für Gretchen*

Vakságomban gyöngyöző vércseppnek
látom ujjamon a katicabogarat,
és féreglyukakat sejtek a fekete
pöttyök helyén, amint elnyelik
számos pillantásomat. És most itt
meg is állnék, minek foltozzam tovább
a szakadt valóságképet. Itt állok
egy sámlin, a szűkös klozettablakba
kikönyökölve, felgyűrt ingujjban, hogy
a fehér gyűrlemény kényelmet nyújtson
kényes könyökömnek. Ingem a szegy-
csontig kibontva, tűzze az arcom
mellett a mellemet is az őszi nap, 
nagybeteg mellemet, mely a sírba visz
maholnap vagy holnapután. Katicám
semerre nem mozdul, ott vesztegel
egy ujjpercnyire a rózsaszín köröm-
ágytól, pirosan, lyukacsosan, ahogy
kibuggyanhatott a fényre a csontból,
melynek a szövete most kezd a versben
roncsolódni. A vércsepp nem az enyém,
hogy úgy mondjam, nem az ujjamból szoptam,
csupán ott landolt, légbőlkapottan;
amint az ég megtelt szövettel, csonttal.