Nagy Gabriella író, szerkesztő, a Litera felelős szerkesztője, irodalomszervező. Harmadik könyve Üvegház címmel a 2013-as könyvhétre jelent meg. „Veszélyes anyaggal” dolgozik, magát sem kímélve sorsról és halálról gondolkodik. A kérdezők több évtizede ismerik a kérdezettet, és régi barátság fűzi őket össze.

 

Tardos Károly: Első köteted verseskötet volt, Vállalok bérbe sírni címen 2000-ben jelent meg a Palatinusnál. Majd következett 2003-ban az Idegen című regény, amely egy évvel később másodmagával elnyerte a minden évben a legjobbnak talált első prózakötetes szerzőnek járó Bródy-díjat. Azóta tíz év telt el. Akkor jött az Üvegház című regény. Hogy kezdődött?

Nagy Gabriella: A Literán mi, szerkesztők többnyire minden évben írunk nyáron naplót. Épp úgy esett, hogy 2009-ben azon a júliusi héten voltam soros, amikor anyám születésnapja és apám névnapja van.

Csontos Erika: Milyen szép többszörös véletlen.

NG: Igen. Nem terveztem, hogy a történetükkel foglalkozom, nem tudtam, itt van-e az ideje. De – pozitív értelemben – olyan megrendítőek voltak a visszajelzések, hogy kicsit megbillentem. Nem értettem, de világossá vált számomra is, hogy folytatni kell. És akkor – szintén véletlenként – érkezett Grecsó Krisztián felkérése, hogy írjak tárcákat az ÉS-be.

CSE: Ráadásul azt mesélted, ő nem is olvasta a Litera-naplókat!

NG: Tényleg nem, ezért véletlen. Onnan kezdve minden felkérésre ugyanebben a témában írtam. Aztán már csak az volt hátra 2013-ban, hogy befejezzem a könyvet.

CSE: Reményi József Tamás, a szerkesztőd mennyire szólt bele a nagyszerkezetbe? A sorrend teljesen a te munkád?

NG: A szerkezetbe nem szólt bele, két kisebb húzást kért, és sasszemmel vett észre pár nyelvi hibát. Legalább ötször raktam más és más sorrendbe a szövegeket, míg végre valamelyest elégedett voltam vele.

TK: De az miként alakult, hogy 2003 után csak hét évvel később, 2010-ben kezdtél el ismét dolgozni egy regénynek készülő szövegen? Volt-e közben olyan terved, hogy szeretnél írni egy harmadik kötetet?

NG: Nem gondolkodtam kötetben, de írtam ez idő alatt is. Tele van az asztalfiók, és nem keveset publikáltam is közben. De a novellák nem álltak össze kötetté. Van majdnem két könyvre való versem is, ám stílusban annyira különböző munkák, és jó pár felett oly mértékben eljárt az idő, hogy nem volt kedvem egy ilyen toldozott-foldozott könyvtervvel előállni. Sok félbemaradt munka, legyen az enyészeté. Filmforgatókönyvet is írtam, Márai Eszter hagyatéka című könyvéből, egy rendező keze alá. Színdarab is van a sutban, izgalmas kísérlet, visszafelé játszódik az időben. A csúcsponttól jut el az expozícióig. Az érdekelt, fenn tudom-e tartani a figyelmet, mi történik, ha megbolygatjuk az időt, a hagyományos menetrendet, ha megzavarjuk az agyat. Az Új Színháznak készült, nem volt alkalom, hogy kipróbáljuk.

TK: Tehát akkor nem arról volt szó, hogy hallgattál volna.

NG: Nem hallgattam.

CSE: Visszatérve a harmadik könyvedhez: miért Üvegház lett a címe? Magában a műben persze megemlítesz egy konkrét, a rákosszentmihályi kertben zöldségtermesztésre használt üvegházat… Érdekes, hogy már az Idegenben is volt szó egy üvegtetejű házról: „Körbesétáltuk a kertet, és boldog voltam, és körbesétáltuk másodszor és sokadszor is, és mesélt a városról, hogy hogyan élne, ha egy hegyoldalban épülne a háza. A teteje üvegből lenne, hogy közel legyen a nap, meg hogy nem vágyik semmire, csak a tengerre.” De még az „Üveggolyó, üvegház, belsejében mit találsz” kezdetű Gazdag Erzsi-gyerekversre is asszociáltam.

NG: Azért lett Üvegház, mert rengeteg hiábavaló tépelődés után úgy döntöttem, azt választom, ami elsőként eszembe jutott.

CSE: Úgy emlékszem, voltak más változatok is, például Véreim.

NG: Lehetett volna az is, csak akkor máshová helyezem a hangsúlyt. De azt gondoltam: én viszem el a balhét.

