Nem túl izgalmas azokat a szépirodalmi műveket olvasni, melyekben irodalommal teoretikus szinten is foglalkozó szerzők valamely irodalomelméleti konstrukciót modelleznek. Ám annál élvezetesebb, amikor a teoretikus érdeklődés inspirálni tudja a mű kidolgozását. Szilasi Lászlónak második regénye, A harmadik híd is ilyen – akárcsak a Szentek hárfája. A mű élvezetes, nem hagyja az olvasót nyugvópontra jutni, egyszerre több egymással egyenértékű olvasat között kell folyamatosan lavíroznia, anélkül, hogy az egyes olvasatok csak részleges megoldást kínálnának. Épp ellenkezőleg: minden újabb és újabb olvasat le tudja fedni a szövegegészt, ami nagyon aprólékosan és igényesen kimunkált regényszerkezetről tanúskodik.

Az eddig megjelent recenziók némelyike megemlíti, sőt, üdvözli, hogy Szilasi a szépirodalmi művekben kevéssé tárgyalt hajléktalanság témáját választotta könyve alapanyagául. A mű viszont messze túlmutat a hajléktalanság akár valamiféle szociografikus bemutatásán. Eleve az is kérdéses, hogy kik a hajléktalanok. Ugyanis a nyolc főből álló kis csapatról – a regény főhőseiről – később kiderül, hogy ők csak az „arisztokrácia”, néhány szerencsés, akik egyáltalán nem reprezentálják a hajléktalanságot. Mások generációs regényként értelmezik A harmadik hidat. Az ötvenes korosztályon keresztül közelíti meg a kivándorlás és hazatérés problémakörét, ami sok szempontból hasonlóságot mutat a társadalom alatt élők problémáival.^[1] Egy további lehetséges értelmezés szerint a hajléktalanság csak apropó, hogy szélsőséges formában tehesse fel a regény az ember mibenlétére vonatkozó kérdést. Egy ilyen nézőpontból a társadalom által fontosnak tartott értékek relatívvá, megkérdőjelezhetővé, átrendezhetővé válnak. Elgondolkodtatók, sokszor heurisztikusak a szabadságról, munkáról, test és lélek viszonyáról, emberi kapcsolatokról szóló gondolatmorzsák.

A Szentek hárfájához hasonlóan itt is több – pontosan kettő – egymástól eltérő elbeszélő nézőpontjából értesülünk halálesetekről, ám kérdés, hogy miként történtek meg, vagy egyáltalán megtörténtek-e. Azonban itt a bűnügyi szál nem tartogat különösebb megfejtésre váró titkokat, az elbeszélések különbözősége nem episztemológiai, hanem retorikai problémára hívja fel a figyelmünket. Az eltérő történetek eltérő olvasási, valóságértelmezési stratégián alapulnak, ennek hangsúlyozása az értelmezés regényévé teszi a könyvet.

Még sorolhatnám a lehetséges értelmezői kereteket, de a továbbiakban inkább néhány felvetett olvasatot szeretnék jobban kibontani, amelyeken keresztül talán betekintést nyerhetünk abba, hogyan működik A harmadik híd szövegvilága. Ha mégis választanom kellene egy kulcsfogalmat, amelyhez a legtöbb olvasat kapcsolódik, amely valamelyest összefogja a széttartó szálakat, az a helyettesítés, helyettesíthetőség fogalomköre lenne. A borító hátoldala is ezt emeli ki: „Rendben van, gyenge barátom. Megölöm helyetted neked.” Helyettesíthető-e az ember? Megtehetek-e valaki helyett valamit? Megtudhatom-e az igazságot más helyett? Olvashatom-e a világot más helyett? Ezek a kérdések lépten-nyomon előjönnek az interpretáció során, később visszatérek rájuk.

A két narrátor két régi barát, akik harmincéves osztálytalálkozójukon futnak össze újra. Az első és utolsó fejezetben Sugár Dénes (Deni) elbeszéléséből ismerjük meg az osztályt, a régi történeteket, de megtudjuk azt is, hogy mi történik éppen az összejövetelen. Ebbe a szituációba ágyazódik bele Nosztávszky Ferenc (Noszta) szintén önelbeszélése, aki huszonkét Kanadában töltött év után hazatérve Szegeden az utcára került, ahol találkozott Foghorn Péterrel, az azóta elhunyt osztálytárssal, akit a hajléktalanok csak Robotnak hívtak. Az elbeszélői hang ennek ellenére az egész szövegben egységes. Később még látni fogjuk, hogy mi lehet ennek az oka. Egyik sajátossága a történetmesélést megakasztó hosszabb-rövidebb kitérők, melyek mégsem teszik nehézkessé a cselekményt. Sőt, ezek a kitérők sosem öncélúak, az asszociációs vagy helyenként talált tárgy-szerű témaváltások összekötik a regény első ránézésre széttartó szálait.

