Van egy csomó emlékem arról, hogy a nagyi köhög. Fogalmam sincs, ez miért maradt meg bennem annyira élénken: ebben a krahácsolásban az égvilágon semmi különös nem volt. Száraz és rövid, amolyan torokköszörülő köhögésről van szó, ami nem betegségről árulkodik, hanem jelenlétről. Ma is látom magam előtt, ahogy csendes víkendházunk függönnyel felszerelt ajtaján át kicsoszog a teraszra. De inkább csak hallom a köhögést.

Van jó pár emlékem arról, hogy a nagyi palacsintát süt nekem. Amíg én olvasgatok vagy tanulok, ő olyan profin készül elő, majd vág bele, hogy egy mesterszakács is büszke lehetne rá. Az előkészületeket soha nem látom, mindig az ellenállhatatlan illat cibál be a konyhába. Miközben ő a rádió zümmögésével a háttérben dolgozik, elkérem az első palacsintát, amit aztán üresen megeszek. Nem több megsült tésztánál, mégsem hasonlítható máséhoz.

Van néhány emlékem arról, hogy a nagyi horkol. Akár a városi lakásában vagyunk, és ő a kanapén elnyúlva fürkészi csukott szemmel a plafont, akár a várostól távoli nyaralóban, és ő a nyugágyféleségben elterülve szundít, a kép kitörölhetetlennek tűnik. A fejét hátrahajtja, az állkapcsát leereszti, néha meglepően tágra nyitja a száját, és közben egyre feltűnőbben adja ki a védjegyszerű hangot. A klasszikus crescendo minden esetben ugyanazzal zárul: a kritikus ponton, röffenés kíséretében, felkapja a fejét, és az állkapcsa is visszaáll eredeti pozíciójába. Eddig a pillanatig, ha a közelében vagyok, mindig lopva figyelem. Semmi különöset nem látok, mégis nagyon érdekes az egész: azon gondolkodom, vajon ő mit álmodhat, vajon hogyan képes ötven másodperc alatt maga mögött hagyni az ébrenlétet, vajon elférne-e egy cseresznye a szájában. Néha produkálok valamilyen éles hangot, mert borzasztóan izgat, hogy elkapjam a hirtelen bekövetkező ébredés pillanatát. Máskor tisztes távolból szemlélem, mintha egy alvó emberen túl mást is látnék. Egy alkalommal, amikor egy időutazással öngyilkosságot elkövető férfi elbeszélését olvasom, elvégzem a cseresznyés kísérletet, és a kérdésre igen a válasz.

Van számos emlékem arról, hogy a nagyi kertészkedik. Mialatt én a teraszon vakációzom, ő kitartóan görnyedezik: gyomlál, ültet, gereblyézik, kapál, vagy valami olyan rejtélyes műveletet végez, aminek értelmezéséhez én, be kell látnom, kevés vagyok. A pár hetes nyaralás során nem telik el nap anélkül, hogy ne ügyködne valamit az ágyások környékén, mintha a kertünk nem is pár tucat négyzetméternyi lenne. Néha, amikor éppen közel jár hozzám, de zavartalan koncentrációjának köszönhetően nem is vesz észre engem, és lehajol valamiért, a feneke kolosszális méretűnek tűnik. Ma már tudom, hogy ez csupán az én érzékcsalódásom volt, de akkoriban a kis szemem több értelemben is felnagyította a nagyit.

Van két-három emlékem arról, hogy a nagyi nem ismer meg. Egyik alkalommal becsöngetek a lakásába, nagy nehezen ajtót nyit, és két mondat után kiderül, hogy az apámnak hisz. Ott áll előttem, ugyanúgy, mint máskor, és elzavar, mert nem akar látni. Látszólag csak fél méter van közöttünk, valójában ezt a távolságot a hagyományos mértékegységeinkkel nem lehet leírni. Máig nem értem, hogyan csinálta, de úgy volt ott, hogy nem volt ott: a szeme olyasvalamiről árulkodott, amit nem voltam hajlandó tudomásul venni. Egy másik alkalommal bekopogok a kórterembe, nagy nehezen se tudna ajtót nyitni, és egy mondat után kiderül, hogy az apám már nem élő bátyjának hisz. Ott fekszik előttem, úgy, ahogyan még soha nem láttam, és állítása szerint örül, hogy lát. Már meg sem kísérlem felmérni a közöttünk lévő távolságot. Máig nem értem, hogyan történhet ilyesmi, de úgy volt ott, mintha soha nem lett volna ott: a szeme határozottan arról árulkodott, hogy nem emlékszik se kertre, se palacsintára, se semmire.

