Már a 2003-as ablak(szakács) című Aczél Géza-kötet kapcsán elhangzott, méghozzá épp itt, a Jelenkorban, hogy a címbe rejtett a-sz játék akár a-zs-nek is érthető, a kötet így az enciklopedizálás igényét sejteti, hangzásában még az Ablak-Zsiráfot is asszociálja, amire az azt követő, szakma(alkony) cím csak ráerősített (Tarján Tamás, Jelenkor, 2006/1., 86.). Jogos volt ez az észrevétel, hiszen ezek a kötetek valóban egy teljes világot igyekeztek bemutatni, de ez a világ már akkor is nagyon szűkös volt, hiszen egy visszahúzódó, magányos, a családtagjait és a barátait már csak gyászoló, tudatosan a kicsi panellakásba, annak is leginkább a teakonyhájába húzódó lírai hős hétköznapjaira és gyerekkori emlékeire korlátozódott. Azóta azonban, ha lehet, még fojtogatóbb lett ez a tér: a külvilágból csak a gátlástalanság, az embertelenség és a romlás látszik, az emlékek pedig a végleg elvesztett, egykor boldog vagy boldognak hitt időszakra koncentrálódnak. Az enciklopedizálás vágya azonban mintha továbbra is élne. Legalábbis erre utal az új kötet szótárszerűsége, az a-zs mindent felölelő zártságának újra megcsillantott illúziója – de ahogy ez eredetileg is csak illúzió volt, úgy ma is eltéveszthetetlenül az. Hiszen már az alcím jelzi, hogy csak „torzószótár”-ról van szó, de enélkül is könnyen belátható, hogy a vállalkozás, mármint az, hogy a szótár minden egyes címszavához egy-egy vers kapcsolódjon „magyarázatként”, eleve reménytelen, és ebben a formában értelmetlen is lenne.

A kötet kétszáz címet tartalmaz, az „á”-tól az „ál”-ig jut el, és valóban szótárszerűen épül. Legalábbis annyiban, hogy a címszavak alfabetikusan követik egymást, szigorúan és jól kiszámíthatóan: a címszó minden esetben szerepel a szövegben is, jellemzően a szótári alaknak megfelelően – ráadásul a versek az esetek többségében szorosan kapcsolódnak a címszó keltette asszociációkhoz, az adott szó valóban a szöveg központjába kerül. A kötetcím a szinonimaszótár felé tereli a figyelmünket, de ez a szövegépítkezés inkább az értelmező szótárra emlékeztet, azon belül is egy olyan wittgensteiniánus szótárra, ahol a szavak jelentését mindenkor és csakis a szavak használata határozza meg. Mint egy nyelvtanulónál: csak akkor mondhatjuk, hogy valaki ismer egy szót, ha képes azt mondatba foglalni. Az egynyelvű szótárak a definíciós kísérletek mellett ezzel próbálkoznak: példamondatokat kínálnak. Esetleg még szinonimiákat, ellentéteket mutatnak – ezek együtteséből már jó eséllyel megérthető egy-egy szó jelentése. Aczél viszont ennél tovább megy, és nemcsak a jelentést, hanem a jelentésélményt is keresi, tehát azt a személyes kapcsolatot, amely mindenkit más-más módon, de odaköt egy-egy szóhoz. Hiszen a szavak képesek felkavarni, örömmel eltölteni, emlékeket idézni, mosolyt fakasztani vagy épp elszomorítani, attól függően, milyen érzelmekhez, milyen emlékekhez kapcsolódnak. Aczél a privát életből hozza rendkívül hosszú példamondatait, nagyon személyes élményekről és indulatokról beszél a versekben, tehát tökéletesen szembemegy a hagyományos szótárak általánosító, az érzelmeket és a privát nyelvek hatását kizáró gyakorlatával. Hogy csak egy példát hozzak: az agyonüt című versben a címadó szó a fáradt és elcsigázott anya alakját idézi fel, aki talán durván, indulatosan mordult rá gyakran a fiára, de ez a szó mégis a konfliktust gyorsan követő megbocsátást, a „forró” csókot és „szenvedélyes” ölelést hívja elő. Nagyon elgondolkoztató ez, hiszen nyilvánvaló, hogy az egyes szavakhoz fűződő személyes kapcsolatok nem lehetnek részei a szó jelentésének, de mégsem függetlenek tőle, és biztosan meghatározzák a szó használatának módját is. Sőt: ez az érzelmi többlet teszi a nyelvhasználatot személyessé, vagy egyáltalán: emberivé.

