Megbízható emberek hozták a hírt, hogy a faluban, ahol lakom, valaki nagyot bukott egy szép, de nem hivalkodó motorkerékpárral a körforgalomban. Fehér Zsuzsáék siettek a balesetet szenvedett, középkorú úr segítségére. Megtették, amit megtehettek, de az ismeretlen, hála Istennek, nem sérült meg komolyabban, és nemigen fogadott el semmit. Legalábbis úgy mesélték. A pletykák persze gyorsan terjednek, így a jól értesültek hamar tudni vélték, hogy a vezető valószínűleg a szétszóródott kukoricán csúszott meg, és nem volt más, mint a Pécsi Tudományegyetem orvoskari dékánja. Gondoltam, már csak megnézem magamnak ezt a motorozó professzort, és nem mellesleg megkérdezem tőle: útra kel-e még olykor a gépesített, makacskodó drótszamárral?

Miseta Attila – merthogy ő a fenti kis történet szenvedő alanya – 1960. január 26-án született Kaposvárott. Egyetemi tanulmányait már Pécsett végezte, itt vált a klinikai laboratóriumi vizsgálatok szakorvosává is, 1999-ben. 2004 óta a Magyar Tudományos Akadémia doktora. Kutatási témái: a hexóz metabolizmus, a metabolitok és a sejt ionháztartása közötti kapcsolat, a hangulatstabilizáló gyógyszerek farmakogenetikai-sejtélettani hatásai, valamint a kalcium ionokhoz kötött jelátvitel – ezekről hamarosan kifaggatjuk. A most második dékáni ciklusára készülő egyetemi tanár 1984 óta folyamatosan a Laboratóriumi Medicina Intézet munkatársa, bár az intézet és az egyetem neve, státusa is nemegyszer változott a mögöttünk hagyott évtizedek alatt. Miseta Attila korábban gazdálkodási- és diákjóléti dékánhelyettesként is működött, még Németh Péter regnálása idején, és 2013-ig ő volt a Dél-Dunántúli Régió Szakfelügyelő főorvosa a laboratóriumi diagnosztika területén.

Nevére 1983-ban figyeltek föl először, akkori pályamunkájával kiemelt rektori I. helyezést érdemelt ki. Tudományos diákkör-vezetői tevékenységéért 1991-ben mestertanár ekvivalens miniszteri díjjal tüntették ki. Abban az évben a British Council támogatásában részesült. 1993-ban EEC-Go West ösztöndíjat nyert. Egy évre rá már a Royal Society ösztöndíj kedvezményezettje volt. Munkásságát 2001-ben Holub-, 2006-ban Markusovszky-, 2013-ban Báthory-díjjal ismerték el. Ami a családi életét illeti: felesége Sipos Katalin biokémikus, orvos. Három gyermekük, egy unokájuk van, a családfő hobbija pedig a motorozás mellett a kertészkedés és fotózás.

A professzor egyetemszerte akkor vált igazán ismertté, amikor a rendszerváltozás után bekerült az úgynevezett reformbizottságba, annak legfiatalabb tagjaként. A bizottság alapvetően jobbító szándékú működését nem egy összezördülés kísérte. Sokan megkérdőjelezték döntéseit, vitatták elsősorban személyi kérdéseket érintő határozatait, javaslatait. A többiekkel együtt Miseta Attila is jó pár konfliktust vállalt. Aztán az évek során az ellentétek elsimultak, meg sok idő is telt el. Az egykori főszereplők lassan félretették vélt vagy valós sérelmeiket, és a professzor is visszanyerte egyébként jól megérdemelt népszerűségét.

Kérdezem a kollégáit, milyen ember az, akivel hamarosan együtt ülök majd? Jószerével alig hallok bíráló szót. Hanem, amit a legkevésbé sem gondolnék telefonbeszélgetésünk és első benyomásaim alapján: azt mondják, zárkózott ember.

