Kánikula volt, legszívesebben egész nap a kádban ültem volna, ha Anya nem szól rám, hogy ne pazaroljam, csak folyattam volna magamra a hideg vizet. Apáék délben érkeztek, Anyával éppen ebédeltünk, lehúzott redőnyök mögött, de én a félhomályban is láttam, hogy Anya homloka csak úgy gyöngyözik, a vízcseppek lassan, egymás után gördülnek le az orrán, egyenesen bele a tányérjába, mintha sírna, miközben kanalazza a levest. Apa felszólt a kaputelefonon, hogy siessek, ne kelljen ebben a kurva melegben a kocsiban várakozniuk. Én addigra már felöltöztem, csak a hajam nem volt még kész. Anya a sürgetésre ideges lett, abbahagyta az evést, és két copfba fonta a hajamat. Hogy ne csússzon szét, a végére befőttesgumit tekert, a tetejére ráhúzta a katicásat, aminek a végén apró, színes gyöngyök fityegtek. Olyan szoros lett, hogy viszketett tőle a fejbőröm. Baltával kettéválasztott frizura, mondta Anya, de most nem nevetett. Legyűrtem az utolsó falat húst, felkaptam a székről az odakészített kis, piros szatyrot, és rohantam lefelé a lépcsőn, mert Apa utálja, ha megváratják, balhézni is szokott, hogy miért nem vagyok képes időben elkészülni, amikor pontosan tudjuk, hogy jön. Anya az erkélyről még utánam kiabált, hogy vigyázzak magamra, és hogy nagyon vár holnap délután, de én vissza se néztem, rohantam a parkolóhoz, szememmel a sötétzöld Zastavát kerestem. Apa a kisbolt előtt állt meg. Amikor kinyitottam az ajtót, megcsapott a forró műbőr és a benzin szaga, legalább ötven fok volt odabent, a rózsaszín pántos ruhámon néhány perc múlva apró pöttyök, aztán egyre nagyobb és nagyobb foltok jelentek meg, pedig még a halványkék szegélyét is felhajtottam, hogy legalább a combom szellőzzön egy kicsit.

Enikő Apa mellett, az első ülésen ült, ujjatlan trikót és rövidnadrágot viselt, meztelen talpát a műszerfalon pihentette. Arcáról csorgott a víz. Zsebkendővel törölgette magát, vaksin rám mosolygott, most nem volt rajta a szemüvege. Ahogy felém fordította a fejét, csapzott szőke haján középen, mintha ecsettel mázolták volna oda, széles, barna csík látszott. Tudtam, hogy mérges, amiért ebben az iszonyú melegben miattam kellett kerülőt tenniük, a fürdés viszont Apa ötlete volt, ahogy azt is ő akarta, hogy engem is magukkal vigyenek. Anya nem örült, a telefonban veszekedett vele, szerinte az a hely egyáltalán nem gyereknek való. Ha otthon maradok, kimehettünk volna HÉV-vel Cinkotára, ahol a medence vize olyan, mint a jég, nem is nagyon megy bele senki, és alig találni árnyékos helyet. De legalább van az embereken fürdőruha. Anya a kis piros szatyorba be is pakolta az enyémet, bár Apa azt mondta, ahová mi megyünk, ott a fürdőruhásokat nem nézik jó szemmel. Azokat meg, akik teljesen fel vannak öltözve, be se engedik, mert biztos csak kukkolnak. Apa szerint mindig vannak ilyenek, de nem kell velük törődni, inkább csak sajnálni őket.

A telep nem volt messze Budapesttől, a tóban rengetegen fürödtek. Apa azt akarta, hogy amíg keres a kocsinak egy árnyékos helyet, mi Enikővel szálljunk ki, pakoljuk ki a csomagtartóból a gumimatracot és a plédet. Utána felverjük a sátrat, levetkőzünk, és már mehetünk is a vízbe. Körülöttünk családok, lógó mellű, nagy hasú nők a gyerekeikkel, Apánál is öregebb, szőrös férfiak, egyik-másik, mint az orángután. Nevettek, döntötték magukba a sört, sült kolbászt ettek, halat, és mindegyikőjük lába között ott himbálózott az a valami, amiről mi otthon, Anyával soha nem beszélünk, és amit Csilla, a barátnőm faroknak hív. Mintha valami állatról beszélne.

