„Le tudná rajzolni, amit írt?”

„Szűk folyosó-utcák, várfal, magas házfalak, ablak alig. Metafizikus útvesztő, megkeresztelt labirintus. A bizalmatlan Szeretet sündisznóállása. Az Úr Sing-Singje.” Mészöly Miklós írja a fenti pár sort Toledóról noteszjegyzeteiben. Úgy, ahogyan egy író szeme látja a várost. Az írói pillantás szöveggé alakul.

Az olvasó elolvassa Mészöly sorait, és, ha nem is járt ott, belül mégis látja a várost, képzeletében „átfordítja” a szöveget, belső képpé transzformálja. Az így keletkező képzet már több, mint Toledo: Mészöly Toledo-élménye, az olvasó Toledo-élménye (ha már járt ott) és az olvasó Mészöly-élménye Toledóról. Az emberi gondolkodás belső képek közegében zajlik, nem csak szónyelvi formában. A képzetek fölényben vannak a szavakhoz képest, mivel valamennyire maguk is példái, esetei annak a fogalomnak, amelyet tudatunk elé idéznek. A szöveget olvasva Toledo kapcsán eszünkbe juthat a kereszténység kultúrája, Cervantes, a Don Quijote, El Greco és festményei is megjelenhetnek lelki szemeink előtt, de az időjárás vagy a napfényes nyár is eszünkbe juthat akár. E pár mondat alapján is világos, hogy Toledo – egy irodalmi műben megjelenő helyként – nem egyszerű topográfiai kérdés. Nemcsak a valóságból ismert város Spanyolországban a Tajo folyó partján, hanem az a fiktív város és szemantikai tér, amit az író teremtett meg szavaival: a szűkösség, a zártság, a labirintus, a kereszténység tere.

Az olvasó, ha irodalmár, másra is rákérdez. Miért éppen így látja a várost az író? Mi a szándéka Mészölynek ezekkel a mondatokkal? Ha regényben olvassa e sorokat, rákérdezhet a téralakzatokra, a nyelvileg, képzetszerűen születő térjelenségekre. Az olvasó, ha építész, eszébe juthat e pár sorról Toledo, a keresztény, arab és zsidó kultúra találkozásának egyedülálló építészeti helyszíne, maga előtt láthatja a katedrálist, vagy a Narciso Clavería y de Palacios építész tervei alapján neo-mudéjar stílusban épült vasútállomást, de megjelenhet előtte a város térképe, a különböző korokban épült városrészek térbeli elhelyezkedése is. És mi történik, ha egy irodalmár és egy építész egyszerre, egymással dialogizálva, egymásra reflektálva fogalmazza meg gondolatait írók által elképzelt terekről?

Az eredmény egy olyan kreatív, hálószerű struktúrájú könyv, mint a Kettős vakolás. Hiszen szerzői – Bazsányi Sándor irodalmár és Wesselényi-Garay Andor építész – arra vállalkoztak, hogy egyszerre írnak az általuk kiválasztott irodalmi szövegekben megjelenő épített terek értelmezési lehetőségeiről az irodalomtudomány és az építészet szemszögéből. Építészet és irodalom ókorig visszanyúló kapcsolatát értelmezik újra, egymással írásban beszélgetve, dialogikus formában. Struktúrája ennek megfelelően a párbeszéd jegyeit viseli magán, illetve arra játszik rá: a kiválasztott és a könyvben meg is jelenő tizennégy irodalmi szövegrész mindegyikét a két szerző egy-egy tanulmánya követi. Értelmeznek, lehetséges olvasatokat adnak, vitáznak, magyaráznak a művek kapcsán: ha Bazsányi Sándor a Mészöly Filmjében feltűnő terek szerepéről ír, Wesselényi-Garay Andor az építész szemével kommentálva-kiegészítve lábjegyzetel, „szól hozzá” az irodalmár olvasatához. Ha Wesselényi-Garay Andor a két főszereplő „Csaba utcai Odüsszeiájáról” ír, és magyarázza a Mészöly által behatárolt térből kimaradó építészeti alkotásokat és valódi épített tereket, azok szociális funkciójával együtt, akkor Bazsányi Sándor lábjegyzeteiben fűzi tovább az építész megjegyzéseit. Így alakul ki az olvasóban az a kép, amely a könyv sajátos, egyedi architektúráját adja. Talán így keresztelnénk el a műfajt: egy párbeszéd stílusát imitáló scriptum, mely tizennégyszer három szöveget játszik egymásba, az Internet szerteágazó, de távoli összefüggéseket is egybekapcsolni képes szövegalkotói világát is megidézve. Erre a módszerre utal a cím is: egy adott textúrára kétszer „vakolnak rá”, létrehozva a saját olvasatukat, de ezzel a módszerrel megalkotnak egy újat, egy közöset is, ami az olvasó képzeletében egyesül. A könyv struktúrája mégis laza marad, tematikus láncot alkot, egy-egy adott primerszöveg többirányú megközelítésére ad lehetőséget. A szépirodalmi műrészletek így anyagszerű közelségbe kerülnek az olvasóhoz. Ahogy a szerzők maguk is írják: „a két terület tényleges kapcsolódásainak lehetséges térképe a könyv” (15).

