De anyám ezt úgyse érti meg.

Én se értem – akarta mondani Angéla, ám nem szólalt meg, mert nem akart sírni Gábor előtt.

Csöndben követte a férjét a szomszéd utcába.

– Figyelj, anyámnak ne áruld el. Kérlek! – Mióta leszállt a vonatról, Gábornak most először változott meg a hangszíne. – Nem akarok vitát meg fejmosást.

Angéla úgy tett, mintha a troli menetrendjét tanulmányozná. Nem látott belőle semmit, a szemét elfutotta a könyv.

Gábor felé fordult.

– Csókolj meg.

– Mi van?

– Csókolj meg. Olyan régen nem csókolóztunk már. És nekem nagyon hiányzik.

– Most? Itt? Az utcán?

– Igen. Itt.

Angéla odahajolt Gábor arcához. Levette a szemüvegét.

– Hülye vagy? – kérdezte Gábor. – Jön a troli.