Mire Apa leparkolta a kocsit, addigra Enikő levetkőzött, és egy hatalmas fa alá állt hűsölni. Annak az árnyékába terítettük le a kockás plédet, a törzse tele volt hangyákkal, de ő nem törődött velük, egész a fához simult. Hatalmas körtemelle lógott, mint az itteni nőknek, de a hasa lapos, a lába között selymes, szőke pihék. Amikor Apa letolta a nadrágját, nem mertem odanézni. Éreztem, hogy meztelenül nemhogy a partig, de a következő fáig sem tudnék elmenni, ők meg rám hagyták, csináljak, amit akarok. A fürdőruhám csak egy bugyiból állt, mert Anyát hiába kértem, hogy vegyen nekem kétrészest, leintett, felesleges, magyarázta, nincs semmi melled, ha nem lenne a copf, a két pöttyel a mellkasodon pont úgy néznél ki, mint egy fiú. Elindultunk a víz felé. Apa átölelte Enikő derekát, én mögöttük mentem, messzebb, lemaradozva. Olyan voltam, mint azok, akik a part menti dombon, a fák tövében ülnek, és távcsővel figyelik az ittenieket. Néztem az előttem haladó két alakot, a magas, lebarnult férfit, aki így, távolról éppen olyan volt, mint az apám, és mellette az alacsony, szőke nőt, akinek a melle minden lépésnél megrezgett. Anya azt mondta, tíz évvel fiatalabb, biztosan hamar ráun majd Apára. A tűző napfényben most csak kettejüket láttam, körülöttük minden elmosódott, a zajok tompává váltak. Az ujjaimból háromszöget formálva lefényképeztem őket, aztán a képzeletbeli képről, utólag, a biztonság kedvvért, mégis levágtam Enikőt.                                                                        

A vizet az iszap egészen sötétbarnára festette, és hiába erőltettem a szemem, egyetlenegy halat sem láttam benne. Mintha mind kipusztult volna. Nem mozgott semmi, egyedül Apa tenyere, ahogy a víz alatt lassan, oldalazva közelített a mellette álló hófehér testhez. Először csak csapkodta körülötte a vizet, aztán, mikor azt hitte, senki sem látja, még közelebb merészkedett, és mint egy nagy barna hal, megpihent a selymes, szőke pihék fölött. Enikő nem maradt bent sokáig, csak megmártózott, aztán elindult kifelé, mert nem tudott úszni, és a világért sem jött volna beljebb velünk. Kérdezte, bedobja-e a frizbit. A legjobban azt szerettem, ha Apával kettesben maradtunk, mert vele versenyezni is lehetett, és néha hagyta, hogy nyerjek. Ilyenkor a tó közepéig is elmerészkedtem, oda, ahol a lábam a vastag hínárba akadt. Az undorító, nyálkás növény minduntalan körém csavarodott, mintha le akart volna húzni a mélybe. Hogy ne kelljen hozzáérnem, Apa hátára térdeltem, így úsztunk ki, együtt. A magas, barna férfi, hátán a kövér kislánnyal, mint valami hős, aki épp egy fuldoklót mentett ki.

Enikő egy csíkos törölközőn feküdt, Apa melléült, és elkezdte szétkenni rajta a napolajat. Aztán cseréltek, Apa feküdt a törölközőre, Enikő kenegette. Alig vártam, hogy Apával megint kettesben legyünk. Amikor Enikő elment a kocsihoz, felajánlottam, hogy megmasszírozom. Mindkét tenyeremet a derekára tettem, a két bemélyedés fölé, ami épp olyan, mint az enyém, elkezdtem nyomni, erősen, ahogy csak bírtam, szépen lassan haladtam alulról felfelé. Halkan felnyögött, de nem a fájdalomtól, láttam, hogy jólesik neki, a nyakánál is megnyomkodtam, dicsért, hogy milyen jó a kezem. Hogy könnyebben hozzáférjek, a hátára ültem, pont úgy, mint amikor a vízben voltunk, csak most nem húztam fel a lábam, de erre abbahagyta a nyögdécselést, azonnal szállj le, emelte fel a hangját, ne lovagolj rajtam, meg vagy te őrülve? Felállt, pénzt nyomott a kezembe, hogy vegyek magamnak palacsintát, vagy amit akarok, mit bánja ő, lehet fagyi is.

