Gyakran mesélik emberek, hogy látták. Legsűrűbben természetesen Debre-cenben tűnik fel, de találkoztak már vele Szegeden is, Sopronban, Miskolcon, Baján, Békéscsabán, Ózdon, Ondódon, Keszthelyen, hovatovább egy ízben Kelebián. Budapesten ugyancsak gyakori „kedves” vendég. Egyesek tudni vélik, hogy a fővárosban a Bimbó utca elején rögtön balra található libazöld paneltömbben húzódik meg, de erre nincs szilárd bizonyíték. Csak pár csipkés káposztafoszlány a lépcsőházban, ennyi utalna arra, hogy ott kotyvasztaná titkos varázsitalait, gyógyleveseit a maga rejtett laborjában. Egyik csengőn, egyik postaládán, egyik elszórt levélen, drámai mozdulattal elhajított befizetési felszólításon sincs hasonló név, neki tulajdonítható álnév, persze, attól még ő valahol ott bújhat meg időnként. Ami viszont jelenéseinek időpontját illeti: leginkább úgy éjfél előtt, tizenegy és tizenkettő között szokott feltűnni valamelyik kihalt utcán – főleg akkor, amikor a felhők a hold elé tolulnak, a város hangulata megváltozik, s a harangok kondulni készülnek –, ösztövér teste hosszú, sötét, malaclopóra emlékeztető kabátban, úgy vágtat felhúzott vállakkal, hóna alatt kerek fej káposztával. Előretolt homlokkal, loboncos hajjal igyekszik valahová, mint aki se lát, se hall, annyira lefoglalják a saját gondolatai. Annyira befelé néz, hogy nemegyszer megbotlik, majdnem orra esik, de hogy közben rágógumizik-e, vagy csak varázsszavakat mormol rezgő ajakkal, illetve mindkettőt egyszerre teszi, azt felettébb nehéz lenne a bármire is őszintén megesküvők csodálatra méltó bizonyságával állítani, ellenben tény, hogy mozog. Ezzel együtt az egész ember lendületben van, ahogy az az örök életre kárhozottak esetében szinte kivétel nélkül megfigyelhető. 

Ez hát a helyzet manapság a mi híres jó öreg prof. Hatvani Istvánunkkal, akiről itt tulajdonképpen szó van (nem nehéz kitalálni), s akiről az a kósza hír járja, hogy réges-rég lepaktált, szakszerű nemzetközi jogi kifejezéssel élve: ratifikálta szerződését az ördöggel, ezért képtelen meghalni. Pontosabban egyszer már elhunyt, méghozzá súlyos eperohamban 1786. november 16-án délután négykor a saját házában, eltemették, de feltámadt, pusmogják, a sátán segedelmével, és azóta járja homályos útjait. Hajózik játszi könnyedséggel a józan ész és az azon túliak felségvizein egyaránt, mint egy jó magyar Bolygó Hollandi. Olyan eleganciával, mintha a kettő között nem vargabetűzne ijesztő repedés. Siet, mindig valami megoldatlan kérdésen töprengve, fizikai és szellemi határokra fittyet hányva, tárt karokkal siklik az újabbnál újabb tudományos, ugyanakkor misztikus, annál kevésbé politikus kalandok, felfedezések felé.  (Bár a politikum se teljesen kizárt.)  

 

További szereplők: dr. Johann Faust (az átkozott örök ellenfél), továbbá a szintén nagy tudású orvos kollégák, ápolók, betegek, látogatók, portások stb. Nem utolsósorban magyar történelmi hírességek egész sora, világsztárok, históriai celebek színes csokra. Fenéből jöttek és égből pottyantak.

Helyszín: egy kis kórház a város szélén, ahol megállt az idő, s néha csak a vastüdők monoton fújtatása hallik, az erdőben pedig tombolnak az énekesmadarak. 

Szélesebben „helyszín” az egész bolygónk a maga ködként gomolygó, sok helyütt vérgőzös, másutt frivol, akár fafej történelmével.

Cselekmény: főleg a két egymásra féltékeny polihisztor időnként kegyetlenségekbe hajló (szellemi) párbajozása a többiek előtt. Szó van hitről, hitetlenségről, sportról, tudományról, művészetekről, filozófiáról stb., nem utolsósorban gyógyászatról; Ég és Föld állásáról. Szív és Ész kapcsolatáról. Pokolról és Paradicsomkertről. Az ezek apropóján történő utazások kalandos cselekedetei is szórakoztató módon a művelt közönség elé tárva.