Az exkurzusok néhol a szereplők részletes jellemzésére szolgálnak, legtöbbször történetek segítségével. Így ismerhetjük meg például az osztályt szervező korábbi, de részben még mindig érvényes emberi viszonyokat, amelyek fontos adalékok Noszta motivációinak megértéséhez. Máshol a szereplők környezetét alkotó tárgyak és dolgok szabatos leírására irányulnak, miáltal nemcsak a hajléktalanok világát ismerjük meg jobban, hanem Noszta sajátos valóságérzékelésére irányítják a figyelmet. Számára a tárgyak jelentéssel telítődnek, ezeket folyamatosan értelmezi, és magára vonatkoztatja. A kitérők harmadik típusát pedig a gyakori eszmefuttatások alkotják, melyek az esszéregény műfajával rokonítják a művet. A tárgyak és a történések efféle folyamatos interpretációja nem fárasztja el az olvasót, inkább kulcsokat ad a regény olvasásához, és persze izgalmassá teszi a szövegvilágot.

A regény tetemes részét Noszta elbeszélése teszi ki az utcán töltött időről és Foghorn haláláról. Fontos tudatosítanunk, hogy a történet elhangzásának konkrét ideje és célja van: két évvel a visszatérés után Noszta informálni, sőt, meggyőzni akarja barátját arról, hogy ő ismeri a történtek pontos körülményeit, miután az osztályban már mindenki előrukkolt egy verzióval Foghorn halálával kapcsolatban.

Nem úgy volt az, Deni. Semmi sem úgy volt. És én most azt szeretném elmondani, hogy hogyan volt valójában. Nem mintha nem lenne most már teljesen mindegy. De én azért azt szeretném, ha legalább te tudnád. Ha legalább egyvalaki tudná, hogyan is történt valójában. (31.)

Noszta szövege retorikailag felépített, kompakt szöveg. Tele van olyan összefüggésekkel, utalásokkal, jelentéssel felruházott tárgyakkal és eseményekkel, amelyek egy jól kiépített értelmezés eredményei, és amelyek arra szolgálnak, hogy a hallgatót is meggyőzzék arról, hogy ez az értelmezés helyes. Az egyedül helyes. Érdekessége, hogy sok olyan részletet is közöl, amelynél maga Noszta nem lehetett jelen, tehát csakis más elbeszéléséből tudhat róla. Erre tesz is utalásokat. Foghorn haláláról viszont végképp semmilyen értesülése nem lehet, mégis részletesen, teljes bizonyossággal számol be annak mikéntjéről. Az utolsó fejezetben Deni elbeszéléséből megtudjuk, hogy számos dolog egyáltalán nem úgy volt, ahogyan Noszta elmondta. Tehát Noszta fikciót épített. Olyan fikciót, amelyről ő maga is azt gondolja, hogy igaz. Kitölti a tudott dolgok közti hézagokat azért, hogy világértelmezése egységes legyen.

Ennek a fikciónak az értelmi szerzője viszont nem Noszta, hanem Foghorn. Aki, tudjuk, ugyanúgy elmondott dolgokat neki, mint most ő Deninek. És az elmondással ugyanúgy céljai voltak, mint most neki. Foghorn Péter az, aki tudja, hogyan lehet túlélni az utcán. Ha a világot nem hagyod szétfolyni körülötted, hanem magad számára valóvá teszed. Értelmezed. Strukturálod. Megkeresed a helyedet benne. Mint a városlakók. Foghorn kialakított számukra egy rítust: egy pontos napirendet és egy útvonalat, amelyen bejárják a várost a nap folyamán. (Ez az útvonal látszik a kötéstáblák belső oldalán.) Ezzel fölosztja számukra a teret és az időt. Felosztja a világot jelölőkre, hogy azok aztán jelentéssel töltődhessenek fel.

A mi valóságunkban [...] minden az volt, ami, csak az, semmivel sem több. [...] De Foghorn, a Robot, aki ezt az egészet kitalálta és működtette velünk, mégis el tudta hitetni, hogy mindez mást is jelent, jóval jelentősebb önmagánál, igazán fontos dolog. (252.)

