Nincs unalmasabb a tegnapi újságnál – tartja a mondás, amit rögtön érdemes némileg pontosítanunk, hiszen lehet, hogy normális ember így gondolkodik, a kritikus viszont egész biztosan nem ebbe a kategóriába tartozik. Keresztesi József tavaly megjelent kritika- és esszégyűjteménye, az Anabázis legalábbis erről, épp az (irodalmi) félmúlt dokumentálásának igényéről árulkodik. Mintha egy öt évvel ezelőtti folyóiratszám kritikarovatát lapozgatnánk: a cikkekben vizsgált művek jellemzően 2008 és 2010 között jelentek meg, közülük pedig nem egyről az azóta eltelt viszonylag rövid idő alatt jóformán meg is feledkezett a szélesebb közvélemény. S ha mindez nem volna elég, a recenzált kötetek között is csak némi nagyvonalúsággal fedezhetünk fel komolyabban számításba vehető kapcsolódási pontokat. Mi ösztönözhette a szerzőt mégis arra, hogy mindezek ellenére – amennyire a műfaj lehetővé teszi – egységes szerkezetbe rendezze az utóbbi években publikált, kortárs irodalommal foglalkozó írásait? Árulkodó lehet az előszóban külön megemlített recenzió Vilém Flusser Az írás – Van-e jövője az írásnak? című kötetéről, amely – az Anabázis végére illesztett mutató tanúsága szerint – először a BUKSZ 1998. nyári számában jelent meg. „A kötet utolsó szövege némiképp kilóg a válogatásból. Ez a régi, 1998-as kritika volt az első írásom, amely országos terjesztésű lapban jelent meg. Úgy gondoltam, talán megfelelő helyet talál itt, e gyűjtemény végén, egyrészt a témájánál fogva, másrészt pedig személyes vonatkozások miatt. A kötetet ugyanis, amelyről a recenzióm szól, nagyszerű tanárom, a közelmúltban elhunyt Kisbali László kínálta föl bírálatra annak idején, és ő volt a szövegem első olvasója is.” (10.) Keresztesi tehát élete első – a kötet legtöbb darabjánál jó tíz évvel korábban publikált, ráadásul a többivel ellentétben nem kortárs szépirodalmi művet vizsgáló – írását is felvette a gyűjteménybe, amit önmagában jelentékeny gesztusként értékelhetünk. A Kisbali emléke előtti tisztelgés mellett ugyanis valamiféle számvetésre való törekvés is kiérezhető az írás újraközléséből: számvetésre, méghozzá a kritikaírás, egyáltalán az írás mint olyan jelentőségével való szembenézésre. Könyvében Flusser az írott kultúra bukása és a digitális kultúra rövidesen bekövetkező eljövetele mellett érvel, ami a recenzens számára nem tűnik magától értetődő alternatívának: „Amíg egy kultúra bukása mellett úgy érvelek, mint az adott kultúra része, a dolog természeténél fogva életben tartom azt. […] A történelem beteljesedését prófétáló ember sírhat ugyan a tovatűnő történeti korszak fölött, ám ennek a sírásnak képtelen lesz hiteles módon értelmet adni: az abszurdot abszurddal tetézi.” (180–181.) Ezt az optimista álláspontot, úgy tetszik, ma is tartja Keresztesi, ami a Flusser jóslata óta eltelt évek történéseit tekintve igencsak hősies – noha némi donquijotizmustól sem mentes – következetességre vall. Az esszé legszebb hagyományai juthatnak eszünkbe, amennyiben személyes motiváció látszik meghúzódni a kötet szerkesztési elve mögött, amellyel egyszersmind egy szakma – vagy nevezzük bárminek is azon egyének összességét, akik valamiért kritikaírásra adják a fejüket – kortárs jelentőségével kapcsolatban is fontos kérdéseket fogalmaz meg. Az Anabázis egy letűnőben lévő műfaj melletti védőbeszédként, a megváltozott szellemi térben elfoglalandó hely keresésének dokumentumaként is olvasható.

