– Itt – mutatott rá a friss halomra a kerítés tövében. – Itt jön át a föld. Ne mondja, hogy nem látja!

Látta, persze hogy látta. Ha nem lett volna tele az a kupac murvával meg agyagos göröngyökkel, akkor azt is lehetett volna hinni, hogy vakondtúrás. A kert utca felőli része tele van vele. De ilyen rossz földben nem jár a vakond.

– El kéne vinni – szólalt meg újra a hátsó szomszéd. – El kéne mán vinni innen az egészet a francba!

Csak ebből az utolsó szóból derült ki, hogy mennyire megjátszott az a nyugalom, amivel pár perccel korábban odahívta Cserik Pétert a kerítéshez. A nikotintól sárgás arcon megfeszült a bőr. A téglalap feje, ha lehet, még jobban megnyúlt. Mondták Cseriknek az utcában, hogy egyszer még baja lesz ezzel a kárpitossal, mert piál és mindenbe beleköt. Az is baj, ha nem elég zöld a fű. Eddig mégsem vált valóra a jóslat. Mondjuk, nem barátkoztak össze, semleges köszönések reggelente, és néhány kurta mondat az időjárásról vasárnap, amikor mindenki ráér. Meg néha megjegyezte, hogy milyen gyorsan szépül a kertjük. Ette az irigység a szomszédot, persze.

Bár igazából Cserik sem volt az a barátkozós típus. Kinga szerint kimondottan értett ahhoz, hogy eltaszítsa magától az embereket. Elüldözöl mindenkit, mondta, majd kedvesen megsimogatta az arcát. Cserik így nem is tudta eldönteni, akkor most jó, hogy mogorvább az átlagnál, vagy mégis örül annak, hogy nem haverkodott össze a kárpitossal. Kinga csak ennek a szomszédjának nem vitt tányérnyi üdvözlő süteményt a beköltözéskor. Egyszer átverte a szüleit egy nagyobb megrendelésnél. Ezzel magyarázta, hogy miközben a többi szomszédról szinte már mindent megtudott, addig a kárpitost messze elkerüli. Percekig volt képes hallgatni Jolán néni tanácsait, hogy miként kell a rózsa levágott hajtását meggyökereztetni, cserébe viszont Jolán néni azonnal telefonált, ha kiszökött a kutya, vagy a postás megint nem gyűrte be rendesen az újságot a ládába.

Mintha egy másik életben történt volna mindez!

A földkupac is egy másik életből került elő. Akkor Kingának még vőlegénye volt, egy tökéletes pali Nizzából. Vele vették a kertes házat, és vele is kezdték felújítani. De csak a pincéig jutottak. Onnan hordták föl azt az agyagos, nyirkos, semmire se használható földet. És hagyták is ott a diófa alatt. Mert valahogy kiderült a tengerkék szemű paliról, akitől pedig sorra ájult el az egész rokonság, úgy kellett őket kijózanítani, mert egészen más beházasodni a villákba, az önfeledtségbe, meg talán Monacóba is, mint elveszett turistaként keringeni a pálmafák között, szóval kiderült, hogy Serge minden fogadkozása ellenére sem varrta el egészen az otthoni szálakat. Ostoba történet, minden női lapban olvasni ilyet.

Cseriknek a beköltözés után az első dolga volt, hogy munkagépet rendelt, és az addigra mindenféle gazzal benőtt halmot szétterítette az udvar hátsó részében. Nem volt más ötlete. Így még maradt hely a diófa mellett egy igazi, kiülős terasznak, a garden partyk elengedhetetlen részének, mert Kinga ehhez ragaszkodott. Lett is hátul egy olyan negyven centi magas fennsík, egy emelvény, amit később majd be lehet füvesíteni. S bár Cserik ügyelt arra, hogy maradjon egy keskeny sáv szabadon a hátsó szomszéd kerítése és a fennsík között, az utóbbi hetek esői, az egyre dühödtebb zivatarok annyira fellazították a talajt, hogy az emelvény egy részét átmosták a túloldalra. Ezt mutatta most meg a kárpitos.

