Esik?, kérdi Jutka, ugyanis lenyúlva a felpolcolt, refluxa miatt felpolcolt párnáiról, észlelte, már nem vagyok mellette, nem vagyok alant, papírvékony párnámon, korábban keltem. Nem, mondom, a konyha felől, a folyosóról lépve be, haladva el a nappali hálószobára nyíló ajtaja előtt éppen, mintha még bizonytalankodna, essen-e, süssön-e? Akkor, még mielőtt eldöntené, mondja, ugorjunk be gyorsan a piacra, ami nálunk ugye, különösen vasárnap, csakis a kisállatpiacot jelentheti. Darát kellene vennem, teszi hozzá, miközben sietve kikel, tényleg szinte kiugrik az ágyból. A múltkor csak napraforgót hoztam, mondja. Jó, ugorjunk, mondom, ha esni kezd, majd legalább beülünk a SARAJKA terasza alá. Úgyse üldögélhetünk már ott soká. Napok kérdése, télire fordul az idő. Nehezen, mind nehezebben tudom elképzelni az életem a SARAJKA teraszán való vasárnapi üldögélések nélkül. Ki hitte volna, tűnődöm egy pillanatra, hogy éppen a SARAJKA semmis kis, sárga fedelű terasza lesz az én alaphelyem, origó pontom a világban?! A terasz fedelét képező sárga műanyag ponyva, az apatini JELEN-sörgyár reklámja, reklámsátra tulajdonképpen ilyentájt mindig szépen felerősíti a vénasszonyok gyengécske napját. Ugorjunk, mondom immár kissé ironizálva, noha látom, Jutka máris a kutyákat eteti a hátsó lépcső, én úgy hívom, amfiteátrum, két oldalán, ez a megoldás vált be, így nem esnek egymásnak, nem véres kutyaviadalt kell nézni, ő már a szó szoros értelmében ugrál, ugyanis a biztonság kedvéért azért lekapkodja a ruhaszárító kötélről is a fehérneműt, törülközőket, miközben én meg, visszatérve a folyosóra, onnan nyitva be a könyvtárszobába, mintha máris a SARAJKA teraszán üldögélnék lazán hátradőlve, olvasófotelem körül takarítom el az éjszaka felszaporodott könyvek turzásait: Pavese verseit, naplóját látom, minden bizonnyal még mindig Pavese barátja című versemmel birkóztam, lévén, hogy valamiért úgy kezdtem, a verstől elfele próbálom megírni, próbálok visszakapaszkodni valamiféleképpen a vershez, mind messzebbre hátráltam, filológia (az alkóv, a tapőr), két-három történet, helyszín, a filmes Korda család állítólagos kanizsai vonatkozásai, ahonnan egyértelmű, már szinte lehetetlen visszakapaszkodni a vershez, ami tulajdonképpen egy előző Róza-, illetve hát Amerigo Toth-vers folytatása, második része (netán egy új ciklus második darabja), de hát mondom ilyenkor kissé ironikusan, erre fogadtál, húzd, tíz körömmel húzd csak magad, akárha a MEDUZA tutajának gerendájába kapaszkodnál, húzd, ne add fel, ha immár valami örvény húz akkor sem, hisz ifjú korodban minden versedbe bele akartál fulladni…

Utoljára telt ház volt a SARAJKA teraszán. Egy fiatal pár mellett találtam helyet magamnak. Úgy tűnt, Koszovóról jött romák, de nem voltam benne biztos, ilyen jellegű kérdéseket pedig eszembe sem járt feltenni, hiszen olyan boldogok voltak. És én is olyan boldog voltam a társaságukban. Megkérdeztem a férfitől, mit vett? Azt mondta, két vietnami malacot, majd hozzátette, a szerelmének. Szerelme ott ült mellette, addig azt hittem, a lánya, nagyon sovány volt, ám tényleg ő is boldogan, szerelmetesen mosolygott. Elcsodálkoztam, kérdeztem is, ennyire szerelmes, kettőt is vett neki? Igen, mondta, nagyon szerelmes, látja, most is áldott állapotban van, jóllehet már 5 gyerekük van, ami még jobban meglepett, ugyanis sosem is hittem volna, hogy az a kislány 5 gyermekének az anyja. Nagyon megszerettem azt a házaspárt, a kemény kis komát, áldott állapotban lévő, ahogyan gyerekkoromban mondtuk, meggymagot nyelt, kislánytestű élettársát, szerelmét.

 Különben már magam is észrevettem, noha nem mindig követem Jutkát a magárusokhoz, hogy újabban nem keveréket vesz. Azt mondja, olcsóbb, ha maga keveri, vegyíti a különböző magokat. És így olykor valami kimarad. Mert drágának gondolja, vagy mert nem talál éppen darát, vagy ha talál, túl apróra van őrölve, illetve nem talál napraforgót, vagy ha talál, idei, mint a múltkor is, jóllehet ő tavalyit szeretett volna, de nem aprót, se nem nagy szeműt, se nem szelektáltat, hanem valami közepes méretűt, ő úgy mondja, normális szemekkel, ahogyan például az is gyakori, hogy számára a cirok épp nem elég piros, avagy éppen hogy túlságosan is vörös. De van, amikor azért marad ki egyik-másik összetevő, persze közben az összetevők is állandóan változnak (én csak a fénymagra ügyelek, mármint hogy fénymagot mindig vegyen egy kicsit legalább, a tritikáléról viszont, ha lehet, mindig lebeszélem), mert valami eltereli a figyelmét. Leginkább a kardvirágok. Jutka ugyanis minden vasárnap vesz egy három szálból álló csokor kardvirágot a szabadkai kisállatpiacon. Mindig ugyanannál a kedves, magyar házaspárnál. És mindig más színűeket. Helyük ott van közel a faforgácsárushoz, valójában már a nagybani oldalán, de facto a GOL nevű vendéglő előtt. Gyakran megesik, amíg Jutka kardvirágot válogat, én a faforgácsárussal beszélgetek. Egy hajdújárási asztalos forgácsát árulja, a pénzt felezik, mert a hajdújárási asztalos hozza be az árut, ami ugye, 10 kilométer ide, 10 kilométer oda, magyarázza. Igen, mondom, tudom, ugyanis mi meg Palicsról jövünk, ami 8 kilométer ide, 8 kilométer oda. Egyszer már megemlítettem neki, a mi kisénekeseink nem fogadták el a szép, selymes puhafaforgácsot, kirugdosták, minden bizonnyal azért, mert gyantás. Nem puhát, keményet kellett volna vennie, mondta. A mangalicatenyésztők, teszi hozzá, magabiztosan, jó kedélyűen, noha eddig leginkább szomorúnak, már-már betegnek, halálos betegnek láttam, mind elviszik a tölgyfaforgácsot, újabban már csak azzal aljaznak. Tölgyfaforgáccsal. Megfigyeltem, úgy beszélt, nagyképűen, dölyfösen, akárha maga is egy lenne a lakkcipellős mangalicabárók közül.

 

 Jutka már vagy 30-40 éve keveri, vegyíti a madáreledelt egy kis, fémmel pántolt, zöld papírhordóban. Emlékszem Újvidéken, a zombori vakvágányon púposodó szemétdombon pillantottunk volt meg egy napon 10-20 ilyen üde, kis, zöld papírhordót. Tiszta újak voltak. Fogalmunk sem volt, mi is lehetett bennük. Nekem egy kicsit gyanúsnak tűnt, hogy ilyen jó állapotban vannak, mégis kitették, lerakták, otthagyták őket. Féltem, kontamináltak, de Jutka kinevetett. És egyet bevittünk a Virág utca 3-ba. Aztán meg megszoktuk, különös mód hozzánk simult, része lett lerakatomnak, klasszifikálódott, nem messze a rothadt kaptafától, azúr szifontól, magunkkal hoztuk Palicsfürdőre, a Pionír (ma immár Orbánfalva) utca 13-ba is. Már 15 éve az udvari mosdó sárga fala mögött a helye, egy műanyag tálcával van leborítva, benne nyeles edény, melyben Jutka édesanyja egy életen át főzte volt a cikóriát reggeli tejeskávéjához.

