Kenyér a fafaragók utcájának végén balra fordult, a kút még odébb esett, sietősre fogta. Eközben mind melegebb lett, és ő megszomjazott. A következő sikátor elején csavart szarvú kost pillantott meg, amit gazdája kötélen vonszolt. Az utcácska kanyarulatában azonban a kos megmakacsolta magát, fejét leszegte, nem mozdult egy tapodtat sem, mellső lábával a földet kapálta, szinte emberi hangon hörgött és fújtatott. A gazda hiába rángatta a kenderkötelet, az állat csak nem akart elindulni, nyilván megrettent a kavargó tumultusban. Már fulladozott is, hosszú keskeny nyelvét kilógatta, szemei guvadtak, orrlikai kitágultak, de nem moccant egy lépésnyit sem. Erre a gazda lekapta a derékszíját, bestiálisan nagyot sózott az állat hátsó fertályára, aztán a koponyájára is, éppen a két szarva között. – Mozduljál, rohadék! – ordította. A folytatást Kenyér már nem láthatta, a jelenet körül összezárult a sokaság.

Pár csepp eső hullott az arcára, pedig az égen alig akadt felhő, Kenyér sietősebbre fogta. Csak úgy, a maga szórakoztatására belefogott a reklámszövegbe: szőke lány van eladó, potom áron, csak itt, csak most! Nem kellett sokáig koptatnia a nyelvét, egy férfias arcú nő vagy talán nőies arcú férfi érintette meg a könyökét. Ahogy megszólalt, a beszéde is ugyanolyan volt, eldönthetetlen nemű, furcsa zöngéjű hang. – Nem bánod meg – mondta az illető –, ha segítesz nekünk. Kenyér kérdően nézett az idegenre, miben segíthetek, kérdezte. Az egyén hozzá hajolt, feszesre szabott lila steppelt kabátot viselt, és rózsavíz-illatot árasztott, látszott rajta, hogy van mit a tejbe aprítania.

– Van egy kis probléma az öregemmel – súgta.

– Micsoda?

– Túlságosan virgonc, nem bírunk vele. Ha a barátnőd rendesen megdolgozná, abból még kijöhetne valami.

Kenyér ugyan nem értette a dolgot, de nem firtatta, csak bólintott.

– Itt hozzák, mindjárt magad is megláthatod – susogta a figura. – De aztán ügyes legyen az a lány, az se baj, ha véletlenül elalszik az öreg, remélem, érthető vagyok! Addig csinálja, míg elalszik rendesen!

– És hol van? – nézett körül a fiú.

– Most hozzák.

És csakugyan, a tömegből különös kis menet vált ki, egy apró termetű, de rendkívül vállas ortodox apáca jött feléjük, tolókocsit gurított, amiben egy vénségesen vén, aszott katonatiszt ült. Volt még velük egy gumibottal hadonászó testőrnő, aki a nyomukba szegődött ricsajos gyerekcsapatot próbálta távol tartani, csekély sikerrel. Kenyér nem mutatott meglepődést, végigmérte az aggastyánt, látta, hogy anyjának nem fog sok vesződséget okozni a delikvens. Az öregember semmiféle különösebb életjelet nem produkált, feje oldalt nyaklott, nyershús színű, lefittyedő szája cserepes, arcbőre repedezett, mint a kiszáradt föld, szemei lehunyva, ernyedt teste rázkódott a rögös úton. Kenyér visszafojtott egy mosolyt, merészen három ezüstöt kért, négyet kapott, és egy ígéretet, hogy amennyiben a kishölgy rendesen végzi a dolgát, lehet szó komolyabb célprémiumról is. Kenyér csak most fogta fel a lényeget, szemöldökét felhúzva megértően elvigyorodott, rendben lesz, bólintott.

– Ez botrányos – fordult hozzá a kocsit toló apáca parancsoláshoz szokott hangján, mintha Kenyért hibáztatná valamiért. – Nem mehet így tovább! Szörnyű vénember, igazi pokolfajzat. Még sok mást is mondott, de arra Kenyér már nem figyelt oda, a menet élére állt, vezette őket az ivókútig. Az anyja ott várt rá a kútnál, látszott, hogy türelmetlen és ideges, rosszallóan csóválta a fejét. Ő meg csak vigyorgott tovább, hüvelykujjával a háta mögött lépkedő csoportra bökött. Nem kellett sokat magyarázkodnia, a törpe apáca átadta anyjának a tolókocsit, Maddalena nekiveselkedett, és sebes léptekkel megindult a bozótos felé.

– Mennyit kell várni? – tudakolta aztán az apáca, mire Kenyér vállat vont – nem sokat – felelte –, attól függ…

A kis társaság tagjai egymásra néztek, látszott rajtuk a feszült reménykedés. A fiú a kúthoz lépett, vizet eresztett, jól teliitta magát, aztán angolosan otthagyta a különös megrendelőket. Nyakából lógó erszényében ott csörgött a pénz, kedve támadt költeni egy keveset. Éhes nem volt, szomjas sem, viszont útközben egy bodegára lett figyelmes, mely előtt torzonborz szakállú, loboncos hajú szövetséges baka ült, a haját igazíttatta egy borbéllyal, aki duzzadt vörös monoklit viselt a szeme körül. Kenyér arra tippelt, hogy nemrég kaphatta a pofont, talán egy elégedetlen kliensétől. A duzzanat akkora volt, hogy a fodrász szeme alig látszott, ennek ellenére fürgén és vidáman csattogtatta ollóját. Ennek a borbélynak a szomszédságában szintén fodrászműhely működött, tulajdonosa most éppen vendég híján ásítozott a bódéja előtt, s az ő szeme alatt is vörös karika virult.

– Tessen parancsolni – szólította meg ez utóbbi a fiút, aki hirtelen ötlettől vezérelve az összecsukható tábori székre telepedett.

– Kis igazítást méltóztassunk, esetleg egy divatos csikófrizurát tudnék elképzelni – készségeskedett a mester, és már kanyarintotta is a fiú nyaka köré a kétes tisztaságú törülközőt. Kenyér eddig soha nem fordult meg borbélyüzletben, az ő haját mindig az anyja nyírta le a rozsdás nagyollóval, ha már nagyon a nyakába lógott. – Igazítsa meg – adta ki az utasítást –, hogy divatos legyen!

– Értettem alázattal – válaszolt a fodrász –, akkor szabadna egy szép, modern fazont esetleg?

– Csak igyekezzen!

A mester finoman a hajába túrt, kissé felborzolta, e, mondta mélyértelműen, majd a fejtetőn nekilátott a stuccolásnak. Amikor végzett, hintőporos pemzlivel körbesimított a fiú nyakán, és hátrébb lépve elégedetten szemlélte művét, majd apró tükröt tartott Kenyér orra elé. A fiú alig látott változást, de nem zúgolódott, valahogy meghatározhatatlan módon felnőttesebbnek érezte így az arcát.