– Fel kéne hányni az egészet egy teherautóra, és elvinni innét – mondta a szomszéd. Láthatóan nem akarta észrevenni, hogy az elmúlt három évben nemcsak a speciális, szárazságtűrő fű nőtt ki a fennsíkon, amit Cserik minden nyolcadik napon lenyírt, hanem akácot is ültetett, meg angol rózsabokrokat, amelyek dús virágúak, és nem hullatják el pár nap után a szirmukat, sövényként pedig kecskerágót.

– Úgy érti, hogy vágjak ki mindent, és dobjam a szemétre? – kérdezte türelmesen.

– Nem érdekel, hogy mi a szart csinál. Ez cigánymunka!

Ha így, résnyire összeszűkült a férfi szeme, akkor már alig tudott uralkodni magán. Az arca kivörösödött, a száját pedig elővigyázatlanul nagyra tátotta, hogy szinte kiugorjanak a torkából a szavak, és azt sem bánta már, hogy nyilvánvalóvá válik, amit rendszerint motyogással igyekezett leplezni: fönt már alig maradt foga. Ilyenkor tanácsos volt sarkon fordulni és faképnél hagyni. Akkor majd elfüstölög magában. Két hónappal ezelőtt Cserik még nem tudta, hogy ez a legjobb megoldás. Akkor odáig fajult a vita, hogy a kárpitos hirtelen indulatában megrázta az egész kerítést. Pedig elvileg épp azt féltette. Azt a rozoga, rozsdaszínű drótkerítést, amely fölé a biztonság kedvéért még négy szál szögesdrótot is kifeszített. Ezekre már felkígyóztak a folyondár érdes indái, és az is kész csoda volt, hogy nem dőlt össze az egész a rászálló galambok súlya alatt. De néha rendbe tette valamennyire, kivágta a gazt, megtisztogatta, s valami maradékkal megpróbálta lefesteni a cölöpöket. Nem túl sok sikerrel. A korhadó oszlopok szivacsként szívták magukba a festéket, s pár hétre rá már ugyanúgy néztek ki, mint a folyóból kihalászott uszadék fa. Állítólag onnan is szerezte. Rendszerint tavasszal, a nagyobb áradások után járta végig a gübbenők alatti öblöket, és kihúzta a partra, amit a Poklos összegyűjtött. Ha egész nyáron száradt az udvaron, enyhe mocsárszaggal terítve be a környéket, akkor télen már el lehetett tüzelni. Jóval komiszabb volt a füstje az akácnál vagy a tölgynél, de az kit érdekelt.

Akkor az dühítette fel, hogy Cserik a frissen vásárolt tiszafáit az ő kerítéséhez kötözte ki. Nem érdekelte, hogy onnan, épp felőle, északkeletről fúj a szél, és egy nagyobb vihar akár ki is fordíthatja őket a földből. Ha kell Cseriknek saját kerítés, akkor csináljon magának, üvöltötte, és a metszőollóval sorra levágta a kötegelőket.

 

Ezer négyzetméteres kert tartozott a vályogházhoz, amely leginkább egy keskeny, nagyra nőtt vasúti kocsira hasonlított. Semmi bonyodalom, semmi ornamentika. Kingának nem is ez volt a fontos, hanem a három diófa, amelyek terebélyes lombjaikkal zöld sátrat vontak a telek fölé. A Petőfin, vagyis a legjobb utcában árulták már egy ideje a 94-es számú házat, igaz, igencsak az utca vége felé, ahonnan már nem esett messze a vasúti felüljáró, s nem platánok és fenyők, nem tuják és piros virágú díszgalagonyák törtek az ég felé, hanem dió és bodza. Amit csak úgy beletapostak a földbe valamikor. A füvet persze errefelé is nyírták, de lámpaoszlop már csak kettő állt az utolsó útkereszteződés után.