Mindjárt erről az útkeresésről tanúskodik a kötet tulajdonképpeni (a bevezetés után következő) nyitószövege, amely első ránézésre afféle 21. századi kritikusi ars poeticának, a helyzetet felmérő és a lehetőségeket számba vevő használati útmutatónak tűnik. A 2007-es JAK Tanulmányi Napokon elhangzott, Szerintem a kritika című előadás elsősorban Keresztesi saját kritikusi ethoszának megértéséhez, a kötet további írásaihoz tehető sorvezetőként hasznos, de – bár nem ez adja a szöveg vezérszólamát – a mai értekező próza egyik legnagyobb problémájáról, az olvasóközönség bajos behatárolhatóságáról (tulajdonképpen: hiányáról) is esik benne néhány szó. Úgy sejtem, ez utóbbi kulcskérdés a kortárs irodalomról való beszéd közeljövőbeli alakulásának szempontjából: alkalmanként publikáló kritikusként magam is egyre inkább szembesülök azzal a Keresztesi által megfogalmazott általános problémával, hogy írás közben nem mindig tudni, kinek is címezhetnénk mondandónkat. „[A] kritikusnak, amikor írásba fog, újra és újra, minden egyes alkalommal azt is el kell döntenie, hogy kihez kíván szólni. A bölcsészszakmához? Esetleg tágabb körökhöz? A folyóirat vagy a hetilap olvasóihoz? A csajokhoz, mint az esszéíró Farkas Zsolt vagy az esszéíró David Hume?” (14.) A kritikus megszólalásait a szerző szerint tehát minden esetben „döntéskényszer” előzi meg, a kötelező választás azonban – számomra legalábbis úgy tűnik – nem kizárólag egyéni elhatározás kérdése, ahogy azt Keresztesi állítja. Azt hiszem, a kritikus által megtalálandó nyelv nem elsősorban elméleti felkészültség, a mű világába való belehelyezkedés vagy bármiféle szorosan vett „szakmai” tényező, hanem a befogadó iránti empátia kérdése kellene, hogy legyen – amit viszont a „Művelt Olvasóközönségről” (Keresztesi kifejezése) való tudásunk korlátozottsága miatt nem mindig tudunk érvényesíteni. A napi- és hetilapkritika helyzete viszonylag egyszerűen átlátható: a piaci felmérések alapján hozzávetőlegesen pontos képünk van az ilyen típusú orgánumok egyre csökkenő, de elhivatott olvasóközönségéről, amelynek tagjai nagyrészt kulturális ajánlókként tekintenek a lapokban közölt (jellemzően) rövid recenziókra. A kritikus itt egyfajta szűrőfunkcióval rendelkezik, akinek a javaslattétel az elsődleges feladata: mondja meg, érdemesnek tartja-e az adott terméket (könyvet, színházi előadást, filmet stb.) arra, hogy a lap feltételezhető ideális olvasója súlyos ezreseket adjon ki érte. Az irodalmi folyóiratokban közölt hosszabb, elemző recenzió – amelyet egyébként Keresztesi is igen magas szinten művel, és az Anabázis szövegeinek nagy része is ehhez az altípushoz tartozik – státusza ehhez képest erősen billegni látszik: nem a piacról élő periodikákról lévén szó, az (egyébként szintén vészesen csökkenő) példányszámok nem igazítanak el bennünket abban a tekintetben, hogy vajon kihez jutnak el az ezekben olvasható írások. Az adott laphoz kötődő térség vagy intézmény kultúrafogyasztó kisebbségéhez? A megyei, városi és iskolai könyvtárak látogatóihoz?  Vagy csakis a szakma néhány száz, újdonságok iránt érdeklődő képviselőjéhez? A magam részéről arra gyanakszom, hogy leginkább sajnos az utóbb említett tényállás a jellemző, persze erről nincsenek pontos információim – ahogy egyébként valószínűleg senkinek sincsenek. Alapvető olvasásszociológiai kutatások hiányoznak e kérdés megválaszolásához, amelyek a Keresztesi által említett „döntéskényszer” helyzetét is eltérő kontextusba helyeznék – ami még akkor is üdvös lenne, ha nem biztos, hogy örülnénk a felmérések eredményeinek. Amíg viszont ezek váratnak magukra, nem marad más választásunk, mint a magunk irodalom- és kritikaolvasói preferenciáit applikálnunk a saját munkánkra.