– Szabad egy kis pomádét is esetleg – nyájaskodott a borbély, és a választ meg sem várva egy üvegcséből illatos vizet spricckolt a fiú nyakába.

– Így, és már lehet is vadászni a kis nőcskékre – állapította meg a mester –, egyötvenet kapok csak!

A fiú felállt, két alut fizetett, amit a fodrász mély meghajlással köszönt meg, legyen máskor is, kérném – szerencsénk, mondotta.

Innen a fazekasok utcája felé indult, ahonnan négy-öt, vele egykorú szerzetes lépett elő, akik boszorkányos ügyességgel kis sárga labdát dobáltak egymás közt. Csak mikor közelebb értek, akkor lehetett kivenni, hogy ráncos apró almával játszanak. Románul trécseltek egymás közt, nagyokat nevettek, korallfehér fogukat villantották bele a nagy, zűrzavaros magyar világba.

Kenyér nem sok jót tartott a csuhásokról, a tökkelütött Pahomról és társairól. A többségük szelíd hülyének tetteti magát, de hátul a gatyatokban ott lapul a görbe nyúzókés, ha úgy adódik, villanás alatt rántják fel a szőrköpenyt a farukon, és nem sokat kukoricáznak. Az ökölharcban sem utolsók, Kenyér tanúja volt párszor, hogyan verekszenek utcákon, tereken. Jó harcosnak tartotta magát, most sem aggódott egy esetleges konfliktus miatt, mégis valahogy rossz érzése támadt hirtelen. Nem magát féltette, nem is az anyját, aki most a vén szivart mulattatja, csak valami meghatározhatatlan balsejtelem lett úrrá rajta, hogy valami készülődik. De mi? Talán amiről a Tanító beszélt. Tompa sejtés volt ez, hamar elhessegette. Tudta, mi kéne neki; egy csinos lány, mert ilyenek is akadtak azért, rózsás babák, akiknek négy ezüstnél kezdődött a tarifájuk. Tisztában volt vele, hogy az ilyeneket veréssel, az arcukat nem érő ütlegekkel, fenyegetésekkel kényszerítik a vásárba, korántsem önként jönnek, de ez fikarcnyit sem zavarta. Később ennek is utánanéz majd, gondolta. Vizelnie kellett, elindult kifelé a tömegből, vissza a Józsa alatti zsombékos felé, amerre az anyja is teljesített.

Amint a dudvával, kóróval benőtt területet elérte, rögtön ráismert a környékre. Miután vizelt, továbbindult a kis akácliget irányába, innen csak pár lépésnyire kezdődött a sűrű susnyás a régóta kitaposott ösvényeivel, letördelt tüskés ágaival. Kenyérnek kedve támadt, hogy mint gyerekkorában annyiszor, kilesse az anyját munka közben. Korábban, ha az apját kérdezte, milyen is az a munka, azt a választ kapta, hogy az anyjának előre kell hajolnia. Hát aztán megtudta, ez pontosan mit is jelent.

Még pár lépés előre, aztán éles balkanyar, közben mindenfelől heves sóhajokat hallott, elégedett nyögést, valamint fojtott jajszót a távolból. Innen már csak lopakodva, bokrok, fák rejtekéből előlesve settenkedett tovább. Néhány lépés után, egy csipkebokor mögül előkandikálva, talpalatnyi tisztáson pillantotta meg az anyját, aki neki háttal ült kis pokrócán. Mellette a tolókocsis múmia foltos, madárkarmokra emlékeztető ujjait anyja hajába túrta éppen. Kenyér néhány másodpercig nézte a mozdulatlan képet, majd ahogy jött, nesztelenül visszavonult.

Már majdnem kiért az éledő cserjésből, mikor az egyik oldalsó ösvényen Kolbászt, régi osztálytársát látta közeledni. Vékony csontú, magas fiú volt, korábban ő is eljárt a Tanítóhoz, aztán elmaradozott. Kolbász a húga társaságában, egy lapos, fejletlen gyereklánnyal együtt jött, de nem önként, egy mokány, láthatólag erőteljes férfi vonszolta őket. A lányt rángatva, a fiút pofozva terelgette, közben üvöltözött is, hogy ez a ribanc nem csinál semmit, nem tud semmit, azonnal fizessék vissza a hat alut, vagy most mennek a finánchoz! Hát ennek semmije sincs kialakulva, harsogta a pórul járt kuncsaft, ez csalás, még alul se szőrösödik, ezért még számolunk!

Kenyér kényelmesen a bicskájáért nyúlt, kikattintotta a pengét, ám eközben a barátja valahogy kiszabadult a férfi kezei közül, de ahelyett, hogy megugrott volna, nagyot rúgott a kliens térdhajlatába, mire az üvöltve térdre zuhant, és magával rántotta a lánykát is. Kolbász kezében orvosi szike villant, íves mozdulattal lendítette az ügyfél arca irányába, nem mafláskodott, mint régen, az iskolaudvaron. Kenyér érdeklődéssel figyelte a jelenetet. Az ember feljajdult – a szemem, –  ordította, és mozdulni sem mert tovább. Akkor Kolbász meg a húga egymás kezét megfogva nekiiramodtak, és hamarosan elnyelte őket a burjánzó növényzet. Kenyér elégedetten bólintott, elhaladt a vérző arccal, nyöszörögve feltápászkodó ember mellett, és szó nélkül maga mögött hagyta.

Az ivókútig hátralévő utat kocogva tette meg, gondolta, itt is tud újabb klienseket fogni. A nap állása szerint kilenc felé járhatott, Kenyér sodort egy cigarettát. Tekintélyes külsejű családapa lépett a kúthoz, vizet engedett a kislányának, aki a tenyeréből szürcsölve inni kezdett. A kislány füle mellett élénk színű virág kandikált, testvére, egy valamivel idősebb fiú kezében egy nyélre szerelt furnérlapra szögezve denevérfióka vergődött. Ez új divatnak számított, amit száz százalékosan magyar eredetűként reklámoztak, és a nép vitte, mint a cukrot. Néhány napig még elél, elrángatózik a bőregér, aztán lekókad, ahogy a virág is elhervad, s akkor mindkettő mehet a szemétre.