Ráadásul Aczél verseiben a szójelentés és a személyes szóhasználat problémája egy hasonlóan fontos kérdést érint, mégpedig a másik megértésének kérdését. Ugyanis az elmúlt bő évtized Aczél-köteteiben megjelenő és mostanra még karakteresebbé és következetesebbé vált mizantróp, elégedetlenkedő figura szociális érzékenysége kifejezetten erős és árnyalt (maga a „szociális” szó az „érzékenység” különféle szinonimáival együtt legalább ötször szerepel a kötetben). Miközben rendre szidja az újgazdagok gengsztertempóját, a politikai haszonlesők gátlástalanságát, a hatalom és a pénz közelébe kerültek kulturálatlanságát és érzéketlenségét, ugyanilyen mániákussággal teszi szóvá a szegények megaláztatásait, kilátástalanságát, az útszélen hagyottakat ért igazságtalanságokat. Több versben (kifejezetten: adomány) is feltűnik egy-egy koldus vagy nagyon szegény ember figurája, de ehhez mindig mély empátia is társul: mit jelent adni ennek az embernek, hogyan lehet a fölényünket elrejtve, a helyzeti előnyünket nem kimutatva, azaz a szegényebbet a szegénységére nem emlékeztetve, a szégyenérzetet ott, az elégedettségérzést itt elkerülve segíteni? A szavak jelentésének problémájával pedig úgy kapcsolódik mindez össze, hogy a másik ember szavainak és helyzetének megértése azt feltételezné, ugyanolyan tapasztalatokkal rendelkezzünk, mi ő – de könnyen belátható, hogy ez lehetetlen. Ezért csak egyetlen esélyünk marad: saját életünkből kiindulva, annak analógiájára megérteni a másikat, ez esetben a leszakadt, megszomorított embereket. Úgy érzem, Aczél Géza ezt a stratégiát követi, amikor az önéletrajzi ihletettségű kötetek sorát írja, és egy idősödő vidéki értelmiségi életének buktatóira, útelágazásaira, gyerekkori emlékeire és mai szűkülő életlehetőségeire, boldogtalanságára, „fél proli létére” (ágyaz) emlékeztet. Egyrészt hangsúlyozza, hogy jóformán csak a sors véletleneinek köszönhető, hogy ki segít és kinek kell segíteni, másrészt jelzi, hogy a pénztelenségen vagy esetleg a hajléktalanságon túl még nem a boldogság következik – ahhoz még nagyon sok problémán kellene kinek-kinek átküzdenie magát. Szépen és egyszerűen fogalmaz: „az ember szerény és boldog szeretne lenni” (agilis). Mindez pedig végtelenül érzékennyé teszi ezt a beszélőt mások elesettsége vagy épp érdemtelen jómódja iránt – de fontos, hogy először, hosszasan, saját magát, saját sorsát próbálja megérteni, és ennek folyományaként a másokét elhelyezni. Szintén nagyon lényegesnek érzem a gyakran feltűnő tudományellenességet is a versekben. Ez sokszor kifejezetten gúnyos, elutasító, jellemzően az irodalomolvasás hermeneutikai aspektusára vonatkozik, máskor viszont beletörődő, a saját, részben az életkorra, részben a kutatói szocializációra utal. De a lényeges nem ez, hanem a tudományos magyarázatok háttérbe helyezése a szolidaritással, az együttgondolkodással és az együttérzéssel szemben. A kötet verseinek mélyén az az Aczélra oly jellemző felismerés lapul, hogy még ha minden lehetséges tudományos kérdést megválaszolnak is a tudósok, életproblémáinkat még csak nem is érintik majd.