Alighogy elindulunk, esni kezd. A kaszárnyán túl még biztosan nem esik, mondom. Mintha ott lenne a határ, ahogyan a tanyára menet is mindig a Kálvária dombnál szűnik meg az eső, pontosan ott a határ a sütős meg a hideg föld között. De a kaszárnyán túl még csak jobban esik.

Hátul van két ernyő, mondja Jutka. Igen, mondom, tudom, azok, amelyeket még Komáromban vettünk. Az egyiket, a pirosat nem lehet becsukni, mindig kinyílik. A másikat, a feketét pedig nem lehet kinyitni, nem marad nyitva, mindig becsukódik. Jóllehet mennyire örültünk, amikor megvettük őket. Boldogan vonultunk velük a komáromi erődbe. Elfelejtettem mondani neked, hogy éppen most olvastam, ottlétünkkor fogalmam sem volt erről, Crnjanski abban az erődben szolgált. Mint osztrákmagyar katona. Mint egy erősen szerb, illetve jugoszláv érzelmű osztrákmagyar katona. A Čarnojević-naplójának írója, hőse. Érdekes, sőt hihetetlen, de oda, Komáromba, az erődbe is éppen e piac miatt mentünk volt. A győri Műhely Piac-számát bemutatni a MEDIAWAWE-en. Lábassal, Rőhrig Eszterrel meg Juhász Ottóval, akik a pesti lomtalanításról, a párizsi, saint-oueni ócskapiacról és a kínai piacokról értekeztek. Szájtátva hallgattam őket én, egy semmis piac, nevezetesen a szabadkai kisállatpiac vak énekese, közben azon tűnődve, jövőre pedig majd Crnjanskiról kellene beszélgetni ott, a komáromi erődben.… És még aznap elromlottak az esernyőink. A piros nem akart becsukódni, mindig kinyílt. A fekete pedig nem akart nyitva maradni, mindig becsukódott. Sokat bosszankodtunk, míg belenyugodtunk a dologba. Esős napok jöttek. És mi leléceltünk, továbbmentünk Komáromból, noha jópofa kis panzióban laktunk. Ablakunk egy hatalmas, virágzó kínai császárfára nézett. Nemrég kezdett határozottabban mutatkozni horizontunkon a kínai császárfa mint olyan. Most, ott Komáromban is néha, az ablakban könyökölve, órák hosszat bámultam. Miközben persze Crnjanskiról sem feledkeztem meg, Kosztolányi és Crnjanski kínai versfordításairól nevezetesen… Átmentünk Győrbe. Benéztem a könyvkereskedésbe, sétáltunk, ugyanis közben kisütött a nap, a Káptalandomb alján jó kávét ittunk. Majd onnan márkói barátainkhoz autóztunk a szép, hullámos úton, szinte napozva. Jó volt, akárha messzi útra indultunk volna. Ahogyan különben indulhattunk, mintha valamiféleképpen indultunk is volna. Az ilyen dolgokra, akármennyire házias, akármennyire zanzásítja is állatokkal, növényekkel a házat, a Homokvárat, nem nehéz rábeszélni Jutkát. Bármely pillanatban hajlandó a világ valamely távoli pontjára indulni. Nekem csak a pontot kell megjelölnöm, a többi, a transzport, az elszállásolás satöbbi, már az ő dolga, jóllehet ezeket az előkészületeket nem túlozza, nem aprózza el, végig megmarad nagyvonalúnak, esélyt ad a véletleneknek, merészen kockáztat, éppen így őrizve meg utazásaink olykor nem is veszélytelen, sőt életveszélyes kalandszerűségét.

Jutka legjobb gyerekkori, szabadkai barátnője és magyarkanizsai férje, földim, mindketten építészek, élnek ott, Márkón. Valaki telekben fizetett nekik, ha jól tudom, valahogy úgy kerültek oda, Veszprémből, a vajdasági menekült kolóniából, Márkóba. Építettek a telekre, de aztán hirtelen jött a válság, nem tudták eladni, és az új ház csapdává lett. Egyszer különös mód már jártunk Márkón. A herendi porcelángyár buddhista könyvtárosát mentünk meglátogatni, aki akkor Márkó polgármestere is volt egyben, és épp vezették be a helyi tévéleadót kiskonyhájába, a leendő stúdióba, ahol ő, a herendi porcelángyár buddhista könyvtárosa, Márkó polgármestere, nagy nyugalomban, minket is megkínálva, egy lapos alumínium tányérból szilvát eszegetett… Emlékszem, verset is írtam arról a látogatásról, és abban a versben is megcsillant ez az alumínium tányér, amelyből, sosem felejtem, én is vettem egy-két szem szilvát... Olykor arra gondolok, az volt a tulajdonképpeni beavatás, akkor lettem buddhistává, tehát az az alumínium tányér, az a néhány szem szilva...

 Velük, építész barátainkkal aztán átugrottunk Balatonszemesre, festő ismerősünkhöz, aki szintén földim, noha tulajdonképpen Völgyesen született, aztán meg sokáig élt Zentán, ahol egy kis privát galériája is volt az EUGÉN, illetve az egykori FORUM könyvkereskedés melletti szuterénben. Emlékszem, egyszer jártam ott, lenn, abban a kisgalériában. Vele akkor nem találkoztam, de a tenyérnyi, havas képek megmaradtak emlékezetemben. Nagyon szeretem újabb képeit, egyfajta csoda játszódott le ugyanis rajtuk: néhány fehér porcelánnak tűnő (de nem porcelán, mint ahogy később felvilágosított) kerámia váza valami külön tömörség-, fény-, külön minőségszintet ért el, más festőknél, tűnődöm értetlenül, hiába keresem, nem lelem e tömör minőséget, ügyesebben művészkednek, komorabbak, vidámabbak, elvontabbak vagy konkrétabbak, halkabbak, hangosabbak, vadabbak éppen, de ez a tömör minőség nem adatik meg nekik. Valójában az történt, a képein égtek porcelánná azok az edények. Egy olyan festői eljárás birtokába jutott, talán ő is tanult valamit a herendi porcelángyár buddhista könyvtárosától, magától a gyártól, amely hőfokán csendéleteinek ilyen-olyan edényei porcelánná égnek, valami más szférában kezdenek el ragyogni. Nem tudom, csak errefele tapogatok, szinte félve húzva vissza ujjaimat, megégetnek azok a ragyogva izzó edények, edénysorok (igen, mintha edénysorok képződnének, anélkül, hogy Morandira utalna, mert ha észlelnénk ilyenfajta utalást, hatást, akkor egészen más lenne a helyzet, majdhogynem érvénytelen lenne a dolog, de nem, ezek az edénysorok, az ő véletlen edénysorai, melyek éppen e véletlenből lettek szériákká, csak az ő szériáivá)…

Náluk ebédeltünk, majd aztán folytattuk utunkat Keszthelyre, papírrestaurátor barátainkhoz, akik megboldogult moholyi barátomtól, Kolarik Fintától-Tintától kapott, értékes szlovén grafikámból távolítottak el egy nagy zsírfoltot, valamint a Prae és A fekete reneszánsz puha fedelén javítottak, ugyanis nagyon kötődöm ezekhez a tomusokhoz, lévén hogy még magától az írójuktól kaptam volt őket (Az egyetlen metaforát is, de azt kölcsönadtam valakinek, és nem kaptam vissza, az illető még csak arra sem emlékezett, hogy kölcsönadtam neki, majd pedig meg is halt szegény). Megismerkedtünk a sok aranyos gyerekkel, körbejártuk a műhelyeket, sokáig hűtöttem tenyerem a jó, régi gépek hideg vasain, majd barátom véletlen meg találta említeni a hallei sókutakat, ugyanis, most, Göttingen után, Halléban vállalt munkát. Kissé meglepődött, miért érdekelnek engem annyira a hallei sókutak, de örömmel mesélt róluk, miközben felesége meg is ajándékozott bennünket egy üveg hallei sóval, igen, kicsit különös volt, bonyolult módon, Komáromon, Győrön, Márkón, Balatonszemesen keresztül eljutunk Keszthelyre, és akkor rég, évek óta nem látott papírrestaurátor barátainkkal órák hosszat a hallei sókutakról tárgyalunk szenvedélyesen, csak már távozóban vallottam be nekik, nyaranta idénymunkásként az adriai sópárolókban dolgozom, meg azt is, hogy őseim máramarosi sócsempészek voltak, onnan csepegtek Szegedre, majd pedig foglalkozást váltva, a Fekete tónál (Crna bara) kötöttek ki, ahonnan később majd már juhokkal jönnek át a Tiszán az oromi partok alá, a Járásszélre...