– Hinnéd, hogy közel érzed magadhoz – meséli egyik munkatársa. – Távolról sem akarnál vele bratyizni, épp csak egy kicsivel lépnél még közelebb, amikor egyszer csak megérzed, hogy fölkeményedik a fék. Attila nem enged beljebb a lelkében. Talán ezért is tud néha nagyon szigorú lenni.

– Ha valami nincs ínyére, nem fukarkodik a feddő szóval – teszi hozzá az intézet egy másik munkatársa –, de soha nem személyeskedik. És tud kellően nagyvonalú is lenni.

Hogy mi nincs Miseta professzor ínyére, azt a beszélgetés alatt magam is megfigyelhetném. Ebéd közben diskurálunk ugyanis, az egyik intézetközeli kis étteremben. A bulvársajtó biztosan megírná, hogy az uborkasalátát tejföl nélkül szereti… Magam azon az összeszedettségen csodálkozom leginkább, ahogyan a professzor beszél. Az étkezés sokadrangú melléktevékenységgé válik, a kés olykor a szó szoros és átvitt értelmében is megáll a levegőben.

Alighogy túl vagyunk a kölcsönös üdvözlésen, már a szakmáról folyik a szó. Tudom, hogy a jelenlegi az első magyarországi munkahelye, és persze kezdetben azt firtatom, miként került oda.

 

Miseta Attila: – Bár még nem így hívták, de már elsőben a Laboratóriumi Medicina Intézetbe kerültem, mint afféle hallgató, aki bekapcsolódott a tudományos diákköri munkába.

Sz. Koncz István: – Azért ez elég ritka, azt hiszem. Mi vihetett egy elsőévest a TDK felé?

– Kellermayer professzortól hallottam egy előadást, amely a sejt vázelemeiről szólt. Olyan lelkesedéssel töltött el, hogy még azon a héten megkerestem, és megkérdeztem: lehetne-e nála valamiféle munkát találnom? Nem kergetett el, én meg ott ragadtam. Azóta sem mentem másfelé. A név változott ugyan, de a helyem máig megvan.

– Azért nyilván voltak kisebb-nagyobb megszakítások…

– Persze, először is a katonaság, 1986-ban. Hosszabb időt szolgáltam a Honvéd Kórházban, majd alakulathoz kerültem. Az alakulatom, a nagykanizsai harckocsizók csapata volt abban az időben az, amelyik rendszeresen felúszott a Dunán, és vaktöltényekkel durrogatott az Országház előtt, ha úgy kívánta az ünnepi alkalom. Úgynevezett FUG-okkal történt mindez, páncélozott, elég ramaty állapotban lévő harcjárművekkel. Az ilyen alkalmak előtt egy hónappal már stoppolgattuk valamennyit, javítgatták a szerelők a Csepel motorokat satöbbi. Mindez a végzés után történt, tehát már orvosként töltöttem azt a tizenkét hónapot. Nem volt rossz időszak. Azután, amikor megszületett az első lányom, épp az említett Kellermayer Miklós révén sikerült Amerikába kerülnöm. Jackson, Mississippi fővárosa, Biokémiai Intézet. Ott dolgoztam, kicsivel több mint két évig. Sok jó barátot szereztem, jól sikerült a beilleszkedés, de sosem volt bennünk olyan ambíció, hogy tartósan kint maradjunk.

– Kiket takar a többes szám első személy?

– A családot, hiszen a feleségem velem tartott, és a kislányunkat is vittük magunkkal. Nagyon életrevaló gyerek volt egyébként. Olykor oda kellett adnunk egy bébiszitternek, aki azért szakította meg utóbb a kapcsolatot, mert állítása szerint a kislányunk terrorizálta az ő két, idősebb gyermekét.

