Pier Paolo Vergerio, a kiváló humanista életének magyarországi időszakából (1417–1444) – korábbi itáliai munkásságához viszonyítva – igen kevés alkotás maradt fenn. A hozzá hasonló műveltségű személyek társaságát sokszor nélkülözve, úgy látszik, a humanista a közép-európai igényeknek igyekezett megfelelni: görög műveket fordított latinra, és kultúrmissziós szerepet töltött be. Tudni vélték, hogy megírta Luxemburgi Zsigmond császár és magyar király életrajzát, de ezt nem ismerjük. Két görögből készült fordítását, Arrianosz Nagy Sándor-életrajzát és Héródianosz történeti művének latin változatát humanista kortársai nemigen ismerték vagy elfelejtették, és feltehetően ez volt az oka, hogy néhány évtized múlva Itáliában újrafordították őket. Az előzőt 1454-ben Enea Silvio Piccolomini szerezte meg és küldte el Nápolyba, ahol I. (Aragóniai) Alfonso kívánságára Bartolomeo Fazio újrafordította. II. Pius pápa/Enea Silvio Piccolomini véleménye arról árulkodik, hogy Vergerio fordítása kevéssé felelt meg a humanisták ízlésének, de – úgy tűnik – a Fazióé sokkal rosszabb volt, legalábbis Georg Voigt lesújtóan nyilatkozott róla. A másik Vergerio-fordításnak, Héródianosz történeti művének egykori fogadtatásáról és értekeléséről nincs adatunk. Ezt nem sokkal 1486 előtt, Antonio Bonfini fordította le újra, és Mátyás királynak ajánlotta.

Úgy látszik, Vergerio itáliai barátainak nem írt levelet Magyarországról, legalábbis ilyen nem maradt fenn. Gazdag levélkorpuszában, mely 1417 előtti levelekből áll, az Arrianosz-fordítása elé Zsigmondnak írt ajánlólevélen kívül egyetlen Magyarországon írt episztolát sem találunk tőle. Leveleinek kiadója, Leonardo Smith felvett ugyan gyűjteményébe két szöveget, melyek Magyarországon, illetve Zsigmond környezetében keletkezettnek tűnnek, de ezek műfaja nem felel meg a levél kritériumainak, mivel az ars epistolandira jellemző elemek egyáltalán nincsenek bennük. Az egyiknek címzettje és dátuma sincsen, a másikat Vergerio Ioannes de Dominis zenggi püspöknek címezte, tehát 1440 decembere előtt keletkezhetett, akkor ugyanis de Dominis váradi püspök lett. Ez a dedikáció lehetett az oka, hogy Vergerio egykori barátja, Nicolò dei Leonardi epistolának nevezte az írást, s Smith is ennek alapján sorolhatta be a másik említett, hasonló jellegű irodalmi alkotással együtt a levelek közé. Ezek az irodalmi művek Vergerio egykori „facetiái” (Csehy Zoltán szóinvenciójával: elméncségei) közül valók, amelyeket eddig elveszettnek hittek. Hogy léteztek ilyenek, azt Vergerio egyik kései leszármazottjának 1509-ben kelt leveléből tudjuk. Ugyanez a levél őrizte meg azt a hagyományt, hogy Vergerio Boccaccio egyes novelláit is lefordította. Ezek szintén elvesztek vagy lappanganak.

A Ioannes de Dominisnak dedikált írás két humoros történetet beszél el. Az elsőnek a tartalma Poggio Bracciolini CCIII. számú facetiájáéval azonos, mely később némi módosítással Masuccio Salernitano gyűjteményében és további szerzőknél is megjelent. Egy szélhámosról szól, akit Vergeriónál Tuscanellinek hívnak, Poggio facetiájában anonymként szerepel. Vergerio nem jelöli meg a történet helyét, Poggio viszont azt írja, hogy Rómában történt az eset. Tuscanelli kis cédulákra olyan orvosságok nevét írta föl, melyek orvosi gyógyszerkönyvekben szerepeltek, majd berakta őket egy kicsi zsákba, s orvosnak öltözve, gyógyító doktornak adta ki magát. Miután átvette a honoráriumát a páciensétől, bedugta annak a kezét a zacskóba, cédulát húzatott vele, e szavak kíséretében: Kérd Istent, hogy jó jöjjön ki neked! Amit a beteg kihúzott a zsákból, azt ajánlotta neki orvosságként. Sokszor volt káros és a betegséggel ellentétes hatású a gyógyszer, és csak ritkán esett meg, hogy gyógyító hatással rendelkezett. A másik sztori egy földművesről szól, aki értesülvén arról, hogy ura nagyon szereti a fügét, meg akart előzni minden más parasztot, aki fügével akart kedveskedni neki, és mindenféle machinációval elérte, hogy az ő fügéi hamarabb érjenek meg, mint a többiekéi. De mivel kevésnek találta az adományt, hogy soknak látszódjék, félig éretteket is közéjük tett. Ezt látva az úr haragra gerjedt, de mérsékelte dühét, viszont meg is akarta leckéztetni a parasztot, ezért az édes, érett fügéket megette, a keményeket pedig a fejéhez vagdosta. A paraszt halkan nyögte: Hála Istennek, hogy nem körtéket hoztam! A két történet – Vergerio szerint – a tudatlanságra (ignorantia) példaként és arra szolgál, hogy máshol is fel lehessen őket használni exemplumként. Az írás terjedelmes vallásos–moralizáló fejtegetéssel zárul, amelyben a szerző a két történet közös tanulságát az Istenbe vetett bizalom és hála példájaként összegezte.