Az iménti mozgalmas eseménysor kielégítette Kenyér vérszomját és igazságérzetét, jókedvre hangolta, kár, hogy Kolbászék felszívódtak, őt észre sem vették. Egy közeli pálinkaméréshez sétált, hirtelen ötlettel rendelt magának egy deci törkölyt, amit egyetlen mozdulattal döntött le. Nem volt szokva az iváshoz, az undorító íz a nyelvébe mart, félig lenyelte már a kortyot, amikor rájött, hogy ki kéne köpnie, aztán mégis leengedte a torkán. Érezte, amint a gyomra hevesen összerándul, ugyanakkor sokkal élesebben és messzebbre ellátott, hallott. A pultnál ketten várakoztak, a fiú kivárta a sorát, ismét kikért egy decit. Felnőtt ember volt, egy Winnetou, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A második pohárkát már bölcsebben, apró kortyokban szürcsölte el. Az elébe táruló látvány mókásan összekutyulódott, és így, egymásba gabalyodva, szilánkosan összekeveredve jobban áttekinthetővé vált a vásári világ. Az elnöki szózat például, ami a szívek egységéről, az édes álomról, a létezés boldog öröméről elmélkedett; ezt a disznót kéne legelőször megfojtani, gondolta. Ebben a percben, tőle alig tízméternyire Paolót vette észre, aki, nyomában három-négy emberével meg egy röhejes külsejű, kotlósnak öltözött fazonnal nagy léptekben haladt a sorok közt. Kenyér tudta, tilos a közelükbe férkőznie, de annyira elfogta a kíváncsiság, hogy biztos távolságból utánuk somfordált.

A kotlósnak öltözött úgy ugrált Paolo körül, mint egy bolondos kiskutya, bizalmaskodva a vezérhez dörgölőzött, és valamit pusmogott a fülébe. Paolót láthatólag kevéssé érdekelte a téma, kezével erélyes mozdulatot tett, mintha ormótlan lószúnyogot akarna elhajtani az arca elől, közben hátrafordulva mondott valamit Szájmonnak és Frizurának, amin azok hátravetett fejjel nevetni kezdtek. A tollruhás ezen nem sértődött meg, tovább duruzsolt, öklét felemelve többször is maga elé sújtott a levegőbe. Ekkor ünnepélyes paraszti viseletbe öltözött férfi állta el az útjukat, megállásra késztette a kis csapatot. A mindenfelől özönlő tömeg pár másodpercre eltakarta Kenyér előtt a folytatást, de ő lendületesen közelebb furakodott hozzájuk. A parasztruhás éppen azt ismételgette, hogy neve elhallgatását kéri, ez diszkrét és bizalmas ügy, majd egy fehér porcelántégelyt húzott elő, és azt mutogatta Paolónak. Kenyér az instant logikai mátrix és a csodafegyver kifejezéseket vélte hallani, valamint, hogy ez az emulzió vereségből győzelmet kovácsol. Látta, amint Paolo gúnyosan elhúzza a száját, kecses bajsza még inkább felkunkorodik, és a feléje nyújtott tégelyt nem veszi a kezébe, helyette Frizura ragadja meg azt, jó magasra feldobja, elkapja, s néhányszor megismétli ezt a műveletet. A parasztruhás rémült tekintettel, száját eltátva követte a portékája röptét, aztán, amikor a tagbaszakadt, göndör szőke hajú Frizura ráunt a játékra, erőteljes mozdulattal földhöz vágta a dobozkát, ami ripityára tört, és tartalma, valami sárgásfehér kulimász krémesen szivárgott a cserepei közül. A parasztruhás nyílván nem hitt a szemének, olyan mozdulatot tett, amit Szájmon vagy félreértett, vagy nem, mindenesetre megragadta a parasztruhás grabancát, kissé a levegőbe emelte, hogy a lába nem érte a földet. Egy darabig így fityegett, a kezével hadonászva, lábával kalimpálva igyekezett szabadulni, sikertelenül. Aztán a nagyerejű Szájmon diadalmas kacagással szinte megforgatta a levegőben, hogy repedt a díszes lajbi, szakadt a gatyakorc, majd ugyanazzal a lendülettel földhöz teremtette az embert, hogy nyekkent.

A főnök aztán oldalán a tollruhással tovább indult, Kenyér meg csak somolygott serkedő bajsza alatt. Egyszer majd mind úgy fütyültök, ahogy én táncolok – gondolta.

Itt volt az ideje, hogy újabb klienst hajtson föl. Ha most sikerülne kifogni egy részeg kupecet, aki már nem nézi, mire költ, mire nem! Persze ilyenkor, fél tíz magasságában csak az botladozott keresztbe álló szemekkel, feküdt a sátrak közt a saját hányásában, aki pontosan ezért jött ide. Ezekből is akadt már imitt-amott, akik az utolsó alujukat is elitták, a zsebük üres, hiába is kotort bele, aki erre szakosodott. Csóró részegek kifosztására amúgy sem biztatta őket a Tanító, Kenyér ügyet sem vetett az ilyen reménytelen esetekre. Várnia kellett még a zsírosabb ügyfelekre. Az ivókúthoz visszaérve nekitámasztotta hátát a rozsdás korlátnak, és lehunyt szemmel átadta magát az erős napsugaraknak, a kora áprilisi melegnek.

Szendergéséből egy erős marok szorítása térítette magához. Ahogy a szeme felnyílt, csak a nagy fényességet látta, meg egy előtte magasodó sötétlila foltot. Ahogy az árnyalak kivált az izzó világból, és arcot és határozott kontúrokat nyert, a fiú nyomban fölismerte. Rákóci volt az, egy közismert főfejes a fináncoknál, akinek az arcára volt írva, hogy utolsó gazember. Most bátorítóan mosolygott Kenyérre, nem volt benne parányi rosszindulat sem.

– Beszélik – mondta –, hogy te vezeted a szőke Maddalenát.

– Én nem – válaszolta a fiú reflexszerűen.

– Jól van, hülyegyerek, akkor itt együtt megvárjuk szépen. – Nem kell tőlem félned – mondta aztán békítőleg a főfinánc –, próbavásárlás lesz. Ha a papírok meg a szolgáltatás is rendben vannak, tisztasági csomag meg minden oké, akkor felőlem jól járhattok. Na, és érti a dolgát – kérdezte aztán kisvártatva, s a fiú arcába csapott bűzös szájszaga.

Érti, válaszolta kényszeredetten, a legjobb a vásárban. Az úr nagyon meg lesz elégedve.

Pár lépéssel odébb már egyik lábukról a másikra álltak a tolókocsis kísérői, Kenyér odabólintott feléjük, de azok nem viszonozták a gesztust, maguk közt tanakodtak. Végre felbukkant az anyja is, Maddalena egykedvűen tolta feléjük a rokkantkocsit, benne a magatehetetlen hadastyánnal. Ez hamar megvolt – gondolta a fiú. Az öreg katonán most sem látszott, él-e vagy halott, de erre hamar fény derült. A testes nővér meg sem várva, míg odagurítják a tolószéket, elébük sietett, és kíméletlen mozdulattal kitapogatta az idős férfi álla alatt az ütőeret. Pár másodpercnyi feszült vizsgálódás után arca eltorzult, és nem izgatta, hogy meghallják, felkiáltott, de hát még mindig él a rohadék! A dühtől majd szétpattanva rivallt Maddalenára, hogy mit csinált maga ezzel az emberrel? Biztosan semmit, adta meg rögtön a saját kérdésére a választ. – Hagyta aludni, mi? Fel sem ébresztette, igaz? – De Maddalena nemigen törődött a reklamációval, a fiához sietett, aki éppen az újabb kuncsafttal volt elfoglalva. – Aulih tábornok – jegyezte meg enyhe mosollyal a mindent tudó fináncparancsnok – vén pióca, ez is minden segget kinyalt, várják már a rokonok a nagy örökséget.