Az egészből úgyis csak a falak maradnak, nyugtathatta meg Serge-et, aki a házba nem látott bele semmit a nizzai fényekből és tágasságból, mégis követte a lányt, mint egy kölyökkutya. De a pince után elment a kedvük az egésztől, Serge hazaköltözött, Kinga pedig föl Pestre, elvégezni a gyászmunkát. Elfelejteni, hogy róla beszélnek még a boltban is. Cseriket amolyan átmeneti kabátnak szánta, félmegoldásnak, amíg el nem dönti az idő, hogy mit akar: tartósan beborul, vagy tartogat még valami meleget is. Mellette Kinga még határozottabbnak tűnt, és talán még nőtt is, mintha a másfél méteréhez minden egyes Cserikkel eltöltött nap hozzáadta volna a maga milliméterét. Másfél év után mutatta be a szüleinek, addigra Nizza sem volt már több egy fiókban felejtett képeslapnál, de az eltelt időt mégsem lehetett becsapni, mert az anyja szemében ugyanazt az értetlenséget látta fölvillanni, amellyel a lány fogadta annak idején Cserik tétova közeledését. Egy pénzügyi szakértő után egy korrektor, tényleg jól átgondolta ezt Kinga, valami ilyesmit kérdezhetett a vacsora fölött Irén tekintete, miközben kiporciózta a sült halat, mert első találkozáskor ezt illik enni, könnyűt, ami csak úgy átsuhan az emberen. Ráadásul a hallgatag Cseriken látszott, hogy nemcsak az elhangzott szavakat és mondatokat javítja ki a fejében piros filctollával, hanem minden mást is. Mert hiába tették pont középre, egyáltalán nem vált a nappali díszévé a méregdrága festmény, a viharos tenger inkább egy veszekedés utáni foltnak tűnt, egy régi vacsora odakent maradékának. A kandalló párkányába, a műmárvány erezetébe pedig belepréselte magát a füst, és azt már semmilyen tisztítószer nem oldotta ki, és igen, kicsit karakteresre sikerült a citromos mártás, pedig annak épp csak ki kellett volna emelnie a pisztráng friss ízét. Cserik meg mintha mindent fölírt volna a szalvétájára, ahogy lustán végighordozta a tekintetét a Kemenes-rezidencián. Hát ettől ki kellett borulni.

A vacsora vége felé Irén többször is kilopózott a fürdőbe, hogy letörölje a könnyeit. Vagy legalábbis úgy tegyen, mintha letörölné, mert sírni már nem nagyon tudott, hiába idézte fel magában a Côte d’Azur hullámait, a villákba is bekúszó morajlást, tulajdon bőrének sós illatát, a szeme száraz maradt, mint a homok. Ez a veszteség már kívül esett a szomorúságon, inkább szégyen volt, az a nyomasztó bűntudat, mint amikor valaki az ószeren vesztegeti el a családi ezüstkészletet. Az abban őrzött hosszú éveket, mert fogalma sincs, egyszerűen nem képes felfogni, hogy mit tart a kezében.

Ő még nem volt sehol, mondta végül csendesen Cserik a szálkák fölött. Irén már szedte le az asztalt. Még nem is látta a tengert. Csak Kinga mesélt róla. Közben lassú mozdulatokkal galacsinná gyűrte a szalvétát.

Nem baj, az úgyis megvárja, felelte végül Kinga apja. Mindenki megpróbált nevetni. Nyájas, jutott eszébe a megfelelő szó Cseriknek. Pontos jé.

Ez egy csöndes terrorista, vonta le a következtetést Irén, de a lánya nem válaszolt. Nem ért semmihez, tette hozzá kétségbeesetten. Fogalma sincs, hogy egy házzal mennyi munka jár. Az nem olyan, mint egy garzon, hogy havi háromért bárki kitakarítja.

Talán ezért is ugrott neki Cserik olyan nagy lendülettel a kertnek.

A házat végül Kinga apja, Kemenes András újíttatta fel, csak jöjjenek már ki végre, legyenek a közelben, mert akkor legalább látják, hogy mi történik velük. Ez volt a jelszó, a barátságos fenyegetés, amelynek végül nem lehetett ellenállni. Cserik néha kijött, megnézte az építkezést, egyik lábáról a másikra állt, próbált diplomatikus lenni, amikor apa és lánya padlóról és nyílászárókról vitatkozott, hogy mi illik igazán mihez, és a világért sem akarta eldönteni a kazán kérdését, hogy a padlót is fűtse, vagy csak a radiátorokat. Talán ez volt a legfárasztóbb, ez a folytonos méricskélés, a sehová sem állás, amivel csak ellenségeket szerzett, de Kinga esténként még hozzábújt a pesti garzonban, és azt suttogta, hogy ez lesz az életük, próbáljon meg alkalmazkodni. De talán épp az lehetett a szerelem, hogy fel sem tűnt az erőfeszítés, az izmok folytonos feszülése, a vigyorkommandó, hogy lazának mutatkozzon, és elégedettnek, mint mindenki, mert mégiscsak az ölükbe hull valami, amit talán sosem érdemeltek ki.

