K.-nak.

 

Írta, csak írta hosszú, néhol cikornyás, beszegett, átfűzött mondatait az író. Szőtte, csak szőtte a maga végtelen szőttesét, tudat alatt hazavárva feleségét, ám a messze elkalandozó asszony hazajövetele egyelőre a valóságban elmaradt. És akkor most nyugodtan újra lehet olvasni a szöveget, de ki a francnak van kedve meg ereje hozzá?

A szöveg pedig így kezdődik: Amikor ifjú voltam, jártam messzi tengereken, jártam távoli szigeteken, ahol csak a szél, szárnyán meg a madár. És így folytatódik: Mindig arra, amerre a nap kél, aztán meg arra, amerre nyugszik, mert örökké izgatott, e világnak melyik pontja az, ahol egyszer szembetalálkozhatnék saját magammal. Úsztam, mint aki képtelen a szelet kifogni vitorláiból, s lebuktam a tenger mélyére, mert érdekelt, ott meddig hatol a fény, és felmásztam nyaktörő szirtek csúcsára, mert az is érdekelt, vajon milyen magas a sötétség? Meddig milyen a levegő, mit bírok én ki? Találni. Ezt meg azt. És amikor megpillantottam alant horgonyzó hajóm, máris rohantam lefelé, hogy újabb parancsot adjak az indulásra. Örök utamon a Jóreménység foka felé, meg azon is túlra, ahol köztudottan a leghitehagyottabb teremtmények élnek. Állatokra emlékeztető férfiak, akik falloszukat a hátukon himbálják, lábbal sakkoznak és dohánylevélbe sodorják a pálinkát, illetve angyalszárnyú nők, akik szőrös tojást tojnak, minden szerdán visszafelé horgolnak, s amikor hímjeik nem látják őket, titokban összeérintik köldöküket. Gyermekeik, midőn a hamuból kikelnek, háromszor akkorák, mint ők, vidáman énekelnek, boldogan tornáznak, és ha apjuk a közelükbe kerül, tüstént felfalják a szerencsétlent. Legalábbis jól megszívják a menekülőt, amitől maguk is boldogtalanok lesznek: kicsik, mogorvák, akik lábbal sakkoznak, illetve olyanok, akik angyalszárnyat növesztenek, s ha nem metszik meg tollaikat időben az ollókezű vének, bizony elrepülnek. És akkor vagy lehet hallani felőlük valamit, vagy nem. Azt mondják, míves költemények szólnak róla, amennyiben egy ilyen női egyed szőrös tojást tojik a messziben, azt ugyan kín nélkül teszi meg, azonban abból a tojásból kígyószerű angolna kel ki, amelyik elébb a nyakára tekeredve megfojtja, aztán elindul haza. Ezeket azonban otthon megölik, megszárítják, talpat faragnak nekik, és belőlük lesz a gyalog a sakktáblán, az élet meg folyik tovább, miként a tavak is folynak arrafelé. Csak az idő nem, mert az ott kockás, és hatalmas falként magasodik. Csupán a péntek délben két fejjel kikelt fiúk tudnak rést vágni majd rajta felnőtt korukban, s ezekből lesznek a varázslók, különféle doktorok, mindazok a kiváltságos polgárok, akik vasárnap délelőtt a templom kórusában énekelhetnek meg mandolinozhatnak, és ha tűzoltók akarnak lenni, nyomban kezelhetik a fecskendőt, amely privilégium nem minden halandó számára adatott meg. Mert rendreutasítani a tüzet, azt csak azok tudják, kiknek egyik szájuk lángot vet, a másik vizet köp. Másképp nem létezhet a Tudás egyensúlya. Miképp a Nem-tudásnak is egyensúlya kell legyen. Ott, a Messziben.

Aláírás: Penelop.