Ahogy teszi azt Keresztesi is, amikor a műkritikusi szerep kapcsán az „előzékeny elitizmus” mellett tör lándzsát – szerintem némiképp önmagának ellentmondva. Az az állítás ugyanis, hogy „olvasóként messze nem egy-egy kötet éppen virágba bomló recepciótörténetére vagyok kíváncsi, amikor kinyitom az adott lapot, hanem néhány konkrét ember konkrét véleményére” (11.), nem igazán áll összhangban azzal a néhány oldallal későbbi kijelentéssel, mely szerint „ha a fenti vonások [ti. „számos tapasztalaton átszűrt, sajátos ízlés, a tárgyhoz fűződő szenvedélyes érdeklődés, sajátos értekezői- vagy esszényelv, illetve esetenként személyes bátorság”] nagyjából együttállnak, akkor teljesen mindegy, hogy egy vezető irodalmi folyóirat hasábjain vagy egy blogbejegyzésben található-e az adott írás.” (15.) Elsősorban a vizsgált művek recepciójával való folyamatos kapcsolatkeresés árulkodik Keresztesi „előzékeny elitizmusáról”, ami jól mutatja a szerző eltérő vélemények iránti nyitottságát. Ellenben jól érzékelhető azon kritikusok és orgánumok köre, akiknek/amelyeknek az ítélete fontos számára: ez egyrészt valóban közelebb engedi az olvasóhoz a szerző saját ízlésvilágát, másrészt viszont elhatárolódást mutat az általa mérvadónak tartott kritikusok körén kívül esők véleményétől, amit nem minden esetben tartok helyes hozzáállásnak. Persze egyáltalán nem arról van szó, hogy Keresztesi kritikái afféle előzmény- és véleményösszesítő művek volnának, hiszen általánosan elmondható róluk, hogy hivatkozásaik minden esetben a szerző szubjektív nézőpontjának árnyalása végett kapnak bennük helyet (a kötetben az egyetlen kivétel talán a Péterfy Gergely Halál Budán című regényéről írott cikk, amely szerintem túlzásba viszi a vizsgált mű recepciótörténetének taglalását).

Az „előzékeny elitizmus” mellett a „vidám eklektika” Keresztesi kritikusi ars poeticájának másik központi fogalma, amely voltaképpen összefügg az előbb említett kategóriával, hiszen az elérhető vélemények közötti szabad szelektálás is valamiféle szertelenséget feltételez. Ha úgy tetszik, eklektikát, méghozzá abban a felszabadító értelemben, hogy a művészeti alkotásról véleményt mondó recenzensnek nem kell, sőt nem szabad egységes szempontrendszer szerint dolgoznia. Így a részrehajlás, indokolt esetben a következetlenség is megbocsátható neki, amennyiben észérvekkel alá képes támasztani, miért alkalmaz eltérő mércét egyik vagy másik mű vizsgálatakor. „A kritikus ne legyen akár igazságos se: szenvedély ügyeiben, szerelmi dolgokban ugyan miféle igazságosságot követelhetnénk meg? Méltányosságra törekedjék, ne igazságosságra, e méltányosság kereteit pedig mindig az adott olvasmányélmény szabja meg.” (13.) Ez a fajta fesztelenség, a kötelező körök le nem futása, a rutinszerű frázisok könnyed kerülése jellemző az Anabázis legtöbb darabjára: a szövegek olvastán így nemcsak az épp terítéken lévő műről, hanem az azzal személyes viszonyba lépő recenzens észjárásáról is sok mindent megtudhatunk. Ez utóbbit – és a fent vázolt kritikusi szerepnek való megfelelés problematikusságát – remekül fejezi ki a kötetcím, amely az azonos című (Bereményi Géza Cseh Tamás-dalairól szóló) kritika egyik fontos észrevételét vetíti Keresztesi közelmúltbeli elemzői tevékenységének egészére. Ahogy az Anabaszisz című Cseh–Bereményi-dal kapcsán olvashatjuk: „Ilyenformán maga a tudósítás erről a világról, maga a jeladás válik központi gesztussá, az anabaszisz, a nagy kitartást igénylő visszavonulás bátorsága.” (27.) A visszavonulás motívuma leginkább