A másik írásnak nincs címzettje. Kiadója 1420 utánra keltezte, e dátum után tehát Vergerio haláláig bármikor keletkezhetett. Egy csehről és egy lengyelről szól, és Vergerio velük kapcsolatban a két nép hasonló nyelvéről és eltérő nemzeti vonásairól is közli röviden az észrevételeit. Smith éppen ezt használja fel az 1420 utáni keltezéshez, mondván, hogy a humanista a két nép fiait közelebbről magyarországi tevékenysége idején ismerhette meg. Az elbeszélés szerint a két atyafi a Prágába vezető utazás során találkozott össze, és együtt folytatták az utat a cseh fővárosba. Megérkezve egy fogadóban szálltak meg, azonban a cseh hajnalban, míg a lengyel aludt, a legnagyobb csendben, búcsú nélkül osont el. A lengyel is felcihelődött, és kereste a kalapját, az egyetlen komoly értékét, de nem találta. Gyanította, hogy útitársa lopta el. A főtéren találta meg a csehet, aki az ő kalapját árulta. Ez az én capturom – mondta neki –, lengyelül nevezve meg a fejfedőjét. Ez nem captur, hanem cluca – válaszolta a cseh, saját anyanyelvén nevezve a tárgyat, és a körülötte álló csehek mind megerősítették, hogy bizony, nem captur az, hanem cluca. Istenem, – mondta a kárvallott –, milyen ravaszok ezek a csehek! Hát nem megváltoztatta a kalapom nevét, hogy ne ismerjem meg!

Az előző levélhez hasonlóan ez a mű is morális fejtegetéssel zárul, de ebből hiányzik az Istenre és az istenhívő magatartásra való bővebb hivatkozás. A negatív hangzású szavakat – olvassuk – a latinok is közömbösekre cserélik, így például az uzsorát cserére, pénzváltásra (cambium), megváltoztatva a nevet, de nem a jelenséget, hogy az egyszerű emberek a jogosan elítélt szerződéseket ne tudják könnyen felfogni, s hogy mintegy megengedettnek tüntessék fel tevékenységüket. Hasonlóképp változtatják a művészeteket ócska szolgáltatássá, a philosophiát phylargyriává (pénzéhség), a szónoki mesterséget (oratoria) pénzszerzésre (nummaria), és a görög betűket, mivel változott a tudásanyag, rossz cserével olyanokra változtatják, melyekről azt mondják, hogy cserét jelentenek. (A történet jó példa a mienkétől eltérő középkori, úgynevezett etimologikus gondolkodásra is, melyben a név azonos a viselőjével, a megnevezés pedig azonos magával a megnevezett tárggyal vagy jelenséggel.)

A Racconto d’un calzolaio e d’un signore (Elbeszélés egy vargáról és egy úrról) című harmadik Vergerio-történet a fenti két írással rokon, de befejezetlennek látszik. A csattanós-humoros befejező „dictum”, ha volt benne ilyen, hiányzik. A latin nyelvű szöveg olasz címe bizonyára nem Vergeriótól származik, de – kiadója kritikai jegyzete szerint – még a XV. századból való. Keletkezésére nézve nincs semmilyen támpont, éppúgy íródhatott Itáliában, mint Magyarországon. Vergerio fent említett episztola-gyűjteményének kiadásában szerepel, de már nem is a levelek között, mint az előző két írás, hanem a Függelékben. A maga rövidségében és befejezetlennek látszó állapotában emlékeztet az elbeszélés műfajra, úgy látszik, nem véletlenül nevezték „racconto”-nak. A másik két írással együtt közel áll a később létrejött novella műfajhoz, amelynek reprezentánsai nemzeti nyelven keletkeztek.