CSE: Nagyon találónak tartottam Láng Zsolt megállapítását az ÉS-ben megjelent kritikájában, miszerint karakterisztikusan jellemző, ahogy megjelenik a hatvanas-hetvenes évek szocializmusának tárgyi világa, a könyvben megidéződik, hogyan élték az emberek a mindennapi életüket, hova jártak mulatni, nyaralni. Nagyon erősnek találtam például az anyukádról szóló részt, aki nejlonotthonkában Sopianaet szív – ez a nejlonotthonka egyébként az Emlékdal című versben is megjelenik.

NG: A környező világ konkrét részleteinek felidézése nélkül nem lehet karaktert formálni, megpróbálni megérteni sorsokat. Ráadásul ezt aztán tényleg ismertem, hisz benne éltem. Az emlékek is ezek között a kellékek és díszletek közt rögzültek. Helyzetekhez, emberi életekhez tapadtak. Nehezebb volt a régmúlt feldolgozása, amelynek nem voltam részese. De nem is akartam úgy tenni, mintha belülről ismerném...

CSE: Nem kifogásnak szánom, de feltűnő, hogy miközben a könyvedben a rendszerváltásig valamelyest dokumentálod a társadalmi közeget, az azt követő időszakra vonatkozóan a politikum már nem jelenik meg semmilyen szinten.

NG: Pedig volt ilyen szöveg. Amikor azt mesélem, apám azért hagyta abba a sakkot a szomszéddal, mert az szélsőséges nézeteket kezdett el hangoztatni. Magyarul zsidózott, cigányozott és komcsizott. Ezt már apám gyomra sem vette be, inkább nem sakkozott többé. Vagy a Félni című szöveg. De volt más írás is, amit viszont kihagytam. A Magyar című a táncházas időről szól, meg arról, hogy mit jelent számomra magyarnak lenni. Mit jelentett pár népdal, miközben idegenszívűnek bélyegeztek a munkahelyem folyosóján a gonosznak kiszebábut állító kollégák, csak mert egy újságban megírtam, mennyire kínos ez a zsíros bajszú, bőgatyás magyarkodás. Ezt a szöveget nem éreztem a kötetbe valónak. És nem is akartam ennyire tárgyalni a jelent – az már egy másik világ, másik könyv, nem az, amiről az Üvegház beszél.

TK: Az Üvegház két-három, maximum négyoldalas novellákból tevődik össze. Tehát úgy tűnik, hogy a sűrítés számodra biztos nagyon fontos, még ha ez egy másik fajta sűrítés is, mint a lírában.

NG: Bevallom, nem jöttem rá, hogy a rövid próza, a sűrítés mennyire fontos nekem, míg nem kellett eleve ilyen terjedelemben novellákat gyártanom. Ott derült csak ki, hogy ez épp az a táv, amelyet – mint az úszók a 100, 200 vagy 400 métert – egyelőre talán a legjobban birtokolni tudok. A vers más tészta. Jelen pillanatban nem látom, hogy lenne jövője az életemben.

TK: Mi az igazi műfajod, ha van ilyen? Mi az igazi kézjegyed?

NG: Többen arra esküsznek, hogy a rövid próza. Én a legjobban regényírás közben érzem magam.

TK: És ha lehet jósolgatni, mi lesz a következő? És melyek a fő műfaji tendenciák?

NG: Van konkrét tervem, el is kezdtem: egy hasonmás-regény. Találtam egy számomra érdekes témát, aminek épp utánajárok, kutatok hozzá, anyagot gyűjtök. Nem áll messze az Üvegháztól, sőt, bizonyos szempontból a folytatása, hiszen ugyanannak a közegnek a történetéről mesél, amelyről már volt szó a könyvemben. De erőteljesebben támaszkodik a képzeletre. A családi múlt kutatása során persze folyton felszínre kerül valami, ami alapvetően változtatja meg az addigiakat, de itt most egy talált történetbe ágyazva merül majd fel a múlt – egy olyan történet kereteiben, amely lehetővé teszi, hogy a kibeszélhetetlenhez közelebb kerüljek. Mindig vannak tabuk, amelyek nem tudottak, a mélyrétegek feldolgozhatatlan ágbogai. Egy régi fénykép adta az ötletet egyébként a Fortepan-gyűjteményből. Mentem tovább, és megvan, amiről írni akarok. Csak lenne rá szabad száz évem...

TK: És az Üvegházat miként kategorizálod?

NG: Nem hívom regénynek. Mégpedig azért, mert a munka során eljutottam arra a pontra, amikor el kellett dönteni, hogy „rendes” regényt akarok-e – mint ahogy például Parti Nagy Lajos megírta a Hősöm tere című művét, amely eredetileg tárcasorozat volt –, vagy megmaradok a kisprózákból álló füzérnél. Én az utóbbi mellett döntöttem. Nem szeretem, amikor minden, tematikusan kapcsolódó szövegekből álló könyvet regénynek neveznek.

CSE: Számos tárcanovellából összerakott könyvvel az volt eddig a tapasztalatom, hogy általában nem sikerül a nagy szerkezet. A külön-külön egyébként remek tárcanovellák egymás után olvasva többnyire kioltják egymást. De a te könyvednél nem ezt tapasztalom.