Keresztesi visszafogott hangján, ráérős szemlélődésén figyelhető meg, amellyel általában tárgyához közelít. Esszéisztikus nyelvezete, az „elbeszélés nehézségeit” (vagyis az adott műről való beszéd nehézségeit) rendre tematizáló kiszólásai – bár voltaképpen magukban hordozzák az értékelés mozzanatát is – nem egy írói és egy értelmezői világ konfrontációjaként, hanem épp ellenkezőleg: összhangba kerüléseként képezi le az irodalomolvasás folyamatát. Remekül megmutatkozik ez a Borbély Szilárd két kötetéről, az Árnyképrajzolóról és az Egy gyilkosság mellékszálairól írt szöveg felütésében, a Térey János Protokolljáról alkotott egyéni olvasat élményszámba menő végigvezetésében, Rosmer János és Kiss Tibor Noé köteteinek érzékeny elemzésében, amelyek a másság színrevitelének irodalmi megnyilvánulásait tárgyalják – és a sort még hosszan folytathatnám. Keresztesi „előzékeny” hozzáállásának lényegéhez tartozik, hogy – ahogy Beck András is rámutat a könyv fülszövegében – sosem magasztalja vagy döngöli földbe a bemutatott regényt vagy verseskötetet, hanem annak logikája mentén, „az adott szöveghez hozzásimulva” teszi fel kérdéseit, fogalmazza meg észrevételeit. Azt hiszem, ebből a módszerből következik az is, hogy a lényegre törő érvelést, rövid véleménykifejtést igénylő zsurnálkritika kevésbé áll jól Keresztesinek: a kötetbe felvett rövidebb írások számomra azt bizonyítják, hogy az elmélyült vizsgálódásnak az a foka, amely a szerző hosszabb szövegeiben megmutatkozik, a helytakarékos kisrecenzió esetében nem mindig alkalmazható. Ezek a cikkek (például a Grecsó Krisztián Tánciskolájáról, Kovács András Ferenc versgyűjteményéről vagy Cormac McCarthy regényeiről szólók) szerintem inkább az elért karakterkorlátnál elharapott és egy értékelő bekezdéssel (például „A Sötét tus, néma tinta megjelenése a jelenkori magyar költészet fontos pillanata” [110.], vagy „Tóth Krisztina új könyve erős és egységes kötet, kitűnő versekkel. Tessék elolvasni.” [107.]) gyorsan lezárt nagyrecenziók benyomását keltik.

Keresztesi igazi műfaja a szépirodalmi igénnyel írt, esszébe hajló hosszú elemzés: irigylésre méltó könnyedséggel és éleslátással képes tárgyát minden irányból körüljárni, az őt érdeklő irodalmi művek személyes ügyként való kezelését pedig ugyancsak (szinte) egyedülálló tulajdonságának gondolom. Elsősorban ezekről az erényekről, rajtuk keresztül pedig egy kritikusi pálya kiteljesedéséről adnak számot az Anabázis érdekesen egymásba érő szövegei.  Annak ellenére ugyanis, hogy a kötetbe felvett kritikák között első pillantásra nem észlelhetők különösebben erős kapcsolódási pontok, az írások frappánsan meghatározott sorrendje mégis kirajzol valamiféle lineáris motívumláncot. Az Anabázisban minden, egymással szomszédos helyre illesztett szöveg között felfedezhető valamilyen apró – olykor csak egy visszatérő tematikai elemben vagy ismerős szempontban tetten érhető – hasonlóság. Izgalmas, leginkább a szóláncra emlékeztető játékban vehet részt az olvasó, ha figyelni kezdi ezeket az elejtett jelzéseket: úgy jutunk el az első, Németh Gábor A tejszínről című könyvéről szóló kritikától a zárószövegig, a Flusser fent már említett művéről írt recenzióig, hogy az olvasás során egyetlen tematikai ugrás sem tűnik indokolatlannak. Az Anabázis ezért nemcsak célirányosan (egy-egy szöveget kiragadva) olvasható, hanem afféle esszéfüzérként is, amely az irodalomkritika mint személyes ügy létjogosultsága mellett emel szót – még akkor is, ha a körülmények nem látszanak kedvezni ennek a felfogásnak.