Mire kiköltöztek, levakarhatatlan mázként száradt rá a fáradtság. De Kinga is úgy járt már, mintha ólmot hordana a zsebében. Mostanra megértette Cserik, miért hívják alvóvárosnak Poklospalkonyát. Mert igenis szendergett itt mindenki, nem csak az ingázók. Valami édes, gyantához hasonló massza csordult ki még délben is a házakból, és ragasztott össze kerítést és kutyaugatást, a fűnyírók zümmögését és az el sem kezdődő veszekedéseket, s amire ráfolyt, megdermedt azonnal, és már csak díszként volt jelen, mintha karácsonyfára aggatták volna föl örökre. Amikor az első napokban végigjárta a környéket, már akkor is ezt látta: szomszédokat, akik még a tegnapi álom mozdulataival integettek a járda mellett, és semmitmondó szavaikban is az álom rezgett, de így válogatták a zöldséges előtt a gyümölcsöt, és osztották meg a híreket, amelyek nem róluk szóltak. Az álommal fogtak kezet, az álom gurgulázott az elnyújtott nevetésükben, és egyenesítette ki a nyúlós eső vékony, hosszú szálait délután, amelyek máshol már összegabalyodtak volna a szélben, akár egy rég nem használt paróka. És ha szerették egymást, úgy használták a másik testét, mint valami üreget, ahová bekucorodhatnak, egyedül lehetnek a húsban, a melegben. Takaróként húzták magukra a kikövetelt simogatást, hogy aztán ne nyissák ki a szemüket még hangos szóra sem, csak ha rázni kezdték őket, mint a rongybabát.

Kingával is ez történt.

Eleinte csak nehezen kelt fel reggelente. Álmatagon kérte Cseriket, hogy hagyja még a paplan alatt. Pár percet, de néha fél órát is. Néha már átaludta a reggelit is, hogy végül kócos hajjal támolyogjon ki a fürdőbe, bőrén a lepedő nem múló vízjeleivel, és fásultan engedjen a szükség parancsának, amelynek mintha már nem is ő lett volna a címzettje. De egyre hosszabb szüneteket tartott ébren is, beszélgetés közben a mondatok között, mert talán már a szavakat is az álom húzta vissza, hogy végül alig lehessen megkülönböztetni őket a hallgatástól.

Így történhetett, hogy miközben Cserik a bal oldali garázsfal elé gyorsan növő leylandi ciprusokat és kaukázusi babérmeggyet, az árnyékba magyalt és színváltó korallberkenyét, a rózsák elé pedig levendulát ültetett, mert azok távol tartják a kórokozókat, miközben metszett és alakított, trágyázott és öntözött, hogy a gyom helyét halványzöld pázsit vegye át, Kinga egyre többet maradt ágyban. És amikor öt hónap után, az ébresztőóra első csengésére végre felébredt, felöltözött és kijött a fenekestül felforgatott kertbe, már nem lehetett ráismerni.

Pedig ő volt.

A bőre, mintha frissen fürdött volna, pikkelyesen csillogott, a haja fénytelen koszorúként keretezte a kissé megnyúlt arcát. Vonásai lágy ecsetvonások, amelyeket hamar felszív a verőfény. Még sosem tetszett ennyire Cseriknek, mint most. Talán mert sosem volt védtelen. Nem hagyta magát, a fürdőszobaajtót korábban szigorúan zárta, nehogy Cserik méltatlan helyzetben pillantsa meg. Most úgy festett, akár egy ismerős kép negatívja: eltűnt belőle a korábbi határozottsága, a szinte mániákus ragaszkodás az utolsó szóhoz, az önteltségig menő magabiztosság, mint aki pontosan tudja, mit kérhet az élettől, s meddig mehet el az alkuban. Aki most Cserik előtt állt, megszeppenve nézte a fenyegető és ismeretlen világot. Csak a tekintete volt furcsa. Mintha önmagába nézett volna. Vissza, a test kútjába.