Az Egyesült Államok déli része, különösen Mississippi erősen presbiteriánus, reformkeresztény, puritán közösséget alkot, de azt kell mondanom, hogy igen-igen segítőkészek az emberek. Velünk összevetve nagyon szembeötlő egy óriási különbség. Mi szemlátomást intenzíven érdeklődünk egymás dolgai iránt, ellenben nem vagyunk túl készségesek a bajban. Ők távolságtartók, de bármilyen helyzetben készen állnak, hogy ott álljanak az ember mellett. Ezt például eltanulhatnánk tőlük.

– Mivel foglalkozott a bő két esztendő alatt? Mi volt a kutatási területe?

– Biokémiai terület volt. A vizet kivéve az élő sejt legtömegesebb elemei, ugye, a fehérjék. A fehérjeszintézis mikéntjével, molekuláris biológiájával foglalkoztam.

– És hogy lett a két évből hat?

– A kettőre vonatkozóan az 1988 és ’90 közötti időszakról beszélünk. Nagyon érdekes periódus volt az Magyarországon is. Természetes, hogy intenzíven követtük az európai eseményeket. Amikor például Ceauşescu megbukott, a CNN-t néztük egyfolytában, és örültünk a fejleményeknek. Akkor még… Húsz év elmúltával már kevésbé boldog az ember. De az időnk lejárt, és terveztük is a hazatérést. Feleségem áldott állapotban volt a fiammal, akit már itthon szült meg. Az egyetemen elég nyugtalan helyzetbe csöppentem, és az úgynevezett reformbizottság legfiatalabb tagja lettem. Prominensei Kelényi Gábor és Kellermayer professzorok voltak. Érdekes átalakulási periódus volt. Mivel negyven évig nem sok minden történt politikai vonatkozásban Magyarországon, az emberek azt hitték, hogy ők majd nem úgy működnek, mint eleik. Később azonban ugyanazok a gyarlóságok, gyengeségek, erények kerültek elő, más köntösbe bújtatva. És… Fogom magam vissza, hogy ne mondjak jelzőket… Meglepő emberek tűntek föl.

– Emlékszem. Zsúfolt volt a damaszkuszi út.

– Bizony, sokan közlekedtek rajta. Mindenesetre eltelt két-három év, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem érzem jól magam ebben az új konstellációban. Sem. Erre az időszakra sikerült elérnem, hogy nagyon sokakkal összeütközésbe kerültem, mindkét oldalon. Úgy döntöttem tehát, hogy attól fogva csak a szakmával foglalkozom. Igen ám, de Magyarországon a szakma is annyira átpolitizált, hogy lépten-nyomon problémák adódtak. Amúgy is terveztem egy második amerikai utat, és úgy gondoltam, hogy itt az ideje nyélbe ütni azt. Ugyancsak dél volt a célpont, Birmingham, Alabama. A mikrobiológiai intézetben dolgoztam David Bedwell mellett. Nagyon harmonikus, nagyon produktív időszak volt. Több mint három évet húztunk le ott. Akkor már három gyermekkel. Nem volt könnyű, természetesen.

– Különösen a bébiszitternek nem.

– Akkor már nem volt bébiszitter, becsaptuk a gyerekeket az óvodába meg az iskolába. Dolgozni mindig szerettem, így amikor letelt az időnk, itt is marasztaltak, de a szándékaink nem változtak. A kapcsolatunk viszont azóta is jó, bár nyilván csak informális.

– Birminghamben melyik tudományos terület volt a célkeresztben?

– Egy olyan egysejtű élőlény, amelyik az emberré válásban hihetetlenül fontos. Nem is tudom, lenne-e emberiség nélküle? Az élesztő nélkül, tudniillik. Tehát az élesztő molekuláris biológiájával foglalkoztam, aminek számos aspektusa van. Az alapkutatás, a diabétesz vizsgálata során arra a kérdésre kerestük a választ, hogy az élesztő belső környezetét hogyan befolyásolja a metabolizmusa. Tehát az, hogy mit eszik. Számos, szép eredményt értünk el, amelyek komoly érdeklődésre tartottak számot.

