A Kerített tér a szenvedés kérdését állítja szembe a teremtés rendjével, többek között a bibliai Jób könyvéhez kapcsolódva. A kötet Szabó T. Anna költészetének lehetséges új irányait villantja fel azáltal, hogy a versek egy része a látás motívumán keresztül történelmi traumákhoz, aktuális társadalmi problémákhoz kapcsolódik. Nagyon nehéz feladatra vállalkozott a kötet, és nem mindig tud bepillantást nyújtani abba a mélységbe, amelyet a téma összetettsége kívánt volna. Ennek oka talán abban a romantikusnak nevezhető költői attitűdben keresendő, amely nem kételkedik a nyelv kifejező erejében, a dolgok elmondhatóságában.

A kötet hat ciklusból áll: a Szilánk, a Határkísértő és az Örökösök címűek a szenvedéssel, történelmi tragédiákkal és aktuális társadalmi problémákkal néznek szembe. Az Optika, a Térrács és a Kiút hétköznapi képekből kiindulva jeleníti meg a teremtés rendjét, az élet és a halál körforgását. Az egymásra felelgető ciklusokat ismétlődő motívumok kapcsolják össze.

A kötet Szemben című nyitóversében a tükör szembesíti a megszólítottat saját arcával, amelyen egyszerre mutatkozik meg az ördög és az Isten képmása. Az ördög arca erős körvonalakkal megrajzolt, hozzá kapcsolódik a koponyából figyelő tekintet, a beszéd képessége és a test ereje, formája. Ezzel ellentétben az Isten körvonalai elmosódnak, arc helyett inkább öntudatlan működés ad hírt róla. Jelenléte önmaga és a megszólított hiányának felel meg. Az ördöggel ellentétben a nyelven kívüli, a megnevezés hiánya kapcsolódik hozzá. Az egész kötetben fontos szerepet játszik a tükröződés: a ciklusok az élesen elválasztott jó és rossz, természeti rend és társadalmi problémák, a magasság és a mélység kettősségei mentén szerveződnek. A tükör a teremtés különböző mozzanatait tárgyaló versekben az isteni képmás szimbólumaként jelenik meg. A kötet címadó verse egy földön fekvő ember nézőpontjából tükörképként mutatja meg magasság és mélység, hideg és forróság kettősségét. A cím a tér felosztásának mesterségességére hívja fel a figyelmet, de utalhat a vers terére is, amely a kötet szerint külön van választva a nyelv egészétől: „a nyelv őseleméből kiszakított / tűrhetően szűk térben / nem feszengsz?” (Au lecteur)

Az első ciklus címadó verse, a Szilánk ars poeticaként a fájdalommal, a dühvel és a kérdezéssel hozza összefüggésbe a költészetet: „Írj olyat, amit te magad sem értesz. / Mint amikor a körmöd beszakad. / Sziszegj. Harapj. Vagy haragudj. De kérdezz. / Ne hagyd magad.” A kötet célkitűzéseként is értelmezhető tehát a kérdésfeltevés, a nyers őszinteség, a mélységgel, a fájdalommal való szembenézés, a közvetlen érthetőségtől való eltávolodás. Véleményem szerint a kötetnek ezt csak részben sikerül megvalósítania. A ciklusok kérdés-válasz szerkezetéből adódóan a szenvedés problematikájára a teremtés rendjét tárggyá tevő versek felelnek, de sokszor már egy-egy versen belül is feloldódik a feszültség. Ha a szenvedéssel való szembenézés meg is történik, az ebből adódó kérdésekre nagyon hamar megérkezik a válasz (ebben az esetben Krisztus szenvedésére vonatkozóan): „jajuk égig csap a mélyből / mi a sok vér foganatja? / jön a válasz, jön a visszhang: / van az istennek is anyja”. (Vérbeszéd) A kötet által a szenvedésre adott válasz összekapcsolható Jób könyvének egyik értelmezésével, amely szerint Isten a teremtés rendjének kinyilatkoztatásával választ ad Jób szenvedésre vonatkozó kérdésére.