 

Jócskán esik, de meglepetésünkre, a piac túlsó, zöldséges oldala jó sűrű, nagy a nyüzsgés. Mindenkinek van valami fejfedője, sapkája, kapucnija, esernyője. Ki zsákot, ki zacskót húz a fejére. A magárusok kifeszített sátorlapja alatt megvesszük a darát. Tört, nem őrölt. Szép dara, mondja Jutka, mélyen belemerítve kezét, felém emelve tenyerét. Igen, mondom, és közben én is megmerítem kezeimet, melegítem őket.

Benn a középen, ahogy T. Olivér mondja, a kisállatpiac üres Vörös terén magányos, akárha elhagyott nyulak, kutyák áznak fémketrecekben szanaszét. Itt-ott, lassan olvadó papírdobozban egy-egy árva tyúk is. Galamb már egy se, csak a galambászok bircuza, a GALAMB meghosszabbított tetőzete alatti üres ketrecsor egyikében, teljesen váratlanul, hajszálon múlott, továbblépek, akárha valami tünemény: két pár gyönyörű csepeli fehér.

Nem értem, hogyan kerültek ide ezek a galambok!? Bemegyek a tető alá, míg Jutka egy rózsás kakadu papagájjal próbál incselkedni, de az nem mozdul ki méltóságteljes pózából. Mintha le lenne zsírozva-viaszozva, aprózódva pörögnek le bíbor (málnaszín?) tollazatáról az esőcseppek. Valaki csörögve pakolja az üres drótketreceket. Visszahajolok a csepeli fehérekhez. Tényleg semmit sem értek, szinte megszédülök a látványtól. Igen, ez egyértelmű, még sosem láttam ilyen szép, tiszta szemű, okos fejű, üde, ha szabad így mondani, szeplőtelen galambokat. Elég jól ismerem, még gyerekkoromból, a purclikat, de csepeli fehérekről még sosem hallottam. Felénk a vörösök meg a feketék domináltak, fehérek is voltak, de ilyen minőségűek nem. Igaz, a csepeli fehérek nem fésűsek. Így tehát az sincs kizárva, semmi közük a purclikhoz. Az igazság az, a purclik mibenlétéről sem tudok semmit. Én egy amatőr galambász vagyok tulajdonképpen, mint ahogyan például amatőr filatelista (még akkor is, ha nekem van az egyik legértékesebb albán kollekcióm a világon, és az ún. literáris filatelia megalapozása is az én nevemhez, mármint T. Olivér nevéhez kötődik)… Beszédbe elegyedek a közben valahonnan előkeveredő gazdájukkal.

Nem csepeli fehér, javít ki máris, hanem csepeli hófehér. Dadogva próbálom mondani neki, hogy még nem láttam ilyen szép, okos, üde galambokat. A budapesti magasröptű – tűnő szálló hófehérek mellékága… Hibrid, B-kategóriás, szupergalambok, valami ilyesmit magyaráz. Ha hibridek és B-kategóriások, akkor hogyan szupergalambok mégis?, kérdem. És mi az, hogy tűnő szálló? Ó, mondja, a tűnő magasság, a tűnő szállás a legfantasztikusabb látvány egy röpgalambász számára!

A galambok előbb kiröpülnek, kezével mutatja, szép pantomim, szinte egzakt mód követi az elképzelt galambrajt (10-15 repülhet egyszerre), majd fél-, illetve háromnegyed magasságba emelkednek, hogy elérjék a röpalattot, illetve hát majd a röpmagasságot… tűnő magasságot… és kezdetét vegye a tűnő röpülés… Boldog, hogy valaki mégis észrevette galambjait. Mind hevesebben magyaráz. Jóllehet már megint kint állunk az esőn. Érzem, cipőm beázik, pontosan érzem, hol tört ketté a fröccsöntött talp, hol ereszt. Csak a galambokat védi részben a tető. Látom, a sérült palatető egyik hajszálvékony csorgása pontosan a csepeli hófehérek gazdájának öblösre tágult zsebét célozza. Próbálom föléje emelni a kis komáromi ernyőt, de egy határozott mozdulattal leint, jelzi, nagy hibát követek el, mutatja, elzárom előle, elzárom előlünk az eget.

A legjobb galambászok Kiskunfélegyházán vannak, mondja váratlan határozottsággal. Éppen Kiskunfélegyházán?, kérdem. Igen, mondja, Kiskunfélegyháza a röpgalambászat fővárosa. A két Németh László. Hallott már róluk? Kettő van belőlük?, kérdem. Kettő, és nem is rokonok. És mind a kettő, mind a két Németh László csepeli hófehér tenyésztő? Igen, mind a kettő, mondja. De Kálmán József (ő a Tegez utcában lakik, jártam nála), meg Zsifrai Csaba (ő az Alpári úton lakik, jártam egyszer nála is, ígért egy pár rövidcsőrű gólyáskirályt, azt mondta, így szeretné támogatni a határon túli magyar galambászatot): ő a legnagyobb röpgalambász, akiről valaha is hallott a Föld!

Látom, nem csak zsebe, kalapja is megtelik, átázik. Arcán gyöngyök futkosnak. Érzem, a komáromi piros esernyő ellenére, az én hajam is már jócskán csapzott.

 Ezek különben kiállítási példányok, folytatja. Azért ilyen nagy a szemük, kicsi a csőrük, mert a szolnoki keringővel lettek cseppkeresztezve… Nem nagyon értem, amit beszél, röpképességről tudtam, de a röpalattról, tűnő magasságról, tűnő röpülésről, cseppkeresztezésről eddig nem hallottam, jóllehet közben egy pillanatra sem veszem le tekintetem a kis fehér lényekről, amik gazdájuk különös szavaitól, szeretetétől, lelkesedésétől, valamint Félegyháza felemlegetésétől csak még szebbekké, még fehérebbekké, még ragyogóbbakká lesznek. Mintha csak vissza akarnák igazolni a szavait.