– Mit ehet?

– Legjobban a cukrot szereti. Tehát amikor pálinkát főzünk vagy sört, akkor a természetes cukrokat, amelyek amúgy is benne vannak a közegben, fogyasztja előszeretettel. Vagy a hozzáadottakat. Leginkább a glukózt. De képes majdnem minden más cukrot is elbontani.

– Mondja, hogy az emberré válásban különös szerepe volt. Miért?

– Hogy egy tréfával válaszoljak: sör nélkül nem létezne férfi, kenyér, sütemény nélkül pedig nő.

– Az ám, ha már a sört szóba hozta, professzor úr! Igaz az, hogy gyakorlatilag valamennyi sörélesztő génmanipulált?

– A sörélesztők a gyártók féltve őrzött titkai közé tartoznak. Ezek általában úgynevezett poliploid fajták. Az ember által végzett genetikai manipuláció nagyjából spontán módon is végbemegy a természetben. Nem nagyon tudunk olyasmit kitalálni, amit a természet már ne csinált volna meg. Persze, lehet jogos a félelmünk, de lássuk be: ultra-zöld és kevés tájékozottságot mutató vélemények is megjelennek e tárgyban. Kétségtelen, hogy a lehetőségek kitárultak, és rengeteget fejlődött a technika az elmúlt huszonöt-harminc évben. De tudjuk például, hogy azok a genetikus tulajdonságok, amelyek nem előnyösek az élőlény szempontjából, egyszerűen kiszelektálódnak. Tehát például, ha az élesztőbe beviszek egy ilyen tulajdonságot – rengeteget manipuláltunk élesztőket –, nem marad meg, csak kitüntetett körülmények között. Hozzáteszem: az ember is egy sokmillió éve tartó genetikai kísérlet eredménye. Ha meggondoljuk, az ön genomja 99,9 százalékban azonos az enyémmel. De az az egytized százalék még mindig negyven-ötvenezer eltérést jelent. Az a probléma, hogy a legtöbb különbségről nem tudjuk, van-e jelentősége.

A genetikai adatokat amúgy egy kis fetisizmus is körülveszi. Azt mondják, hajtogatják az emberek, hogy az adott genetikai konstelláció mellett bizonyos korban biztos kialakul valami előre kódolt betegség. Hozzáteszem: akad ilyenre is példa. Az esetek többségében mégis az, hogy milyen életmódot folytat, hogyan táplálkozik az ember, igen erősen befolyásolja, hogy történik-e valami vagy sem. Tehát semmi sem késztethet bennünket arra, hogy ölbe tett kézzel várjuk, mi jön el az életünkben. Igenis felelősek vagyunk magunkért! Sok mindent tudunk tenni, ha akarunk.

– Visszacsatolnék egy korábbi kijelentéséhez, professzor úr, amelyben arra utalt, hogy örömmel figyelték a sok év előtti romániai eseményeket, majd ez az öröm kissé megkeseredett. Tudom, hogy nem ezeket a szavakat használta, mégis ezt éreztem ki a mondataiból. Két kérdés következik mindebből. Mi az oka a csalódottságnak, illetve van-e valami személyes kötődése ez erdélyi magyarokhoz, tudva, hogy nemrégiben Báthory-díjjal tüntették ki?

– Azt hiszem, mindannyian tudjuk, hogy ha nem is olyan durva és otromba módon, mint Ceauşescu idején, de a román kulturális térfoglalás az átalakulás után folytatódott. Az erdélyi magyarság körében jelentős létszámcsökkenést is regisztrálnunk kellett. Úgy tapasztaltam, hogy nem túlságosan magas azoknak a magyaroknak és románoknak a száma, akik hisznek a hosszú távú, békés egymás mellett élésben a szülőföldön. Jó példa erre az erdélyi magyar orvosképzés helyzete. Hiszen hiába szerzett érvényt a rendelkezésnek egy felvilágosult román miniszterelnök, Ungureanu, hogy csak magyar nyelvű fakultás alakuljon, a szenátus megakadályozta azt. A mai napig, az RMDSZ kormányra kerülésével sem történt lényegi előbbre lépés.

