Fast Forward

 

Amikor fejben normális sebességűre gyorsítom a taicsizókat,

a sétálók elkezdenek civil ruhás Chaplinként rohangálni,

a tollaslabdázók átváltanak űrtenisz üzemmódra,

a kártyázók dühösen középre hajigálják a lapjaikat,

a takarítók sietve összelopdossák a szemetet,

az ösvények fölött néha átlövődik egy madár,

a fák lombjába beleakad egy-egy szellő,

felhők lobbannak el –

közben ők csak dolgoznak háromdimenziós levegőszobraikon,

én pedig próbálom egy tömzsi pálcikával

módszeresen lekapargatni a fehérséget

a jegyzetfüzetem egyik lapjáról.

 

 

A Szikla és a Víz Kertje

 

zemben ülve egy három méter magas,

természetes Henry Moore-ral,

próbálom képzeletben mesterségesen

létrehozni a vízfolyásokat,

amelyek megformálták.

Pedig mintha nem is kőből lenne ez a szobor,

hanem folytonosság nélküli levegődarabokból,

amelyek kecses egyensúlyban tartják

a köréjük tömörödő sziklát.

És talán nem is keresztbe tett lábbal,

jegyzetfüzettel a térdemen kéne nézni,

hanem lehunyt szemmel,

mint a nő a szomszédos padon,

aki olyan természetességgel ül lótuszban,

mintha negyven évvel ezelőtt akrobatának

vagy testi fogyatékosnak született volna.

 

 

Zhongshan Park
 

Úgy járok ide, mint zarándok egy vasútállomásra,

amelynek a helyén valaha egy szentet végeztek ki.

Vagy mint egy falak nélküli irodába a hivatalnok,

aki otthon nem merte megmondani, hogy már rég kirúgták.

 

Vagy mint egy civil ruhás parkőr, aki a szabadsága alatt

sem tud elszakadni a gondjaira bízott területtől,

és amikor azt hiszi, hogy senki se látja,

gyorsan összeszed egy-két papírfecnit, cigarettacsikket.

 

Vagy mint egy kocogó, akinek az üldögélés a sportja.

Vagy mint egy fénydublőr, akin a színész érkezéséig

be lehet állítani a világítást.

 

Vagy mint az a Chaplinnek öltözött bohóc,

aki olyan hosszú szöveget rajzol a kövezetre kínai

írásjelekből egy lyukas ásványvizes palackkal,

hogy mire a végére ér, az eleje már fel is száradt.