Összesítésben: természetesen a Jó győz. És megszólal az Angyalok Kara.

 

 

FELVONÁS/FEJEZET A MENNYBŐL VISSZADOBOTT 

NIKOLA TESLÁVAL, AKI NYOLC NAPON BELÜL GYÓGYULÓ SÉRÜLÉSEKET SZENVEDETT

 

Nikola Tesláról a kisiskolásnak is illik tudnia legalább annyit, hogy a váltóáram atyja, továbbá a rádiózás úttörője, kiben rég felsejlett a mai okostelefon lehetősége is. Az eredetihez szinte a megszólalásig hasonló bronz feje ma is ott látható a Magyar Rádió romjai között. Akit aztán a többi is érdekel, megtalálhatja Tesla életrajzában (esetleg az itt-ott kissé nagyzoló, hektikus, önbalzsamozó vagy épp a saját mítoszát puszta kézzel könyörtelenül romboló önéletírásában), hogy 1856-ban született az Osztrák–Magyar Monarchia horvátországi területén fekvő, ma is megtalálható Smiljanban, ahol fő attrakciónak számít napjainkban is az ott működő, jegyeit baráti áron vesztegető Nikola Tesla Emlékközpont. Benne a hét minden napján – hétfő és húsvét kivételével – a kicsit távolabb álló kedves látogató hitetlenkedő szemének láttára megismétlik a mágneses hullámok tudósának és mágusának egy-két látványos kísérletét. Például azt, amikor az ember feje elébb gömbvillámra kezd hasonlítani, kisvártatva vakító szikracsóvákat vet a plafonig a fülén meg az orrlikán keresztül, mégse keletkezik semmi kár. Legfeljebb a szőrszálai feketülnek be. 

Nos, róla, Tesláról, mindig is heves vita folyt, amelyet a legutóbbi balkáni háború démonai csak szítani-felerősíteni tudtak, hogy vajon szerb vagy horvát nemzetiségű-e? (!) Pičku mater! Kakvo pitanje? (Pofon csattan.) Szóval, ebben az esetben dispután felül áll, hogy a vitatott személy szerb. Édesapja a helyi ortodox templom kulcsőrző főpapja volt, anyja ugyancsak szerb nemzetiségű háztartásbeli, aki szinte a semmiből kitűnő káposztaleveseket tudott előállítani a családnak. A kis Nikola, ahogy azt az anyukája is megerősítette később, már kétéves korára megtanult angolul és franciául beszélni, később olaszul, majd németül is gagyogott, de nem érdekelte se a latin, se az orosz. Némi érdeklődést tanúsított az ószláv iránt, ellenben a papi hivatás egyáltalában nem vonzotta, hovatovább direkte taszította, mivel nem tudta elképzelni magát dús szakállal (mindig is tartott tőle, hogy belemegy a moly, ahogy olvasta valahol, ezért csak egy kis bajuszfélét engedett meg, azt is hosszas rábeszélésre és jóval később).

Tulajdonképpen Tesla zsenge korától fogva mérnök szeretett volna lenni, amit édesapja sehogy se akart tudomásul venni. Úgy tett, mint aki nem látja, fiacskája folyton cserebogarakat röptet, egyszerre akár tizenhatot is összekötözve úgy, hogy tárgyak elmozdítására használhassa egyesített erejüket. Meg azt se akarta méltányolni, hogy gyermeke alig ötéves korára olyan, de olyan vízkereket gyártott, melyhez fogható nem fordult elő a környéken – még a molnárok legvadabb álmában sem –, és amely nagyobb hatásfokkal működött, mint az összes többi. Hogy az ördögöt sejtette-e a jelenség mögött, vagy csak tényleg annyira papot szeretett volna faragni Nikolából, hogy egyáltalán nem is akarta a felsorolt dolgokat szóvá tenni, már nehéz lenne pontosan megmondani. Állítólag az döntötte el a jövőt, hogy már serdültebb korában Tesla nagybeteg lett, s olyan rosszul érezte magát, hogy talpra sem tudott állni. Szárnyaszegetten feküdt, s úgy nézett ki, mint aki nem éri meg a holnapot. Orvosa – ez a megátalkodott materialista – ekkor azt javasolta a kezét tördelő édesanyának, meg a haját tépkedő, kétségbeesetten az ortodox égre tekintgető édesapának, hogy inkább erőltesse meg az agyát. Mondjon valami olyasmit a betegnek, amitől netalán ismét vonzóvá válik számára az élet. Állítólag ekkor az apuka észbe kapott nagyvégre, s Nikola füléhez hajolt, mondván, megengedi, hogy mérnök legyen belőle.