Az asszony ekkor nézte csak meg alaposabban, hogy ki is a soron következő érdeklődő, ijedten pislogott először a fiára, majd a közismert ügyfélre. De hamar meg is nyugodott, amint látta, hogy a hivatali hatalmasság előbb a zsebében, majd elegáns tárcájában kutakodik, akkurátusan leszámolja a húsz alut, s arcáról végig nem hervad le a zsíros, kellemkedő vigyor. Kenyér egy darabig nézte, ahogy elindulnak a sűrű felé, csörgette a vászontasakban a gyarapodó bevételt. Eközben a tolókocsis és kísérete még mindig a csap mellett rostokoltak, fogdosták, tapogatták az öreget, majd látható csalódottsággal, dühvel indultak tovább, egy másik, céljaiknak jobban megfelelő lányt keresni. Kenyér ezután, mivel még mindig szúrták a nyakát a hajszilánkok, lekapta magáról a kabátját és ingét, a csap alá dőlt, és magára zúdította a jéghideg vizet. Sikálta, dörgölte a hátát és tarkóját, jól esett a friss víz. Amikor fölemelkedett, a nála két fejjel magasabb, torzonborz szakállú Pahom atyát pillantotta meg. Az atya hóna alatt mankó, bal keze felkötve, szánalmas ábrázattal meredt rá.

– Az anyádat keresem, feltétlenül beszélnem kell vele – mondta síri hangon. Kenyér úgy nézett rá, mint egy jelenésre. – Elment az ügyeket intézni – válaszolta.

– Miféle ügyeket?

– Hát, csak a fontos ügyeket. – Az atya türelmetlenül legyintett. – Hagytam neki üzenetet, itt a lacikonyhán – dörmögte –, ha erre járna.

Kenyér utálta a papot, mert az valamiért évek óta nyaggatta őt is, meg az anyját is. Neki mindenféle nemszeretem munkákat szerzett, amiket egy nap, legfeljebb egy hét után otthagyott. Nem bocsátotta meg neki, hogy az atya mindig váratlanul és rendszerint hajnalok hajnalán rontott rájuk, addig verte az ajtót, míg ők fölébredtek, ilyenkor kelletlenül engedték be. Az atya, ahogy betoppant, szimatolva forgolódott, mintha keresne valamit, szemei kutatóan vizslatták a szegényes berendezést. Aztán, hogy kíváncsiságát kielégítette, makogott valamit, és a fiú kezét erősen megmarkolta, úgy vonszolta végig az utcákon, mintha a szökésétől tartana. Végül betaszigálta valami városvégi műhelyfélébe, bognárhoz, kádárhoz vagy a címfestőkhöz, idegen emberek közé, mondván, hogy ezentúl itt fogsz dolgozni, fiacskám, becsüld meg jól magad! És ezen munkahelyek kivétel nélkül bűzlöttek a vegyi anyagoktól, rothadó bőrtől vagy trágyától, amit neki kellett villáznia, innen oda mozgatnia. Továbbá ezeken a munkahelyeken szünet nélkül utasítgatták, piszkálták, az idősebb inasok belekötöttek, provokálták, a végén meg jól elverték. Pofozták a mesterek is, okkal-ok nélkül elnáspángolták, nem tűrték, hogy akár szusszanásnyi időt is pihenjen.

Most, az ivókútnál kárörömmel nézte a mankót az atya hóna alatt, a térdben begörbített lábát, felkötött kezét. Gúnyosan kérdezte, hogy az atyával mi történt, szekér alá esett, de Pahom válasz helyett csak megragadta a karját, ráemelte nagy könnyáztatta szemét, és a fiú fülébe súgta, hogy bajban van. Valakik figyelik, mondta, a nyomában járnak, most egyenesen a jurtába megy, ott várja Maddalenát.

– És kik követik az atyát? – kíváncsiskodott a fiú.

– Az nem rád tartozik. Most menj, siess, keresd meg anyádat, és feltétlenül add át neki, hogy jöjjön azonnal! A dolog nem tűr halasztást. Nagyon fontos dolgot akarok mondani neki.

– Jó, majd átadom.

Alighogy az atya eltűnt a színről, Csucsu bukkant fel, már nem lehetett kitérni előle. A nagybácsi karjait széttárva, valami különös terpeszugrásokkal közelített, Kenyér lopva szétnézett, nem látja-e őket ismerős.

– Pont téged kereslek – kiáltotta már messziről, és úgy ölelte át, mintha évek óta nem látta volna a fiút. Bizalmasan, mint egy összeesküvő, súgta neki, hogy hű, de meleg van öcsém, nincs egy cigid véletlenül? Amikor a bagót a szája sarkába illesztette, faggatózni kezdett. Anyád merre van? Hogy megy az üzlet? Mi újság, nincs egy pár forintod? És olyan sóváran bámult unokaöccsére, hogy a fiú szó nélkül az inge alá nyúlt, és átadott neki négy alut. Csucsu ennyire nem számíthatott, mert ahogy a pénzt kétszer, háromszor megolvasta a tenyerében, szeme kerekre nyílt és könnyekkel telt meg. Gyors mozdulattal, mert hátha csak tréfa az egész, az összeget mocskos pincérkabátja bal zsebébe süllyesztette, ahonnan portól fekete, harapás nyomát őrző mézeskalács szív és még valami, egy talán a szemétből kibányászott szafaládé csücske meredt elő.

– Van ám itt egy jó komám, a Dugó bácsi – magyarázta –, hurkasütő. Oda bármikor elmehetsz, ha rám hivatkozol… – és karattyolt tovább, de Kenyér már nem figyelt oda. – Most mennem kell – mondta, és elillant a tömegben. Csucsu nem követte, előhúzta a mézeskalács szívet, kicsit le is porolta, tört egy falatot, és fogatlan szájába dugta. Aztán a pénzt szedte elő, hitetlenkedve újraszámlálta, tehát mégsem álmodott. Ő is körülnézett, hátha egy jó ismerős tanúja volt az iménti páratlan jelenetnek, majd a nagy örömtől kipirult arccal kacsázott a legközelebbi italméréshez.