Van rengeteg emlékem arról, hogy a nagyi tévézik velem. Ez abból áll, hogy egy nyári nap végén felkapaszkodunk utcavégi nyaralónk emeletére, helyet foglalunk az egymás mellé tolt székeken, bekapcsoljuk a készüléket, és keresünk egy műsort, amit úgy fél óra múlva már csak én nézek. Teljesen mindegy, hogy egész estés filmről, valamilyen családbarát sorozatról vagy vetélkedőről van-e szó. Viszonylag rövid idő után vagy azért fordulok felé, mert váratlanul feltörő horkantása megzavarja az éppen zajló adást, vagy azért, mert kérdezek valamit a látottakkal kapcsolatban, de nem kapok választ. Ilyenkor mindig sikerül felkelteni, hogy negyed óra múlva mindig sikerüljön visszaaludnia.

Van sok emlékem arról, hogy a nagyi kirakózik. Szerény méretű és nagyi-illatú lakásának szűkös hálószobájában, a számomra mindig is lenyűgöző, bár használatban soha nem látott varrógép-monstrummal srégen szemben ott áll egy egyszerű faasztal. Mindig azon kezdi el kirakni az aktuális képet, függetlenül attól, hogy egy kizárólag prospektusokban létező táj vagy mondjuk egy kastély ábráját igyekszik összeállítani az apró képdarabkákból. Néha ebéd előtt is szöszöl vele egy keveset, de inkább csak utána, ha a betonbiztos ütemterv szerint alakuló nap minden teendőjével végzett. Nagyon gyakran előfordul, hogy a kirakó egy darabkáját úgy akarja a többi közé passzírozni, hogy az ennek a törekvésnek láthatóan ellenáll. Ha ilyenkor jelen vagyok, finoman rávezetem a nagyit arra, hogy az erőszak nem megoldás. Ha nem vagyok jelen, jóval később, a leharcolt kartondarabkákat szorongatva vagyok kénytelen szembesülni azzal, hogy csak a nagyi tud nekem tanítani dolgokat, fordítva ez láthatóan nem működik.

Van tucatnyi emlékem arról, hogy a nagyi különféle fiókjaiban meztelen nős kártyákat találok. Nyolcadik emeleti lakásában és a vízhez közeli nyaralójában is van egy ilyen fura rejtekhely. A fiókokban természetesen teljesen más tárgyak lapulnak: leginkább gyógyszeres dobozok, otthontalan pirulák, tompa végű ceruzák, esetleg saját készítésű szemüvegtokok vagy ilyen-olyan papírfecnik. Az egyértelmű kakukktojásnak bizonyuló kártyákon egy szál mosolyba öltözött, középkorú nők állnak flancos autók mellett, a járműnek támaszkodva, esetleg a fényképezőgépnek háttal. Az értetlenkedésemet, hogy a nagyinak mégis mi szüksége van vidám és pucér nős képekre, hosszú ideig legyőzi a kíváncsiságom. Titokban újra meg újra felkeresem ezeket a rejtélyes helyeket, de mindig ügyelek rá, hogy ne bukjak le, nem mintha a nagyi bármit is észrevenne ebből. Csak jóval később jövök rá, hogy a hátoldalukon éves naptárt tartalmazó kártyák a nyomdász apámtól származnak. A büszkén feltárulkozó nőket feltehetően meg se látó nagyit nyilván az érdekli, hogy az adott hónapban hogyan alakulnak a hetek napjai.