Miközben azon töprengett, hogy olyan csövet szerkeszt, amelyen át lehet küldeni egész mikuláscsomagokat az Ó-kontinensről az Új-kontinensre, illetve vice versa, fiatal álmodozó emberünket felvették a grazi Politechnikai Intézetbe. Első ízben, ugyanakkor igazándiból ott találkozott az elektromosság kérdésével; valódi motorokkal és generátorokkal. Ezeket nyomban megtanulta nemcsak szeretni, de tisztelve félni is, miután egy ízben, ahogy azt maga is leírta: majdnem agyonvágta az áram. Azt mesélik, Grazban különösen felkeltette érdeklődését egy szerkezet, amelyről kiderült, hogy egyenáramú, és működés közben veszettül szikrázik. Professzorának tüstént elmagyarázta, mit kellene tenni, hogy ne eregessen akkorákat és oly büdöseket e pokoli szerkentyű (elsősorban hagyják ki, vagy módosítsák az áramfordítókat), tanára azonban félvállról vette az okos szót. 

Blődségnek tartotta az elképzelést, mivel szerinte valami olyasféle kísérletnek számított volna, mint amivel megpróbáljuk működésbe hozni az első örökmozgót. (Utóbbi, mondani se kell, szöget ütött Tesla fejébe.)

Grazban nem találhatott nagy megértésre, csekélyke ösztöndíja elapadt, kénytelen volt kártyából és biliárdból megélni – persze, forgandó szerencsével. Züllöttnek ítélt életére való tekintettel kivágták a technikumból, úgyhogy nehéz idők jöttek. (Lepattant, ahogy maga mondta, mint biliárdgolyó a mandinerről.) Ekkor fogta magát, s elutazott Prágába, ám ott nem maradt nyoma komolyabb tanulásnak. Ülepe alatt alig lapult be a máig őrzött hímzett párnácska, máris felpattant róla. Pestre valószínűleg egy magyar haverja, kártya- és szellemi partnere stb., bizonyos Szigeti Antal műszerészmester sugallatára robogott be az expresszen. Ehhez az a történelmi háttér kínált kecsegtető lehetőséget, melyben Alexander Graham Bell feltalálta a telefont (találmányát évszázadokkal később megénekelte a The Sweet együttes). A csodálatos telefont, amely az akkor már működő telegráfhálózatok segítségével gyorsan terjedt, amiben – nem mellesleg – elévülhetetlen érdeme és része volt/van/maradt a mi híres magyar géniuszunknak, Puskás (Bátyó) Tivadarnak, Puskás Ferenc hadmérnök és igazgató testvérének. Kettejük közül az előbbi az ő szöszke, ebben a komisz életben csak csetlő-botló, szenvedélyes férfiúi rajongással Szőke Dencsikémnek becézett szerelmének, hovatovább e szerelmecske számos lánytestvérének óriási lelkesedéssel munkahelyet próbálván teremteni: feltalálta a telefonközpontot. Így nemcsak ketten diskurálhattak immáron – persze, az első pillanattól fogva tempósan duzzadó összegért –, de többen is. Mindenki mindenkivel képessé vált kapcsolatot teremteni. Hál’ Istennek. Hallja, Puskás úr?

PUSKÁS: Hallom!

MÁSIK VÉG: Hallo… ezt tetszett mondani, Puskás úr? Halló!

Ittlétének leghíresebb anekdotájában viszont, így tudják legtöbben, Tesla Goethe Faustjából idéz nagy hévvel épp a Városligetben, midőn váratlanul felbukkan lelki szemei előtt a váltóáramú dinamó, illetve motor megoldása. Sétapálcájával tüstént fel is vázolja a park kutyakakis porába, majd elhajítja a botot. – Állítólag néha lehet látni mostanság, ahogy megszállottan, izzó szemekkel keresi ugyanott; olyan éjszakákon főleg, amikor a felhők a hold elé tolulnak, a város hangulata megváltozik, s a harangok kondulni készülnek. 

Nikola Tesla, sajnos, nem maradhatott sokáig nálunk, hiába igyekezett segíteni rajta egyetlen haverja, Szigeti, szertekürtölve mindenfelé, hogy ne hagyjuk ezt a sziporkázó elmét innen elröppenni! T. nyomorúságos gázsijából még csak a modelljét se tudta – errefele, miként otthonfele se – felépíteni annak az ő remek találmányának, ami később majd, túlzás nélkül szólva, megváltoztatja a világot.