Déltájt kissé ritkult a tömeg, a Kenyér nyakában lógó tasak ekkorra már súlyosan fityegett, madzagja vágta a nyakát, ideje volt pénzváltót keresni. Az alut rézre, a rezet, ha van, ezüstre cserélni, egyre sürgetőbbé vált a feladat. Ez, mármint hogy ezüstre váltson, nem látszott reménytelen vállalkozásnak, csak biztonságosan és a lehető legalacsonyabb komisszióval kellett megoldani. Erre a Tanítótól alapos kiképzést kaptak a fiúk. Az ezüst kis helyen is elfér, könnyebb tárolni, rejtegetni, a korrekt pénzváltó megtalálása emberismeret kérdése.

Az ószeresek utcájában járt, néhány szíjcsapó is működött itt, csupa szedett-vedett hitvány népség, akik örülhettek, ha egy-két rezet összeszedtek a nap végére. Mindnyájan bódéik árnyékában hűsöltek, ettek vagy aludtak, míg az inasuk ásítozva leste a ritkán felbukkanó vevőt. Odébb, egy közeli fa árnyékában legalább egy tucat ember hűsölt, vegyesen ittas lovászfiúk, templomjavesztett kóborló papocskák, szabadnapos katonák a babájukkal, utcakölykök, egy kupacban az egész emberiség – gondolta Kenyér. A tikkasztó hőségben balra tért le, a rézművesek utcájába, melynek végében kicsiny paraván mögött bábjátékos ügyeskedett. Szerencsefi János meséjében épp ott tartott, amikor az ördög megkergeti Jánoskát, de az ügyesen kicselezi, felugrik az ördög nyakába, és körbenyargalja vele a Pandemóniumot, móresre tanítja a beste lelket. Kenyér sokszor látta már a mutatványt, most mégis, száját eltátva, kikerekedett szemmel, nagyokat nevetve nézte, hogy alázza Jánoska a pirosra lakkozott fejű ördögfejedelmet. A kalandok sora folytatódott, most bújt csak elő az ördög öreganyja, és seprőjét rázva vetette magát a kis vitéz nyomába. A dolog a következőképpen festett: Jancsika futott elöl, sarkában botokkal, kereplőkkel az ördögök félelmetes hada. Befutottak, kifutottak, éktelenül ordibáltak, ám ekkor Jancsi cselt vetett, ő se most jött le a falvédőről! Leguggolt, egészen picire összehúzta magát, elfért egy fűszál alatt, és onnantól az ördögök már egymást hajkurászták.

A műsort főleg gyerekek nézték, de akadt köztük néhány inasfiú, meg egy-két tizenéves fizetőslány is. Kenyér most őket vette szemügyre, amint gurulnak a nevetéstől, vagy éppen riadt bekiabálásokkal próbálnak segíteni a csávába került, nagyothalló Jankón, aki a tanácsokat megszívlelve igyekezett elhúzni a csíkot. Meglepetésére az egyik ilyen lánykában Pelusra ismert, aki így, felfelé szimatoló orrán a vastag sminkkel, az anyja kosztümében legalább tíz évvel idősebbnek tűnt. Szerencsére a lány nem vette őt észre, Kenyér arrébb somfordált.

A paraván mögött Halálba botlott, aki két, egymásra helyezett banános kartondoboz tetején három gyufaskatulyát cserélgetve, boszorkányos ügyességgel űzte az itt a piros, hol a piros játékot. Kereskedők, parasztok vették körül, próbálták eltalálni, melyik skatulya alatt rejtőzhet az apró szivacsgolyó. Az érdeklődök közt, Halállal szemközt Szőrös állt, előtte, a doboz tetején maréknyi aluforint. Halál kevert, s mikor a keze megállt, Szőrös rábökött az egyik skatulyára. Halál fancsali pofával emelte fel a dobozt: ott volt a guriga! Szőrös csúfondárosan vihogott, és bezsebelte a pénzt.

– Nem megy ma a játék – mondta mérgesen Halál, és nagyot köpött félre. Szőrös blazírt pofával visszavágót javasolt, Halál nagyképűen felemelte a mutatóujját. – Na, ezt kapd ki, öcskös – szólt fenekedve, és újra kezdődött a pörgetés. Szőrös ismét nyert, és ezzel végképp maga mögé állította a közönség szimpátiáját.

– Jól van, kölyök, mutasd meg neki – zajongtak a nézők –, tanítsd meg a móresre! A parasztok és kereskedők egy idő után maguk is kedvet kaptak egy kis rendkívüli bevételre, türelmetlenkedni kezdtek, Halál Kenyérre pillantott, persze nem adta jelét, hogy ismerné. Most egy tagbaszakadt, ötven körüli lengyel pan lépett a ládák elé, szerencsét próbálni. Két rezet csapott ki az asztalra, Szőrös közben hátrébb somfordált, megállt Kenyér mellett, vállával megbökte a vállát, ez volt a köszöntés. Halál lassú iramban forgatta a dobozokat, időnként elővillant a szivacsgolyó, a lengyelnek nem volt nehéz dolga. Páncser vagy, muj kollega, mondta, és újra fogadott. Nyert, ismét fogadott, és megint nyert. Ám miután tétre tét ötödjére is helyesen tippelt, váratlanul megfordult a szerencse. A pan kivörösödött képpel vette elő a bugyellárisát, csállo mágyár, morogta, de nem tágított. Nagy marék apró pénzt szórt ki a doboz tetejére, rezet, alut vegyesen. Halál most olyan lassan mozgatta a dobozkákat, hogy csak a vak nem láthatta, melyik alatt rejtőzik a golyóbis. Kenyér mosolyogva nézte, amint a lengyel nagy dölyfösen a középső dobozra mutatott. A golyónak minden emberi számítás szerint ott kellett lennie, Kenyér is így tippelt. Igen ám, de mégsem ott rejtőzött, hanem a bal oldali skatulya alatt.

– Csállo mágyár, bömbölte erre a pan éktelen haragra gerjedve, s míg Halál besöpörte a nyereményt, felrúgta a kartondobozokat. Ádd visszá á pízt, mágyár, üvöltötte, de Halál is résen volt, kisiklott a mérges lengyel úr kezei közül, és nagy ugrásokkal kirontott az embergyűrűből. Kenyér is hátrébb húzódott, de annyit azért látott, hogy a lengyel, ökleit az égnek lökve átkozódik, minden mágyár ván egy házug csállo, ordítja. Erre a gyűrű villámgyorsan összezárult körülötte, és minden felől dühödt kiabálás harsant, mi az, hogy a magyar csaló?!, a rohadt lengyele piszkolja a magyarokat!, tetves polák!, és kezdetét vette a csihi-puhi.