Itt Nyúlszív őrmester – tengeren kapitány – becsukta szemét, megmasszírozta homlokát, majd ismét kinyitotta pilláit. Semmi sem változott. Továbbra is egyedül ült a lakásban a számítógép előtt, melyben valamelyest megszaporodott ugyan a szöveg, de még távol állt attól, hogy befejezettnek mutatkozzék, ám az őrmesternek nem volt tovább kedve írni. Ugyanakkor vacsorázni sem. (Szinte nem is lett volna mit, felmelegíthetőt.) Megnézte a gépen a postáját, azonban úgy látszik, ezúttal nem volt ki írjon az őrmesternek. Megfordult a fejében, hogy kihasználva magányos helyzetét egy fenségeset élvez, azonban az előtte kígyózó szöveg semmilyen vágyat nem keltett benne, az interneten szörfölgetni meg ugyancsak unalmasnak tűnt. Taszította most a kaotikus világóceán virtuálisan kitárulkozó ölével. Sörre vágyott Nyúlszív, közben rémlett neki, hogy még tegnap kiitta a hűtőt, amikor a tudás egyensúlyáról kezdett elmélkedni. Emlékezett arra is, hogy délelőtt igencsak égett a pokol. Ez a láng ismét felcsapott benne. Mit tegyen hát? Kenje be citrommal a hónalját? Puerto Ricóban teszik így azok, akikben fellobban a tegnap tüze. Vagy igyon tejet korommal, miképp a régi kéményseprők?

Éjfél is elmúlhatott, amikor belépett az Andrássy úti SZIMPÁTIÁba. Őzszemű Márta volt a pincérnő épp. Olyan hat vagy hét emberből álló hangos társaságban ült a magasra felhelyezett tévé alatt ugyancsak magasra kulcsolt lábakkal, oldalt jól látható combvonallal a karcsú Márta, maga is belefeledkezve a társalgásba, ám amint megpillantotta az új vendéget, tárt karokkal sietett elé.

– Szia, szívem! – borult az őrmester nyakába. – Rég jártál erre. Mi van?

– Semmi különös – mondta Nyúlszív. – Csak egy kicsit kicserepesedtem.

– Segítünk rajta. Korsó?

– Természetesen.

A pultnál ült sörébe révedve az őrmester, háborúban hadnagy (micsoda fokozás!), közben fél szemmel és füllel a tévé alatt vitázókat figyelte. Egy majdnem kopaszra, olyan rövid tüskésre nyírt, öltönyös, vélhetően őrző-védő szolgálatos figura vitte a szót. Két pici szeme mélyen ült a fejében, eléggé homályosan. Vízilófej arányai. Erélyesen, de zavarosan gesztikulált, miközben duzzadt ajakkal a csempe ragasztásáról tartott szemináriumot. Szavait főleg egy széles vállú, szőke, melósruhába öltözött fiatalemberhez intézte, aki csendesen mosolygott, és csak időnként vetett közbe egy-egy szót.

– Bazmeg, az én csempém sose fog leesni! – üvöltözte egy csokireklám alatt az őrző-védős, majd akkorát csapott az asztalra, hogy attól menten lepottyanhatott volna az az ő híres csempéje. – Márta, halkítsd le ezt a kurva tévét!

Márta előbabrálta a pult alól a távirányítót, majd halkított a kurva tévén.

– Még!

Márta, bár kurvára rühellte, halkított még, úgyhogy a következő pelenkareklámot már alig lehetett hallani.

– Így jó?

– Oké.

Nyúlszív Márta füléhez hajolt a pulton át.

– Ki ez a hantás figura?

– Valami smasszer vagy mi, aki aktívan bunyózik – válaszolt a pincérnő, ügyelve arra, hogy amit mond, ne hallatsszon távolabbra. – A haverjával tért be múltkor. Az rendes srác, féken tudja tartani ezt a vagányt, sajnos ma nem jött.

– Kár.