Mielőtt Párizsba indult volna, majd onnan Amerikába, az élete végéig váltakozó szerencséjű zseni még egy nagyot futott magyar barátjával a szemhunyásos türelmi zónának és jó levegőjű, szapora tréningpályának egyaránt tekinthető zöldövezetben. Barátja, Szigeti Antal később azt is elmesélte, hogy ezzel az utolsó alkalommal, amíg előreszegett fejjel rohantak a parkon át, valahogy – úgy emlékszik – a madarakról és a tojásaikról, valamint a fák koronájáról a magyar Szent Koronára terelődött a levegőért kapkodó szó. Szigeti szerint Tesla azt állította, amíg kis pihenőül helyben topogtak – miközben Miki a lépteit számolta –, hogy ha nem is úgy működik a dolog, ahogy azt valakik vélik, ám az mindenképp lehetséges, hogy a korona reagáljon az éterben lévő elektromágneses hullámokra. Bizonyos fokig magába engedje azokat, modulálja, módosítva rajta kibocsássa, s hogy ennek révén létrejöjjön egy ajta „kommunikáció”, amit mi innen a földről az égi hatalmakkal zajló titkos korrespondenciának hihetünk.  

Mondta, izgatja a kérdés, ezért szívesen megvizsgálná a dolgot. Sajnos, zárta le Szigeti, erre több oknál fogva se kerülhetett sor. Aztán gondterhelt arckifejezéssel megfordult, s úgy eltűnt az élet forgatagában ez a Szigeti is, mint Atlantisz a tengerben. Nagy valószínűséggel, megjegyezhetjük csak úgy a kimondandó igazság kedvéért, ha nincs az a nagy jelenet a ligetben a hadonászó Teslával és a varázspálcájával, Szigeti Antal neve örökre kirostálódik az emlékezetből. (Vagy tudat alá süllyed szépen, s ott is marad.)

TESLA: Őszintén szólva nem emlékszem pontosan, ez utóbbi dolog hogy történt. A mi utolsó kis edzésünk. Nem csalás, nem ámítás, való igaz, hogy mindig is szerettem volna közelről megnézni a magyar koronát, ám sajnálatos módon nem nyílott rá igazi alkalom. Tény, hogy megragadott e rendkívül vonzó tárgy misztikája, kiváltképp úgy, ahogy a Tóni beszélt róla azzal az óriási, mackós áhítatával, miközben az az ő egy tömbből faragott arca valamiféle gyermeki lelkesedést sugárzott. Egészen átszellemült, mintha valami gyönyörűséges tündérmesét hallgatna épp, amelyet puszta véletlenségből ugyanakkor ő ad elő avatatlan fülnek. Más vonatkozásaiban a korona története ezzel együtt olyannak tetszett, mint egy feszesen megszerkesztett krimi, amelynek ugyan vannak lazább részei, ezek azonban az egész alkotás izgalmi töltetére nézve nincsenek negatív hatással. 1943. január 7-én New Yorkban, valami botrányosan szürke téli eső közben bekövetkezett halálomig aztán Tónival nem találkoztam többé. Később is hiába érdeklődtem, sehol se tudtam a nyomára bukkanni. Mr. Szigetiről senki sem tudott semmi megbízhatót mondani. Se adreszt, se telefont, pedig mennyet-poklot felforgattam érte, annyira szerettem azt a tüsi-tüsi kockafejét az én kis atlétámnak. Emlékszem, egy képeslapot küldött nekem utoljára, amelybe azt írta bele, hogy jól érzi magát, Fiumében nyaral, tanul úszni, és fontolgatja, hogy meglátogat Amerikában, de kezemet a szívemre, ebben nem nagyon bátorítottam.

DR. HATVANI: Miért?