 Látom, a galambtenyésztőnek még kedve lenne beszélgetni, hajlandó lenne kioktatni, és én szívesen behívnám egy italra a GALAMBba, a galambászok bircuzába, ahol különben nem igen fordulok elő, ahogyan mellesleg mondom, a GOLban sem, én a SARAJKÁba járok, a SARAJKÁban székelek, afféle ószeres, ócskás, mint T. Olivér, meg Rühl, meg a focibíró, akivel együtt sétáltunk volt a tüntetéseken (éles sípjára figyeltünk fel, az ő sípja volt a legélesebb, ő köréje gyűltek a legtisztább szándékú emberek, a többiek nagyrészt besúgók, rendőrök, manipulátorok voltak, illetve a spontán megmozdulást lenyúlni, kisiklatni próbáló pártok, avagy a városháza, illetve a Munkásegyetem emberei, majd összebarátkoztunk, később meg, akkor már sétálásunk is rég értelmét vesztette, tényleg lenyúlták, kisiklatták, a kis Knjur, az Ellenállás egyik vezetője, lám, fogalmam sincs, hová sodródott, tűnt (addig követtem az Ellenállást, ha jól emlékszem, én voltam az egyik első szónok a szökőkútnál, amíg Dobrica Ć. be nem lépett a soraikba, hiszen addig úgy képzeltem, Milošević & Dobrica Ć. ellen tüntetünk éppen), kisült, itt lakik a kisállatpiac közvetlen szomszédságában, és pingáló rádlikra specializált, nagy gyűjteménye van, mondja, kis múzeumot szeretne összehozni belőlük, megörült, amikor látta, én is épp a pingáló rádlik között válogatok, valami ideogrammatikus írást fejlesztettem ki ugyanis, erről persze neki nem beszéltem, gondoltam, majd inkább megajándékozom egy képpel, megírom tehát a képet egy színben, majd másik színbe mártva a virágos rádlik valamelyikét, átmegyek az ideogrammatikus íráson, viszont igaz, legközelebb majd rákérdezek, lévén hogy arra is gondoltam, nincs kizárva, csak miattam jön a SARAJKÁba, ő inkább a GOLba jár, annál is inkább, mivel a galambászok egy része focizott, gyephokizott fiatalkorában, igen, a galambásznak még kedve lenne beszélgetni, és én talán vennék is tőle egy pár csepeli hófehéret, de dudálnak, megérkezik érte a fia. Lekezelünk. Kiemeli a sorból a csörgő, horganyozott fémkalitkát, vigyázva a csomagtartóba helyezi, miközben egyfolytában beszél galambjaihoz. Fülelem, milyen nyelven is értekezik a csepeli hófehérekkel. És máris Emil jut eszembe, a magyarkanizsai hetipiac csoda mamusza, aki egyszer a fülem hallatára kérdezte az egyik hölgytől, angyalom, maga tud galambul? Igen, a tenyésztő galambul beszélget a kis fehér lényekkel, galambul, akárha csepeli proli szlenggel kevert, félegyházi tájszólásban, igen, ez most egyértelmű: galambul... Imádom az ilyen összevissza fél-nyelveket, a mi nyelvünk, pontosabban, Ottó, az ócskás, olykor így csúfolnak, T. Olivér, Regény Misu, Jonathán, Palicsi P. Howard és Szerafim-Pöcök, a síró homár a palicsi infaustuszok nyelve is valami ilyesmi, most itt is éppen a novibazari zabrálók meg bolgár törpepapagáj nagykereskedők partnereivé avanzsált kupecek, krajinai menekültek, a kispárizsi öreglányok, albán pékek és cukrászok, fiatal kínai kereskedők (az első palicsi születésű kínai gyerkőc már a negyed zsákutcájában focizik, sok magyar és szerb szót keverve beszél, mi meg a Pubban, avagy a Don Corleonéban sörözve, utánozzuk őt, ahogyan ő magyarul és szerbül, mi úgy kínaiul beszélünk) színezik át ezt a különben is erős bunyevác hatást mutató nyelvet, jóllehet a különös véletlennek köszönve én a félegyházi magas irodalmi nyelvet is beszélem, és nem csak Móra Ferenc, a legnagyobb félegyházi születésű író miatt, akinek A festő halála című regényét én az egyik legjobb magyar regénynek, festőregények tudom (lásd Lengyel András A „posztmodern” Móra című tanulmányát A „másik” Móra című kitűnő kis könyvében!), ott látom Ottlik Hajnali háztetők című regénye mellett, ugyanis az egyik ifjú költő, kinek a verseire mostanság legtöbb figyelmet fordítottam volt, éppen félegyházi… Beszállás közben integet. Mielőtt becsukná az ajtót, még odaszól hozzám. Uram, ne tétlenkedjen, utazzon Félegyházára! Keresse a két Németh Lászlót. Közben máris arra gondolok, majd megkérem ifjú költő barátomat, aki igaz, most éppen Párizsban, a Sorbonne-on tanul, ha otthon jár Félegyházán, látogassa meg a két Németh Lászlót. Előbb az egyiket. Aztán a másikat. Én csak átutazom Félegyházán. Meg egyszer jártam egyik erdejében, nem tudom, hány erdeje van Félegyházának, nem tudom, melyikben jártam, ifjú költőbarátom egyik versében új erdőről beszél, talán én is ebben az új erdőben jártam, ami nem tudom, mióta új, de már elég sötét volt ahhoz, hogy féljek, egy különös házaspárnál jártam ugyanis, akik Pestről, a Ráday utcából költöztek oda, és kutyákkal foglalkoztak, nem galambokkal. Szóval azt akarom mondani, mindennek ellenére magam is félig félegyházi vagyok, lévén hogy a kutyám abból az új félegyházi erdőből való… És aztán majd várom ifjú barátom híradásait. A részletes híradásokat. Leírásokat. Előbb az egyik Németh Lászlóról. Aztán a másik Németh Lászlóról. (Majd persze a harmadikról is, ugyanis kíváncsi lettem, egy sorbonne-i diák számára, aki mellesleg Artaud, Blanchot és Roland Barthes fordítója, ma mennyire fontos Németh László Montaigne- és Proust-tanulmánya, illetve hát A minőség forradalma például? De persze majd Félegyháza legnagyobb szülöttjét, Mórát, a félegyházi szűcsöket, lövegforma sámfáikat illetően is tudakolózom nála.) Ha nem ismeri a harmadikat, csak gyerekkorából emlékszik a két galambászra, a Montaigne-tanulmányból olvasok fel neki:

Ha M. regényíró volna, többmagvúnak ábrázolná hőseit, úgyhogy cselekedeteik és hangulataik mindig más góc felé tekintenének. Kissé kiszámíthatatlan, bizonytalan körvonalú hősök lennének, egymást követő képeik eltolódnának egymás felett, erkölcsük nem volna kikeményített…

Jutka lép mellém. Végül is szót értettetek a kakaduval?, kérdem. Régtől ismerjük mi már egymást, mondja, minden kisállat-kiállításon szerepel. Közelebb lépek a rózsa kakaduhoz, kiböngészem a termesztő nevét: Pozsár Gellért. Jutka utánam lép, belém karol, próbál az ernyő alá húzódni. Húslevest akarok főzni, mondja. Az jó lesz, mondom vacogva. Gyerünk, a SARAJKA mögött tudok egy jó kis hentesüzletet, mondja. Leülsz vagy jössz velem? Megyek veled, mondom, még majd teljesen elázol. Alig találni jó hentest, mondja. Újabban Palicson, Magyarkanizsán is mindenhol bezártak azok a fantasztikus csantavéri hentesüzletek, magyarázza.

 A hentesüzlet pléhkonténerének is mintha lenne egy kis eresze, próbálok behúzódni alája, félig az eresz véd, félig a piros, komáromi esernyő, amit elzsibbadt hüvelykujjam körmével biztosítottam ki. Látom, benn Jutka máris nagy beszélgetésbe bonyolódik a szimpatikus hentes házaspárral. Zsebkendővel törölgetem csapzott fejem.

