A 60 éves György Péternek
Németóra nélkül a saját történelmünkről nem lehet beszélni.

„Kivándorol egy ország önmagából” – írta Petri György a Nagy Bálintnak című versében, amely aztán az Örökhétfő című szamizdatkötetben jelent meg 1982-ben. A Petri-sor egykoron egy keletnémet fül számára kasszandrai jóslatként is hangozhatott volna, hiszen az 1990-ben bekövetkezett újraegyesülés során a Német Demokratikus Köztársaság megszűnt létezni, és visszatért abba a Német Szövetségi Köztársaságba, amelynek négy évtizeden keresztül volt a mostohatestvére. Ám az 1989-es fordulat, a Wende, a helyrehozó forradalom során – melyet Jürgen Habermas definiált elsőként (Mit jelent a szocializmus ma?, Világosság, 1991/2) – világossá vált, hogy a modernizáció kétféle útja közül a szervezett kapitalizmus bizonyult életképesnek, a bürokratikus szocializmus pedig elbukott: „az emberek be akarják hozni azt a politikailag szerencsésebb és gazdaságilag sikeresebb fejlődést, amely Németország nyugati felét négy évtizeden át elválasztotta keleti részétől”. Ugyanakkor Habermas a kelet-közép-európai rendszerváltásokkal kapcsolatos illúziókkal is leszámolt, tudniillik „teljes mértékben hiányoznak az innovatív, jövőbe mutató eszmék”, mondván, ezek az országok alkotmányosan és politikailag pusztán visszatértek a polgári forradalmak örökségéhez.

Az újraegyesült Németország tehát olyan állam lett, amelyben saját népének egy része helyváltoztatás nélkül vált letelepülő kisebbséggé. Ennek a tapasztalatnak a letargiájával szembesít Volker Braun akkortájt született, A tulajdon című verse is: „Én még itt: nyugatra ment hazám népe. (…) / Ami nem volt enyém, törik is össze. / Amit nem éltem, hiányzik örökre. / Csapda volt tehát az úton a remény. / A tulajdonom most karmotok hegyén. / Mikor mondom megint, enyéim s enyém.” (fordította: Mohácsi Árpád). Mindeközben egy valaha volt ország, az NDK múltja, lakosságának közérzete nem tűnt el nyomtalanul, tárgyi emlékei sem váltak láthatatlanná.

A kilencvenes évek második felében az ausztrál Anna Funder egy olyan televíziós csatornánál dolgozott Nyugat-Berlinben, amely azt a célt tűzte ki maga elé, hogy tájékoztatja a világot, mit tesz az újraegyesült Németország az Ossikért, vagyis az egykori keletnémetekért. Végighaladva azonban Funder Stasiország című naplószerű riportján és a Stasihoz így-úgy kapcsolódó személyes történeteken, egy párhuzamos közérzetrajz bontakozik ki, melynek alapkérdését a szerző maga is megfogalmazza: a túlélők képesek-e elengedni a (berlini) falat és mindazt, amit a Fal jelentett? A Stasiország tehát egyáltalán nemcsak az állambiztonsági szolgálattal kialakult állampolgári, honpolgári viszonyokat veszi górcső alá, hanem egy egyszer-volt-ország mentalitásáról, a berlini fal általi kettéosztottságról és a fordulatot követő felszabadultságról és talajvesztésről is beszélni kíván. Ennek a tapasztalatnak még csak véletlenül sem a kedélyes Ostalgie (a német Kelet szó, az Ost és a nosztalgia összevonása) áll a hátterében, hanem valamiféle utólagos össztársadalmi Stockholm-szindróma, hiszen mindannyian (tettes, kollaboráns és áldozat) a rendszer túszai voltak. Ez volt az életük, így tehát belátható a megszüntetve megőrző kötődés ereje.