Márta megragadta a tálcát, majd kivitte a következő kört a vitázó férfiaknak, és ismét leült közéjük. Az őrmester itt elkalandozott gondolatban. Tenger, tenger! Megint a messzibe úszott Nyúlszív őrmester, Dugongszív kapitány, csempézés ide vagy oda. Tűzoltás meg egyéb, lábbal sakkozás stb., kaotikus. Penelop személyének megformázási gondjai, merre is ömöljön tovább az abbahagyott szöveg? Egyáltalában érdemes folytatni azt a szürrealisztikus látomást holmi távoli szigetről, társadalomról? Vénülésről. Vének tanácsáról. Van ebben valami értelmezhető jelképrendszer? Paradigma, parabola, mi a frász? Mit lehet ezzel kezdeni? Érdemes-e tovább gyötrődni vele? Bár érdekesnek mutatkozik... Például a tűzoltás motívuma, tényleg. Mit rejt a jövő? Talányos fényjáték a sörben. Habfüst, füsthab. Korty. Bajusztörlés. Vagy annak a törlése, ami van: bajusz helyett. Szétfüstölt csutak. Korty. Jóreménység foka mennyi?

Márta visszajött a pulthoz. Nyert egy „kék kuraszaót". Tölt magának.

– Jól vagy, szívem?

– Oké vagyok – biccent az őrmester.

– Még egy kori?

– Legyen. Bár már eláztam.

– Ugyan, viccelsz! Ettől?

– Dehogy – mosolyodik el Nyúlszív. – Arra gondolok, hogy otthon rettenetesen beázott a fürdőszobánk.

– Na, aztán mi van?

– Ha minden igaz, csinálunk egy új fürit.

Márta emeli poharát a társaság felé, koccint az őrmesterrel, picit iszik, megnyalja ajkát, majd leteszi a poharat. Bök hosszú, karmazsin körmű ujjával a melós ruhájú fiú felé, miközben az őrző-védős ürge azt ordibálja, hogy az ember tulajdonképpen állat, de ez nem is sértés, hanem inkább bók, és ő mindig ki is fejti annak a húsz-harminc haverjának, akikkel ő jóban van, és akik akár életüket áldoznák érte.

– Az ott Krisztián. Pont egy csempéző. Prímán dolgozik.

– És nem szedi le a gatyáját is az embernek?

– Rendes gyerek, mindent meg lehet beszélni vele. Csapatban fejti ki hatását. Nem ő a főnök, de felveszi a rendelést. Aztán fűzi. Összehoz. Krisztián, van egy perced?

– Tessék?

Krisztián áttelepszik az őrmester mellé, igen, kér egy sört. Fürdőszoba? Oké. Telefonszám ez és ez, meg lehet dumálni. Vannak többen is, magyarok, románok. A főnök magyar.

– Én román vagyok – mondja –, Krisztián Trisztár.

– Három csillag?

– Igen. Trisztár. Ritka név.

– És hogy tudsz ilyen jó’ magyarul?

– Tudok.

– Egészségedre!

– Egészségünkre!

Trisztár? Érdekes, ha valaki ilyen ember, aki három csillagból áll. Hotel? Konyak? Mi lehet még háromcsillagos? Pl. az őrmester... Őrmesterünk kicsit ezen is elmereng, aztán előadja aprólékosabban is a maga iszonytató baját a fürdőszobával. Hogy hát tönkrement a házifürdő, totál, szétázott a realitásban, amíg ő szüntelenül az irrealitásban járt, az emlékek kusza birodalmában. Már az asszony is rég máshová mászkál tisztálkodni. Nos, mindegy, ez van. Itt a príma alkalom a szétázott helyiséget felújítani.

– Meglesz – mondja megint Krisztián.

– Még egy sör?

– Jöhet.

Korty, korty. Slukk, slukk.

– A Trisztár tehát... az egy ilyen román név?

– Nem tudom pontosan. Ritka mindenképp.

– Majdnem Trisztán, he?

– Majdnem, de nem.

– Kis híján.

– Kis híján.

– Te Trisztán, én meg Penelop.

– Mi?

– Penelop.

– Pé, nemde?

– Mi?

– Pénelopé, nemde?

– Ja, igen... ismered?

– Olvastam.

– Olvastad? Aha. A Penelop egy ilyen variáció vagy mi.

– Oké. Aztán milyen csempe kéne?

– Mint a tenger.

– Olyan kék?

– Olyan hullámos.

– Hullámos?

– Hülyéskedek. Fehér csempe kell, mint a hó.