TESLA: Mert hülyéskedem, persze, hogy ismertem azt az ocsmány Edisont! Azt az ohiói parasztot a gúnyosan lelógó két szájcsücskével, meg a kretén amerikai vicceivel. Stószaival, ahogy a szerb mondaná. Aki szerint a zsenialitás egy százalék, a többi verejték. Ő tudja? Abban volt zseni, hogy másokat kihasznált. Minden pénzt a saját segge alá kapart, és elnézést az egyenességért: neki fél ötlete sem volt. Az egész esze egy alkonysugárút. Vagy inkább sötét temető. Ma sem tudnék semmi szépet mondani róla, csak káromkodni kél kedvem, ha eszembe jut. Emberrel nem lehet annyira kib…abrálni, mint amennyire ő velem, már bocsánat, ez a köcsög tette. Mit össze nem tapsoltak neki ujjongva Pesten! A lángeszű ámerikainak. Anti szegény meg úgy gondolhatta, hogy kölcsön kenyér visszajár, most majd én segítek neki. Csakhogy én az Alva Tommyval már akkora fasírtban voltam, hogy magam se tudtam belőle győztesen kijönni, nem hogy valakit még én protezsáljak be hozzá! Kérem. A fejemben az forgott, hogy inkább utcát megyek söpörni, csak…

DR. FAUST: …nem bírja a döglött galambokat.

TESLA: Pontosan. Szörnyű. Inkább valami ládákat pakolásztam a dokkokon New Yorkban, miután a pofájába vágtam Edisonnak az igazságot, ha szabad így fogalmaznom. Meg megpróbáltam verseket írni magam is, ám ebben, ahogy láttam, maradandót, mármint az utóbbiban, aligha tudok alkotni. A ládákat jobban glédába tudom rakni, mint a verssorokat, ezért megszűntem rá energiát pazarolni. Nem árt, ha az ember önkritikus. Nincs rosszabb a silány, kesze-kusza verseknél. Ha hiányzik belőlük a rend és a szellem sugára, nemde? Önök is tudhatják.

DR. FAUST: Persze.

DR. HATVANI: Meg se merek szólalni.

TESLA: Miért, nem így van? Borzalom, hogy mit művelnek egyesek. Szerencsére alaptétel, hogy fénnyel el lehet árasztani a sötétséget, fordítva nem.

DR. FAUST: Érdekes ezt így magától hallani. Ön végeredményben optimista ember, ki gondolta volna?

TESLA: Alapvetően az vagyok. Persze, leszámítva a nehéz perceimet. Azonban kinek nincsenek? Csak a futóbolondnak nincsenek. Pontosabban a lelki szegényeknek, mint ez az Edison kolléga. Szóval, kijutott nekem a nehezéből is bőven. Előfordult, hogy szinte enni se volt mit. Máskor meg annyi pénzem volt, hogy megszámolni alig bírtam. Ahogy a szerb mondaná: lova do krova. (Magyarul mennyezet a tető helyett.) De hát fura egy szenvedélybetegség a feltalálás. Rulett, magam is látom. Elkísérleteztem az összes vagyonomat, szó szerint koldusbotra jutottam, méghozzá többször is. 

DR. HATVANI: Isten mégis megsegélte, amikor arra a legnagyobb szüksége volt.

TESLA: Neki?

DR. HATVANI: Önnek.

TESLA: Nézze, én két kérdésben nem vagyok kompetens: az isten és a nő kérdésében. Nekem ezek túl szeszélyes, kiszámíthatatlan dolgok. Ma sem tudom levonni a megfelelő következtetéseket. Tudom azt, hogy én magára a Fényre próbáltam összpontosítani, maradjunk ennyiben. Aztán ki hogy honorálja, miféle saját hite vagy törvénye szerint, ma sem látom egész világosan. Csak egy kallódó lélek vagyok, aki talán senkinek se hiányzik. Kóbor lovag. Tehát se Beatricém, se Dulcineám. Azt hiszem, mindörökre marad ez az érzésem. Főleg mint egy ilyen horvát területen született szerb báránykának.

DR. HATVANI: Nem váltanánk témát?

TESLA: Azt se bánom. Kérdezhetek én?

DR. FAUST: Szíve joga, esze dolga.

TESLA: Már most az van, én nagyon boldog vagyok azért, hogy itt önök engem rendbe igyekeznek rakni. Rám is fér egy kis generálozás, bármennyire furcsa is. Bevallom, nem egy hálás munka, ellenben tisztázatlan ebben a saját helyzetem. Beszéltem a nővérkével is erről. Mi is a neve? Absztinencia? Asszisztencia? Konkurencia?

DR. HATVANI: Crescencia.

TESLA (nevet): Ja, látják, az én vicceim ilyenek. Mindegy, szóval, hogy is állunk ezzel?

DR. HATVANI: Szamaritánusok vagyunk, ha nagyon kell.

DR. FAUST: Meg egy kicsit bankárok. Mert bárhogy is áll a dolog, bármilyen szegény is az eklézsia, azért akad egy kis plusz keretünk az ilyesmire. Ilyen esetekben akár a föld alól is kerítünk.