„Hitler Harmadik Birodalmában egy Gestapo-ügynök jutott minden kétezer lakosra, Sztálin Szovjetuniójában egy KGB-ügynök minden ötezer-nyolcszázharminc lakosra. Az NDK-ban egy Stasi-tiszt vagy -besúgó jutott minden hatvanhárom lakosra. Az alkalmi besúgókat is beleszámítva ez az arány annyira magas, hogy egy besúgó jut minden hat és feledik állampolgárra” – szerepel a megdöbbentő leírás a könyv fülszövegén, a Funder és a könyv szereplői közti beszélgetésekben mégis gyakran felmerül, hogy a Stasi hézagmentes tevékenységén a végletekig fokozott, tébolyult akkurátusság ütött lyukat: „A Stasi annyira elveszett a részletekben, hogy nem tudta megjósolni a kommunista rendszer bukását” (16.). Ugyanilyen önmegsemmisítő hibaként róják fel és rögzítik az ellenségképzés kontrollálatlanságát, mértéktelenségét: „vizsgálatot indítunk ellened, tehát ellenség vagy” (233.). Ennek a vakbuzgóságnak a hatásai könnyen kikövetkeztethetők: „Az NDK elkövette azt a hibát, hogy állásfoglalásra kényszerítette az embereket, velünk vagy ellenünk. És ha az ember úgy kezd gondolni magára, mint ellenségre, akkor felmerül benne a kérdés, hogy mit keres itt” (311.). Ha mindehhez hozzátesszük azt a gyakran elfelejtett, néha elhazudott, ezért folyton újramondandó tételt, hogy „sokan voltak, akik nemet mondtak. Nem lehetett mindenkit beszervezni.” (310.), akkor világossá válik, hogy a Stasi óriási létszámának fenyegető, mindentudó jelenléte magában még nem lett volna elegendő ahhoz, hogy az endéká embermilliók identitásának kitörölhetetlen részévé legyen. (A Stasi állománya másfélszer volt nagyobb, mint az NDK hadserege, a berlini Stasi-épületet pedig nem véletlenül hívták „az ezer szem házának”, mikroszkopikus alapossággal vizslathatták mások életét, lásd erről Florian Henckel von Donnersmarck Oscar-díjas filmjét.)

Annak a gerontokratikus berendezkedésnek, amely a Varsói Szerződés államainak többségét jellemezte, az NDK-ban további muníciói is voltak. A pártfőtitkár Erich Honecker mellett a hatalom legjelentősebb figurájának egy másik Erich, Mielke tűnt, aki 1957-től egészen a Fal leomlásáig állambiztonsági miniszter, így a Stasi főnöke is volt. Az ő utolsó, 1989. november 13-ai parlamenti beszédére az ossik szeretnek úgy emlékezni, mint ami alatt a szörnyű zsarnok, rajta keresztül pedig a rendszer is nevetség tárgyává vált. A marxista-szenilista hatalom kései „vénemberszaga” (84.) azt a benyomást, megszokást erősítette, hasonlóan a többi ká-európai országhoz, hogy a dolgok állása változtathatatlan, így a megszökés (értsd, a falon való átjutás) híján a megszokás tűnik az egyetlen lehetséges alternatívának, vagy az öngyilkosság, amelynek statisztikájában a hetvenes évek végén az NDK foglalta el a második helyet Magyarország mögött. Funder azt a kissé sematikus megállapítást is megteszi, hogy „A keleti blokk többi országától eltérően Kelet-Németországban nem nagyon volt kultúrája az ellenállásnak” (78.), amit a Stasi hálózatának ördögi kiterjedtségével, valamint a magasabb életszínvonallal magyaráz, idézve Alexandra Ritchie-t, miszerint „Az NDK-ban volt a legmagasabb az egy főre jutó GDP a keleti blokkban” (330.).

Az oral history módszertanát mozgósító Stasiország megszólalóit egytől egyig magánemberként hallgatja ki Funder, így elemi tapasztalatokat közölnek és nem nyilatkozatot adnak ki, nem álláspontokról tájékoztatnak. Többen olyan beidegződésekről, ösztönszerű behatásokról számolnak be, amelyet a politikai rendszer ideológiája vagy a Stasi kegyetlen szigora sem lett volna képes produkálni.

