Kedves díjazott, kedves Péter,
igen tisztelt hölgyeim és uraim!

Az imént említett opus magnum, az Emlékiratok könyve mondja: „[…] abban reménykedtem, hogy valami különleges, valami egészen kivételes és csak nekem szóló összefüggést fogok fölfedezni, hogy adódik egy helyzet, valami, egy hangulat, akár tragédia, ami által e körvonalazhatatlan semmiben mégis megmagyarázódhatok, […] mert nem gondoltam még, hogy az is elég, ha a semmit tudom, pontosan”.

Főszereplője szájába adva a szót azt mondja tehát nekünk Nádas Péter, hogy alaposan ismeri a semmit. A semmit, a kontúrtalanságot, a jelentés, az értelem hiányát. Másutt és az írásra vonatkozóan ezt mondja: „Formálisan mindez azt jelentené, hogy nem csak a zárt szerkezetet kéne elfelejtenem, hanem vissza kéne térnem mindahhoz, amit a görögöknek a káosz eredetileg jelenthetett. Igei alakja ásítást jelent, főnévi alakja ásítóan üres teret. Olyan dolgok megjelölésére szolgált, amelyekről senki nem tudta volna megmondani, hogy miként és miből és miért és minek a hatására lettek ilyenné az idők kezdetén.”

Így van. Nádas Péter olyan író, aki az ásító ürességet nemcsak behatóan ismeri, hanem az írásban formáló princípiumként alkalmazza. Mi, akik súlyos könyveit a kezünkben tartjuk, és esetleg még fordítanunk is kell azokat, azt kérdezzük magunktól, hogyan történik ez. Mit jelent ez a könyveket illetően? És hogy jön ahhoz valaki, aki ilyen sokat írt, hogy így beszéljen. Mit hozott napvilágra betekintése a semmibe? Van-e valami dolgunk azzal, hogy magyar? Magyar vonásról van itt szó, amely a semmihez, mondhatni, sajátos affinitással rendelkezik?

Magyarország: peremlétével, bizonytalan hovatartozásával, nem-európai (eredetű) nyelvével, újra és újra és épp most is önpusztító politikájával és történelmével, amelyről a vasfüggöny idejében ez a vicc járta: más országoknak megvan a maguk történelme, mi viszont más országok történelmét próbáljuk meg túlélni. Magyarország tehát biztosan nem rossz élőhely annak, aki az alaktalan üresség intuíciójára hajlamos. Önmagától hajlamos erre, hiszen a környezet nem garantálja az intuíciót, ahogy az olyan, veszteségekben és ellenállásban gazdag életrajz sem, mint Nádas Péteré. Valóban megtudni, honnan jön ez a belátás, nem vagyunk képesek, talán maga Nádas Péter sem tudja, ám mi, akik súlyos könyveit a kezünkben tartjuk, sejteni kezdjük, minél hosszabb ideig olvassuk őket, hogy milyen módon alakítja a semmi a szöveget, és milyen módon alakítja a szöveg a semmit.

Mégpedig a valóság oly illúziótlan, mint amilyen pontos ábrázolásán keresztül, a valóság igazi természetének ábrázolása révén, mely mindig csupán pillanatnyi realitás, az önnön maguktól meghatározott részletek konglomerátuma, mely a következő pillanatban szétomlik, és újra összeáll. A semmi alapos ismerete azonos jelentőségű a valóság ismeretével, és így Nádas Péter éppen nem nihilista, hanem realista, a szó legigazibb értelmében. Arról ír, hogyan működik valójában a valóság, és arról, hogyan az emberek, szilárd kontúrok és jelentések hiányában, szenvedéseik közepette, ingatagságukban. Ahogy Nádas nevezi, a „fenyegető és tragikus ősürességben”, amely ebben az állandó szétesésben állandóan érzékelhető is. Ellene küzdenek, remélnek, terveznek, élnek, szenvednek, vergődnek Nádas főhősei. Például Kristóf, a Párhuzamos történetek egyik főszereplője. Íme egy részlet abból a jelenetből, amelyben végigrohan a budapesti Margit-szigeten, menekülve első homoszexuális élménye elől és egyidejűleg keresve azt.

„Rohant előle, arcába csaptak sűrű fürtjeikkel virágos ágak. […] Hallotta maga mögött a siető, hosszú léptek dobbanásait, üldözője vad lélegzetvételét, döngött a tömörre taposott ösvény a bokrok és a fák között. […] Szólni alig szóltak egymáshoz itt az emberek, legfeljebb sziszegéseket, kis füttyöket lehetett hallani. Fölbukkantak, eltűntek. […] Úgy óvakodtak, settenkedtek, osontak, akárha a neszektől, a sóhajoktól és a nyögésektől feltöltött, sűrű sötétségben is látnának a két szemükkel.”