TESLA: Akkor hát elmondhatom, hogy amint talpra állok… máris van arra pár ötletem, miben tudnék segíteni. Ha ez számít.

DR. FAUST: Mi a nagy ötlet, Tesla úr?

TESLA: Hát, igen, igaza van. Azok, amiket mondtam neki, szegénykének, Esszenciának, végeredményben nem nagy ötletek. Ellenben eszembe jutott egy dolog, amiért tulajdonképpen halálom után az amerikai titkosszolgálat mindenemet lefoglalta. X-mennyiségű aktát, mindent. Kamionszámra hordta el roskadásig. Halvány fogalmam sincs, mire jutottak vele, nem is érdekel, mivel egészen más szituációba kerültem volt – más életminőségbe, más perspektívába, más létbe, vagy ahogy tetszik –, ellenben épp az imént, úgymond, kigyulladt a fejemben a lámpa. Miután valamiért ismét itt vagyok a mizéria kellős közepén. Nos, hallottak a Philadelphia-kísérletről?

DR. HATVANI: Az nem inkább Neumann Jánoshoz fűződik? Hogy is volt pontosan?

DR. FAUST: Részleteiben én se ismerem. Bár nagyot szólt egykor, midőn kiszivárgott és szikrát kapva felrobbant. Hogy is volt, tényleg? Íme, egy ajtó, amelyet immár senki be nem zárhat, miképp a jelenések könyvében. Vagy éppen ki nem nyithatja? Mint a jó széf ajtaját.

TESLA: Apám is imádta. Hiszik, nem, magyarul olvasta a János jelenéseit. Ezzel szerb pópaként bekerülhetett volna a Guinness-lexikonba. De nagyon szerény ember volt.

DR. FAUST: Jut eszembe, koptul nem beszélt?

DR. HATVANI: No, elég…

TESLA: Oké, akkor történt… Egyébként én nagyon sokat hallottam önről, Hatvani doktor úr, méghozzá Tónitól, az ön elektromos kísérleteiről a dörzsgéppel, amikor égnek állt a haja a diákság szeme láttára. Meg az elektroforjáról. Meg az ősmozijáról. Nagy tisztelője vagyok önnek.

DR. HATVANI: Tiszta szívből köszönöm, kedves kolléga. 

DR. FAUST (némi türelmetlenséggel): Tehát a Philadelphia… 

TESLA: Oké, hagyjuk. Szóval, a Philadelphia. Mint tudhatják, az a sztori dióhéjban arról szól, hogy a negyvenes évek elején az amerikai haditengerészet egy rendkívüli kísérletet hajtott végre, amelyben elektromágneses hullámok segítségével megpróbálta az idő töredékéig láthatatlanná tenni az Eldridge nevű rombolóját. Méghozzá úgy, hogy erős elektromágneses teret hozott létre körülötte. Elsőre csak részben sikerült az elképzelést megvalósítani, a hajó csupán félig-meddig vált láthatatlanná valamiféle zöldes ködben, ezért aztán úgy döntöttek, rádobnak még egy lapáttal. Megismétlik, annak ellenére, hogy az Eldridge legénysége sugárban hányt az első próbálkozás után. Erősen szédült, fehéret székelt, és általában véve kutyául érezte magát mindegyikük.

DR. HATVANI: Erkölcstelenség.

DR. FAUST: Avagy a tudomány nem ismer pardont.

TESLA: Erkölcstelenség, persze, ezért se akartam teljes mellbedobással részt venni az akcióban. Illetve hát faképnél hagytam őket, mielőtt rendesen bekapcsolódtam volna a munka folyamatába. Én a majmokat se kínoznám, nemhogy embereket tegyünk ki olyasminek, aminek a hatását nem ismerjük. Persze, leszámítva Edison barátunkat, azt a büdös görényt. Jóvátehetetlen kárt okozhatunk, midőn olyan erőket provokálunk, amelyek valódi természetét még nem fürkésztük ki kellő mértékig, következésképp nem is állhat módunkban megzabolázni őket.

DR. FAUST: Játszadozás a macska farkával.

TESLA: Mi, szerbek, az ördög farkát emlegetjük, de egyre megy.

DR. HATVANI: Tehát másodszorra még furcsább dolog történt, rémlik.

TESLA: Oh, igen, a maga módján döbbenetes, bár bevallom, nem lepődtem meg rajta.

DR. FAUST: A hajó teljesen eltűnt a felfokozott gerjesztés nyomán, hovatovább kilométerekkel arrébb bukkant fel a radarokon, nem ez volt?