Délután három felé már csitult a forróság, Kenyér egy higgadt, nyugodt pénzváltónál rézre és ezüstre cserélte az addigi tetemes bevételt, nem adódott gond. Ezután is kötött még üzleteket, s az anyjánál is elég sok pénz gyűlt össze, a fiúnak fogalma sem volt, mennyi lehet a teljes haszon. Tíz aluért vett magának egy citromsárga bársonyinget, melynek elejét lila, tűzvihart ábrázoló cirádák díszítették. Ezt rögtön magára is öltötte, a régi ingét odahajította egy szemétkupac tetejére. Most már úrnak érezhette magát, igazi Winnetounak. Pörgött az üzlet, a klienseket nem kellett túlzottan agitálnia, jöttek azok maguktól is, mindenfajta népség. Most éppen egy pirospozsgás, bokán felül érő pepita nadrágot és frakkot, valamint esetlenül nagy cipőt viselő, térdeit járás közben mókásan magasra lökő szomorú bohóc loholt az oldalán. Négykor kezdődött a szabadtéri előadás, addig a bohóc még mulatni akart volna egy keveset.

– Apukám – nyekeregte a bohóc furcsa, elváltoztatott hangon –, apukám, elárulok neked egy nagy titkot a pináról. Kenyérre kacsintott, de a titkot már nem árulhatta el, mert abban a minutumban, ahogy a száját kinyitotta, hatalmas robbanás rázta meg a levegőt. Nem tudni, közel vagy távol történt a detonáció, Kenyér csak annyit érzékelt, hogy teste felemelkedik, mintha repülne, majd kisvártatva a földhöz csapódott. A bohóc rosszabbul járt, teste cafatokra szakadt, vicces feje, mint egy focilabda a kezdőrúgás után, messzire gurult, és örökre elvitte nagy titkát a pináról.

Sokáig egy óriási néma lufi volt a világ, vagy inkább egy akvárium a lomhán mozgó halaival. Kenyér megpróbált felállni, de szédült, erősen zúgott a füle, visszahuppant a hasára. Ahogy fektében szétnézett, mást sem látott, mint összeomlott sátrakat, bodegákat és körben a sok véresen vonagló testet, karokat, lábakat, amelyek gazdátlanul hevertek szerteszét. Vörös köd ült a szemén, a szájában fémes ízt érzett. Aztán a nagy csenden átszűrődő távoli ciripelés hallatszott, és közvetlen közelről szemébe tűnt egy ősöreg, szakállas szerzetes, aki a száját tátogatta felé. Már azt is hallotta, amit mond, vizet, vizet, nyöszörögte isten szolgája. A hangok egyre élesebben vergődtek körülötte, szórványos puskaropogás, sikolyok, szirénabúgás. A szerzetes már nem tátogott, hófehér, prófétai szakállán vér csordult alá, szemei üresen meredtek az égre, ahol riadt csókaraj körözött.

Ekkor, az iménti dermedtség után, lassan megelevenedni látszott a mezei vásártér. Néhányan feltérdeltek, voltak, akik egyazon mozdulattal vissza is hanyatlottak, mások előregörnyedve iszkoltak ebből a pokolból. Ilyenekből egyre több akadt, aki képes volt rá, futott, ahogy bírt. A szórványos lövöldözést hamarosan folyamatos golyózápor váltotta föl, nem lehetett tudni, kik és honnan tüzelnek, főként azonban, hogy kire és miért, a felbolydult vásártéren néhány menekülő felbukott és arcra vágódott. Valószínűnek látszott, hogy valakik csak úgy vaktában lődöznek, mintsem hogy képzett mesterlövészek ritkítanák a tömeget. A közeli parkolóban két szövetséges helikopter ereszkedett alá, a gyomrukból fegyveresek potyogtak, akik nyakukat behúzva, fejüket a rotorszéltől óvva szóródtak szét. Ez ritka látványosságnak számított, néhányan még a menekülésről is megfeledkezve, tátott szájjal bámulták a csodamasinákat. Kenyér csak egy kurta pillanatra állt meg, aztán maga sem tudva, merre, futott tovább.

Útközben látott egy szénával megrakott, lángoló társzekeret, malacvisítást hallott a szekér mélyéről. A lángokba belekapott a szél, a tüzet fogott jármű néhány métert önmagától arrébb gurult. Egy magára hagyott hordszék mellett szaladt el, amelyben valószínűtlenül kövér, magatehetetlen fiatalember ült, illetve oldalvást némileg kicsúszott belőle, testét, elegáns, prémes kabátját keresztbe-kasul golyók lyuggatták át. A férfi még élt, csodálkozó arckifejezéssel nézelődött, nem értette, mi történt vele, dinnyényi félrelógó tokáját is golyó járta át, verejtékes arcán legyek nyüzsögtek.

A sík terepet elhagyva a fiú most egy csenevész fácskákkal borított, mocsaras lapályra ért, kocogásra váltott, nem zavarta, hogy bal térde sajog. Az egyik fácska oltalmában leheverve cigarettát szedett elő, szerb piros Marlborót, amit a vásárban vett, de rágyújtania nem sikerült, remegett a keze. A Tanítóval eleget gyakorolták a tudatos légzés technikáját, Kenyér a hátára feküdt, és izmait ellazítva mély lélegzetet vett. A levegőt sokáig lent tartotta, aztán lassú kilégzést végzett. Az újabb belégzést addig tartotta vissza, míg rekeszizma fájdalmasan rángani kezdett. Tíz ilyen késleltetett belégzés-lent tartás-kilégzés után visszanyerte a nyugalmát. Keze, lába működött, a gondolatai rendeződtek, és a pénze is a helyén volt, az inge alatt, hasa magasában. Már tudta, mit kell tennie. Elindult a régi fehérjefeldolgozó felé, a villamos végállomáshoz, a banda titkos búvóhelyére, ahol a fiúkkal találkozhatott. Ügyelnie kellett a lépteire, mert a romba dőlt vásári területtől távol, a gaz közt szétszóródva mindenféle kacat hevert; itt egy frissen nyúzott birkacomb, amott egy gyerekmankó, odébb egy vég megpörkölődött kalikó, törött üveg, s az imént is megbotlott egy a fűben alattomosan megbúvó, kifacsarodott végtagokkal heverő, tépett hajzatú, teljesen mezítelen csutkababában, amit idáig röpített a robbanás szele.

Egy távoli templomból szüntelen harangzúgás hallatszott, Kenyér nem értette, vajon ki lehet annyira őrült, hogy ilyenkor nekiáll rángatni a kötelet.

A búvóhely innen félórányi gyaloglás, ezt az utat mindössze tíz perc alatt tette meg. Amikor odaért, Könyök kivételével mind ott lapultak már. Halál elszánt arccal meredt maga elé, az összevert képű Gép lappadt szeredásán a sarokban kuksolt. Szőrös egy békebeli kerékpár nyergében egyensúlyozott, egy tízes volt az egész, mondta, bár senki nem kérdezte a bicikli vételárát. Őt leszámítva valamennyien csüggedt, agyagszínű arccal bámultak Kenyérre, mintha tőle várnának biztatást és felvilágosítást, hogy mi most a teendő. Ezt azonban ő sem tudta megmondani. – Egyelőre várunk – dörmögte, és a fiúk beleegyezően hallgattak.