A kötet központi témája a térhez kapcsolódó látvány(ok), a térpoétikai és architekturális párbeszédből kibontakozó olvasat(ok) szerepe és közvetíthetősége az irodalmi műben. Michel Foucault szerint jelenünk a tér kora: „Az egyidejűség, mellérendeltség, a közel és a távol, a jobbra és a balra, a szétszóródás korát éljük.”^[1] A kultúratudományok térbeli fordulata a tér kategóriáját kínálja a világ jelenségeinek megtapasztalásához, értelmezéséhez. A térre irányuló általános kutatások megmutatták, hogy a tér, amiben élünk, de az író által alkotott fiktív tér sem üres entitás, nem háttérdíszlet, nem is az események kerete. „A tér, a térbeliség fogalmának foucault-i felvetése egyes geográfusokat arra indított, hogy a »térbeli fordulat« (spatial turn) szükségességét kezdjék el hangoztatni mindazon tudományokban, ahol a tér – kutatási tárgyként vagy szemléleti előfeltevés gyanánt – így vagy úgy szerepet játszik.^[2] A téri fordulat azt sugallja, hogy a dolgok térbeli létezése került a megismerés fókuszába, a tér a dolgokról való beszéd szemléleti rendezőelvévé vált. És valóban, a posztmodern térbeli fordulat előtt soha nem élvezett a tér analitikus fogalomként elsőbbséget az időbeliséggel azonosnak vett történeti (vagyis a genetikai) szemlélettel szemben. Gaston Bachelard^[3] (a téri fordulat társadalomtudományi elterjedése sokat köszönhet az ő topoanalízisének) szintén hangsúlyozza, hogy a múltra vonatkozó emlékezet alapvetően térbeli, nem pedig időbeli természetű. Az emlékezet nem emlékezhet időbeli folyamatokra, csakis azoknak térbeli rögzüléseire. Karl Schlögel a történettudományok felől közelítve a tér kérdéséhez állapítja meg, hogy az emberiség története a tér kezelésére, uralására irányuló folytonos erőfeszítés.^[4]

A Kettős vakolás analíziseiből kiderül, hogy a szerzők által kiválasztott szövegrészletekben a térbeliség a konstrukció, a szöveg megépítettsége szempontjából jelentős szerephez jut. E terekbe sűrűsödik bele és e terekből olvasható ki az idő. Ugyanakkor egy-egy adott épület jelen idejű térbelisége és a leírás időbeli linearitása közötti ellentmondásra is felhívják az olvasó figyelmét. Az elemzett művekben a tér differenciált, jelentéskonstituáló viszonyrendszerként működik. A kettős, egymásba játszó szöveg-, illetve térolvasatok (Bazsányi kontra/és/vagy Wesselényi-Garay) nemcsak az adott mű fiktív térképzésének poétikai hátterére világítanak rá, hanem megmutatják az adott tér társadalmi, szociális, politikai, korhoz kötött valóságát és a kettő (fikció-valóság) egymáshoz való korrelatív viszonyát. A szerzők a művekben szereplő térleíró alakzatokat vizsgálják poétikai és architekturális szempontok figyelembevételével: az épített tér, a képi látásmód jelentőségét és következményeit, a szövegkonstitúció szempontjából.