– Érzékeny...

Ebben a pillanatban arra lesz figyelmes Trisztán és Penelop, hogy a smasszer-figura hirtelen feláll, a pulthoz támolyog, majd az ott halkan beszélgető párból a lánynak lekever egy irtózatos pofont. Amikor a kicsi csaj udvarlója tiltakozni merészel, azt meg lefejeli.

– Mit csinálsz?! – sikítozik Márta. – Miért?

– Mer’ hogyan néz rám ez a kurva! – ordítja a gorilla.

– Mér’, hogyan néz?

Márta nem kap választ, mert Krisztián Trisztár hirtelen felpattan, és testével fedezi a gyengéket. Vállas Krisztus, ökle dagad. Mielőtt az őrmester magához térne, Krisztián hol szép szóval, hol kevésbé széppel, de kilöködi a smasszert a SZIMPÁTIÁból, és becsukja az ajtót.

– Nem fizetett – sóhajt Márta. – Beszarás.

– Kifizetem én – állja Trisztán Krisztián –, csak ne lássam.

– Ez egy barom – mondja harciasan Nyúlszív.

– Baromabb annál is – véli a tévé alatti társaságból, az arab Ali mellől a zömök Karcsi, akiről majd kiderül, hogy a jugó háború veteránja, itt magyarban épp nincsenek rendben a papírjai, ezért kussol, nehogy „képbe kerüljön".

– Geci alak – sommázza arab akcentussal a verekedőről Ali.

A lefejelt fiúnak lassan eláll az orra vére, a pofonvágott lánykának is eszébe jutnak szebb dolgok, így fokozatosan visszazökken minden a megszokott kerékvágásba. Új piák érkeznek, az ifjak megint egymásba kapaszkodnak, úgy nyelveznek, és már tényleg elfelejtődne minden, amikor kivágódik az ajtó, belép rajta a smasszer, visszaoldalog a helyére. Nem néz Krisztiánra, nem néz senkire, csak issza a maradék italát, mintha mi sem történt volna.

– Bazmeg, nincs ilyen! – füttyent halkan a fogrésén keresztül Márta.

– Rakjuk ki? – fordul Mártához az őrmester.

– Pszt! – így Márta Nyúlszívhez. – Ha meghallja, neked jön. Már akkor szálka voltál a szemében, amikor meglátott. Latolgatta, neked ugorjon-e? Annak a szakállasnak.

– Abban az esetben leütöm – mondja Nyúlszív, közben érzi, ahogy megy föl az adrenalin, feszül az izom, görcsöl az állkapocs. Nem egyértelműen rossz érzés, de az őrmesternek nincs kedve maradni. Kiüríti korsóját, fizet, int Krisztiánnak, majd kilép az éjszakába. Alig távolodik el, jön utána Trisztár.

– Mi van? – kérdi Nyúlszív. – Valami kimaradt a fürdőszobából?

– Nem – így Krisztián –, csupán az volt az érzésem, valamit akarsz még mondani.

– Hagyd a frászba ezeket – tanácsolja az őrmester. – Tűnj el minél elébb! Ezekkel nem érdemes. Ezzel az eggyel semmiképp...

– Köszönöm.

Krisztián kezet nyújt, majd visszamegy büszkén, délcegen, lezserül, zubbonyosan-vállasan, románul a SZIMPIbe. Az őrmester néz utána egy darabig, aztán megfordul, megy a Rózsa utcán végig, peng a sarkantyúja. Bámulná a holdat, ám az kimaradt az ég keskeny sávjából. Otthon konstatálja, hogy változatlanul nincs odahaza senki, leszámítva a macskát meg a teknősbékát. Mázol magának egy szelet vajasat, megsózza jól, rárak három savanyú heringet, azzal visszaül a géphez – Peneloppá változik. Érzéstelenített félhomály. Lógó csöcsű szirének a levegőben. Feje tetejét súrolja az egyik meleg kebel vége. Savanykás hagymakarikák, kis tej, hányinger. Álom a pilótaszékben, ahonnan kiesik valahogy. Reggel összesöpri magát. Melózni kell. Nyomul. Röpülnek a napok, távoli szigetek még távolabbra kerülnek, történik ez meg az. Ismét szem előtt az asszony, megtanácskozzák a fürdőszobát. Az őrmester fel akarja hívni Krisztiánt vagy a főnökét, azonban nem találja a papírfecnit a számmal. Nem baj, még nincs veszve – villan át az agyán. Hisz’ még mindig maradt: a SZIMPÁTIA. Mint lehetőség. Gyerünk! Majdnem telihold az Izabella fölött.