A szokatlan dolgok is ekkor kezdődtek.

Egy nap arra jött haza Cserik, hogy Kinga odakint sétál a zuhogó esőben. Nyugodt léptekkel körbejárja az elültetett fákat, és egyenként megérinti a törzsüket. Úgy kellett bevezetni a házba. Aztán egy hétig meg sem szólalt, durcásan szorította össze a száját, mint amikor a gyerek nem akarja meginni a langyos tejet, mert túl sok föl úszik a tetején. Később egy éjjel meg azzal ébresztette fel Cseriket, hogy nem tud elaludni, mert túl hangosan koccannak össze a fogai. Akár a kalapácsütések, magyarázta teljes átéléssel. Akkor majdnem egy hónapig nem is aludt, csak nappal, amikor a koccanások úgy-ahogy csillapodtak. Sírva kérte Cseriket, hogy valamivel, bármivel, amit csak talál a lakásban, ragassza össze az állkapcsát. Majd egy májusi délután arról kezdett mesélni, hogy pontosan tudja, mitől lesz olyan szép koronájuk a fáknak, és mitől lesznek dúsak a bokrok és cserjék. Mert mindegyik egy-egy eltemetett emberből nőtt ki. És minél nagyobb a fa, annál gonoszabb ember fekszik alatta, megannyi bevallatlan bűnnel és vétekkel, belőle sarjadnak ki, amolyan csápokként az ágak, és ha odaérinted a füled a kérgéhez, úgy lüktet, akár a szív a mellkas üregében.

Senki sem mondta ki, hogy bolond. Főként nem Kemenesék. Úgy beszéltek róla, mintha nem is lenne jelen, talán hosszabb útra utazott, egzotikus helyre, vagy csak kiugrott a henteshez, de bármikor visszajöhet. Az orvosok sem biztattak semmi jóval. Idegkimerülés, demencia, depresszió. Efféle szavak repkedtek különféle kombinációban, s azt is világossá tették, hogy amíg vér nem folyik, addig nem viszik el, addig nincs kényszerintézkedés. A vérre Irén idegesen nevetett fel, mintha valami nagyon oda nem illő viccet mondott volna az orvos, vagy valamilyen foltot fedezett volna fel hirtelen az ajándékszőnyegen, majd ott helyben szinte ünnepélyesen megígérte, hogy semmi ilyesmire nem kell számítani. Ezt ő garantálja. Meg a gének, valami ilyesmit kiabált a férjének, miután elment a doktor. Cserik ekkor hallotta utoljára kiborulni az asszonyt.

Hallani, két „l”, mert két füled van. Az anyja hangján hallja a szabályt. Évek óta csak ez a hang.

Azóta csend van. Úgy három éve. Kinga tekintete egyre mélyebbre fúrta magát a saját testébe. Már nem is kút, hanem hasadék vagy árok, méterekben alig kifejezhető. Azt sem mondta ki senki hangosan, hogy ápolóra sajnálják a pénzt, kész vagyon lenne, ha mindennap kijönne valaki, így aztán Cserik maradt vele, javítani otthon is lehet, sőt ott lehet csak igazán összpontosítani, és hát nem igaz szerelemről volt szó azon a bizonyos pisztrángos vacsorán? És hát nem olyan nagy ügy ez, üzenték a vállvonogatások és szemrebegtetések, csak arra kell vigyázni, hogy Kinga ne menjen ki az utcára, vagy ne tegyen kárt magában, ne ordítson túl hangosan a szomszédok miatt, szóval az egész legyen diszkrét, már amennyire lehet, és ha elfelejt kimenni a vécére, akkor tisztába kell tenni, megnyugtatni, hogy nincs semmi baj. Igazából csöndes és egyhangú kór ez, nem olyan veszélyes, mint a tévében. Messziről még mindig boldognak tűnnek.

Kemenesék hetente kétszer felkeresik, rutinos beszélgetések a kerítésnél, mert néha nem is jönnek be, így kicsit úgy is tűnhet, mintha váratlanul kanyarodtak volna erre. Igazából már nem is Kinga a téma, hanem a húgai. Az utánpótlás. Ezen nevetnek. Mindig ugyanúgy. Mert Erika bármikor teherbe eshet, újságolta el legutóbb is Irén, s már majdnem olyan volt az arca, mintha egy régi tenger hullámait lovagolná meg. A haját is újra festi már, szinte zörögnek a lakktól merev hajtincsek.