A szenvedésről szóló versek gyakran stilizált, régies nyelven szólalnak meg, és többek között Arany, Kölcsey, Vörösmarty, Madách és Babits műveivel létesítenek intertextuális kapcsolatot. Az archaizáló hangvétel a hagyomány aktualitására hívja fel a figyelmet, ugyanakkor a szenvedés képeit eltávolítja a befogadó világától. A fájdalom gyakran középkorias díszletek között jelenik meg, és az idegenséget csak fokozza a csengő-bongó ritmus, a rímek monotóniája: „csap az ostor üt az óra / ha deresre ha karóra” (Vérbeszéd).

A kötet sok esetben nem az egyes személy, hanem a világ és a történelem egésze felől próbálja megközelíteni a szenvedést. Emiatt előfordulnak a versekben elcsépelt szókapcsolatok, amelyek akár komikussá is tehetik a szövegeket: „buzog szakad a lét szúrt sebe vérzik / míg elnyeli a világpocsolya” (Necesse), „Ha puszta űr, világgödör, / a belső végtelen sötétje” (Üreg). A vér, a tűz, a sár, a füst, és a por szavak ismételgetése hatástalan marad, a didaktikus kérdés-válasz szerkezetek pedig mesterkélt, színpadias hatást keltenek: „Ezek fognak megváltani? Tűzzel-vassal? Soha.” (Szakadék). Bár a nyelvvel szemben táplált kétely tematikusan megjelenik a kötetben, a forma legtöbbször az elmondhatóságba vetett hit töretlenségét tükrözi.

A kötetet a nézés kétféle iránya és a tükröződés szervezi: a szenvedés látványából adódó kérdésekre a természet rendje ad választ, amely hétköznapi képeken keresztül mutatkozik meg a szemlélődő tekintet számára. A Kerített tér a szenvedés kérdésével olyan hitet állít szembe, amely szilárdan megtart, nem hagyja, hogy a megszólított alámerüljön egy irracionális világ mélységeibe, vagy zuhanni kezdjen „a van és nincs között” a „belső végtelen” sötétjében. A kötetet meghatározó tekintet ugyanakkor a magasság és a mélység metafizikai távlatait kutatja.

Szabó T. Anna költészetének egyik kulcsmotívuma a látás, amely a rögzített mozgás című kötettől kezdve egyre gyakrabban kapcsolódik össze értelmező, magyarázó attitűddel. Az érzékiségtől távolodó tekintet az egyedi jelenségeket az egyetemes felől közelíti meg, a csírázó magban vagy a hajtás kérlelhetetlen növekedésében a teremtés rendjét ismeri fel. Az Atom című versben megjelenő tekintet egyértelműen intellektuális jellegű:

„Vagy nézzük akkor ezt a hópihét:

milyen bonyolult, milyen egyszerű.

Élet nélkül is szabályos a lét,

nem fér hozzá sem bánat, sem derű.”

A „nézzük” szó nem egyszerűen látásra, inkább megfigyelésre utal, a tekintet ebben az esetben egy meghatározott tárgyra irányul, a T/1. személy és a felszólító mód pedig didaktikus hangvételt kölcsönöz a szövegnek. A megfigyelő az egyetemest szem előtt tartva vizsgálja tárgyát, amelyben a szabályszerűséget, mégpedig a lét szabályszerűségét fedezi fel. Mindeközben a látványból, a hópihe érzéki képéből semmi sem marad. A második versszak a hópehely kapcsán felmerülő metafizikai kérdésfeltevésekkel folytatódik:

„Persze, ki tudja. Puszta fizika?

Vagy logika? Vagy ez a szeretet?

Hajolj közel: most pont rád néz az Úr,

és jókedvében hópihét nevet.”

Az utolsó két sorban a beszélő felszólítja a másikat, hogy közelebbről is szemlélje meg a hópelyhet. A hópihe helyén azonban egy emberszerű, nevető Isten képe jelenik meg, akit a vers a bibliai Úr névvel illet. Ez a kép egyértelmű választ ad a korábban felmerülő kérdésekre. A hópihe csak eszköz volt a beszélő számára a lét szabályszerűségének és ezáltal az Isten szeretetének szemléltetésére. A befogadóban ezek után megfogalmazódhat, az Úr vajon milyen tekintettel néz a megszólítottra. Vagy hogy ez az istenkép hiteles tud-e maradni a szenvedés kapcsán felmerülő kérdésekkel szemben.