TESLA: Igen. Ez lenne a dolog lényege. Meg az, hogy úgy látszik, mielőtt visszatért volna valahogy a helyére, az Eldridge nemcsak a térben tett nem kívánt nagy utat, hanem az időben is. Ehhez aztán számtalan legenda fűződik, főképp az urbánus legendáriumban. Kocsiderék tudományos, pontosabban tudománytalan fantasztikumot gyártottak erről, mindenfélét összeköltöttek róla csőstül. Arról, például, ahogy a legénység néhány tagja a váratlan időutazás közben összefut a kísérlet egyik irányítójával, aki már reszketeg, csontritkulásos, összehuppant csigolyájú, fogatlan aggastyán, meg ilyesmik, de ezek képzelgések csupán. A tény a fontos, hogy a teleportáció, ha egészen kezdetleges formában is, de megtörtént. Sokat törtem a fejem ezen a mennyország kapujában. Tudják, odafönn is, hogy fejezzem ki magam, hát, kissé nehézkes az adminisztráció, megy a nagy várakozás. Tulajdonképpen a nagy tülekedés ugyanakkor, mert még sorszámot se lehet húzni valamiért. A bajt tetézi, hogy ott minden férfit Lázárnak neveznek, és ez számtalan félreértésre ad okot és lehetőséget. Fogalmam sincs, mért van így.

DR. FAUST: (nevetve): Előtte vagy utána van a pokol leágazása?

DR. HATVANI: Várjunk csak! Mi lett másodszorra a legénységgel?

TESLA: Úgy hallottam, sokan eltűntek közülük. Többen meghaltak. Azt is mondják, hármójuk valami addig sohasem tapasztalt módon beépült a fedélzet anyagába. Persze, akadt olyan is, aki csak simán megőrült.

DR. HATVANI: Félelmetes. Ugye, nem került sor harmadik próbálkozásra? 

TESLA: Nem. Én a magam részéről is mindent megtettem, hogy ne kerüljön rá sor. Rövidesen azonban jött ez a fránya sztrók, aztán mennem kellett. De erre speciel nem lehet panaszom. Amilyen kis idegbeteg, vékonyka, kehes srác voltam, hogy a hasamat szappanoztam, a hátam habzott, eléggé szép kort sikerült megérnem. Úgy néztem ki, mint akit elvisz az első fagy, következésképp a természet csodája vagyok.

DR. FAUST: Vagy a káposztalevesé.

 

(Mindhárman nevetnek.)

 

TESLA: Kupus. Kupuszta, he, he, he!

DR. FAUST: Kupuszina, olyan is van. Ha, ha, ha.

DR. HATVANI: Érdekes.

TESLA: Kupuszina, van, van! Egykor ott nősült a nagybátyám. A káposztaföldön, nyulak között. Bácskertesen. Nagy, kerek szoknyája volt a menyecskének, hú, micsoda! A nagybátyám meg alája nézett…

DR. HATVANI (elsőnek nyerve vissza a komolyságát, miután ő is mulatott egy rövidkét): No, egy kis komolyságot, uraim! Gyerekek, térjünk vissza a kupuszini lagziból. (Teslához) Mondja, itt kerülgetjük, mint macska a forró kását, a teleportációt. Az az érzésem, ide akart kilyukadni. Miért annyira fontos ez nekünk?

TESLA: Nos, képzeljék el, ha működne, mire lenne jó?

DR. FAUST (a homlokára csap): Szentséges ég! Hipp-hopp, ott legyek, ahol csak akarok! Hát, ez fantasztikus, hogy másnak nem jutott eszébe! Eladhatjuk az összes mentőautót, megcsináltathatjuk az ablakot. Működik, mint a boszorkány örökké emlegetett söprűje.

TESLA: Ön felettébb tehetséges gondolatolvasó.

DR. FAUST: Olyan idősen, amennyi én vagyok, meg annyi elmélettel és gyakorlattal a hátam mögött, kérem szépen, az ember már nem tehetséges. Drága barátom, Miklós.

TESLA: Elnézést, nem állt szándékomban megbántani, Faust professzor úr.

DR. FAUST: Nem történt semmi, Tesla úr.  

DR. HATVANI: Elszomorító, hogy megint csak én nem értek valamit. Illetve semmit.

TESLA: Nem is könnyű dolog ezt józan ésszel felfogni, márpedig hármunk közül ön a legjózanabb figura.