Az elemzett művek a hetvenes évek közepétől 2010-ig keletkeztek, műfaji hovatartozás szerint regényrészletek, novellák, elbeszélésrészletek, költemények, illetve egy interjúrészlet. A könyv maga három fő fejezetre oszlik (a Város, az Épület és az Építés), a Függelékben pedig még két további szövegrészlet együttes elemzése kap helyet, Horváth Márton és Konrád György regényrészletei a hatvanas, hetvenes évek létező szocializmusának világát idézik meg. Közös jegyük, hogy különböző írói nyelven beszélnek többé-kevésbé ugyanarról: az építészeti modernitás utópiáját is eltorzító szocialista eszme meg-, illetve meg nem valósulásáról. Mészöly Miklós, Lengyel Péter, Esterházy Péter és Márton László regényeinek színtere a város. A város mint térbeli tény és annak képi-, szövegbeli reprezentációi tárulnak fel az olvasó szeme előtt. A modernitás elsősorban a térben artikulálódik, pontosabban: a nagyváros terében és a nagyváros által ölt látható alakot, benne és általa lesz tömegesen megtapasztalható és egyúttal szavakban s képekben is kifejezhető társadalmi entitás. A város terébe zárt történelem megjelenésének fiktív és valós lehetőségei térképeződnek fel ebben a részben, rávilágítva annak háló-rendszerére, az ugyanazon tér többféle időbeli kitöltésének lehetőségére. Lengyel Péter regényeiben az utca bazaltköve kap mitikus szerepet, a macskakövek és a téglák válnak a folyamatosan átalakuló város állandó elemeivé, a tér- és időbeli folytonosság anyagszerű hordozóivá (80). Esterházy számára a város rút csapda, az emlékezet színtere, míg Márton László kisvárosa a játék regényszerű terévé válik, amely jelen van ugyan, de a hiányokon keresztül mutatja, illetve rejti el önnönmagát.

A második részben Szilasi László szövegterének Nagytemploma, Spiró György történelmi hűséget mutató fiktív Bazilika-Vásárcsarnoka, Krasznahorkai László Akropolisza, Térey Miasszonyunk temploma az interpretáció tárgya, miközben nemcsak az irodalom, de az építészet jelképértéke is megmutatkozik az okfejtésekben az épületek, valamint az épületek szövegben betöltött szerepének bemutatásán keresztül. Mindeközben arra is fény derül, amit amúgy is tudunk, csak talán hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla: az építészet is jelképekkel dolgozik. Az irodalmi és az építészeti kánonok műfajukban eltérő tárgy- és szövegalakulatai mögött rendszerint hasonló szándékok állnak: „a ház kiválasztása és a saját megoldásait elbeszélő szöveg mögött egyaránt sejlenek a példázat és lelkesültség lélektani szerkezetei.” – jegyzi meg Wesselényi-Garay Krasznahorkai szövege kapcsán (284). Szöveg és város térszerű kapcsolata feltételezi a szöveg városszerű bejárhatóságát, de a város is tekinthető olyan újraírt szövegnek, amelynek legfelső rétegei alatt korábbi írások alakzatai sejlenek fel.

A kötet harmadik részének címe Építés. Az itt fellelhető primer szövegek  kapcsán a szerzők az építkezés módjára kérdeznek rá. A Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényéből kiválasztott szövegrészletet értelmezve a szerzők az épület megtapasztalásának összetett, minden érzékszervet bevonó, szinesztetikus jellegére hívják fel az olvasó figyelmét. Darvasi László A lojangi kutyavadászok novelláskötetének első darabját, Az első építkezést Bazsányi a parabola műfaji jellegzetességeivel ütközteti. Tolnai Ottó kiválasztott szövegrészlete rádióinterjú, amelyben a szerző a homokvár-építés élménye kapcsán asszociál későbbi életterére és a hozzá kapcsolódó életeseményeire, élményeire. Az értelmezések itt a palicsi Homokvár univerzummá emelésének írói módszerére világítanak rá. Oravecz Imre Betonlapok című versében – az építész-irodalmár duó szerint – Oravecz a használt betonlapok beépíthetősége, „újrahasznosításának” lehetősége által a tárgy múltba nyúló archeológiájának költői szöveg-kísérletét alkotta meg.

A Kettős vakolás illusztrált könyv. Wesselényi-Garay Andor fotói a könyvhöz tartozó szerves látványelemek. Az egyik fotón egy könyvekből épített házikó látható. Tekinthetjük a szöveginterpretációk sorából megszülető új alakzat, a kezünkben tartott könyv jelképének is. Vagy az otthon, az otthonosság jelének. Vagy egy olyan könyvekből kirakott könyv képének, amely –  Bachelard szavaival –  megszámlálhatatlan bugyraiban (itt: lapjaiban) összesűrítve őrzi az időt.^[5] A Kettős vakolás, a könyvekből kirakott új könyv nem csak érdekes olvasmány: óriási pozitívuma, hogy beszédhelyzetbe hozza a Bazsányi és Wesselényi-Garay által kiválasztott szerzőket; többek között olyanokat is, akikről manapság kevesebbet beszélünk. Eközben szerteágazó asszociációs lehetőséget kínál fel olvasójának és nem utolsósorban kedvet kapunk a választott szerzők műveinek (újra)olvasására is. Az építészeti térről való beszéd az azt alakító, használó, benne élő emberről való beszéddé is válik. Inspiratív erő rejlik benne.