Miféle életproblémák köré rendeződnek a versek? A fentiek mellett az elveszett ifjúság, illetve az öregedés egyre gyakrabban előbukkanó jelei megkerülhetetlenek. Ez igen népszerű irodalmi téma, érdemes tehát arra figyelni, miben különbözik Aczél Géza nézőpontja a már ismertektől. Az újabb Aczél-kötetek fontos kérdése, hogy a saját életem, az eredményeim, a sikereim egyáltalán mit érnek. Lehet-e sikeresnek nevezni az életemet? Volt-e benne több, elértem-e mindent, amire lehetőségem volt? Hol voltak az életben a nagy fordulópontok, mikor voltak a minden továbbit befolyásoló döntések, jól döntöttem-e azokban a helyzetekben? Amikor Aczél „újabb” köteteiről beszélek, akkor a 2003 óta megjelent kilenc könyvre gondolok – és ezeket a versforma és a beszédmód mellett épp a nagyon erős önéletrajzi érdekeltség, ezen belül is az iménti kérdések ismételt felvetése köti össze. A válasz pedig rendre az, hogy az irány már a gyerekkorban, a szülői házban eldől. Az adagol című vers így kezdődik: „talán azért nem vittem egész életemben sokra”, és aztán egy attitűd, az önzetlenség és a segítőkészség attitűdje magasztalódik, amelyet épp gyerekkorban, a körülötte élő jó emberektől tanulhatott el, és amely élesen szemben áll a ma sikeresnek gondoltak magatartásával. Saját magát „kismester”-nek mondja (agonizál), panaszkodik, hogy nem tanult meg rendesen egyetlen nyelvet sem (aggodalom), igyekszik megérteni, hogy az elindult egyetemi karriernek miért lett vége (akadémia), előkerülnek a kötelességtudatból vállalt gyerekek (adódik). Az ágyás pedig konkrétan azt mutatja meg, hogyan keresi a helyét a hatvanas évek művészei és bölcsészértelmiségei között a tehetséges falusi fiú, aki próbál ugyan feloldódni a padlóra hamuzó, a maguk körüli rendetlenséget a lázadás eszközének megélő barátai között, de nem tudja otthon érezni magát, csak frusztrálódik: „hátrány volt ilyenkor minden pillanat melyet az apró renddel otthonról hoztál”. Valahogy ott van az a nyomasztó érzés minden ide tartozó vers mögött, hogy mindig volt egy bizonyos hendikepje ennek a lírai figurának, ezzel együtt kellett volna felvenni a versenyt olyanokkal, akik könyvtárszobákban nőttek fel, akik kisgyerekként is különórákra jártak, akik már tizenévesen nyelveket beszéltek, akiknek a modern művészet is ismerős volt, akik készen kapták a társasági viselkedés szabályait, és akik a magánéletük alakítására is használható mintákat örököltek. Ugyancsak régi dilemma ez Aczél költészetében, és úgy tűnt, a 2006-os, (fél)édes hendikep című gyűjteményes kötet már címével eldönti ezt a kérdést, de úgy látom, ez örök téma marad: a méltatlanság felemlítése és az elfogadás természetessége együtt szólal meg az itt említett versekben is. Utóbbira legyen példa azokon túl az aggaszt egy sora: „nem kéred számon az áttekinthetetlenül terpeszkedő világon vak sorsodat”, előbbire pedig az ájult részlete, amely a kérdéssel kapcsolatos indulatokból is felvillant valamit: „minden gesztusban a kicsik szopnak akik szocializálódásom okán mégis csak barátaim”.

A másik nagy dilemma a gyerekkorral egybeeső történelmi kor értékelése. Arról van szó, hogy bármilyen tudásunk is van az ötvenes évek mélysötét, személyi kultusszal és téeszesítéssel terhelt, diktatórikus éveiről, az akkor felnőtt gyerek mégis szívesen emlékszik ezekre az évekre. Ez létező feszültség: a Rákosi-kor és aztán a Kádár-kor is kegyetlen és hazug volt, de ha valaki akkor volt gyerek, joggal érez nosztalgiát – nyilván nem politikai okokból, hanem azért, amiért a legtöbben szívesen gondolnak a gyerekkorukra. Aczél úgy oldja fel ezt a dilemmát, hogy a rendszerváltást leértékeli, és azt mondja: „a ma is egy gonosz mostoha” (agronómus). Azt mondja, hogy a romlás tovább folytatódott, és ma már mindenhová elér, a kontraszelekció, a tehetségtelenség és a korrupció rendezi az életet. A változást nem tagadva, de annak értékében kételkedve beszél Aczél erről a folyamatról: „valami embertelenül nagyot változott” (agyagáru), és: „az egész bohózat az agresszíveknek van kitalálva” (akarnok) – miközben a szocialista korról is megvan a lesújtó véleménye, például a szabadság kicsinyes korlátozását felmutató adóállomásban. Mindebből újra csak mély sóhaj hallatszik ki, a méltatlankodásé, hiszen a történelem eszerint eljátssza a normális, harmonikus, netán boldog élet esélyeit, és csak a keserűséget, a csalódásokat hagyja hátra. Mintha nem élhetnénk a saját életünket – vagy ezzel együtt, így teljes az életünk? Újra csak azt látom, hogy az Aczél-versekben ugyan eldöntöttnek látszik a kérdés, de mégis végig ott a feszültség. Látszólag ott a belátás, az elfogadás, a legyintés az egész történelemre, sorsra, politikára, okoskodásra, a néhol cinikus, máshol sztoikus hátrahúzódás, de közben a sértettség, a megbántottság, a harag, a szomorúság utat tör magának. Például a szóhasználatban: „szalonnázgató seggfej” (akárcsak), „fontos köcsög” (adminisztráció), „agya ment parlament” (adásvétel), „idióta pártbeliek” (adó1), „éretlen pöcsösök rángatják fentről az életem” (agyoncsépelt), „kapjátok be a faszom az önbizalom mögött” (aktus) és a többi. Mindez nagyban hozzásegíti a szövegeket ahhoz, hogy ennek az összetett személyiségnek a gondolkodásába és értékválasztásába jobban belelássunk, helyre teszik a máshol finomabban megfogalmazott állításokat, de nyelvileg is árnyaltabbá, izgalmasabbá teszik a kötetet. És még egy megjegyzés ezzel kapcsolatban: tudjuk, micsoda divatja volt néhány éve a politikai költészetnek – Aczél Géza neve viszont talán fel sem bukkant az ezzel kapcsolatos vitákban, és a 2012-es Édes hazám című reprezentatív antológiába sem válogatták be versét. Nehéz ezt megmagyarázni, de nem is az én dolgom.