DR. FAUST (dr. Hatvanihoz): Arról van szó, ha jól értem, hogy forradalmasítanánk a mentőszolgálatot, például. Nincs szükség mentőkocsira, szirénázásra, esetleg új baleseteket eredményező száguldozásra. Pillanatok alatt ott a beteg a műtőasztalon, mert teleportáltuk.

DR. HATVANI: Hogyan?

DR. FAUST: Úgy, hogy… (Teslához) Tényleg, hogyan?

TESLA: Kidolgoztam már gondolatban. Teszteltem a gyakorlatban.

DR. HATVANI: Sokba kerülne?

TESLA: Dehogy, csak kitalálni volt igazából nehéz. A dolog lényege egy olyan tetszés szerint nyújtható és ide-oda irányítható elektromágneses spirál, amelyben nagy feszültség jön létre az éterből. Nem ebből az orvosiból. Valami hasonló, mint amilyen a cső lesz a jövőben az újgenerációs porszívóknál, egyben láthatatlan. Nem anyagi természetű a mai értelemben, tehát nem zavarná a polgári repülést.

DR. HATVANI: Mégis, milyen alapelven működik, ha közelebbről nézzük?

TESLA (kissé zavartan mosolyog, vakarássza a fejét): A fene tudja. Nem tudnám pontosan megmondani, viszont működik. Ezer százalék!  Mindössze a beindításánál jelentkezik némi költség, aztán nem. Legfeljebb egy kis karbantartás, ilyesmi. Ezt a spirált, amennyiben felhelyeznénk…

DR. HATVANI: Drága Tesla úr, nem szeretnék kekeckedni, ismeri ezt a kifejezést? Lényeg, mi már itt úgy tudjuk rég, hogy éter nincs.

TESLA: És mégis van! Megint csak rá kellett jönnöm, amikor odalőttem Szibériába, amit ma is sokan meteor becsapódásának hisznek. Ugyan megöltem egy rakás tunguzkai rénszarvast, meg tönkretettem egy kondér borscsot – szegény éhes favágók! –, de szerencsére emberéletben nem esett kár. Ilyesmit nem is vetettek a szememre odafenn. Vagy odaát, ahogy tetszik. Abban a dimenzióban nincs ilyen típusú meghatározás. Szóval, éter van, meteor nincs, csak éppen…

 

(Kopogás, fiatal, csinos nő lép be mosolyogva. Fehér ing, piros szoknya, piros rúzs. Csillogó, koromfekete haj oldalt feltűzve. Illatos, mint a liliomkert, üde, mint a tavaszi rét. Arca pihent, kisimult, első pillantásra nem néznénk az elnyűtt doktori karhoz tartozónak. [Szóval, pokolian szép.] Mindenkinek köszön, Teslához megy, akinek a kezét nyújtja.)

 

DR. BERKES: Üdvözlöm, dr. Berkes Beatrix vagyok. Ezek az urak-kollégák itt úgy becéznek a hátam mögött, hogy Pszyché, de nem bánom. Nem szeretnék zavarni, csak szeretném megkérdezni, hogy mikor kezdhetnénk?

TESLA: Bármikor, kisasszony. Ebben az ügyben nem az én reszortom a döntés.

DR. BERKES (a többiekhez): Tudós professzor urak, kedves barátaim, mikor kaphatom a karmaim közé ezt az embert?

DR. FAUST: Máris megengedjük. Csak egy kérdés: maradhatunk?

DR. BERKES (trillázó kacajjal, miközben hátraveti fejét, s igazít egyet a frizuráján): Ne tessék zavarni a szeánszot, kérem szépen. Kibicekre semmi szükség, gyerünk, gyerünk! Kívül tágasabb. Tessék elszívni egy bagót, vagy harapni egy szendvicset. Felpumpálni a kocsi gumiját, valamit. Van itt muszkli, tapogassam csak! Hú! Nem kell sopánkodni. Tarzan.

DR. FAUST: Te meg Jane.

TESLA: Én meg Tesla, ugye. És nagyon örülök, hogy a doktornőnek nincs fülbevalója.

DR. BERKES: Fülbevalóm? Én viszonzásképp annak örülök, hogy maga meg nincs agyontetoválva.

TESLA: Mert a muszka bratyuskáimnak sose sikerült bezárniuk engem a dutyiba, eszem a szívüket.

 

(Most már négyen nevetnek, miközben odakinn elhallgatnak a stiglicek. Gyár szirénája szól, Tesla elnémul, befogja a fülét. Kétségbeesett arcot vág.)