Ami a kérdés második felét illeti: 1985-ben jártam először Romániában. Bukaresti kongresszusra utaztunk néhány kollégával. Jóval később, már mint dékán-helyettes köteleztem el magam a magyar nyelvű képzés mellett. Az érdem, ezt minden álszerénység nélkül mondhatom, nem az enyém, hanem azé a nagyjából hetven docensünké, professzorunké, akik hosszabb-rövidebb kurzusokat tartottak ott. Emellett – részképzésekre – körülbelül háromszáz gyereket fogadtunk. Mint dékán, a magam módján igyekeztem ezt a folyamatot továbbvinni, erősíteni. Sokszor fontos a személyes jelenlét, van olyan hónap, hogy kétszer-háromszor is kiutazom. És az én dékánságom alatt gondolták a döntéshozók úgy, hogy a segítséget egy gyönyörű díjjal honorálják. Ezért ért a megtiszteltetés éppen engem.

– Tehát a gyökerei nem erdélyiek. Mifélék akkor?

– Erdész nagybátyám, aki sajnos nagyon fiatalon meghalt, kutatásokat végzett, és szerinte a Miseták a délvidékről jöttek, a török hódítás elől. Szembeszökő, hogy Buzsákon például mennyien élnek ezzel a vezetéknévvel.

– Szülei?

– Édesapám gyógyszerész, igazi unikum. Tudniillik máig aktív. A szakmájában talán a legidősebb a maga nyolcvanhárom évével. Nem teljesen szabad akaratából, ugyanis édesanyám, aki asszisztensként dolgozott mellette, nem engedi nyugdíjba vonulni.

– Mindig az asszony dönt, mondta az ilyen helyzetekre egy barátom.

– Nálunk különösen. Egyébként Buzsákot nem véletlenül említettem: apám is onnan származott el. Budapesten végezte az egyetemet, majd Tabra vitte a hivatása. Anyai nagyszüleim ott laktak, édesanyám pedig az ottani bíróságon dolgozott annak idején. Szüleim rövid kaposvári kitérő után kerültek Göllére, Fekete István szülőfalujába. Az emlékeimben még mindig nagyon szép helyként él.

– Vigyázzon, mert azzal, amit mond, sejteti, hogy a valóság már nem olyan idilli.

– Fekete István, miután elkerült a községből, holtában ugyan hazatért, ott temették el, de életében sosem ment vissza. Amikor megkérdezték tőle, hogy miért nem látogat Göllére, azt felelte: biztos nem olyan szép, mint az emlékeiben. Nos, valahogy így érzek én is. Valamikor gazdag település volt ez, távol a fő közlekedési útvonalaktól. Lassan, sőt, mára nem is lassan fogy a lakosság, és bekövetkezik az a populációcsere is, amely oly sok magyar faluban mostanság. Elszegényedett, munkanélküli, olykor dologtalan emberek váltják az ősidők óta itt élő családokat. Már nem azt találom otthon, amit magam mögött hagytam annak idején, de a két gyerekkori barátom, Bodó Bálint és Kovács Ernő megvan még.

– Milyen gyerekkora volt?

– Nagyon szép. A táj, a környezet megegyezett azzal, amit Fekete István leírt. Nagy kertünk volt, szerettem benne dolgozni. A nyarakat többnyire a nagyszüleimnél töltöttem, és mezőgazdasági munkát végeztem nagy kedvemre. Amúgy meg rengeteget olvastam. A helyi általános iskola elvégzése után – hadd említsem meg Mezei Béla igazgató urat és az akkori tantestületet, rengeteg, utóbb egyetemet végzett ember került ki a kezeik alól – következtek a kaposvári gimnáziumi évek. Nehezebb időszakként éltem meg, hisz minden reggel fél hatkor kellett kelnem, hogy le ne késsem a menetrend szerinti buszt. Viszont sokat jelentett, hogy Kontra József, Miklós Endre és Kiss Zoltán voltak többek között a tanáraim.