Ez történik, mondja Nádas, ha valaki egy ösztönt, egy vágyat, egy tervet üldöz. Egyidejűleg maga is üldözött, ám nemcsak tényleges üldözők hajszolják, hanem a sokrétű valóság is, amely körülveszi, utoléri, és – ebben az esetben – még saját kívánságánál is erősebben készteti vágya, a szexuális élmény beteljesítésére. Hiszen valójában itt nem Kristóf a főszereplő, hanem a virágzó, susogó, suttogó sötétség, ahogy általában a Nádas-oeuvre oldalainak ezrein csak a figurák, illetve gondolataik és cselekvéseik beágyazottsága a konkrét valóságba kölcsönöz ezeknek a gondolatoknak és cselekvéseknek értelmet egy pillanatra.

Még ha gyakran nem is azt az értelmet, amelyet a szereplők szánnak nekik vagy gondolnak róluk. Az a gyakran idézett, és mellékesen szólva, a fordítónőnek nem kevés fejtörést okozó taxiút a Párhuzamos történetekben, amelyben egy idős asszony egy szép fiatal nő hiányától, egy elrepülő kalaptól, a taxisofőr arcától, az időjárástól, a saját rossz fizikai állapotától és az utca kanyarulataitól indíttatva olyan dolgokat tesz, gondol s mond, amelyek egyáltalán nem álltak szándékában: ez tehát egy további példa. Példa az előre nem látható, de annál konkrétabb valóság hatalmára, és arra, hogy az én, ahogy ezt Nádas konzekvensen és radikálisan állítja, „nem több, mint a tulajdonságok nyalábja”. És ez „talán azt jelenti, hogy nincsen én, helyesebben az én csupán része egy nagyobb, felderíthetetlen egésznek”. Ebből az is következik, hogy a pillanatnyi én, esetleg épp azé az idős hölgyé is a taxiban, a pillanat tulajdonságainak nyalábja. Itt épp egy, ha nem is ártalmatlan, ám nem is túl fenyegető taxiút pillanatáé.

Nádas történeteinek főszereplői azonban mindannyian olyan masszív történelmi pillanatok által vannak összenyalábolva és modellezve, amelyek az európai történelem mélypontjai, mint az üldözés, háború, faji rögeszme, diktatúra, és csak ezek összessége teszi érthetővé valóban a szereplők látszólag individuálisan motivált cselekedeteit. Kristóf, meglehet, azért futja körül a Margit-szigetet, mert talán genetikai okokból homoszexuális hajlamai vannak, ám tulajdonképpen azért fut, mert Magyarországon vagyunk 1961-ben, ahol nagypolgári származása miatt nincsen számára hely, és kényszerítve érzi magát arra, hogy lesüllyedjen, hogy deklasszált elemmé váljon. Ilyen az ember, mondja Nádas, ilyen kiszolgáltatott a pillanatnak, és mindig és mindenhol ilyen, akár a kommunista rendszer Magyarországán vagy a mai fogyasztói világunkban, még legbelsőbb szükségleteit is aláveti a körülmények diktátumának.

A körülményekének és a testének, amelynek saját, a maga módján ismét a körülményekkel összeszőtt története van, s olyan történetet él, amely a reális valóság ábrázolásában fontos helyet foglal el. A test van, ha némelykor fel is panaszolják, hogy milyen hosszasan és hangsúlyosan ír Nádas a funkcióiról; olyan panaszok ezek mellesleg, melyekkel a fordítónő, bár minden oka meglehetne rá, nem ért egyet, hiszen épp a test képezi elengedhetetlen részét Nádas antropológiájának. Annak az antropológiának, melynek Európa adja a hátterét és foglalatát, nem kevesebbet és nem többet. Egy magyar és európai író Magyarországot és Európát szemléleti anyagként használja, miközben ez annak megvilágításához járul hozzá, hogy a saját testének többé vagy kevésbé kiszolgáltatott ember az ősürességtől való félelmében hogyan kap minden után, ami önmaga jelentését ígéri, amivel ront a dolgok állásán. Nádas mély humanizmussal szemléli ezt, hogy ne mondjam: együttérzéssel, és ez a valódi együttérzés, tegyük hozzá rögtön, nem felfokozott érzelem, sőt, egyáltalán nem érzelem, hanem éppen a semmin át vezető eltéríthetetlen pillantás emberi feltételezettségünkre. Hogy ez nem nihilista, hanem realista látásmód, mondtuk már. És ugyanolyan kevéssé pesszimista, ellenkezőleg, optimista. Nádas maga mondja: „Bizonyos fokú optimizmushoz tisztán kell látni”. A tisztánlátás önmagában is optimista, vagy inkább ok az optimizmusra: hogy lehetséges fényt hozni a zűrzavarba, ami bennünk és körülöttünk uralkodik.