– Az az állat – mondja a betoppanó őrmesternek Márta –, kinyomta a Krisztián szemét.

Nyúlszív érzi, ahogy földbe gyökerezik a lába.

– Mi volt?

– A Krisztián szeme...

– Mi történt?!

– Egyből kifolyt ide a padlóra.

– Bassza meg! Mégis hogyan?

Nyúlszív azt is, érzi ahogy kihűl a keze.

– Hát az történt – mesélné Márta –, hogy is mondjam... nem akarok én a Krisztiánnak rosszat... de tartok emennek az állatnak a haverjaitól is... szóval...

– Halljam!

– Hát úgy volt, hogy amikor a Krisztián visszajött, akkor visszaült a tévé alá ő is. Kicsit nézték a reklámokat, ittak, majd megint nekifogtak témázni.

– A csemperagasztásról? Vagy arról, hogy mekkora barom az ember?

– Fene tudja. Tény, hogy egyszer csak átültek ide, hozzám. Már nem tűnt balhésnak. A megvert fiatalok leléptek közben, ezek meg békepiát kértek. Mondom, szent a béke, hát igyanak rá! Ezért vagyunk, nem?

– Tuti, hanem aztán?

– Hanem aztán, képzeld, egyszer csak ez az illető hátulról fejbe csapja a Krisztiánt a korsóval, a Krisztián meg lefordul a székről.

– Hogy került a Krisztián háta mögé?

– Hát úgy...

Új vendégek érkeznek, Márta nem ér rá folytatni. Pár nap múlva igen, bár nem nagy kedvvel.

– Mi a szart mondjak én erről, szívem? Jó a sör? Kicsit habzik még, friss a hordó.

– Oké a sör, hanem mi is volt?

– Mi volt?

– A Krisztián esete. Egy ilyen rendes fiú...

– Istenem, még majd tanúskodnom kell. Ráfaragok.

– Világos, de mi történt?

– Kifolyt a szeme.

– Tudom, de hogyan?

– Képzeld – csacsog Márta –, épp ma járt benn a Krisztián. Máris kijött a kórházból. Érdekelte, mi is történt vele, merthogy hiányosan emlékszik. Borzasztóan néz ki, abszolúte nem láthat arra a szemire. Mondják az orvosok, nem is fog. Meg az arca... de hát román! Más fából faragták. A csaja, a Márta, az teljesen maga alatt van, itt laknak nem messze. Viszont a Krisztián ma már dolgozott. Bírja rakni a csempét egyenesen. Jó jel. Kicsit szédül. Beszéltem a Mártával... Nagyon leesett a hangulata.

– Megértem, és akkor most ennyi?

– Honnan tudjam?

– Hát kijött a rendőrség?

– Nagy sokára. Nem is csodálom, hogy ilyen bandita világ van.

– És elfogták az illetőt?

– El, mert képzeld, ahogy el-elment, úgy megint vissza-visszajött. Nem egészen ide be, utóbb, az eset után, hanem kint állt az utcán, támasztotta a falat, és nekem kellett megmutatnom. Micsoda világ! Nem csodálom... Ilyen rendőröket! Még majd engem...

– Elvitték a figurát?

– Képzeld, az még ott hőbörgött, hogy a Krisztián neki ezt meg azt csinálta. Mutogatott valamiket a homlokán.

– A jó égbe! Szegény Krisztián. Ártott valamit annak a figurának?

Márta, mint a világ egyik bölcs asszonya, hunyorít az őrmesterre.