A De Dominisnak ajánlott első történet – mint említettük – Poggio híres, később keletkezett Facetiae című könyvében (1452) is olvasható. Poggio műve magyarul Csehy Zoltán fordításában, Elméncségek címmel jelent meg (Pozsony, Kalligram, 2009). A két olasz humanista, Boccaccio honfitársa és tisztelője egykor a pápai udvarban együtt dolgozott titkárként, és igen szellemes emberek lévén, ott gyakran szórakoztathatták egymást és társaikat hasonló történetekkel. Az Alpokon túl, ahol nemigen találtak hozzájuk hasonló humanista műveltségű embert, viszont az írásbeliség nyelve a latin volt, a kultúra közös nyelvén szórakoztatva nevelték, mulattatták uraikat és a környezetüket. Vergerio „facetiái” ismeretében nagyon is elképzelhető, hogy a humanista valóban fordított (latinra) Boccacciót, bár ezeknek csak a híre maradt fenn.

Vergerio második említett (a fügés) elbeszélése már az 1281–1300 között keletkezett Novellinóban is szerepel, s feljegyezték, hogy a Talmudból származik. A zsidó tradíció a keresztények körében is keringett, s középkori exemplumot is ismerünk, mely a babiloni Talmudból ered. Vergerio e két művének három humoros exemplumában közös, hogy mulatságos frázissal, mondással (dictum) zárulnak. Mindkét műben találunk proverbiumokat, illetve bölcs mondást. Műfaji megjelölésük nem könnyű. Többen rámutattak, hogy a humanista „dicta et facta”, apophthegma, vicc, exemplum, facetia stb. mennyire közel álló műfajok. Sokszor elkülöníteni is nehéz őket egymástól, mert ezek a kifejezések nemegyszer azonos tartalmú fogalmak jelölésére szolgálnak. Alaposan elemezve őket, az anekdotáról szóló összefoglalásában E. Rohmer tárta fel e műfajok hasonlóságait és különbségeit. Közös bennük, hogy a reneszánsz nemzeti irodalmak fontos jelenségeivé, az elbeszélő művek alkotóelemeivé váltak, vagy önálló kisprózai szerepben jelentek meg. A novella műfaj létrejötte máig sem tisztázott teljesen, de ezek a kisműfajok, melyek a vergeriói történetekben is felfedezhetők, e műfaj és az elbeszélő kispróza fontos előzményét jelentik. A vergeriói történetek, melyek az isztriai humanista magyar barátainak, ismerőseinek színvonalas, élvezetes szórakozást nyújtottak, terjedelmükkel és irodalmi igényű megformáltságukkal már a novella műfajához közelítenek.

Irodalom

Pier Paolo Vergerio, Epistolario, ed. Leonardo Smith, Roma, tip. Del Senato, 1934, ristampa Torino, Bottega d’Erasmo, 1969, 384–394, 452–453; Poggio Bracciolini, Elméncségek. Reneszánsz egypercesek, ford. Csehy Zoltán, Pozsony, Kalligram, 2009; E. Rohmer, Anekdote = Historisches Wörterbuch der Rhetorik, hrsg. Gert Ueding, Bd. 1, Tübingen, Niemeyer, 1992, coll. 566–579; Konrad Vollert, Zur Geschichte der lateinischen Facetien-Sammlungen des XV. und XVI. Jahrhunderts. (Palaestra CXIII), Berlin, 1912; Gilbert Tournoy, La novella latina nel Rinascimento = Acta Conventus Neo-Latini Lovaniensis. Proceedings of the First International Congress of Neo-Latin Studies, ed. J. J. Ijsewijn, E. Keßler, Leuven – München, Univ. Press-Fink, 1973 (Humanistische Bibliothek, 1. 20), 681–686; Lionello Sozzi, Le „Facezie” e la loro fortuna europea = Poggio Bracciolini. 1380–1980. Nel VI centenario della nascita, ed. Istituto Nazionale di Studi sul Rinascimento (Studi e testi VIII)  Firenze, 1982, 239–259; Klára Pajorin, Per la storia della novella. Due narrationes umoristiche e un frammento di ‘racconto’ di Pier Paolo Vergerio = Syntagmatia. Essays on Neo-Latin Literature in Honour of Monique Mund Dopchie and Gilbert Tournoy, ed. Dirk Sacré, Jan Papy, „Supplementa Humanistica Lovaniensia”, XXVI (2009), 33–45.