Tehát Foghorn mítoszt adott nekik a túléléshez. Ezután Nosztának már gyerekjáték volt felépíteni a maga történetét. A történet – abban a formában, ahogy elénk kerül – nem attól érdekes, hogy mi igaz belőle és mi nem, hanem attól, hogy hogyan van felépítve. A jelentést hordozó tárgyak, személyek és jelenetek motívumokká állnak össze. A legfontosabbak közülük talán, amelyek a megváltás fogalomköréhez kapcsolhatók.

Foghorn – Noszta történetében – messiási alak. Nevének jelentését feloldja a mottó Ray Bradbury-idézete. Azért jött, hogy vigyázzon a társaira, és hogy megmentse, vagy ha úgy tetszik, megváltsa őket. Mindentudó és mindenható: „Tudott ő mindent. Ült a Dugó téren, mint egy nagy kék pók, hegedült, hagyta, hogy befussanak hozzá az információk, szőtte belőlük a fonalait.” (330.) Számtalanszor megemlítik elmaradhatatlan világoskék, Annapurna 1953 feliratú pufidzsekijét. Amellett, hogy az ikonográfiában a kék az isteni természet színe, az Annapurna az egyik legnehezebben megmászható hegy a nyolcezresek közül, amelyet az ötvenes évek elején sikerült először meghódítani. Néhány utalás konkrétabb párhuzamba is állítja Jézussal Foghorn működését: mielőtt elmegy, hogy tudatosan vállalja halálát a többiekért, tart egy utolsó vacsorát. És valóban, azzal, hogy felépítette Noszta számára ezt a mítoszt, saját halálának mítoszát, meg tudta menteni őt. Az már megint csak apró adalék, hogy a Tiszán átívelő Harmadik híd, ahonnan – Noszta szerint – a mélybe vetette magát, a vízzel éppen keresztet formáz. Elmondása szerint a legelevenebb emléke, amely összefoglalja számára az utcán töltött időt, éppen Anish Kapoor Ascensio című installációja, melyet a regény szerint a szegedi dómban is kiállítottak, és amely a könyv borítóján is látható. Így érnek össze a megváltás motívumai az elbeszélésben.

Itt viszont felvetődik a kérdés, hogy meg lehet-e valakit váltani vagy menteni helyette. A regény válasza az, hogy nem. És ezt tudta Foghorn is. Denitől tudjuk, hogy az utolsó gimnáziumi házibuliban Noszta megkérte Foghornt, hogy feküdjön le helyette régi szerelmével, Zsarnótzay Margittal. A közvélekedés szerint ez meg is történt. Viszont az utolsó vacsora előtt, amikor Foghorn elmeséli Nosztának azt, amit Noszta nem tudhat, elmondja azt is, hogy akkor ő nem feküdt le Zsarnótzayval: „senki nem tehet meg senki helyett semmit”. (293.) Ezen a ponton persze teljesen lényegtelen, hogy valójában lefeküdtek-e vagy sem. Ezt mondta neki, azért, hogy legyen valami, ami megtartja a fenti világ számára, amiért érdemes kitartania. Hogy megértesse vele, hogy nem tehet meg helyette semmit. Csak mítoszt tud adni, reményt. Csak segíteni tud. Mint ahogy a ferences szerzetesek sem kérdeznek semmit a hajléktalanoktól, csak segítenek. Méghozzá úgy, hogy gyertyát adnak nekik. Mert csak úgy maradhatnak meg embernek, ha világít bennük ez az utolsó kis láng, és aki nem figyel a lángra, arra ráég ez a koszos világ, mint Droll néni testére a hálózsákja.

Csakhogy mindez nem a hajléktalanokról szól, hanem arról a pár szerencsésről, akikért eljött Foghorn. Igaza van Radnóti Sándornak abban, hogy életszerűtlen: miközben többször elhangzik, százból egynek sikerülhet a visszajutás a társadalomba, addig ebből a nyolcfős társaságból három embernek is sikerült a kiugrás.^[2] Életszerűtlen, de nem ellentmondásos, mert ők hárman eleve nem is tartoztak igazán ebbe a rétegbe, ők még csak nem is a „felsőközéposztály” vagy az „arisztokrácia”. Noszta története inkább „hosszan elnyúló zsilipelés”, Odüsszeia: a külföldről hazatérő, identitását vesztett férfinak meg kell találnia önmagát, hogy újra ember és a társadalom része lehessen. Hogy milyenek a valódi hajléktalanok, a tömeg, az erdőlakók, arról alig tudunk meg valamit Denitől az utolsó fejezetben. Vagyis éppen azt tudjuk meg, hogy semmilyenek. Nekik nincsen arcuk. Náluk nincsenek egyéniségek, mint Foghornék csapatában. Azért várja Deni hiába a találkozást a zsákos emberrel a szemétdombon, mert ők láthatatlanok, velük nem lehet összetalálkozni.