Funder főbérlője, Julia a Minél rosszabb… című fejezetben meséli el megerőszakolása történetét, mely kevéssel a Fal leomlása után történt. Az NDK politikai foglyai amnesztiát kaptak, de a zűrzavarban az őt később megerőszakoló szatírt is kiengedték. Kelet-Németországban tabu volt a nemi erőszak, Juliát az ügyeletes rendőrnő helyett egy férfi rendőr vizsgálta meg. A tettest elkapták és elítélték, de Julia évekig nehezen tudott kimozdulni a lakásából, szorongott. „Borzasztó, hogy éppen akkor történt velem ilyesmi. Mielőtt bejöttek volna Nyugatról a jó dolgok, ez a rossz dolog rányomta a bélyegét az életemre.” (171.) Funder pedig levonja a kínos következtetést Julia történetéből és tapasztalataiból: „az állambiztonság vége az ő személyes biztonságának a végét is jelentette. A rendszer, amely bebörtönözte, valamennyire védte is (…) A lelke mélyén, mindeddig kitörölhetetlen okokból, összekapcsolta a fal leomlását a Stasi után megmaradt privát szférája megszűnésével.” (172.)

A másik történetet, mely egyben generációs tapasztalat is, Hagen Koch, Honecker személyi térképésze, a fal megrajzolója meséli el. 1948 júniusában az oroszok elvágták a Nyugat-Berlinbe vezető szállítási útvonalakat. „A szövetségesek ettől kezdve egy éven át légi szállítással tartották életben a várost. Keleten azonban Koch és osztálytársai azt hallották, hogy az ellenséges gépek krumplibogarakat szórnak a keletnémet földekre, hogy tönkretegyék a termést.” (197.) Az állami propaganda az amerikai bogarat Drezda porig rombolása és a Japánra dobott atombombák mellé helyezte. „Cukrot ritkán lehetett kapni, az édesség luxuscikknek számított. De a gyerekek számára kitaláltak egy ösztönzési rendszert. – Minden összegyűjtött bogár után kaptunk egy pfenniget. Egy lárváért fél pfennig járt. És minden száz bogárért adtak tíz cukorjegyet! Így aztán mi, gyerekek minden szabadidőnket a földeken töltöttük, gyűjtöttük a bogarakat és lárvákat.” (197.) Funder pedig megint hibátlanul választja meg a példabeszédet és vonja le a következtetést: „Koch fejében a jutalom édes íze összekapcsolódik az amerikai összeesküvés elleni harccal (…) Ez a történet a hazafivá válás története.” (198.) 

A két emlék arra mutat rá élesen, hogy akármilyen viszonyt is alakított ki az egyén a rendszerhez, az mégis valóságként volt adott, az effajta intuitív, érzéki tapasztalatok pedig szinte formálhatatlanul mélyen raktározódtak, így elméletileg talán a klasszikus kondicionálás körébe utalható mindez, amely a pavlovi példából ismert.    

1990-ben egy ellenzéki evangélikus lelkészt, Joachim Gauckot választották a Stasi megszüntetését ellenőrző különbizottság elnökévé, és ő terjesztette be a Stasi-iratok teljes nyilvánosságára vonatkozó törvényjavaslatot. Ezzel a megoldással Németország akkor és azóta is élen jár a térség országai között. Ennek jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint hogy ez idő szerint Joachim Gauck a Német Szövetségi Köztársaság szövetségi elnöke.

NDK-túlélőnek lenni viszont – mint az a fenti példákból is látszott – több mint történelmi fordulattal megoldható feladat. Hagen Koch például a Wende után „ismét igazi hívővé vált: a fal határozta meg az életét, ezért nem akarja elengedni” (298.). Évtizedek nem tüntethetők el sem egy állampolgár, sem egy társadalom életéből. Mindennek tudatában egyszerre megdöbbentő erejű és irritálóan zavarba ejtő Thomas Demand Büro című fotómunkája, amely egy Stasi-irodát ábrázol, melyet a dühödt tüntetők dúltak fel 1990 januárjában. A szanaszét szórt iratoknak azonban mindegyike teljesen üres, ebből derül ki, hogy nem dokumentarista munkával, hanem megépített térrel van dolgunk. Demand a nyárspolgári ízlést, a rutinszerű kivitelezést, a mimetikus reprezentáció tradícióját gúnyolja ki. Kontextusában ugyanakkor felveti az amnézia és a tabula rasa kérdését, a múlt olvashatatlanságát és újraírhatóságát. Ugyanezt teszi Anna Funder Stasiországa, amellett, hogy azt is képes láttatni, hogy vannak a poszttotalitárius diktatúrában kiszolgáltatott emberi életnek olyan kibogozhatatlanul megrázó összefüggései is, amelyeket még egy Stasi-akta sem bír el.