– Előzőleg bevágta oda, a sarokba. Nagyon erős, mint a bivaly, nem kell félteni. Gondoltam bár... Rendes gyerek, tényleg, csak hát berágott. Előszedte a csempevágót, valamiket üvöltözött, hogy a szekuritate meg ilyesmi. Benyomott ő is.

– Jó, de mikor vágta be oda amazt?

– Fontos? Valamikor. Te már elmentél. Van eszed. De jól is tetted.

– És a többiek?

– Szétspricceltek. A Karcsi mondta, hogy neki nincs papírja, például, különben helyrerakná ezt az egészet. Aztán meglépett. Meg az Ali is, nem bírja a vért. Meg ki volt még? Mindegy, nem hibáztatom őket. Mi közük hozzá?

– Ezt nem tudom.

– Én se, akkor már csak nyomogattam a gombot. Kiborultam. Te is kiborultál volna, ha látod ott az embert a vérében fetrengeni. Ott a lábadnál, ahol most ülsz. Meg aztán felállt és eltámolygott a vécébe megnézni magát. Le volt szakadva az egész mindene. Képzelheted. Mondják az orvosok, hogy bele is halhatott volna, csak kicsi hiányzott. Képzeld, ha itt hal bele. És képzeld, hogy aztán együtt vitték el ezt a kettőt a kórházba. Emez meg még ott izélt aztán a Krisztiánon, aki addigra megint elájult.

– Szörnyű. Nem különítették el őket? Egymás mellett maradtak?

– Képzeld.

Nyúlszív elképzeli, s elmegy a kedve a további söröktől. Attól is, hogy egy kicsit udvaroljon Mártának. Meg attól is teljesen, hogy hazamenjen, s ott folytassa az írást holmi távoli szigetekről, a tudás egyensúlyáról stb. Nincs hová kedvvel menni. Hazamegy mégis. Megy. A Király utcába. Királyi. Megnézi két szemét a tükörben. Megvan. Sirály! Kinyom egy pattanást az orrán, tartalma a tükörre fröccsen. Fsz! Kis kölni.

– Borzasztó – mondja majd a Penelophoz végül mindig megtérő asszony, spenótot készítve tükörtojással –, mi a fasznak jársz oda? Gyilkosok közé. Ez már nem az, hogy kimegyünk egy kicsit pofozkodni a kocsma mögé. Nem? Ezek gyilkosok.

Nyúlszív őrmester csak hallgat, nem jut eszébe mit mondani. Vérről meg ketchupról. Aztán felsóhajt, ahogy az étel elébe kerül. Jaje na oko, így nevezik a szerbek a tükörtojást. Szem alakú, szemre emlékeztető, küklopszi tojás. Meg a villa.

– Fasznak járok oda, tényleg – nyugtázza, kedvetlenül kavarászva a tejfeles spenótban.

Úgy dönt, többé nem megy a SZIMPÁTIÁba. Viszont a következő héten betér kicsit arrébb a köröndi pizzériába, és mi van? Az egyik asztalnál ott ül egy kopaszra nyírt, félig összeroncsolt arcú ember a sörével. A betoppanó láttán felkapja fejét, kissé oldalra billenti, úgy figyel az ajtó felé. Nyúlszív őrmester az első pillanatban megdöbben, aztán összeszedi magát, határozottan elindul feléje.

– Szervusz, Attila! – üdvözli Krisztián.

– Szevasz, leülhetek kicsit? Nem sokáig, mert sietek.

– Értem – biccent Krisztián.

Néha jobb lenne, ha megnyílna a föld, ám az is olyan öntörvényű, hogy nem lehet rá komolyan számítani. Az őrmester leroggyan a székre. Három szem fürkészi egymást. A negyedik tompa, nincs benne világ. Nincs fénye. Mondhatni: matt, szinte gyűrött.

– Hallottam, mi történt.

Trisztár ismét biccent.

– A jó égbe, Krisztián, tényleg nem látsz azzal a szemeddel? Mutasd, hisz látom a golyót.