 

Ma is látogatós nap van. Ilyenkor Cserik kicsit összekapja a lakást, porszívózik, majd megpróbálja kiszellőztetni az ürülék és a testápolók édeskés szagát, amelyeket csak Kinga törzsére ken fel, mert a karjáról és a válláról lenyalta, főként ha figyelmetlenül vaníliásat vagy kókuszosat vett neki. Úgy dolgozik rajta, mint egy szobron a jó szemű restaurátor. Eltömíti a repedéseket, kiegészíti a letört darabokat, majd az egészet fényesre polírozza, de nem viszonyul hozzá, pillanatig sem gondolja, hogy miféle értékes darabot tart a kezében, amely máskor, egy másik időben férfiak tekintetét vonta magára. Bár néha megelevenedik, mond néhány értelmes mondatot, kérdez és a válaszokat is érti, és néha, Cserik nagy meglepetésére, vágyai is vannak, olyankor nem kertel, néha még az arckifejezése sem változik meg, egyszerűen bedugja a kezét Cserik nadrágjába, megfogja és ránt rajta kettőt, s már elégedetten tuszkolja magába a hímtagot, és onnan tudni, hogy vége, amikor vastagon felnevet, torokhangon, mintha kocsmapult mellett állna sokadik sörrel a kezében, talán így vágja a világ képébe a beteljesülést, a jelentést, hogy még él, még nem rohadt el teljesen.

A koreográfia egyébként mindig ugyanaz. Ha Irén úgy dönt, hogy bejönnek, akkor a két férfi még vált néhány szót a bejárati ajtó előtt. Leginkább a meccsekről beszélnek, mert abban nincs semmi veszélyes, nincsenek rejtett aknák, amelyekre ráléphetnek. Ez a taktika már nem megy a Barcának, mondja András ma is, és a fejét csóválja, mert Neymar helyett inkább egy rendes védősort kellett volna venni, tromfol Cserik, pont ezt mondom én is, derül fel András arca, akin csak ilyenkor simulnak ki a leterheltség mélyítette ráncok, mert a vállalkozás most nagyon fut, de a munka is jóval több, embereket kellett felvenni, és így már nem emlékszik, hogy kivel és mit csevegett, s hogy igazából magával ért egyet, mert a neymaros dolgot is ő említette két héttel ezelőtt.

Irén visszatér a terepszemléből, mindent rendben talált, majdhogynem elégedett, ezt onnan tudni, hogy nem mond semmit. Cserik elmeséli a reggeli esetet a szomszéddal és a földdel. A nő arca elsötétül, idegesen rebegteti a szempilláit. Nem bírja a konfliktusokat.

– Vigyázz vele, mert egyszer betörte a Velka Pisti orrát – mondja végül.

– Ki az a Velka Pisti? – kérdezi András.

– Jaj, istenem. Hát a Belláék sógora. A múltkor meséltem, hogy mennyire elhízott.

– Igen, igen – bólogat András, de látszik rajta, hogy továbbra sem tudja, kiről van szó. Majd, hogy végleg kihúzza magát a csávából, hozzáteszi: – A kapu kicsit nyikorog, majd hozok valamit, hogy bekenjük.

Kicsit álldogálnak még, nézik a kertet, amely egyre szebb, jól jönne egy kis eső, mondja András, mert valamivel le kell zárni a beszélgetést. Cserik tudja, hogy most meg kell várnia, amíg eltűnnek a Gólya utca sarkán, s csak azután veszi ki a postaládából a lezáratlan borítékot, benne a heti pénzzel, amely mindig jól jön.

Az eső két nap múlva meg is érkezik.

