A magyar irodalom kevéssé ismert és egyelőre még feldolgozatlan területét jelentik azok a második világháború végét követő években napvilágot látott memoárok és élménybeszámolók, amelyek az üldöztetést, a deportálás, a gettók vagy a koncentrációs táborok mindennapjait mutatják be. Viszonylag kisszámú ilyen szöveg számít manapság is olvasottnak, talán csak Szép Ernő Emberszag című műve, illetve Nyiszli Miklós megdöbbentő auschwitzi beszámolója jelenik meg újra és újra (esetleg még Zsolt Béla Kilenc kofferje lehet ismertebb), holott 1945 és 1948 között igen szép számmal publikáltak olyan műveket, amelyekben a szerző a viszontagságokat elszenvedő szemtanúként igyekezett hírt adni a magyar vészkorszakról, a zsidóüldözések vagy a megszállás és a holokauszt különböző aspektusairól. E könyvek mára már szinte teljesen feledésbe merültek, nagy részüknek a beszerzése sem könnyű, holott sokszor igencsak érdekes szövegekről van szó, amelyek nemcsak puszta történelmi forrásként lehetnek fontosak. Bár ezek meglehetősen vegyes színvonalúak, az irodalmi értékkel bíró művektől az inkább a publicisztikához sorolható szövegekig sokféle hangnem és megközelítés megfigyelhető, összességükben mégis igen jól megmutatnak valamit a magyar holokauszt korszakáról, valamint arról is, hogy közvetlenül a háború után milyen módon lehetett beszélni az eseményekről, milyen narratív sémák, miféle attitűdök mentén szólaltak meg az első tanúságtevők.

Ezeket a memoárokat olvasgatva az egyik legszembetűnőbb és -különösebb az, hogy nem egészen azt kapjuk, amire számítunk, pontosabban hogy mennyire más az események megközelítése és ábrázolása, mint amit a mai holokausztkánon ismeretében várnánk. Az eseményekhez még nem társul történetfilozófiai távlat, gyakran bármennyire is erős, kegyetlen jelenetekkel vannak tele, ha lehet így fogalmazni, mégsem annyira radikálisak, mint azok a később keletkezett és kanonizálódott szövegek, amelyek mai holokausztképünket meghatározzák. Mintha a korabeli beszámolókat olvasva annak a folyamatnak lennénk a tanúi, ahogy a különböző szerzők több-kevesebb sikerrel próbálnak nyelvet és adekvát értelmezést találni az eseményeknek – s e nyelvek jobbára még a korábbi sémák, olykor a konkrét történelmi, politikai diskurzusok mentén szerveződnek. Persze ennek az egyik oka az lehet, hogy a szerzők egy része azon túlélők közé tartozott, akiket nemcsak vagy nem elsősorban származásuk, hanem politikai beállítódásuk, a náci rendszerrel szembeni tevékenységük miatt deportáltak, s szemléletmódjukat nagyban meghatározta sorsuk, vagyis az, hogy szenvedéstörténetüket viszonylag könnyen tudták „üldöztetés-narratívába” integrálni.

Számos akkoriban megjelent memoárt olyan újságírók írtak, akiket a német megszállás után fogtak el. Mint ismeretes, 1944. március 19-ét követően a Sztójay-kormány első intézkedései között szerepelt a legtöbb baloldali lap azonnali betiltása, illetve a kevésbé radikális, de nem egyértelműen nácibarát újságok vezetőinek leváltása és a helyükre szélsőjobboldali újságírók kinevezése. Mindezt utólag, április 6-án törvénybe is iktatták: az ekkor kiadott rendelet szerint a miniszterelnök „az állami rend megóvása érdekében” bármilyen sajtótermék kiadását meggátolhatta.^[2] A lapok megszüntetése mellett a fontosabb, vagy veszélyesnek tartott közéleti szereplőket is elfogták: március végén többek között Parragi Györgyöt, a Magyar Nemzet újságíróját és Millok Sándort, a Népszava munkatársát. Mindkettőjüket Mauthausenbe vitték, és a háborút követően mindketten megjelentették memoárjaikat a koncentrációs táborbeli életről.^[3]