– Azért van – magyarázza higgadtan, szinte szakszerűen, a laikus tudatlanságán elmosolyodva a félarcú férfi, miközben közelebb hajol –, mert a csarnokvíz újratermelődik. De a többit ott hagytam, a Szimpátia padlóján. Nekem ott rögtön kifolyt a szemem. Ami maradt, azt összevarrták, most nem ereszt. Csak könnyezik, mert érzékeny. Kell majd csöpögtetnem bele megint.

Krisztián a mutatóujjával felhúzza szemhéját, hogy látható legyen az orvosi remekmű. Focilabdákat pertliztek így be régen a szelep tájékán. Szemgolyón ugyanez a látvány egészen bizarr. Krisztián visszaereszti szemhéját, sörét emeli.

– Egészségünkre!

– Egészségünkre!

Isznak. Mire is? Egy szebb jövőre. Üvegszemre?

– Zavar vezetés közben – vallja be Krisztián, az ebből eredő legnagyobb problémaként.

– Biztos meg lehet szokni.

– Valószínűleg.

– Az arcot meg majd lehet plasztikázni.

– Biztosan.

– Egyébként melózol?

– Igen. Mi van a fürdőszobáddal?

– Csinálja már valaki.

– Aha.

Korty, korty. Slukk, slukk. Csend.

– Váratlanul leütött a korsóval?

– Nem emlékszem pontosan, de nyilván igen. Itt hátul is varrtak.

Mutatja.

– A maradékot meg az arcodba nyomta?

– Valószínűleg. Nem tudom. Elborult a világ.

– Nem kétlem.

– Pontosan tényleg nem tudom – mondja Krisztián –, csak amikor leestem, eléggé sokáig tombolhatott még rajtam az a pasas, mert amikor magamhoz tértem a kórházban, tisztára olyan csíkos voltam, mint a vadmalac.

– Nem segített senki?

– Ezek szerint...

Csend.

– Nem pereled be?

– Hát – bizonytalanodik el Krisztián –, valami ügyvéd után kéne nézni. Tudsz olyat?

– Igazából nem. Csak egy ingatlanos ismerősöm volt itt, ügyvédnőnek szólították, de meghalt szegény. Nagyon bírtam a csajt.

– Sajnálom. Lehet, ingatlanközvetítőre is szükségem lenne.

Csend.

– Tenger, tenger!

Aztán végül „lapzártáig" egyszer még benézett Nyúlszív őrmester a SZIMPÁTIÁba, hogy érdeklődjön Krisztián esetének további részleteiről a Mártánál, de épp akkor zajlott az aktuális magyar rendszerváltás. A kocsma tömve volt. A férfiak a tévé alatt tolongtak, kiabáltak, egyesek fogadtak, mint a lóversenyen, csendesen beszélgetni nem lehetett. Egyetlen lény üldögélt mozdulatlanul a legközelebbi bárszéken: egy rezzenéstelen, valahonnét ismerős arcú férfiú, aki halvány, mégis rendíthetetlen fölénnyel mosolygott, miközben mintha maxi karátos arany villant volna a szájában. Nem vette le a kalapját, szigorúan a fején tartotta. Hatalmas pecsétgyűrű díszelgett az ujján. A gyűrűn titokzatos ábra táncolt – tűz apró, mozgó lángja –, ellenben az óráján mintha megállt volna az idő. Ahogy keresztbe rakta lábát e hím, felcsúszott a príma angol szövetből készült nadrágja, láthatóvá téve feltűnően szőrös alsó lábszárából egy részt. Amúgy rettentően kecses, talján topánkája furcsa alakot vett fel, akárha patát erőltettek volna belé. Nyúlszív őrmesternek elment a kedve a sörtől, meg úgy megint mindentől.

Odakinn megszaporázta lépteit, azonban még nagyon sokáig a hátában érezte annak az idegennek a leírhatatlan, szinte három szemgolyóból sugárzó, perzselő tekintetét. Égett nyúlszőr bűze terjengett az Izabellában. Hosszú fátyolként húzta maga után a rémült őrmester. Hosszú ideig nem is bírta lemosni azt a szagot. Még eukaliptuszos fürdőhabbal sem.