Sűrű zivatar, ferde függönyként teríti be a kertet, alig lehet átlátni rajta a szemközti ciprusokig. Dühös cseppek ostromolják a terasz köveit, puha csattanás mindegyik. Már késő kimenni a kiterített ruhákért, széttárt karokkal áznak az ingek. Kinga is az ablaknál áll, próbálja utánozni az eső hangját, de csak morgás lesz belőle, mintha engesztelhetetlenül haragudna rá. Egyre sűrűbbek a cseppek, néhány perc, és a lefolyó csöve kirepíti a dugaszt, mert nem bírja elvezetni a vizet. Talán a pincében is szivattyúzni kell majd. Cserik most is elképzeli, hogy mi lenne, ha mint egy nagy kád, megtelne a kert, az utca. Ha ellepné őket az özönvíz. Egy ideig kapálóznának talán, próbálnának felmászni az úszó ajtókra, de aztán úgysem maradna más választás: fel kellene feküdni a lassan elnyugvó víz felszínére. Várni, hogy eljöjjön a pillanat, amikor a tudat eloldozza magát a testtől, a héjtól, a buroktól, amely oly ügyetlenül védte addig. S talán ez lenne az igazi, az akkor már fölfoghatatlan szabadság. A halállal egyenértékű lebegés, amely után Kinga is morog a maga nyelvén már jó ideje.

 

Szombaton kiabálásra ébrednek. Könnyű felismerni a kárpitos dühtől rekedt hangját. Cserik alig lép ki a kertbe, máris látja, mi a baj. A fennsík széléről vált le egy nagyobb, átázott darab föld, és megindult a kerítés középső oszlopa felé, az pedig már nem bírta el ezt a semmi súlyt, és kidőlt. Ha nem lenne ott a kárpitos háza, most vízszintesen feküdne a földön. Így viszont a rozsdás drótháló összekente a ki tudja, mikor vakolt falat is.

A kárpitos már messziről ordít:

– Látja, erről beszéltem. De maga szarik az egészre! Csak a más kárából ért.

– Már el volt korhadva az egész – mondja tárgyilagosan Cserik, és meg is mutatja az oszlop törött részénél a sötétbarna foltot.

– Még magának áll feljebb? Idebaszta a földet, és még maga beszél?!

– Adjak pénzt?

– Nekem ne adjon semmit, majd maga megcsinálja. A két szép kezével. Vesz a boltban hálót, és felhúzza! És festeni sem én fogok, hogy bassza rá az eget!

– Akkor egy kicsit várnia kell.

– Mert a cigánymunkához sok idő kell, mi? De hát nem is csodálkozom! Már akkor láttam, amikor idetolták a képüket.

Cserik nyel egyet, aztán nyugodtan, rezzenéstelenül:

– Cigány volt a maga anyja.

 Aztán már megy is be a házba. A kárpitos pár másodpercre elhallgat, mintha fel kellene dolgoznia a mondatot.

– Mit mondtál, te fasz?! Gyere vissza, és ismételd el! Gyere vissza, te hülyegyerek, és mondd a pofámba. Hiába futsz el, egyszer úgyis elkaplak. Letépem a kretén pofádat!! Érted?!

Rázza a kerítést, de nem tud átjönni. A kidőlt oszlopok ferde dárdákként meredeznek, és a szögesdrót rögtön a bokájára tekeredne, ha megpróbálna átvágni a tákolmányon.

Cserik aznap már nem megy ki a kertbe. Bent dolgozik. Mosás, mosogatás, teregetés. Befejez és lead egy régi munkát. A vasalást hétfőre hagyja. Már nem igazán érdekli, ha gyűrött ruhában látják. Igazából már az esti partira készül. Minden hónapban elmegy egyszer a barátaival kártyázni. Pestre. Minél messzebb. Ez a kimenője. Olyankor bepelenkázza Kingát, és valamilyen csellel bead neki egy altatót. De olyan is volt már, hogy kikötötte az ágyhoz. Akkor nincs meglepetés reggel. Néha napokig kék a csuklója. Kemeneséknek erről nem kell tudniuk.

Darab olvadt csokiba nyomja az altatót. Ez mindig bejön. Szépen elrendezi az ágyon a magatehetetlen testet. Kezek a törzs mellett, állig betakarva. A paplan sima, mintha az is a szobor része lenne. Reggelig meg se mozdul. Erős a gyógyszer.

Autóba ül, elhajt.

A Poklosi úton már égnek az útszéli lámpák. Katonás gyertyák a szülinapi tortán. Képzeletben elfújja, és kíván valamit. Mire odaér, már el is felejti. Lebeg a város színén.