 Közben észrevétlen nagy férfikerékpárt tol mellém egy töpörödött nénike. Fején kettőbe vágott műanyagzacskóból kendő. Próbál ő is az eresz alá húzódni. Drapp köpenye a hátán már teljesen átázott. Lábán nagy férfibakancsok. Szeretem ezeket a töpörödött néniket, akik szépen elhasználják, elhordják megboldogult férjük holmiját; bakancsaikhoz különösen ragaszkodnak, noha több számmal nagyobbak lábuknál, imádom, ahogyan slattyognak azokban a hétmérföldes bakancsokban, jóllehet néhány éve még magas sarkú cipőben jártak, akkor is, ha ezek a magas sarkok már jócskán elkoptak, kificamodtak, veszélyesen megdőltek, mint a pisai ferde torony. A csomagtartón gyümölcsös ládában az áruja. Kis műanyagzacskókba szortírozott zöldbab. Fehér cérnával szépen masnira kötve, isteni kis csokrokban petrezselyem. Mindegyik külön műremek. Az eső szépen megszenteli őket. Mondom, meg fog fázni. Azt mondja, amikor indult, még tiszta volt az ég. Hol lakik?, kérdem. A teherpályaudvarnál, mondja. Tudja, hol van?, kérdi. Előbb a remizre gondolok, aztán a felüljáróra. Egy férfi jön, zakója alatt csíkos pizsama, a kezében nagy NIVEA-reklámos esernyő, de nem tudja becsukni, így nem fér be vele a míniummal frissen átfestett pléhkonténer ajtaján. Hirtelen nagyon felidegesedik. Az Istent kezdi szidni. A néni rászól. Maga még az esernyő miatt is az Istent szidja?! A férfi tovább káromkodik, majd a néni arcán feledkezik, és azt mondja, szinte bocsánatkérően, egyszer még az Istent is szabad szidni. Ha csak egyszer szidjuk, azt mondják, megbocsát. Esernyő-ügyben biztosan megbocsát… A néni erre enged szigorából, megbocsátóan elmosolyodik, indulni akar. El nem tudom képzelni, hogyan fog felszállni, honnan kerít létrát, hogy felmásszon hórihorgas masinájára. Hogy tartóztassam még, mondom, néni, vennék két zacskó zöldbabot. Megörül. Ismét a falhoz támasztja biciklijét. Maga az első vevőm. Egyenként adja a kezembe az árut. Adok egy ráadást, mondja. És egy petrezselyemcsokrot nyújt felém. Átveszem. Köszönöm, mondom. Majd én is, mint csokrot fogom átadnia feleségemnek… Elmosolyodik. Az a felesége?, mutat be az ablakon. Igen, mondom. Stabil menyecske, mondja. Vigyázzon rá. Meg fog fázni, mondom megint. Mire hazaérek, annyira kimelegedek, hogy még a kacabájom is megszárad. Tudja, kedvesem, ez nekem hazáig egy olyan mozgó, utazó szauna… Erre az esernyős férfi is kér egy csokor petrezselymet. Magának nem kellene, hogy ráadást adjak, mondja, mert káromkodott, de adok, hogy többé ne káromolja az Istent. Egy zacskó zöldbabot ad ráadásként neki. Az esernyős ember elérzékenyül. A néni kigombolja a vizes köpenyt, valahonnan nagy bugyellárist húz elő, belerakja pénzecskéjét, majd a bugyellárist újra eldugja valahová, a pulóverek, mellénykék, üngöcskék, szoknyák, bugyik rengetegében. És begombolja a vizes köpenyt. Felkászálódik. Bizonytalanul dülöngélve indul el az emberek, kocsik között. Sokáig féltve követjük az esernyős emberrel, ha netán segítségre lenne szüksége, utána futhassunk. Aztán az esernyős ember felém fordul, megkér, amíg bemegy, vigyázzak az esernyőjére. Csak csontot vesz a vasárnapi levesbe, mondja.

 Jutka mosolyogva érkezik a hentestől. Említettem nekik, mondja, hogy már múlt vasárnap is kerestem őket, de zárva voltak. Azt mondták, tegnap érkeztek haza a tengerről. Merrefele voltak?, kérdem szinte reflexszerűen. Korčula mellett, mondja, Badiján, tudod, ahol az első jugoszláv játékfilmet, a Fekete gyöngyöket felvételezték...

Valamikor, Vrnikről, a márványbányák szigetéről mi is átrándultunk volt Badijára, jól ismerjük azt a környéket, azokat a kis szigeteket, még azt is, amelyen csak egyetlen egy szál fa egy szőrszál, mondják a dalmátok, de hangsúlyukból fanszőrszálként hangzik – nőtt. Meg hát a Fekete gyöngyök felvételezésének körülményeit, anekdotáit is jól ismerem. Egyszer egy kis szlovén faluban, valami helyi ünnepség volt, Vilenicáról, a lipicai lovak közül érkeztünk oda, költők, már az egész falu táncolt, én meg, miközben egy görög költőnőben gyönyörködtem, megismerkedtem az első jugoszláv filmek díszleteinek asztalosával, hajnalig iszogattunk, és közben beavatott a Majka Katina, a Barba Žvane és a Crni biseri, gyerekkorunk filmjeinek minden kulisszatitkába. Most arra gondolok, az elmúlt időszakban sokat bajlódtam gyöngyökkel – gyöngytyúkokkal is, olykor magamat is gyöngyhalásznak, gyöngyös tenyésztőnek nevezve, ám végig megfeledkezve arról, hogy Crnjanski utolsó nagyregényében következetesen gyöngyhalásznak nevezi magát, és ez azért különös, mert költészetében, sem gyönyörű úti esszéiben, melyeknek egyértelműen Gide, Valéry, Lorca, Camus és Durell mediterrán esszéi mellett a helyük (külön kis könyvet írt az Adriáról, talán a legszebbet ugyan mit szólna ahhoz, jut eszembe, ha tudná, kollégái, kései kollégái dilettáns mód eljátszották az Adriát, pontosabban dilettáns mód leválasztották magukat az Adriáról, igen, ez a pontos kifejezés, leválasztották magukat az Adriáról, engem sosem is lehet majd leválasztani az Adriáról, nem, hiába is mesterkedtek, mondta egyszer elérzékenyülve T. Olivér, ugyanis már rég elrendeltem, a Muhi ügyvédnél, ott, hátul, a nagytemplom tövében, az egykori Neuman-nyomda, illetve Neuman pék helyén, én még a nyomdagépek hideg vasára és a frissen sült kenyér illatára, ízére is jól emlékszem, le is pecsételtettem végrendeletemet: földi poraimat az Adriába szórják), egyszer sem merült volt fel a gyöngy, a gyöngyhalászás mint olyan. Nemrég, Svédországban élő barátom, Kishegyesen, a Király kocsma udvarán megrendezett beszélgetésen, megemlítette Crnjanski ezen utolsó nagyregényét, a világirodalom tán legszomorúbb regényét (félek újraolvasni, ugyanis hogyan olvasni sírva egy majd 1000 oldalas regényt; számomra az is megdöbbentő például, hogy Crnjanski felesége is, éppen úgy, mint Márai felesége, babákat varrt az emigráció hosszú-hosszú évei alatt), s míg barátomat hallgattam, ahogyan arról mesélt, hogyan bóklászik a regény helyszínei körül, immár réztáblák jelzik azokat a helyszíneket, ha lányánál tartózkodik éppen Londonban, két gyöngyszem jelent meg a szememben, nem két könnycsepp, két gyöngyszem, mert szinte szilárdnak bizonyultak, ahogyan az asztalterítőre hullottak kopogva…

Jutka azt mondja, most már indulhatunk. Mondom, még nem. Csodálkozva néz rám, miért?, kérdi. Azért, mondom, mert az a magas ember rám bízta az esernyőjét. Gondolod, ellopná valaki? Nem hiszem, mert noha ma mindent lopnak, a kínai esernyőket talán mégsem, az még a zabrálóknak sem kell, de megígértem neki, szinte összebarátkoztunk, mondom. Megérkezik a magas ember. Mutatja, nagyon szép csontot kapott. Jutka mondja, újabban mi is ide járunk. Ehhez a pacséri henteshez. Vagy oda, mutat a túlsó oldal zárt konténerére, az oromihoz. Ezek, a pacsériak most jöttek a tengerről, Korčula mellől, az oromiak meg most mentek le, ők Zárába járnak.