Fóthy János elfogatására nem az első körben került sor. Április elejétől a magyar hatóságok egyre szélesítették az elfogandók listáját: a „különösen fontos személyek” mellett a zsidóság képviselőinek egyre nagyobb tömegét hívták be.^[4] Az íróként, költőként is ismert újságíró, akinek versei a Nyugatban is megjelentek, újságíróként pedig többek közt a Pesti Hírlapnak és az Új Időknek dolgozott, zsidó származású volt, emiatt a Sztójay-kormány hatalomra kerülése után nem sokkal a kötelező sárga csillag bevezetését követően kizárták a Sajtókamarából. A szervezetből törölt újságírók névsorát, mintegy 137 főt a politikai rendőrségnek is kiadták, és Fóthy hamarosan többekkel együtt megkapta a felszólítást, hogy április 25-én háromnapi hideg élelemmel, két rend fehérneművel jelenjen meg a Rökk Szilárd utca 26. szám alatt. Az épület, a hajdani Rabbiképző Intézet, ekkor hivatalosan „kisegítő toloncház” volt, valójában a deportálandó zsidók állomásoztatására szolgáló börtön, melyet Baky László, a hírhedt politikai államtitkár nem kevésbé hírhedt unokaöccse, Ubrizsi (vagy a Fóthy-könyv írásmódja szerint Ubrizsy) Pál rendőrségi segédfogalmazó irányított.^[5] Fóthyt a zsidó származású szellemi élet más képviselőivel, újságírókkal, ügyvédekkel, művészekkel együtt a Rökk Szilárd utcából előbb a csepeli Szűcs- és Szőrmeárúgyár (a hajdani alapító és tulajdonos Tschuk – a könyvben Tsuk – családról elnevezett) telepére, majd május 10-én Szigetszentmiklósra, az akkor Horthy-ligetnek nevezett helyen, a Weiss Manfréd Acél és Fémművek területén lévő internálótáborba vitték. A nehéz fizikai munka és fogvatartóik kegyetlenkedése, valamint a további deportálás, koncentrációs táborokba hurcolás állandó lehetősége mellett az itteni foglyokra az egyik legfőbb fenyegetést a szövetséges bombázások jelentették, hiszen a gyár mint ipari épület potenciális célpont volt, és a bombatámadások során a rabok óvóhelyre nem mehettek, csupán a maguk ásta futóárkokban kereshettek menedéket (ezek az árkok éppen a támadások szórási vonalában helyezkedtek el, és gyakorlatilag semmi védelmet nem biztosítottak).

A Horthy-ligetbeli raboskodás augusztus végéig tartott, amikor, miután a kormányzó leállíttatta a deportálásokat, az internálótábort is megszüntették. Fóthy alig egy évvel később megjelent memoárja a korban sok szempontból tipikus háborús beszámoló, amennyiben alapvetően a baloldali értelmiségi szemszögéből, a nácik elleni küzdelem politikai kontextusába helyezve mutatja be hányattatásait. A szerző deportálását nem annyira zsidóságának, hanem politikai nézeteinek, a rezsim ellen fellépő szellemi ember pozíciójának tudja be. Ami talán a legérdekesebb a szövegben, az a hangnem: Fóthy ábrázolásmódjának ironikus attitűdje, az, hogy az események furcsa abszurditását, a táborok mindennapjait kegyetlenül, mégis valamiféle játékos humorral jeleníti meg. A könyvön végighúzódó Ördög-sziget analógia egyszerre közelít és távolít: a francia deportáló teleppel való összevetés a Dreyfus-ügy antiszemita botrányának kontextusát átemelve értelmező keretet, történelmi távlatot biztosít, miközben a két helységnév ironikus párhuzama (Horthy-liget – Ördög-sziget) több szinten is metaforizálja a konkrét eseményeket. A Fóthy-könyv dokumentumértékén túl azért is lehet érdekes és fontos szöveg, mert illusztrálja azt a folyamatot, ahogy közvetlenül a háború után a magyar szellemi élet megpróbálta bemutatni és interpretálni a történteket, a maga nyelvén és módján igyekezett értelmet adni a közelmúltnak.