Van pár emlékem arról, hogy a nagyi elsorvad. Miután végigmegyek a folyosón, ahol nem tudok eléggé csőlátást kényszeríteni magamra, és nem sikerül eléggé befogni az orrom, halk kopogást követően benyitok a kórterembe, az ágya mellé lépek, és gyorsan betakarom, talán hogy ne fázzon, talán hogy ne lássam. Mindig hamar lerugdalja magáról a lepedőt, mert a jobb lábával valamiféle kényszeres mozgást végez. Betakarhatatlan bal lába olyan, mint egy krétafehér anyagból megformázott szobordarabka. Én mindig végignézek rajta, ő soha nem néz a szemembe, illetve ha mégis, akkor sem ő néz bele, hanem valaki egészen más. A hálóing szerencsére javít valamelyest a helyzeten, de nem eleget. A látvánnyal nem tudok mit kezdeni, és sokáig felülírja a nagyiról bennem élő képet. Hogy megpróbáljam elűzni, beszélek hozzá egy kicsit, kérdezek tőle, néha válaszol egy fel sem tett kérdésre, máskor semmit se mond. Bármennyire is szeretnék, nem tudok másfelé nézni. Hozzáérni is nehezemre esik, pedig a betegsége nem fertőző. Amikor rám néz, és megszólít, kiderül, hogy szinte soha nem engem lát, hanem az apámat, az apám még élő vagy a már távozott bátyját. Amikor rá nézek, szinte soha nem őt látom, hanem nem tudom, kit.

Van jó néhány emlékem arról, hogy a nagyi beveszi a tökéletesen átlátszó füllentésem. Szól a tévé vagy a rádió, esetleg beszélgetünk valamiről, és megkérdezi, hogy jó lesz-e ebédre palacsinta. Én pár pillanatnyi gondolkodás után azt válaszolom, hogy nem szeretem a palacsintát, és ő száztizenhetedjére is ugyanazzal a meglepett arckifejezéssel néz rám, és kérdezgetni kezd, hogy miért nem, és hogy akkor mi legyen helyette. Máskor kitalálok valami légből kapott sületlenséget az egyik szomszédról, és azt mondom, hogy a saját szememmel láttam, amint az adott dolgot csinálja. A nagyinak mindig eltart egy darabig rájönni, hogy vicc áldozata lett, és többnyire csak azért eszmél, mert szándékosan elárulom magam.

Van számtalan emlékem arról, hogy a nagyi karácsony este megérkezik hozzánk. A betoppanását megelőző órában már tűkön ülök, és nem akarom elhinni, hogy ennyit kell várni arra, hogy az apám idefuvarozza. Miután végre belép a lakásba, kibújik a kabátjából, vagy később már lesegítjük róla, felakasztja a kalapját, és a botjával a kezében csoszogni kezd a nappali felé. Néha elcsodálkozik azon, hogy milyen mutatós az én kisebb fenyőm is, máskor olyan eltökéltséggel beszél valamiről, hogy ezt észre sem veszi. A nagy fát mindenesetre minden alkalommal megdicséri, bár az nagyjából minden alkalommal ugyanúgy néz ki. Mindig hoz bejglit, ami az évek múlásával egyre gyakrabban érkezik teljesen zamicska állapotban, de ez engem így is, úgy is hidegen hagy, mert én a köménymaggal megszórt krumplis pogácsájáért vagyok oda. Ezt szerencsére nem csak az év végi ünnep idején készíti, és akárhányszor ilyet süt, egyszer sem nyúl mellé. Ha minden anya vagy nagymama csak egyetlen étel elkészítésében lehet kiemelkedően és utánozhatatlanul jó, akkor neki ez a pogácsa a párja.

Van egy emlékem arról, hogy a nagyit utoljára látom. Benyitok az épp szeretetet nem árasztó szeretetotthon egyik sivár szobájába, amelynek első ágya üresen áll, a másodikat a nagyi foglalja el, a harmadikon pedig egy hasonló korú és állapotú asszony fekszik. Köszöntöm, rutinosan betakarom, igyekszem nem figyelni a háttérben zsizsegő tévére, nézem egy darabig a fal felé forduló testét, és azt kérdezem magamtól, hogy most egész pontosan mit is kéne csinálnom. A jelek szerint él, de bármiféle kommunikációra képtelen. A jelek szerint élek, de bármiféle segítségnyújtásra képtelen vagyok. Teszek pár tétova lépést, megnézem innen is, onnan is, de nem látom. Feleslegesnek érzem a jelenlétem, és a távozás mellett döntök. Nem adok neki puszit, mert nem tudom, kinek adnám, vagy talán mert félek közel hajolni hozzá. Kurtán-furcsán távozom, ahogy aztán ő is.