Szinte pirkad, mire hazaér. Ezt a csendet szereti a legjobban. Szinte be lehet lélegezni. Az ajtón valami vizes folt. Négy pálcika. Mintha négy ujj lenne. Sötéten csillog. Odabent illetlen szag. Vastagabb, erjedtebb, mint amit megszokott. Délig kell majd szellőztetni, fut át a fején. Egymás után nyílnak az ajtók. Sós pára a fürdő felől, mintha strandról behozott törülköző száradna valamelyik fogason. Serge vagy az ő lépteit rajzolja ki a homok? Aztán a hálóban már látja a tengert. Nyugodt és csöndes. Hullámok nélkül. Igazából egy tóra hasonlít. Mérhetetlenül mély. A szőnyeg nem tudta még fölszívni. A paplan sem. Kinga fejénél a forrás. Nincsenek vonásai. Nincs tekintete. Furcsa pép, kimondhatatlan színekkel.

A mentőket már nincs miért hívni. Ide rendőrség kell. Helyszínelők. Ahogy a tévében látta.

Vajon szirénázva jönnek ki?

Valami éles tárgy, mondják órákkal később. Nagy erővel. Szinte nem is nézte, hogy mit üt. Az ágy széle fölszántva, kicsit oldalra is dőlt. Faforgácsok a vérben. Nyolcszor, kilencszer, talán tízszer is lecsapott. Voltak ellenségei? Tartozások? Szerető vagy rossz szomszéd?

Erre már bólint Cserik. Hogy igen. Talán az van.

Forró a nyom. És nem is hűl ki. A kárpitost álmából verik föl. Összeragadt szemmel nézi őket az ajtóban. Nem is kérdez sokat. Bemennek. A falhoz támasztva ott a fejsze. Összeragadt hajtincs az élén. Nem is akarta elrejteni. Vagy legalább lemosni. Minek húzni az időt?

Irén arcáról lecsúsznak a vonások, a homloka az orra alatt, szeme vörösen és duzzadtan fénylik a szája helyén. András mellette toporog, nem tudja, hogy mit csináljon a kezével, elkapták már, kérdezi sokadjára. A hangja is tétova, s mintha nem is várna választ. A mentősök végül beadnak Irénnek egy injekciót, hogy helyreálljon az arca. Ismeretlenek csitítják. Mások úgy néznek rá, mintha ő lenne a hulla. Mert már talpon az egész utca. Az alsó végéből is jöttek, a kordonon túl sorakoznak. Egy embernél fényképezőgépet is látni, de még nem merte levenni a lencséről a fekete tokot. Cseriktől is megkérdik, hogy szüksége van-e nyugtatóra. Csak ingatja a fejét.

Reggel kilencre már több neve is van a kárpitosnak. Őrült. Mészáros. Szörny. Ez utóbbi terjed el a leggyorsabban. Biztos meg is erőszakolta, mondja valaki. Az ilyenek mind olyanok. Valószínű, hogy fojtogatta, csak azután nyírta ki. Már ilyen volt a cigány anyja is. Semmirekellő kurva.

Nincs már súlya semminek.

A szörny a rendőrautóban gubbaszt hátrabilincselt kézzel. Gubbaszt, dupla mássalhangzó. Sokan elfelejtik. Cserik szinte nyugodtan nézi az ablakon át. Milyen könnyű, gondolja. Mint egy növény. Ha időben metszed, arra nő, amerre akarod. Úgy fejlődik. Aztán csak öntözni, öntözni. Elég odadobni néhány lapát földet. Nekidőlni a kerítésnek hajnalban, ameddig nem reccsen. Kimondani a megfelelő mondatot. Aztán csak várni az új hajtást.

De Cserik itt lesz holnap is. Feltakarít, mert másnak nem lesz hozzá gyomra. Addig marad, amíg akar, mondja majd András két hónap múlva. Nem is mondhat nagyon mást. Senki sem akarja átlépni a küszöböt. Ide, soha. Az ingatlanos is félárat mondott, de erről nem kell tudnia Péternek. Mert már így hívják: Péter.

Mi volt a tegnapi meccs eredménye, kérdi még Cserik. Négyet nyeltek be, válaszolja szomorúan. De hát ez van, ha nem vesznek rendes védőket.