– Melyikük volt a biológia szakos?

– Egyikük sem. Szekeres Erzsébettel semmilyen értelemben sem volt bensőséges a kapcsolatom. (A professzor nagyon nevet.)

– Akkor mégis hogy jött az orvosegyetem?

– Fizikából jó voltam, kémiából, történelemből nagyon jó, és azért a biológiával sem adódtak problémáim. Édesanyám, akiről ugye elmondtam, hogy a családban többnyire ő határoz, azt kérdezte, ha nem tudom eldönteni, hogy mit kezdjek magammal, miért nem leszek orvos? Így kerültem Pécsre.

– Ugorjunk egy nagyot az időben, professzor úr! Ön 2004-ben, nagyon fiatalon védte meg nagydoktori disszertációját. Miről szólt?

– Még az élesztővel kapcsolatos kutatásokról. Azt tanulmányoztam többedmagammal, és közöltem abban a dolgozatban, hogy hogyan változtatja meg az élesztő belső viszonyait, szerveződését az, ha különböző géneket manipulálunk. Később állatkísérleteket is végeztünk, áttértünk emlős, még később emberi sejtekre… Kevesen hinnék el, de az élesztő-genom, ami 1996-ban már ismert volt, körülbelül negyven-ötven százalékban azonos az emberével. Az alapműködések tekintetében tehát az élesztő nagyon jól használható modellsejt. Számos előnye van. Jelentősen egyszerűbb, gyorsabban nő.

– Ha már a sejteket említi, professzor úr… Olvasom egy interjújában, hogy egy vérvétellel megállapítható ma már a szívizom elhalásának ténye, és azonnal megkezdhető a terápia. A laikus ezt nem érti. Hogy van ez?

– Arra is van precedens, hogy enyhébbek a tünetek, de a szívinfarktus általában mégiscsak borzasztó érzés. A gondot az okozza, hogy a szív saját vérellátása nem elegendő. Az egyik koronária ér vagy mellékág záródik el. Elhalnak a sejtek, és bizonyos komponensek elhagyják ezeket a sejteket. A vérből órákon belül ki tudjuk mutatni a komponenseket. Meg tudjuk mondani, hogy szorító mellkasi fájdalom lépett-e föl, hisz ez is előfordulhat, vagy tényleg infarktus a diagnózis, és elhalt az izom.

– Mintha a laboros az emberi test minden porcikájával kapcsolatba kerülne.

– A labordiagnosztika a kórismék hetven-nyolcvan százalékában meghatározó. Egy-kori korlátai abból adódtak, hogy nagy mennyiségű vérből kevés dolgot tudtunk kimutatni. Mára a helyzet megfordult. Pár milliliterből több száz paramétert mérhetünk, amelyek szerveink megbetegedésének fölismerése felé terelhetik a gondolkodást. Néha megfellebbezhetetlen diagnosztikus értékkel, például a cukorbetegségnél.

– Jut eszembe! Úgy a nyolcvanas évek közepén a Cell-adammal utóbb megbukott Kovács Ádám azt állította, hogy a vérből diagnosztizálni tudja a rosszindulatú daganatos megbetegedéseket. Lett abból valami?

– Kovács Ádám észrevett egy érdekes jelenséget, amely a vér kiszáradásával volt kapcsolatos. Sajnos a hozzá fűzött ideológia nem állta ki a tudomány próbáját. De ha már szóba hozta… Szeretném fölhívni a nagyközönség figyelmét, hogy Magyarországon rengeteg rák-csodadoktor van, és rengeteg rák-diagnoszta. Ha ebből indulok ki, nem is értem, hogy miért van rákos megbetegedés nálunk! Egyébként az említettek között ismerünk nagyon jóindulatú megszállottakat, fantasztákat, és akadnak szép számmal olyanok is, akik inkább a pénztárcák iránt érdeklődnek élénken.