– Könyök – kérdezte azután –, nem látta valaki? Szőrös bólintott. – Én találkoztam vele – válaszolta. – Azt mondta, beszélt Frizurával, és adjak át neked egy üzenetet.

– Mit üzent?

– Már nem emlékszem az egészre, csak hogy valami szar készül az anyád ellen. Nézz utána, hogy mi van vele, kerítsd elő!

– Miért?

– Azt nem mondta, csak hogy spurizz, kerítsd elő, amíg gond nem lesz!

– Mást nem mondott?

– Most csak ennyire emlékszem.

Kenyér, akinek ez idáig eszébe sem jutott az anyja, most egy kicsit elgondolkodott. Mi baja lehet az anyjának? Tud az vigyázni magára. A fináncokat lefizette pénzben is, meg természetben is. Igaz, volt az a robbanás, meg lövöldöztek is egy keveset, talán esett rajta egy karcolás, horzsolás, hogy más gond nem lehet, ezt biztosra vette.

– Délelőtt én is láttam Könyököt – jegyezte meg Halál. – Nagyon úri élete volt, a Szájmonnal hetyegtek, flekkent zabáltak, meg süteményt.

– Rakjunk tüzet éjszakára – vetette fel Gép, hideg lesz.

– Hülyeség – vágta rá Halál –, mindenki idecsődül nekünk. Nagyon sokan meghaltak, mondta kevéssel később.

– Rengetegen – hagyta helyben Gép, vérző arcát, szemöldökét tapogatva –, kemény volt.

– Az elnök is kipurcant, tette hozzá Szőrös fájdalmas kárörömmel. A többieknek csak most tűnt fel, hogy egyik szemfoga hiányzik. Szívogatta, nyalogatta vérző ínyét, pofacsontja alatt csak most nőtt nagyra a duzzanat. Gép sokat tudóan nézett a társaira. – Hallottam, hogy az elnök ellen irányult az egész – mondta. – A tanácsadói szervezték.

– És most mi lesz?

Kenyér, míg a fiúk eszmecseréjét hallgatta, arra gondolt, hogy a pénz egy része az anyjánál van, nem örült ennek. Úgy döntött, utánanéz a dolognak, ebben a nagy hajcihőben sohasem lehet tudni. A fiúknak azt mondta, szétnéz egy kicsit, majd lehet, hogy még visszajön.

A Varga utcánál érte el a városhatárt, az útkereszteződésben egy kamionból hevenyészetten átalakított lengyel busz állt keresztbefordulva, az elakadásjelzője sárgán villogott. Kenyér furcsállta, hogy a lengyelek a városi ribillióval fikarcnyit sem törődve csárdásoztak a jármű utasterében. Nyilván jó vásárt csináltak, alaposan felöntöttek a garatra, mit bánták ők a lövöldözést. A fiú egy pillanatig bámulta a nagybajuszú férfiakat, akik termetes szőke leányok derekát tartva ropták a bömbölő zenére, majd indult tovább, a Wesselényi utca felé. Úgy vélte, legokosabb, ha hazamegy, az anyja talán otthon van már, és őt várja aggódva. Ha van egy csöpp esze…

A Wesselényi utcánál már egyre közelebbről hallotta a fegyverropogást, tanácsosnak tartotta, hogy a falhoz lapulva egy darabig várakozzék. Ekkor, az utca túloldalán, épp a szemközti ház második emeletén felpattant egy ablak, és egy vele nagyjából egykorú fiú jelent meg mauserrel kezében. A srác késedelem nélkül célba vette őt, és tüzet nyitott rá. Szerencsére nagyon rosszul célzott, a golyók Kenyértől legalább másfél méternyire csapódtak a házfalba, egy lövedék pedig a járdán gellert kapva felkaristolta az úttestet. Kenyér beintett, és gúnyos mosolyt küldött a pontatlanul célzó srác felé, egyidejűleg alaposan megnézte magának, hogy emlékezetébe vésse arcvonásait, ha még egyszer találkoznának az életben… A szemközti házakon időközben több ablak is kitárult, az egyiken géppisztolyos idős férfi hajolt ki, de nem Kenyérre célzott, hanem a túloldali ablakokra. Az utcára üvegszilánkok záporoztak, mire a megsorozott szemközti házakon is kinyílt néhány ablak. Valóságos háború bontakozott ki a páros és páratlan oldalak közt, Kenyér még nem látott ilyesmit. Valahonnan a közelből rémületes süvítés hangzott, bomba robbant, a fiú csak a felcsapó füst- és lángoszlopot látta a háztetők fölé emelkedni. Futásnak eredt, csak minél messzebbre ebből a megbolondult utcából, ahol egymást irtják a szembeszomszédok. A Klaipeda felé menekült tovább, mert már a Széchenyi utca felől is gépfegyverek kelepelése és aknavetők moraja hallatszott, némelyik lövedéket látta is, amint átsüvít fölötte az égbolton, s valahol, talán a víztorony közelében vagy a zsibogónál csapódott be. Odafent biztonságos leszállóhelyet kereső, riadt, megzavarodott madárrajok keringtek, füst és orrfacsaró bűz terjengett.

A Kossuth utcához érve a sarkon meglapult, onnan lesett elő. Ha a színház épülettömbjét elérné, talán megpihenhetne, csak a zebrán kéne átszaladnia. Valahol a közelben szünet nélkül erős tüzérségi tűz ropogása hallatszott, a színház tetőszerkezetéről vastag füstoszlop emelkedett a magasba, aztán már lángok is. A Művész eszpresszó nyújtotta fedezékből ekkor valószínűtlen látvány tárult a fiú szeme elé. Az úttesten szétszóródva mindenütt holttestek hevertek, itt-ott a felrobbant Molotov-koktélok kormos cserepei körül apró kékes-sárgás lángnyelvecskék pislákoltak, és a zebrán, kezében háromrekeszes ételhordóval épp most kelt át valami szerencsétlen öregasszony. Csak a zebra közepéig sikerült eljutnia, ott terítette le egy golyó, az öregasszony arcra bukott, és nem mozdult többet. Az éthordóját még holtában is erősen markolta, valami főzelékféle tócsa terjeszkedett körülötte, amely egybefolyt a test mellett terjengő vérfolttal. Kenyérnek hányingere támadt, mindig is utálta a főzeléket. Puskáikkal hadonászva néhány fegyveres civil rohant el mellette, rá ügyet sem vetettek. Hallotta, amint egymásnak kiáltva mondják, hogy gyerünk a laktanyához, ott vannak most a harcok! Ölik a magyar fiúkat a rohadékok!