Az Egyszem című vers esetében viszont megőrződik a látvány érzékisége:

„Ahogy a hagymát fél kézbe fogod,

és levágod a kunkori csírát,

a helyéről egyszerre szem mered rád,

körkörös írisz, zöldes szembogár:

csak néz, csak néz –

aztán könnyezni kezd.”

Bár a látvány metaforává válik, a vers nem távolodik el a hagyma képétől. A beszélő nem értelmezi a látványt, és a kép így a maga összetettségében tud hatni. A vers az egyedi felől megközelítve arcot ad, tekintetet tulajdonít a hagymának. A hagyma körkörös mintázatát azáltal is összeköti a beszélő szemével, hogy a csíra levágása után a „szemek” egyszerre kezdenek könnyezni. A személy és a tárgy összekapcsolódik a szem motívumán keresztül. Az Egyszem című vers nem magyarázza túl a képet, teret hagy az értelmezésnek, megőrizve a látványban rejlő gazdagságot.

Az Örökösök ciklus versei aktuális társadalmi problémák kapcsán szólalnak meg,  de gyakran megőrzik a látás vagy éppen a vakság motívumát is. A nárcizmus emlékműve című vers a német megszállás emlékművének angyal-szimbólumát értelmezi át. A címben rejlő szójáték (nárcizmus-nácizmus) a történelmi és pszichológiai jelentéskör mellett a mitológiai hátteret is játékba hozza: Narcisszosz mítosza összekapcsolható a köteten végigvonuló tükröződés-motívummal: a Magyarországot jelképező angyal a vers szerint Narcisszoszhoz hasonlóan csak magával van elfoglalva, „magába néz”. A vers első sorai az angyal-szimbólum kontextusának abszurditására hívják fel a figyelmet az emlékmű kapcsán: „Álmodó angyalt fog a sas. / Az angyal – magába néz? – hagyja.” A vers a keresztény teológia irányából kérdőjelezi meg a szobor szimbolikáját, amely szerint az angyal egy sas áldozatává válik. A második versszak ismerős szókapcsolattal indít, de az emlékezet szó és a töredékesség végül kibillenti az állandósult képet, az emlékezetkiesés asszociációját keltve: „Kihagy a szív. Emlékezet.” A versszak a későbbiekben megkérdőjelezi az angyal és a német sas egyértelmű szimbolikáját, és a felelősség áthárításának dinamikáját jeleníti meg: „Kihagynak. Kilépünk belőlünk. / Magunkra emelünk kezet. / Magunk kútjába beledőlünk.” A harmadik versszak Babits Kakasviadal című versét idézve mutat rá a társadalmi párbeszéd hiányára, a pártpolitikai csatározások kisszerűségére. A küzdelem hiábavalóságát hangsúlyozzák a Vanitatum Vanitas idézett sorai is:

„Kakasviadal? Bolhaverseny?

Győzelmes vesztes. Magyarország.

Csak gyertyaláng egész világunk.

Mert céltalan csak, törpe szolgák.”

Az utolsó versszak ironikus hangvétellel tér vissza az angyal-motívumhoz, felidézve a rabbinikus hagyományt, amely szerint Gábriel arkangyal az Istent színről színre látó angyalok köréhez tartozik. Az angyal befelé forduló tekintete azonban egy körülhatárolt, zárt, belső mindenségbe mered:

„Mert szépek mind, mert jók vagyunk,

mert színről színre látunk mindent.

Mércénk és célunk: önmagunk.

Az angyal elfeledte Istent.”

A vers vége a hagyomány újabb aspektusának felidézésével játékba hozza az angyal-szimbólum többértelműségét. Az utolsó sorok az Istenről megfeledkezett angyalt összefüggésbe hozzák a bukott angyallal, azaz Luciferrel.

A Kerített tér erősségét azok a versek adják, amelyek elfogadják a hiányt mint a hagyomány folytatásának vagy megújításának lehetőségét. Amelyek nem birtokolják tárgyukat a megnevezés által, amelyek megőrzik a látás érzékiségét és többféle értelmezési lehetőségnek adnak teret. Az Üreg című vers egyik sora szerint „örökségünk: hiány beszéde”. És talán nem is olyan szegényes az a hiány, amelyet ezzel „át kell venni”.