A Rózsafüzér Királynője, avagy egy utazó napjai

Solymosi Bálint  vers, 2014, 57. évfolyam, 9. szám, 941. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

A Rózsafüzér Királynője

avagy egy utazó napjai

 

 

[Baščaršija, Szarajevó, BIH]

Így élek csak Neked, galambászok engedik el egy hajnali

restaurant terített asztalain állva a legszebb kilátást.

A mélybe rejtőzve álomkatonák visszanyert és elhagyott

eredetű szíve vállalja a zúduló kockázatot. Többek közt

azt, hogy nem fedezzük föl őket se most, se később,

majd az úgynevezett közösre hangolt ébredés után,

saját árnyékunkba húzódva a Ferenc Ferdinánd hintója elé

fogott lovak veszett, tajtékzó megbokrosodását látva sem.

Nem, az utazó valószínűleg már fel nem ébreszthető efféle

képekkel – megbokrosodott lovak, ostromgyűrű, égő város

és így tovább (írom föl jegyzetfüzetembe). Az ostromgyűrű

az itteniek örök eljegyzését jelenti az elmozdíthatatlannal;

hanem az ideérkezők, amikor visszatekintenek, amiként

most az utazó, azt láthatják – minden elmozdítható…!

 

[Poljana kneza Trpimira, Split, HR]

Az utazó fehér pormaradványokkal tenyerén és ujjai közt

ül a laptopja fölé görnyedve; „amit művelek – élettorna”,

írja a Rózsafüzér Királynőjének ajánlva, mást már nem

tehet. Az emberek gyakran attól tartanak, hogy a végtelen

örömérzet majd a bajt hozza…, ez egyéjszakás kaland,

így mondja. Viszont az, ha valaki (mint például az utazó,

írom föl jegyzetfüzetembe) úgy véli, örömét lelendő

létrehozza bajait, az nem egyéjszakás kaland. Élj csöndesen,

szólítja fel magát, ha már csak betegségeid és baleseteid

éltetnek, élj csöndesen, mint ahogy a kitaposott ösvények

vagy az épített utak találkoznak. Az imént bukott meg

felfelé tartva a butiksorról, lapos, színes sátortetők

alatt turisztikai spamcuccok, strandmálhák kellékei és

piros-fehér kockás meg kék futballmezek tömege (Modrić,

Rakitić!) Mit kihagyások nélkül szem előtt kell tartania,

gondolja, az a város szíve idegenek felé fordulása, mint

ahogy az ő szívének másodpercről másodpercre számba kell

vennie tévedéseit. Már ott a betonteknő fölött nyugtatná

magát egy padon a hársfák árnyékában, mindegyre

túlforrósítja a Mediterráneum…! Amorf, változó formájú

test az utazóé, amelynek elpárolgó anyaga az öböl elpárolgó

anyaga; majd mielőtt elporlad keze…, „elérhetetlennek tűnik

ennek teljessége”, írja a Rózsafüzér Királynőjének.

 

[Krki híd, Omišalj, HR]

A legmegfelelőbb hely a kezdethez egy találomra felütött

könyv (vagy mindjárt itt kéznél ez a füzet) volna,

annak adott oldalán láthatnánk, mi lehet. Azt azonban

nem árt tudni, gondolja az utazó, hogy úgy fest, az utóbbi

időben a látomások több hasznot hoznak, akinek van

egy kis realitásérzéke, ahogy mondják, az nem foglalkozik

többé a valósággal, semmi hozadék, értéktelen, és ami

értéktelen, arra szükségtelen ráismerni. Ízlik a nagylábujjam,

mondja az utazó a Rózsafüzér Királynőjének, holott,

mutatja, nem éri már el szájával, nyelvével, mint valaha,

fiatalemberként. Mindez a Krki hidat látva ötlött fel benne,

izgatja ennek a hídnak a valósága, túl az adatokon; a két

nyílású felsőpályás vasbeton ívhíd 1430 méter hosszúságú,

középütt Szent Márk szigete. Mit akar ez a szél? Az utazó

a fogai közé szorítja a bórától rezegő csikket, mit akar

a Rózsafüzér Királynője a kezeitől? Amikor sikerült kezei

segítségével (írom föl jegyzetfüzetembe) a szájához emelni

a nagylábujját és azon nyomban ráharapnia, olyan érzése

támadt, mintha belekerülne valamibe. Valami valóságosba,

bagolyköpet vagy ilyesmi. Ilyesmi itt Omišalj kikötőjét

elérve is, mindazonáltal az első csóktól zártabb világ ez,

gondolja, inkább olyan, mint egy aranynyalábban. Ez itt

mézszerűen teáskanálra forduló, csorduló, gabalyodó

valami, de nem tapintható, nem ragadható meg, csak ha

belepusztulsz. Akkor a kezdet árnyékát fogja közre, és már

egyáltalán nem is emlékeztet aranyra. Mit akarhat ez a test?

 

[Viale Miramare, Trieszt, I]

Itt a széltől vesszük át azt a tudattalan, őrjítő keresgélést,

mit tépjünk szét, verjünk le, döntsünk meg…; rongáljunk

vagy hagyjuk a fenébe, agyunk halcsontfésűje

itt egyszerre ilyenné teheti az embert, így véli az utazó –

mindenesetre eloszlatja a szem eredeti homályát.

A gyöngéd szemlézésnek, legyen bármint katasztrofális,

vége. Ahogy határtalanságunk, part- és párttalanságunk

(amilyenek valójában soha nem is voltunk) átveszi, kitömött

állatként, életünk terének nyílt történelme. Az utazó rózsára

napsütött, gyönyörű női lábakat és nyakszirteket lát,

a Rózsafüzér Királynője kegyetlen jelenlétének ígéreteit,

gyerekek kegyetlenségének jelenlétét mindebben a túlélői

sterilitásban, amelyet a tiszta önérdekből elkövetett tettek

és a pénzek mosnak forrásvidékké, hová aztán a fiúk, lányok,

anyák, apák úgy járnak el, hogy megint és újra rátalálva

megállapíthassák, „itt semmi nincs”. Innen nézvést,

gondolja az utazó, miért is volna csöppet is érdekfeszítő

a kérdés, „honnan jöttünk”. Madarak miriádnyi szeme,

halak miriádnyi szeme tűnik el az utolsó felfénylésükkel ezen

az énektől és tengertől mentes partszakaszon, hol az utazó

szájtátva nézi a századok tébolyító, mesebeli lelketlenségét.