Átadom neki az esernyőt. Megköszöni, majd kissé közelebb hajolva fülembe súgja, nem tudom, mi történt velem, de elhatároztam, többé nem bántom az Istent...

 Átadom Jutkának a kis petrezselyemcsokrot. Meglepődve vizsgálja. Honnan ez neked?, kérdi. Vizes arcához szorítom hideg, vizes arcomat. Nem érti, mi történt velem, amíg ő benn volt a hentesnél. Mintha kicseréltek volna, mondja. Igen, motyogom magamban, mintha tényleg kicseréltek volna. Egy galambász, aki a csepeli hófehérekről, a két félegyházi Németh Lászlóról mesélt, meg a petrezselymes néni, mintha valóban kicseréltek volna.

Magasra emelve a piros, komáromi esernyőt, elindulunk a kocsi felé. Többször mondom, jöjjön az ernyő alá, ő meg többször igazít a karomon, ne csak magad fölé tartsd!, mondja. Emlékszel, kérdem, arra az öreg spliti esernyőjavítóra?

 

Véletlen bukkantunk rá az egyik külvárosban, amikor új lakás után koslattunk. Szerettünk volna találni valami olcsó kis kéglit, ugyanis amiben laktunk volt, Bačvice fölött, közel Zentához, a teniszpályákkal teli másik kis öbölhöz (Bačvice a picigin, a tenyértenisz, a Zenta öböl pedig az angol tenisz központja, jóllehet maga Zenta, a kis, Tisza-menti város, amiről az otrantói szorosnál elsüllyesztett cirkáló és a kis öböl is a nevét kapta, a zentai csata színhelye, ifjúságom maga volt a zentai csata mondogattam sokáig, Zenta városa viszont különös mód éppen a picigen, a lábtenisz egyik központja: Bačvice a picigin, Zenta pedig a picigen világbajnokság színhelye is ugyanakkor), amit három hónapra béreltünk, részben gyerekeinknek, unokáinknak (plusz 9 fő), drágának bizonyult, valami olcsó kis kéglit, kettőnknek, amit majd egész évben fenntarthatnánk, a gyerekek, unokák pedig felváltva érkezhetnének, miközben mi haza-hazaugranánk… Az igazság az, éppen egy meglehetősen lehangoló, szinte fájó élményen voltunk túl. A kietlen, a tengertől távol eső külvárosban, izzó betonrengeteg, valami forgalmas autóút mellett egy már régóta zárva lévő lakásba vezettek bennünket.

Belépő, szép kicsi konyha, nappali. Már meg is találtam helyemet a nappali ablakához tolt asztalnál.

Egy befejezetlen keresztrejtvény volt az asztalon. Kis alumínium hamutálca. Láttam, a rejtvényfejtő valahol a felénél akadt el, gyorsan megkerestem, hol, mi is akasztotta meg a lakás megboldogult tulajdonosát, mintha csak valóban az a megválaszolatlan kérdés akasztotta volna meg az életét is, képtelensége, húgyagyúsága idegesíthette fel, attól kaphatott agyvérzést, egy bevérző húgyagy…

Igaz, a húgyagyúság bizonyos tünetei már nálam is mutatkoznak, de gondoltam akkor, a keresztrejtvény fölé hajolva, ha nem is az egészet, de háromnegyed részét még érkezni fogok megfejteni, ugyanis különben sincs kizárva, hiszen jól látszott, már valaki más is próbálkozott, afféle titkos stafétáról van szó, aminek, minden jel szerint, én is egyik lehetséges szereplője vagyok. Én tudom, mi a staféta, kisiskolás koromban magam is vittem volt a Tito-stafétát valahol Magyarkanizsa és Martonos között, a Tisza-töltésen, olykor álmomban úgy tűnik, még ma is viszem, futok vele izzó arccal, kis klottgatyában… Húgyagyúak adogatják egymásnak ezt a keresztrejtvénybe csomagolt stafétát, dorgálom máris magamat. A hálószobára már nem is nagyon voltam kíváncsi. Gondoltam, nekiveselkedem, felveszem a küzdelmet az elakadt keresztrejtvénnyel, sőt bemásolom, izgalmas szerkezetbe állítom valamelyik szövegembe, amit akár máris elkezdhetnék, ugyanis hátizsákomban ott volt a kis laptop… Ha a keresztrejtvényt nem is tudom teljes egészében megfejteni, szövegemet majd befejezni talán igen. Láttam a kinti betonrengeteget, amit szinte megpuhított, már-már fluiddá tett az izzó nap, akárha a betonnak is lenne délibábja, éreztem, a beton sivatagát mi sem választja el a valós sivatagoktól, és szinte ujjongva fedeztem fel e végtelen rezgő betonsivatag közepén egy kávézó teraszát, egy valóságos kis oázist, ha nem dolgozom, majd ott üldögélek, ugyanis, noha a tenger messze volt, tán 4-5 kilométerre is, de a betonfalak felfogták sugárzását, a szó szoros értelmében visszhangoztatták azt. Láttam, az egyik forró betonfal tövében két-három gyerek ügyködött, ahogy jobban odafigyeltem, láttam, teniszlabdákat dörzsölnek a betonhoz, ugyanis a picigint kopasz teniszlabdákkal játsszák. Mindig a Zenta teniszpályáiról kirepülő, már jó ideje használt, jól megpüfölt, kénszín labdát vesznek munkálat alá, lehetőleg olyant, amilyet a mitikus horvát teniszezők, Ivanišević, Ljubičić, Čilić és Karlović is püfölt volt. Előbb felvágják sűrű kénszín szövetét, majd fogókkal, vésőkkel lefejtik, meghámozzák, hogy aztán a rapacsos betonon, nagy szakértelemmel, csiszolni kezdjék. Külön, kissé súlyosabb labdát készítenek a szél, külön, kissé könnyebbet szélcsend, bonaca idejére…

De Jutka húzott maga után, és ahogy beléptünk a hálószobába, azt láttuk a szépen megágyazott ágyban, a párnán: egy nagy vörös macska éppen kicsinyeit szoptatja. Elállt a lélegzetünk. A szomszédasszony, akinél a kulcs volt, aki vezetett bennünket, maga is nagyon meglepődött, megijedt, elsikította magát. Ahogy észhez tért, megmutatta, milyen kis rést hagyott az ablakon, hogy azért mégis szellőzzön a lakás, de mondta, a kicsinyeket máris kötényébe szedegetve közben a szőrös, tejes, véres párnáról, ez a vörös még ezt is kifigyelte, látásból különben ismerem, nézzék, nem is nagyon haragszik, hogy összeszedem a kicsinyeit. Majd kiviszem őket a kamrába, mert egy kis kamra is tartozik még a lakáshoz, mutatott az udvar irányában, egyben a váratlanul beállt helyzeten is próbálva javítani, üres, csak egy falnak fordított Tito-kép van benne. Az eredeti tulaj egy JNH-katonatiszt volt. Minden bizonnyal ő akadt el a rejtvénnyel is, gondoltam.

 És akkor, a lakásnézés váratlan fordulatától lehangolódva, ténferegve, menekülve valójában, bukkantunk az idős esernyőjavítóra. Látványa, szelíd, bölcs kisiparos lénye egyből kitörölte zavaró, macskás élményünket. A város magjához kissé közelebb, egy félig zárt udvaron dolgozott, mert kis üzlete, műhelye már tele volt zsúfolva rissz-rossz esernyőkkel. A kifordult, összetört kínai esernyők cunamijáról beszélt.