Ebben a helyzetben reménytelennek látszott, hogy a Szövetségesek Útját keresztezve a Széchenyin vagy a Hatvan utcán térjen haza, némi tétovázás után az iménti fegyveres csoport nyomába szegődött. A puskásokat csak a szövetséges laktanyája előtt érte utol, közben már jónéhányan csatlakoztak hozzájuk, minden mellékutcából pár fős szabadcsapatok. Kenyér elvegyült közöttük, abban bízott, talán sikerül egy AK-t zsákmányolnia, amivel a Paolo is jár. A laktanyánál már megvadult tömeg várta őket, a levegőbe durrogtattak, akadt, aki örömtáncot járt. Kenyér arra gondolt, ahány ingyenélő asztalossegéd, ipari tanuló, bőrgyári inas, szőrös képű vén róka és egyéb rémületes pofa, aki a városban csak akad, az most mind itt cirkuszol. A főhadiszállást egyelőre nem sikerült elfoglalniuk, az épület közvetlen közelében elkeseredett harc folyt. Az acélrudakkal megerősített kapu már lángokban állt, és odabentről, az emeleti ablakokból egyfolytában tüzeltek az ostromlókra. A veszteség mégsem tűnt számottevőnek, mert újabb és újabb felfegyverkezett civil csapatok jelentek meg. Egyelőre vezéregyéniség nélkül, mindenki a saját szakállára lövöldözött, és a főhadiszállás épületén már egyetlen ép ablak sem akadt. A felkelők most vasrudakkal próbálták bedönteni a lángoló kaput, ami hamarosan, sarkaiból kifordulva be is omlott, de nem a gerillák keze munkája nyomán, hanem egy, a laktanya épületéből váratlanul előrontó páncélozott jármű döntötte az utcára. Így az utcai harcosoknak ezen jármű lövegtornyával kellett szembenézniük, ami, ahogy az utcára kifordult, és néhány méternyit előregurult, pusztító tüzet zúdított a dühöngő tömegre. A legmerészebbeket, akik nem hátráltak meg a jármű elől, és ezek több tucatnyian lehettek, mintha szélvész söpörte volna el, s a főhadiszállás előtti utcaszakaszt varázsütésre vérző, haldokló testek borították el. A többiek fejvesztve menekültek. Ekkor az épületből egy állig felfegyverzett, de a lázadókhoz hasonlóan teljesen szervezetlen, irányítatlan szövetséges csapat rohant az utcára, kiskatonák, hullasápadt, berezelt tisztek, lőttek mindenre, ami élt és mozgott. Az utca bal oldali torkolatát a felkelőknek még nem sikerült lezárniuk, ez szolgált egérút gyanánt a szövetségeseknek, arra lódultak valamennyien. Kenyér egy közeli kapualjban húzta meg magát, szeretett volna bejutni a házba, de hiába dörömbölt, a kapu zárva maradt. Innen figyelhette, amint az utcai harcosok ismét elfoglalják a laktanya előtti terecskét, de ahelyett, hogy az egyenruhásokat vették volna üldözőbe, részeg diadallal magát a kiürült főhadiszállást foglalták el. A még lángoló kapu roncsain át ki- és bejárkáltak az épületbe, fegyvert és itókát kerestek, de dühödt kiáltásaik arról árulkodtak, hogy semmi ilyesmit nem találtak odabent.

Kenyér is előbújt fedezékéből, néhány siheder társaságában maga is bemerészkedett a félelmetes intézménybe, de nem látott mást, csak szétszórt szemetet, gépelt iratokat, kitöltetlen formanyomtatványokat, eldobált katonai ruházatot, szóval semmi érdekeset. A hatalmas épület kongott az ürességtől, nyilván időben evakuálták, s most csak unalmas bérkaszárnya benyomását keltette, amely gurgulázó röhögéstől és részeg nótázástól visszhangzott. A fiú nem sokáig maradt a laktanyában, innen a Kossuth utca felé vette az irányt. A Szövetségesek Útja kereszteződéséhez érve megtorpant, pillantását az energiaállomás tömbje vonzotta magához. Döbbenetes látvány volt, a piramis elülső oldalán jó három méter átmérőjű luk tátongott, amelyből a belövés nyomán sűrű, okkersárga színű füst gomolygott elő. A szomszédos Püspöki Palota dölyfös tetőszerkezete szintén gránáttalálatot kapott, és most csonkán vigyorgott bele az alkonyatba. A környező utcákra már homály borult, sehol sem égtek az utcai reflektorok, a házak ablakai is komor sötétségbe burkolóztak, itt-ott pislákolt csak valami gyönge gyertyaláng a rettegő szobák mélyén. A kísértetváros fölött a felhőzet résein tompa holdfény szüremlett, Kenyér cikk-cakk alakban futott át a széles úttesten, és ügyet sem vetve a földön fekvő mozdulatlan testekre a Bajcsy-Zsilinszky Endre utca irányába kanyarodott, a lottózó felé. Közben elszórt lövések dörrenése hallatszott, de hogy merről, azt nem tudta megállapítani. A Bajcsy szerencsére teljesen néptelennek bizonyult, Kenyér lassított, lesett előre, lesett hátra, meresztette a szemét az időközben leszállt éjszakába. Máskor ezen az utcán, a házak elé kitett lócákon éltes lakók üldögéltek, az utcalámpák fényénél beszélgettek, özvegyemberek vívták megfontoltan hümmögve örökös sakkpartijukat, vagy zsebrádión hallgatták a futballmérkőzések közvetítését, zenés bohózatokat, végeérhetetlen vízállásjelentést, és előre köszöntek a járókelőknek. Most viszont minden redőny lehúzva, zsaluk zárva, és csönd volt, mint egy temetőben. A Pásti utca sarkát elhagyva Kenyér egy nagy kupac valamit látott az úttesten heverni. Csak amint közelebb ért, tudta megállapítani, hogy egy lótetem az. Egy pillanatra megállt, szemügyre vette a dögöt, majd indult tovább. A Nyugati utca innen már csak egy köpésre volt, a fiú megtapogatta a nyakában lógó erszényét, aztán a kulcsát kereste elő. Órák óta nem evett, nem ivott, korgott a gyomra, és holtfáradtnak érezte magát. A hold előtt most kitisztult az ég, fénye élesen rajzolta ki a házak komor árnyékát, és ő újra megállt hallgatózni. A sarkon a kisbolt ajtaját bezúzva találta, és ahogy belesett, az üresen álló polcok, a szétvert berendezés arról árulkodott, hogy fosztogatók jártak erre. Vagy talán nem is fosztogatók, csak az utca lakossága használta ki a rendkívüli helyzetet, hogy készleteit feltöltse a még nehezebb napokra.