Nem csekély feladat ez, és az írónak, aki testében és lelkében úgyszintén függ a környezetétől, megfelelő helyre van szüksége az íráshoz. Nádas Péternek Gombosszegre. Gombosszeg ötvenlelkes falu a sajátosan hallgatag magyar vidéken, Magyarországon a vidék sajátosan hallgat, ahogy ennek a Párhuzamos történetek utolsó előtti fejezetében is utánaolvashatunk, egy parányi helység tehát, mely egyetlen utcányi házsorból áll. Ahol Nádas soha nem sétál föl és alá. A gombosszegi emberek számára nincsen ott. Ül, számukra láthatatlanul, a kertjében Magyarország leghíresebb körtefája alatt, valamiféle leharcolt kandúrt tart a karjában, és az az érzésünk, hogy minden szó sok. Nem, Nádas nem elutasító vagy barátságtalan, épp ellenkezőleg. Miután fordítónőjének kiváló pörköltet főzött, most barátságosan nevetve ül a kávézó asztalnál a fa alatt, és azt sugallja, amit magunk is érzünk, hogy a beszéd csak nagyon korlátozott értelemmel bír. Csak felerősíti a káoszt, míg Gombosszeg, Péter Gombosszege, a ház és a kert a rendet írja elő. Akríbiával elrendezett íróasztaláról mondja: „ ez a kényszeres, geometrikus rend gyenge kísérlet arra, hogy úrrá legyek a zűrzavaron. … legalább külsőleg megpróbálok rendet teremteni, hogy a körülöttem lévő viszonylatokat áttekinthessem, hogy legalább azokon úrrá legyek.”

Máskülönben az ember feje is szétrobbanna. Ahogy valami efféle történik Elisával, a Párhuzamos történetek másik alakjával. „Szalonzenekar játszott a teraszon, s a fiatal nő ezt túl hangosnak találta, a zsírszagot túl erősnek. Lehetséges, hogy valóságosan szenvedett benyomásai állandóan változó, feldolgozhatatlan tömegétől és a benyomások hihetetlen erejétől, attól a hihetetlen ténytől, hogy a világban minden egyszerre van jelen és igen nagy erővel van jelen…” Röviddel e jelenetet követően Elisa agyvérzést kap. Bármennyire tragikus ez, mégis azt kell mondanunk, hogy a valóság igazi természetére, a létezők egyidejű létezésére vonatkozó fogékonyságával egy lépéssel messzebb jut, mint a Párhuzamos történetek többi főszereplője, akiknek a szerző – gombosszegi íróasztalánál rendíthetetlenül tiszta fejjel ülve – meghagyja, hogy e komplex létösszefüggésben többé vagy kevésbé vakon ide-oda tévelyegjenek.

Ide-oda tévelyegni a komplexitásban, ez, ismét csak mellékesen megjegyezve, nem volna rossz leírása a Párhuzamos történetek fordítása első fázisának. Ez volt a dolgom a szöveg irdatlan tömegével, annak nyitott, ám, a cím ellenére, sokféle módon összetett struktúrájával és természetesen a magyar nyelv álnok szintetikájával és mozgékonyságával, amely egyben figyelmesebbé is tesz a káosz, a szintetizálódás és széthullás játékára. De csak ott, az első fázisban botorkáltam, ha nem is vakon, de mégis, Péter, legyen szabad ezt most itt állva elmondanom, meglehetősen felingerelve a szövegtől.

Ám aztán elérkezett a pillanat, az első kötet munkálatai idején, amikor mi, Péter és én, egy szép márciusi napon a Rómához közeli Ostiában frittura di pesce mellett egy strandvendéglőben ültünk, és ott sem igen beszéltünk, a munkáról végképp nem. Ültünk a napon, és bámultuk a csillámló tengert, és teljesen világossá vált, hogy ez a Párhuzamos történetek része volt. Mert mi ketten, akiknek egymással volt dolgunk, ott ültünk, és mert a Párhuzamos történetek a valóság nagy, a semmiben megalapozott szövevényét olyan helyen világítja meg, amely egy másik hely is lehetne. Valami ilyesmi a tenger a strandvendéglővel, a szerzővel és a műfordítónővel. Ennek semmi köze a tetszőlegességhez, hanem azzal a ténnyel függ össze, hogy a szövevény nem ismeri a hierarchiát. Az egyik pillanat ugyanannyit ér, mint a másik, egy napfényes folt ugyanannyit ér, mint egy súlyos történelmi esemény. A történelmi esemény a maga történetiségében csak az elménkben létezik, miközben a márciusi nap a hátunkat melegíti, s ez átszínezi az eseményre irányuló szemléletünket. Aztán változik a fény, helyet változtatunk a széken, a halmaradékokat leszedik, föltámad a szél, és a dolgok másképp látszanak. Miután megértettem, hogy Nádas Péter erről ír, képes voltam átadni magam a Párhuzamos történetek ritmusának, a dolgok ritmusának.

Köszönöm, Péter, azt a márciusi napot, köszönöm a könyvet, és szívből gratulálok a Würth-díjhoz.

Fordította Ágoston Zoltán