A regény itt jól behúzza az olvasót a csőbe. Háromszáz oldalon keresztül olvasunk a hajléktalanokról, az általunk is jól ismert arcokról, akikkel minden városban találkozhatunk az utcán, és ebben meg is nyugodunk: ki másról szólna egy hajléktalan-regény, mint róluk. Aztán kiderül, hogy az igazi hajléktalanok nem ők, csak eddig nem ismertük őket, mert őket nem lehet látni, mert ők nem a városban élnek, hanem a városon kívül, erdőkben, nyomortanyákon. Azzal, hogy Deni elbeszélése felülírja, kijavítja Nosztáét, a regény más retorikai töltetet kap. Nem pusztán azt állítja, hogy vannak a Foghorn-félék és vannak az erdőlakók, hanem ennél többet: azt, hogy eddig rosszul ítéltük meg a dolgokat, mert igaz, hogy vannak a Foghorn-félék, de annál sokkal fontosabb, hogy vannak az erdőlakók, akiket eddig nem láttunk, pedig ők jelentik az igazi problémát.

Itt kell kitérnem a két elbeszélés egymásra rétegzettségére. Mint mondtam, a két elbeszélés eltérő olvasási, valóságértelmezési stratégián alapul. Noszta a Foghorntól kapott mítosz alapján tanulta meg olvasni a valóságot maga körül, csak így tudta fenntartani maga számára az emberi illúziókat. Ő úgy ismeri meg a világot, hogy fikciót épít maga köré. A szövegben Deni olvasásának metaforája a nyomozás. Ő az igazságot akarja megtudni, még ha a nyomok töredékesek is. A másik metafora a dió, amelyet a regény elején és végén is felbont egy alkalmas „célszerszámmal”, az osztrigakéssel. Ő kívül (felül) van a hajléktalanok világán, amelyet ha meg akar érteni, akkor ki kell bontania, mint a diót, mögé kell néznie, és nem tévesztheti meg a Foghorn-féle mítoszteremtés fátyla. Ez a fátyol egyszer hasadt fel Noszta számára is, mégpedig az utolsó vacsora utáni delíriumos álomban. Akkor ő is megpillantja az erdőlakókat mint fenyegető, dühös hordát. És megpillantja a felette lévő világot is, azt, hogy a mítosz mögött valaki van, aki figyeli őket, aki vigyáz rájuk. Ez lehet a rejtélyes kilencedik. Ugyanis ekkor Noszta magában összeszámolja a csapatot, ami nyolc fő, és mégis kilencen vannak ott. „Négy pár. Mégis kilencen voltunk. Újraszámolom: kilenc. Négy pár ember. Mégis kilenc.” (266.) A kilencedik persze lehet Deni is, aki végig ott van Noszta történeteinek hátterében, csak Noszta nem tud róla.

Deni elbeszélése tehát több ponton is felülírja, relativizálja Nosztáét. Mindezt azért teszi, amiért Noszta is elmondta a maga verzióját: hogy meggyőzze a szöveg címzettjét arról, hogy az a valóság, amit ő mond. Csakhogy a valóság és a fikció ilyen összekeveredése mellett az olvasó már nem bízhat meg senkiben. Noszta sok dolgot Foghorn elbeszéléséből tudott meg, amiről persze tudjuk, hogy nem mindig volt igaz, Foghorn a céljaihoz igazította mondandóját. Láttuk, hogy Noszta elbeszélése is markánsan konstruált szöveg, célja szintén a meggyőzés. Viszont mi Noszta elbeszélését csak Denitől ismerjük, és Deni szövege – amely maga a regény főszövege – szintén konstruált. Ezt két tény is megerősíti. A könyvről szóló ÉS-kvartetten hangzott el a kritika: nonszensz, hogy valaki egy osztálytalálkozón ilyen formában mondja el ezt a történetet. Eleve nem mond valaki olyan kifinomult, sokszor igen bonyolult mondatokat, amilyeneket itt olvashatunk. Azt is megtudjuk Deni megjegyzéseiből, hogy az éjszaka egy pontján már mindketten igen részegek, és nyelvileg ez sem képeződik le.^[3] Én megfordítanám az érvelést: pont a stiláris homogenitás bizonyítja azt, hogy Noszta elbeszélése a Deniébe ágyazódik, valójában ebben a formában már Denitől származik, csak egy másik diegetikus szintre helyezve.^[4] Nem szabad figyelmen kívül hagynunk a zárójelbe tett alcímet sem: „Magánérdekű feljegyzések Foghorn Péter halálának ügyében”. Ha valamit, akkor ennek a mondatnak a nyelvi regiszterét pontosan azonosítani lehet: a nyomozó Deni feljegyzéseiről van szó. Ráadásul a feljegyzés per definitionem írásos műfaj, eszerint Deni valamikor (később) jegyezte föl, ami azon az estén történt, amit hallott Nosztától, és amit ő maga is végiggondolt a hallottak kapcsán. Ezt tudatosítva már egyértelmű, hogy miért egységes és miért olyan cizellált az elbeszélői nyelv, és logikusan azt is kijelenthetjük, hogy Noszta szavai biztosan nem ilyen formában hangzottak el, ahogyan leírattak, vagyis – a fikció szerint – Deninek tulajdoníthatjuk az anyag olyan formájú elrendezését, ahogyan az elénk kerül.