KÍNAI ESERNYŐT NEM JAVÍTUNK!, írta egy kartonon. Leültünk melléje a küszöbre. Mások is. Mindenki boldog volt. Mindenki örült az idős esernyőjavító bácsinak. Mindenki szóba elegyedett vele. Olyanná lett az udvar, az eszegető-iszogató háziak asztalai között, mint egy olasz film, mint egy kis, intim színház. Szép tudomány az esernyőjavítás, mondta egy mellettem üldögélő, magam korabeli ember, de művészet is ugyanakkor, nézze, úgy mozognak az ujjai a feszülő drótíveken, akárha hárfán játszana, aki aztán még arról mesélt, hogy ő egy nyugalmazott varasdi irodalomtanár, de olykor bánja, hogy gyerekkorában nem esernyőjavító inasnak állt, lévén hogy volt egy hasonló bácsi az utcájukban.

Egyszer barátommal Zuglóban lomtalanítva egy régi, értékes, ezüstnyelű, fekete selyemesernyőt találtam. Mindenki, köztük több neves lomtalanító, csodájára járt. Sosem is szebb vonalú esernyőt. Ha azt láthatta volna idős, varasdi irodalomtanár ismerősöm, még jobban bánná, hogy gyerekkorában nem esernyőjavító inasnak állt. Ahogy tovább vonultunk, kezemben immár az ezüstnyelű, karcsú selyem esernyővel ott, Zuglóban, az utcatáblára találtam pillantani: Mostar, azt írta. Most, ha Zuglóban akad dolgom, mindig a Mostar utcától indulok. Zuglóban lakó barátaimnak, de a mostariaknak is, az utóbbi években gyakran előfordultam Mostarban (a Szarajevói Költői Fesztivál mindig tart egy felolvasást Mostarban is, és akkor néhány napra áttesszük székhelyünket Mostarba, sőt én még a deltába is leugrok), mindig arról az ezüstnyelű, selyem esernyőről mesélek: lányoméknál van Pilisborosjenőn, egy köpülőben áll, kitűnő görbebotok, drága sétapálcák, golfütők előkelő társaságában, ugyanis megboldogult vőm régiségkereskedő volt Frankfurtban, a régiségkereskedők pedig tényleg kitűnő restaurátorok, esernyőjavítók.

Mondtuk az idős, spliti esernyőjavítónak, olyan esernyőt szeretnénk venni, amit az erős bórák sem bírnak kifordítani. Megmondta, hová menjünk. A főtér melyik kioszkjába. Azoknak a nagy sátrú, fekete esernyőknek ő erősíti meg a bordáit, bicikliküllőkkel, mondta, lehalkítva szavait, nehogy valaki meghallja titkát. Persze azokkal a megerősített esernyőkkel vigyázni kell, tette hozzá, erősen kell tartani, de nem túl erősen, nehogy felkapjon a szél, viszont ha már emelni kezd, azonnal el kell engedni, mondta elmosolyodva, az ég felé fordítva arcát. De hát, kérdeztem, miért kellene elengedni?! Nem válaszolt, csak megsimogatta az arcomat.

Különben is szándékunk volt arra a térre menni, ahol az esernyős kioszk állt, ugyanis szerettem ott, az egyik kis kávéházban giricét ropogtatni. És közben az egyik előkelő sarki ház fenti ablakait nézni – a szép, egykor gyönyörű, csak a dalmát nők ilyen gyönyörűek, festőnő lakásának-műtermének furcsán kidíszített ablakait bámulni sóváran. Különösek voltak azok az én evészeteim. Egy alkalommal, a kávéház vécéjében tükörbe találtam pillantani, a girice ezüstjét mind az arcomra kentem… És tényleg, hamarosan vettünk ott egy nagy sátrú, erős küllőjű esernyőt; fogalmam sincs, azóta hová tűnt, mindenesetre Komáromban már nem volt meg...

Sok kiállítást, sok festő munkáit néztem meg akkortájt Splitben, de senki sem versenyezhetett, a kicsit már habagajsz, szép, magas festőnő egyik, MEDUZA (-tutaja) című hanyagul felrajzolt, festékkel éppen csak itt-ott megérintett munkájával, melynek káosza, örvényei oly megdöbbentően sisteregtek, zúgtak, és mégis, mintha sejlett volna a part, illetve nem is, nem is a part sejlett, a sirályok, a galambok, nem, a galambok sem, vagy a galambok tán mégis, igen, a galambok, illetve, nem tudom, csak valami felfokozottság, a hajótöröttek emberfeletti erőfeszítésének valami felfoghatatlan önkívülete, őrülete, eufóriája csapódott papírra, néhány, akárha véletlen fehér flekkel a felső sávban…

Sokat beszélgettem vele, szinte beléje szerelmesedtem, mondtam, rajzoljon egy egész ciklust a MEDUZÁ-ból, megfogtam szép csuklóját, és többször megismételtem, többször ráparancsoltam, érti?!, egész ciklust a MEDUZÁ-ból!!! Kértem katalógust, valami kiadványt munkáiból, hogy felfedezzem őt a horvát festészet számára…. Nézett, egyre csak nézett rám, Istenem, milyen szép nő lehetett, ó, gondoltam, hogyan lehet így elrontani egy világot, ahol ilyen szép nők léteztek, majd azt mondta, fiatalember, sokan szerelmesedtek már belém az életem folyamán, ők, éppen ők, szerelmeim lökdösték így ki a semmibe az én tutajomat… Többé nem láttam, hiába kerestem, kutattam utána, elutazott talán külföldön, Bécsben vagy Genfben élő fiához, akit többször említett volt, de annak azért mégis nagyon megörültem, amikor megtudtam, másik nagy spliti felfedezettemnek, Tisja Kljakovićnak, az Argentínába emigrált nagy horvát festő, Kljaković (akit én együtt láttam volt még dominózni Buenos Aires egyik kávéházában Gombrowicz-csal) unokájának, Tisjának a MEDUZA festőnője tanára volt az akadémián…

A varasdi tanárral többször váltottunk szót az irodalomról, láttam, a Jutarnji listnek (Reggeli újság) köszönve szinte naprakész a horvát irodalomból. Ezért mertem megkockáztatni neki a nagy tehetségű horvátbosnyák író egyik, éppen a Jutarnji listben megjelent kolumnájából idézni: Kišobran je bog.

Meglepődött. Mondtam, valójában nem a nagy tehetségű horvátbosnyák író, kolumnista szavairól van szó, hanem a nemzedékem egyik vezető kritikusa, Zuppa verséből vett sorról. Majd mikor már egy kis gondolkodási idő után rábólintott az idézetre (kritikusunk csak egyetlen hosszúverset írt volt élete folyamán), hogy valóban az, az Isten… Majd kezemre meredtem, egy kopott régi ráspoly volt benne, valami kis munkát végeztem éppen az öreg mesternek, és halkan, ám immár kibővítve, megismételtem: esernyő vagy ráspoly…

És akkor, csak most, a szabadkai galambtenyésztővel való beszélgetés közben lett egyértelművé számomra, hogy valamiféle galambok, sirályok mégis sejlettek azon a MEDUZA-képen, csak akkor, ott Splitben, hiába foglalkoztam volt annyit az ún. fehérfestőkkel (Stupica, Tóth Menyhért, Márkus Anna satöbbi), még nem volt szavam rá, még nem ismerkedtem meg a tűnő repülővel, tűnő szállóval mint olyannal, nem volt szavam a fenti sáv ama fehér flekkjeire…

 Később találtunk magunknak egy szerényebb, olcsóbb kéglit, amit akkor tényleg úgy gondoltunk, majd év közben is fenntartunk, ugyanis olykor már tényleg besegítettem az öreg mesternek, Jutka meg megígérte neki, rendet rak műhelyében, s ő beleegyezett, hogy rendet rakjon, ami, ugye, nagy szó a kisiparosok esetében.

