Jelenkor | Archívum | Esetleges szamuráj

Esetleges szamuráj

Sopotnik Zoltán vers, 2014, 57. évfolyam, 10. szám, 1102. oldal

Ébredés közben pont úgy fordulok, hogy

az arcom szemben a szőnyeggel, aminek

olyan bántó a mintázata. Félek, kardja is

van, mint egy szamurájnak, és ha rálépek,

levágja a lábam. A kávéfőző és a disznó

már kint sír, visít, mennem kellene, de

nem bírom rászánni magam. Felülök, a

lábaimat nem eresztem le, csak lógnak a

levegőben, nehéz tartani őket akár két percig

is. A török- vagy lótuszülés nagyképűség lenne,

maradok tehát így, míg a konyha felől a

lesajnáló és lucskos morgások erősödnek.

A családom egy másik kozmosz lakója, a falu,

ahol élek, minduntalan rám szakad. Én vagyok

a lelkiismeretük, ha meghalok (nemsokára

úgy lesz), trágyába kevernek úgyis. Kinézek

srégen egy rövid utat az ágyam végétől az

ajtóig, szerencsére a szobám olyan félemberes.

Ledobom az első könyvet a szőnyegre: valami filozófiai

lexikon, 1962, na bumm, nem vágja ketté

a penge – az első kő így épül be sovány utamba.

A második-harmadik kő két nem szeretett

verseskötet, meg is reped a tetejük, elkezdek

félni, de megnyugtatom magam. A lexikonon

állok, akár egy balettművész, nevetséges,

csíkos pizsamában, nálunk ellenőrzik, hogy

mindenki ilyenben alszik-e. Még tartom magam,

nem szédülök rá a pengékre. A hónom alatt

négy könyv, az utolsóról, ha túlélem addig,

ugranom kell, mint egy gepárdnak. Kint már

csapkodják a moslékos vödröket, reggelizni

megint nem lesz időm. Kiérek,

állok a küszöbön: csatát nyert,

kíméletlen hadvezér.