– Térjünk is vissza önhöz! Egyik kutatási területéül a hangulatstabilizáló gyógyszerek farmakogenetikai-sejtélettani hatásait jelöli meg az életrajzában. Mit kell ezen értenünk?

– Elevenemre tapint, mert a kérdéskör a mai napig foglalkoztat. Talán el sem hinné, de ez is élesztős kutatásokból ered. Észrevettük, hogy egy foszfoglukomutáz nevezetű enzim genetikai deléciója a sejt kalcium-szintjében és a kalciumionok által közvetített jelátvitelben is nagyon jelentős eltolódásokat eredményez. Egy volt TDK-som hívta föl a figyelmemet, hogy ezt az enzimet a lítium is gátolja. Foglalkozni kezdtünk tehát azzal a kérdéssel, hogy lítium hatására vajon a genetikai manipulációnak megfelelő reakciókat látunk-e? Bebizonyosodott, hogy igen! Tehát emlősök, illetve utóbb itt is az ember szövetmintájával kezdtünk foglalkozni, ugyanezt a kérdést feszegetve. Az eredmény hasonló volt. Ahogy korábban említettem, az alapvető életmechanizmusok sokszor átfedésben vannak a különböző élőlényeknél. Depressziós élesztőről persze még nem hallottunk, de nagyon tudnám javasolni, mert ha az ellenség sörgyárába bejuttatunk egyet, akkor nem lesz sör, és ha nincs sör, nincs háború…

– Ezek szerint a hangulatjavító szerekben lítium van?

– A lítium maga az egyik legrégebben alkalmazott hangulatjavító szer. Évtizedekkel ezelőtt sokkal több forrásvizet ittak az emberek, és számon tartottak nyugtató hatású forrásokat is. A nyugtató hatás pedig a magas lítium-koncentrációnak volt köszönhető, ezt tudjuk ma már. Egyébként egy téves feltételezés eredményeként létrejött kísérlet szülte ezt a felfedezést. Az ausztrál katonaorvos, John Cade úgy gondolta, hogy a hangulatunk a vér húgysavszintjétől függ. Kísérlete során tengeri malacokban igyekezett emelni a húgysavszintet. Nem egyszerű amúgy, hisz nem oldékony, kicsapódik a vérben, köszvényt okoz. Viszont Cade hallott róla, hogy a húgysav lítium-sója jobban oldódik. Ezt használta tehát, regisztrálta az eredményeket, és hamarosan arra is rájött, hogy a változás – eredeti feltételezésével ellentétben – nem a húgysavnak, hanem a lítiumnak köszönhető. Természetesen azóta más hangulatstabilizáló szerek is vannak, de ez a fém máig része a depresszió ellen folytatott harc fegyverarzenáljának.

– Ha már ezt a kérdést tisztáztuk, beszéljünk kicsit az ön másik nagy kutatási témájáról, a kalcium ionokhoz kötött jelátvitelről is.

– Ahogyan az emberi szervezetben is vannak – hormonoknak hívott – molekulák, amelyek az egyes szervek működését szabályozzák, úgy a sejten belül is röpködnek, működnek úgynevezett szignál molekulák. Ezek befolyásolják a sejt-szervecskékben végbemenő folyamatokat. Az egyik ilyen, a legfontosabbak egyike a kalcium. Csak kis hányada ionizált. Ám ezek jelátadásai bizonyos folyamatokat beindítanak, másokat leállítanak, és így szabályozzák a működést. Majdnem minden hatás, amely a sejtet éri, úgy jelenik meg, mint nálunk a vérnyomás. Önnél is, ha rossz hírt hall, ha meglát egy csinos hölgyet, ha csípőset eszik, ha sportol, megemelkedik a vérnyomás. Ha a sejt szaporodni akar, ha táplálékhoz jut vagy nem jut, vagy valamilyen ártalom éri, akkor kalcium-szintbeli változások következnek be, amelyek arra hivatottak, hogy a sejt alkalmazkodni tudjon az új környezeti körülményekhez. A kalcium tehát nemcsak építőelem meg esszenciális komponens és így tovább, hanem jelátvivő ion is.