Az egyik bódéban árultak palacsintát, a kígyózó sorban két férfi közé kerültem, egyikükön sem volt fürdőnadrág. Az előttem ácsorgó hátán a szőr vastag, barna csigákba göndörödött, Anya csergéjére emlékeztetett a nappalinkban, csak a színe volt más, a férfi feje búbja viszont erősen kopaszodott, úgy látszik, oda már nem jutott. Legalább húsz percig kellett várni, mire odafértem a pulthoz. Volt lekváros, kakaós és túrós-mazsolás. Egy nálam idősebb lány szolgált ki, mögötte nagydarab, szőke férfi egy műanyag edényben keverte a tésztát. Fehér kötény volt rajta, de alatta nem viselt semmit, ahogy a karja fel-le járt az edényben, a mozdulattól folyton félrecsúszott. Émelyegni kezdtem, elképzeltem, hogy nemcsak a kezével, de a testével is hozzáér a palacsintákhoz. Kiálltam a sorból, és elindultam a kiserdő felé. A sátrunkat már messziről észrevettem, a környéken csak Apának volt ilyen. Kék-sárga csíkos ponyva, az alján vékony, szürkésfekete szegéllyel, akkor vette, amikor még hármasban nyaraltunk vele és Anyával. A boltban árultak barna-sárgát is, de Apa megengedte, hogy én válasszak. A sárga csíkok mindig világítottak a napfényben, el sem lehetett volna téveszteni, melyik a miénk. De ezek a sávok most, úgy tűnt, mozognak is, mintha a sátrat belülről rángatta volna valaki. Pedig szél sem volt, a sűrűn nőtt fák között állt a levegő. Amikor közelebb mentem, láttam, hogy a cipzárt nem húzták be egészen, a kockás pléden ketten feküdtek. Egy alacsony, szőke nő és egy magas, barna férfi, olyan magas, mint Apa, két meztelen test összefonódva. Még a lélegzetüket is hallottam, meg azt a furcsa, gyorsuló zihálást.

Elvörösödtem, éreztem, hogy kiver a víz, ahogy a tó felé rohantam, a lábamon cuppogott a fehér műanyag szandál. A nap még mindig égetett, a nyakam tele lett hólyagszerű, apró pöttyökkel, a bőröm elviselhetetlenül viszketett. Akkor láttam meg a csónakokat, közel a parthoz. Apával sokkal messzebbre is beúsztunk már. Lerúgtam a szandált, és belegázoltam a vízbe. Most nem törődtem Apa figyelmeztetésével, hogy először a lábunkat lógatjuk bele, aztán megmossuk a hasunkat, a mellkasunkat, és amikor már majdnem csuromvizesek vagyunk, akkor lehet csak teljesen alámerülni, mert így a test megszokja a hideget, és biztosan nem kap görcsöt. Úgyis csak néhány hossz, futott át rajtam, és elérem a legközelebbi csónak peremét, azt, amiről már szinte az összes festék lepattogzott. Ahogy belekapaszkodtam, az oldalára dőlt, az egész nem lehetett hosszabb két méternél, vagy, jutott eszembe, ha Apa százkilencvenhárom centi, akkor ez talán még annyi sincs. Kipróbálhatnám, gondoltam, át tudok-e úszni alatta. A víz alá buktam, jó hosszan ellöktem magam, és nekiindultam, pont úgy, mint amikor Apával versenyt úszunk. De most a szemem is becsuktam, és csak siklottam, mint egy hal, a rozzant csónak alatt. Már azt hittem, el is érem a végét, de amikor fel akartam emelni a fejem, hogy levegőt vegyek, újra csak sötétséget láttam. A mozgástól a csónakok összecsúsztak, a homlokom mindig a soron következő aljába ütközött. Mintha labirintusban lettem volna. Visszafordultam, megpróbáltam az ellenkező irányba úszni, de ott is csak a víz zubogását hallottam, ahogy a csónakok ide-oda ringásától időnként a fának ütődött. Éreztem, hogy fáradok, a bárkák, mint megannyi felfordított óriási dióhéj, minden irányból rám nehezedtek, újra és újra visszanyomtak a vízbe, és ahhoz nem voltam elég erős, hogy odébb toljam őket. Még egy próbát tettem, akkor végre megláttam a fényt, és ki tudtam úszni. Szédelegve értem ki a partra.

Aztán már csak Apát láttam, ahogy kétségbeesetten rohan felém. Hol a francban voltál, kiabálta messziről, az egész strandot tűvé tettük érted, el nem tudtuk képzelni, hová mehettél. A homloka csak úgy gyöngyözött, a szeme könnyes volt. A közelben voltam, nyugtattam, a bódékig mentem, nem messzebb, de hosszú volt a sor, nem volt kedvem várni. Úszhatnánk egyet mi ketten, csak te meg én, tettem hozzá, és ő jött. Szó nélkül gázolt bele a piszkosbarna tóba. A külső bójáknál is messzebbre úsztunk, a lábunk időnként a nyálkás növényzetbe akadt.