Az azonban ezzel együtt sem vitatható, hogy a szövegek ma már stílusteremtőnek nevezhetők – Aczél Géza évtizedekig kísérletezett a szabad verssel, míg végül rátalált arra a mégis-rímelő formára, amely mára a védjegyévé vált. Az előző nyolc kötetben voltak rövidebb és hosszabb szövegek rövidebb és hosszabb sorokkal, volt, hogy gyakoribbá vált a sorokon belüli rímelés, volt, hogy teljesen elmaradt, ez a kötet viszont minden korábbinál egységesebb: kétszáz, egyenként tizenkét soros verset olvashatunk, és ezek a margótól margóig futó soraikkal kinézetre is téglaszerűek, masszívak, tekintélyesek. Szerencsére most a tördelés is kifogástalan, így a forma, a központozás nélküli szövegfolyam és a cselesen elrejtett enjambement-ok a szöveg belső szabályai szerint tudnak érvényesülni. Az egymondatos versek tömbként esnek elénk, és bizony óriási figyelmet követelnek, első olvasásra nagyon nehezen érthetők. Aczél mesterévé vált az olvasás nehezítésének. A jelzőkkel zsúfolt szöveg, a bonyolult mondatszerkezet, az egymástól távolra húzott, összetartozó mondatrészek és főként a rendkívül hosszú mondatok, melyek tagolásához még a sorvégek sem nyújtanak segítséget, rutinos és türelmes olvasót kívánnak. Csak egy véletlenszerű példán szemléltetve ezt a technikát: „mint egykor fizika órákon mágnes rudakra / a talányos vasreszelék úgy húzódik valami ismeretlen delejre némi vibrálgató bizonytalanság / után a tettre vágyó elme” (agyondicsér).

Biztosan nem tesz jót ez a nyelvi és formai világ e költészet népszerűségének, de ez az életmű a maga négy évtizedes útkeresésével és kísérletezésével, örökös magába záródásával nem is igényli a népszerűséget. Ráadásul ez alatt a negyven év alatt annyiféle poétikai divat felvillanását és kihunyását láthattuk, annyi ifjú tehetség szárnyalását és eltűnését, hogy az aktuális versolvasási preferenciáktól butaság is lenne a kötet értékét függővé tenni. Habár ebből a szempontból sem áll Aczél Géza könyve rosszul, hiszen az elmúlt években a komolyabb, nehezebb témák, a súlyosabb versmondatok, az értelmezést megnehezítő költői eszközök ismét a poétikai érdeklődés előterébe kerültek. Fontossá vált versben és regényben is az identitás labilitásának problémája, az a kérdés, miképp épül az emlékeinkből, a szocializációnk folyamatából és a vágyainkból az énképünk, és hogy ez miképp változik a környezet nyomására vagy saját belső konfliktusaink eredményeként. Aczél régen megtalálta azt a poétikai keretet, melyen belül személyes érintettséggel, saját, de folyamatosan formált költői nyelven tud többek között ezekhez a kérdésekhez is hozzászólni. Láttuk, ugyancsak kikerülhetetlen elem a kötetben az elszegényedés, a megalázottság emberi szituációja, a társadalom alján élő milliók helyzete, amelyet ezek a versek, persze, nem megoldani, hanem megérteni kívánnak. Megérteni a lentre vezető utakat, a kitörés reménytelenségének okait, és megpróbálni belelátni valamennyire a bolt pénztáránál aprókat számolgató emberek nyomorúságába és boldogtalanságába. Míg a korábbi Aczél-kötetekben a személyes sors tabusított momentumainak felszínre hozása, a szembenézés kegyetlen bátorsága volt a legfontosabb tét, most inkább ez, a periféria megszólítása és megszólaltatása az igazán lényeges esemény. Mindez részletekig átgondolt és kimunkált költői nyelven, precízen kitalált versformában és a szótár kínálta játék terét maximálisan kitöltve valósul meg, betetőzve ezzel az életmű újabb szakaszát.