– Karrierjének alakulásával folytatom, professzor úr! A beszélgetés korábbi szakaszában említette, hogy reformbizottsági tagsága után úgy gondolta, a szakmájába menekül. Mi miatt vállalt mégis dékáni megbízatást?

– Azt is mondtam, hogy Magyarországon a szakma átpolitizált. Lépten-nyomon azzal találkoztam, hogy azért nem tudok szakmai területen érvényesülni, mert keresztbe tesznek nekem. Ezért elhatároztam, hogy visszatérek, és szakmapolitikával foglalkozom. Az első ilyen lépés volt, hogy tudományos diákköri főnök lettem. Nagyon sikeres periódust zártunk. Utóbb fölmerült a lehetőség, hogy a dékáni vezetés tagja legyek. Így kerültem be gazdálkodási és diákjóléti helyettesként. Jó időszak volt, fölfutóban volt az idegen nyelvű képzés. Amikor beléptem, hatszázmillió forint volt a bevételünk, most négy és fél milliárd. Csak az a baj, hogy az állami bevételek párhuzamosan egy milliárddal csökkentek, és a klinikum krónikus alulfinanszírozottsággal küzd. Az a közgazdasági filozófia, amelyik arra épít, hogy akinek van, attól elvesz, akinek pedig nincs, annak ad, csak egyszer működőképes. Csak egyszer. Utána már senkinek sem lesz. E tekintetben az állami gazdálkodást illetően a szocializmus óta semmilyen változást nem tapasztaltam. Tehát az államháztartás meglehetősen érzéketlen arra, hogy melyek a kitörési területek, és melyek azok a pontok, amiket fenn kell tartani, de nem valószínű, hogy fejlődőképesek, és melyek azok, amelyekre keresztet kell vetni, mert eljárt fölöttük az idő. A politika sajnos nem erről szól, hanem a szavazatokról. A magam működéséről talán elmondható, hogy igyekeztem hadra fogni mindenkit a legjobb képességeinek megfelelő helyen, és ez nagyon sok esetben működött.

– Folytatja?

– Elhatározás született, hogy megpályázom a dékáni pozíciót ismét. Ám hogy a folytatásra a közösség lehetőséget ad-e, az majd az ő szavazatuktól függ.

– Végezetül muszáj megkérdeznem: elővette-e a nyárias idő beálltával a motorját?

– Kicsit hosszabban felelek. Régi szenvedély ez, egy Riga mopeddel kezdődött, amely nem sokáig gurult, mert állandóan elromlott. A folytatást egy már sokkal jobb Simson S 50-es jelentette, meg is volt, amíg el nem lopták. Utána a háromgyermekes labororvosok életét éltem, úgyhogy szóba sem jöhetett motor, de az ezredforduló után vettem egy 650-es Suzukit, most pedig egy huszonhárom éves BMW boxerem van. Tehát hogy a kérdésére végre válaszoljak, igen, motorozom továbbra is. Hogy jártomban-keltemben mit tapasztalok? Hát, olyasmiket, hogy túlságosan sokat foglalkozunk egymás gyengeségeivel, és hiányzik belőlünk a segítőkészség. Úgy látom, akkor tud az ország előbbre lépni, ha szakmai és nemzeti kérdésekben is lesz közös nevező. Anélkül nagyon nehéz lesz. De optimista vagyok!