De mi ennek az egésznek a tétje? A regényszerkezet az olvasót arra motiválja (ez a szöveg célja), hogy szálljon be a játékba, és legyen ő a narratív lánc következő eleme, aki Sugár Dénes feljegyzéseit olvassa és értelmezi. Méghozzá olyan olvasási módot javasol mellé, amely könyörtelenül az igazság megszerzésére irányul, mellyel a dolog mögé tud nézni. Az, hogy felhívja a figyelmünket az értelmezés relatív természetére, arra késztet, hogy – Nosztához és Denihez hasonlóan – alkossuk meg mi is a saját értelmezésünket. Ez az, ami nem spórolható meg. Nem olvashatja el más helyettem a világot. Parafrazeálva a fentebb idézett mondatot: senki nem értelmezhet senki helyett semmit. Mert csak akkor tudok ember maradni ebben a világban, ha magam számára valóvá teszem azt, mint ahogy Noszta is azzá tette az őt körülvevő Szegedet.

A könyv első és utolsó bekezdése pontosan ezt példázza. Denit testvére autóval hozza az osztálytalálkozóra, majd viszi el a vasútállomásra is. Először ezt olvassuk: „kinyitotta helyettem az anyósülés ajtaját, mert tudta, hogy nekem úgysem sikerülne. Ennek, kérlek, finesze van.” (9.) A végén Deni már megelőzi öccsét: „már kifigyeltem a fineszt, köszi, drágám, most hadd próbáljam én.” (349.) A könyv tulajdonképpen fejlődésregény is: egyrészt Deni megtanulja kinyitni öccse Suzukijának ajtaját, másrészt mi olvasók – ha elfogadjuk a szöveg ajánlatát – megtanulunk olvasni.

Egy kicsit még kanyarodjunk vissza a hajléktalanság témájához. Nemcsak a valóság, de a hajléktalanság is relatívvá vált a regényben, több értelmezést is kaptunk arra, hogy kik is ők valójában. A fenti koncepció erre is érvényes: találd meg magad számára, hogy kik a hajléktalanok. És ne fogadd el az előítéleteket, hanem ismerd meg te magad őket. Ez az, amire Szilasi László könyve áttételesen, halkan, de tanítani próbál.

Természetesen még nagyon sok dologról lehetne beszélni a könyv kapcsán, sőt, kell is. Elemzésem főként a mű szerkezeti felépítésére vonatkozott. Nem érinthettem mélységében azokat az igen fontos motívumokat, amelyek például az ember elgépiesedése, az emberi kapcsolatok kérdése, a test és lélek viszonya vagy az egyéniség problémája köré csoportosulnak. Valójában ezek mindegyike megérdemelne egy-egy hosszabb elemzést, és remélem, hogy a közeljövőben születnek is majd ilyenek A harmadik híd kapcsán.

Szilasi László új regénye kétségkívül mély és összetett könyv. Súlyos és aktuális problémákat feszeget, de mindezt olyan regényvilágba képes belesűríteni, melyben az amúgy széttartó gondolatok szilárd szerkezetté kristályosodnak. Találkozik benne az olvasóbarát könyvek két nagy erénye: az elemzés számára bőven tartalmaz feladatot, olvasása hosszú, de gyümölcsöző intellektuális munkát követel, ennek ellenére első olvasásra sem rettent el a szöveg, az olvasás minden szintjén megjutalmaz valamivel. Cserébe talán megfogadjuk egy-két javaslatát.