Estelente hazatérve a távoli strandokról, egy-egy üveg prošek mellett néha hajnalig beszélgettünk az öreg esernyőjavítóval. Macskás kalandunkat is elmeséltem neki. Valamint azt a befejezetlen keresztrejtvényt is megemlítettem. Mondtam, nem hagy nyugodni. Arra gondoltam, visszalopakodom és ha még mindig van rés az ablakon, bemászom, megpróbálom egy szuszra megfejteni. Bölcsen mosolygott. Azt mondta, ő is kíváncsi, hol akadt el az a nyugalmazott katonatiszt, mindannyian elakadunk valahol, mutatott maga köré, jóllehet az egésznek nem tulajdonított akkora jelentőséget, mint én. Sőt később le is beszélt arról, visszajárjak abba a lakásba. Azt mondta, végül még majd arra a véres, tejes párnára hajtom a fejem…

 

Mire hazaérünk Palicsra, lám, eláll az eső, kisüt a nap. Párállik, gőzölög minden. Vigyázva kiemelem a darás zsákot. Nem nehéz?, kérdi Jutka, ugyanis veseoperációm óta vigyáznom kellene, nem nagyon lenne szabad zsákokat emelgetnem. Nem, nem nehéz, mondom. Öntsd a kis, zöld hordóba, mondja. Majd még utánam szól, keverd jól össze és töltsd meg a pávások edényét. Jó, mondom. Egy megpattant macedón cserépedényből (gravče na tavče) etetjük Jutka fehér pávás galambjait, amelyek már a konyhába, a lakásba is be-bejárnak.

 Leveszem a műanyag tálcát a kis, zöld hordóról, kiveszem belőle, ne temessem be, a nyeles, cikóriás edényt. Szép lassan önteni kezdem a darát. Végül kirázom a zsákot, összehajtogatom, később majd beviszem a kamrába. Sokáig kevergetem. Máris sejtem, mert már alig feketéllik a keverék örvénye, Jutka jövő vasárnap majd napraforgót vesz. Noha az is igaz, a mustár sárga tónusa is veszik, lévén hogy közben meg a repce látszik alulról, egy eddig minden bizonnyal érintetlen rétegből feltüremleni. Csak a fénymag szintje állandó, eleget szekáltam, a fénymag vásárlása már feltételes reflexévé lett Jutkának. A nyeles, cikóriás edényért nyúlok. Megtöltöm a pávások agyagedényét. Jutka fehér pávásai máris érkeznek a környező tetőkről, sidel-kéményünkről, amit a Homokvár tornyai miatt nagyon magasra kellett emelni, jóllehet alig múlt 10 év, és már nem is használjuk, de nem sajnálom, hisz galambjaink számára ideális anyahajó-fedélzetül szolgál... Lezárom a kis, zöld papírhordót. Kutyáim körülvesznek, lábamhoz simulnak.

 

Olykor arra gondolok, ez a vakvágány szemétdombjáról hozott kis, zöld papírhordó mégiscsak kontaminált. Hiszen különben miért is ragyognának ily vakítóan körülöttünk mind a szárnyasok, miért fordulnának tűnő repülésbe, hogy mint kivont kard villanjanak, suhintsanak visszatűnésükkor, miért is ragyognának immár így mind a semmis tárgyak, szép, ragyogó szériákban, Istenem, akárha egy ócskás mennybemenetele – az ócskás Ottó (T. Olivér újabb alteregója, ami azért bonyolítja kissé a dolgot, de hát én az ilyen dolgokban nem akarok rendet rakni, T. Olivér az én alteregóm lenne) mennybe megy, dünnyögi Vad Jocó, mennybe megy!, kiáltja, akárha sikítva Jonathán, miközben azúr bazedovja, nyugodtan behelyettesítheted, azonossá lesz a ragyogó égbolttal. És akkor mintha kissé meghőkölnél. Mint amikor a SARAJKA teraszán egyszer, Kafga Ferike váratlanul azt mondta: félnek… És senki sem kérdezett rá, mint ahogyan mindenre, mindig azonnal rákérdeznek, kik félnek?, kitől félnek? Akkor volt ez, amikor Pahulek, a novibazariaknál, Kikić Géza csodálatos horvát könyvtárának maradványai között ezek szerint nem vitte magával könyvtárát száműzetésébe (a MASPOK idején vonult száműzetésbe), hát igen, mondta, Elemér, száműzetésbe nem szokjuk magunkkal vinni, Crnjanski is csak az Odüsszeia egy példányát vitte mindenhová magával, már a komáromi erődben is ott volt sinjelje zsebében, ahogyan majd ott lesz a zsebében a londoni cipészek között is, T. Olivér meg hát ugye, a kis, fekete Pázmány-Kempist, rábukkant egy magyar Maeterlinck-kötetre. És mi nem vettük észre, hogy közben, a SARAJKA teraszán a könyv már Kafga Ferike kezébe került, és tulajdonképpen abból olvasott fel az asztal alól. Ahogy később Gorotva mondta, abból szemezett. Nevezetesen azt, hogy a méhek, az életet megelőző lét tanyájáról, amaz más világból érkező, előbb még galambősz törpéknek tűnő lények-utasok, kiket az életbe vezető ismeretlen utak hamvas pora lep be, első, tisztálkodó repülésükre indulva, még mielőtt a végtelen tér jegyeseivé lennének, mennyire félnek a küszöbön, mennyire félnek az első kirepüléstől.

Nyilvánvaló, hogy félnek; látszik, hogy a zugok homályához s a tömeges együttéléshez lévén szokva, visszariadnak az azúrkék térségektől s a világosság végtelen magányától; látszik, hogy tétovázó örömük rettegéssel van át- meg átszőve. Egyre csak azt ismételgette, félnek, rettegnek az azúrkék térségektől, félnek, rettegnek a világosság végtelen magányától…

 

*

 

Azért került ismét a kezembe ez a szöveg, A kis, zöld papírhordó (napok kérdése, hogy ezekben a kitartó, még alig tapasztalt nagy esőkben szépen szétfoszoljon), mert az öreg pesti pszichiáter is hosszasabban elidőzött felette, ezt is kivette a cukorspárgával átkötött iratmegőrzőből, amit a rendőrség átszállított volt utánam a pszichiátriára, azt mondta, ezt szeretné még egyszer elolvasni… Soká pöfögött szivarjával, majd folytatta, a kis petrezselyem csokor miatt, lám ő sosem is tudott ilyen kis, megszentelt csokrot adni megboldogult feleségének, meg a ráspoly miatt is ugye, mondta, lévén hogy gyerekkoromban én is gondoltam valami ilyesmire, mármint hogy: egy kopott ráspoly az Isten… Arról igaz, nem nyilatkozott, jóllehet képzeletben sokat vitatkozott Regény Misuval hasonló, ahogyan a pszichiátria könyvtárosa mondta, prózapoétikai dolgokról, besorolná-e A kis, zöld papírhordót, a Két steril pohár cím alatt mind inkább elkülönülni látszó corpusba, ahogyan a Le Roman de la rose-t, a Stefi azúrnadrágját, a Szeméremékszereket és A nyelvlapoc címűt, minden jel szerint, igen.

De ne felejtsem azt sem, ha már megemlítettem, hogy az öreg pesti pszichiáter persze Móra Ferencre is kitért, Németh Lászlóra nem, azt nem ismerem, mondta, csak azt tudom, Miklós nagyon félt tőle, így meg, hogy hirtelen három lett belőle, végképp nem tudom, mit is kezdhetnék vele, de Móra Ferencet tanárom, Szentgyörgyi is igen kedvelte, az esernyő kapcsán jutott eszembe egyik tárcája, amelyet Szentgyörgyi valamelyikünk kézírása kapcsán idézett fel, majd mi aztán otthon mindannyian elolvastuk azt a bizonyos Móra-tárcát. Az író elakad saját kéziratát olvasva, mire az egyik mettőrhöz, a mettőrök gyöngyéhez fordul segítségért:

„Nézze már, mester, itt nem tudok egy szót elolvasni az írásomban. Mi a nyavalya ez?, »Vakmerő?« »Esernyő?«

Dehogy – vetette rá a mester komoly szemét a papírra »eszmeerő«.”