TK: Láng Zsolt a kritikájában pedig egyenesen zeneműhöz hasonlítja, Beethoven Hammerklavier szonátájához.

NG: Láng Zsolt hasonlata zavarba ejt… Azt írja, újra és újra nekikezdek a főtémának. Ez igaz. Nem lineárisan halad a történetvezetés, hanem asszociatív úton összevissza ugrál időben-térben. A motívumok rendszerének kidolgozása volt egyébként a legnehezebb: mivel eredetileg több helyre írt novellákról van szó, kikerülhetetlen volt az önismétlés. A könyv egészének szempontjait figyelembe véve úgy kellett átdolgozni a redundáns részeket, mintha szándékosan utalnának egymásra. Egyébként érdekes volt: miközben kialakítottam a struktúrát, kiderült, hogy a történeteket, amelyeknek a szeleteit különböző helyeken el kellett újra és újra mesélni, a mondatok szintjén ugyanúgy idézem vissza, mintha bemásoltam volna. Az emlékezet furcsa szerkezet, az első rögzített verzió marad meg emlékként. Amikor először elmeséled vagy leírod, az az emléked. Miközben a valóban megtörténtig nem lehet visszamenni, nincsen, elvész, megsemmisül, olyan, mintha örök rejtély maradna. Bárhonnan próbálod visszafejteni. Megjegyzem, Nádas Péter mást gondol erről, és ez hihetetlenül izgat. Szerinte bizonyos pszichoanalitikus módszerekkel visszaszedhető az eredeti élmény. Hát, nem tudom, képes lennék-e arra az analízisre, amire ő vállalkozott.

TK: Az Üvegház öt számozott ciklusból áll, a novellák viszont nincsenek számozva, és általában egyszavas címük van. Az első ciklusban a legfontosabb emberi kapcsolataidat, a szüleid emlékét idézed meg, akik aztán elhagytak viszonylag korán. A második ciklusban pedig egy kisebbfajta családkutatásra vállalkozol. Dédszüleidig fölfejted a család szálait. Volt egy nagybátyád, aki foglalkozott családotok történetével…

NG: Honvédségi térképész volt, az egyetlen a családban, akit komolyan érdekelt a múltunk.

TK: Ti ezt komolyan vettétek, vagy pedig csak kuriózumnak?

NG: Nem igazán vette szerintem senki komolyan. Még én voltam a legfogékonyabb, úgyhogy a nagybátyám fénymásolta nekem az iratokat, de valójában engem sem foglalkoztatott akkoriban igazán. Csak apám halála után. A nagynéném kifejezetten dugdosta a nála lévő iratokat, és haragudott is a testvérére, hogy kutakodik. Ugyanis a papírokból egyértelműen fény derül a család néhány „szégyenfoltjára”. Például hogy azért voltunk a Marcik – így hívtak minket a faluban –, mert talált gyerek dédapámat egy Nagy Márton nevű ember fogadta örökbe. Bizonytalan tehát a származásunk, amit a mai napig szégyenként él meg néném, és titkolja a család előtt is. Ha kiszeded belőle, azzal enyhíti, hogy úri pólyába csavarták a gyereket, nagy ember fia lehetett. De már nem derül ki sosem, kik vagyunk, és én nem vagyok egy Miss Marple, hogy kinyomozzam.

TK: Igazából ez a családkutatói rész nekem úgy tűnik, hogy főként a második ciklusban jelenik meg, a többiben pedig leginkább a két szülődről szólsz, meg részben a szerelmeidről.

NG: Minél több részletet tudtam meg a családom múltjáról nénéimtől, keresztanyámtól és a nehezen felkutatott dokumentumokból, annál inkább foglalkoztatott, hogy honnan jöttem, kikből vagyok összerakva. Volt egy nagykikindai születésű dédim, tehát szerb, egy aradi nagyanyám, egy baracskai nagyapám, egy jász másik ág, szolnokiak és zagyvarékasiak, mindent tudni akartam róluk. A szerelmeim nem hangsúlyosak ebben a könyvben, csak azért van szó róluk, mert látni kellett, az elődök mintái hova jutottak bennem.

CSE: Kiemelsz néhány olyan személyt, akik mitikus alakokká váltak a családban: az író, a katona, a báró, akik nem voltak családtagok, de valamilyen módon kapcsolódnak a családi mitológiához. Az író esetében nagy bajsza meg bizonyos jegyek alapján Móricz Zsigmondra tippelek.

NG: Persze, ő az. Nem rejtettem el túlságosan.

CSE: Szilágyi Zsófiától hallottam egy előadást, amely szerint Móricz lépten-nyomon meséltette az embereket, történeteket gyűjtött. Hogyan kapcsolódott a családotokhoz?

NG: Úgy, hogy Litkei vagy Móricz Imrét, az Árvácskától, eredeti nevén Litkei Erzsébettől, Csibétől származó gyermeket, aki ugye vagy Móricz fia vagy nem, születése után pár hónappal a Magyar Királyi Állami Gyermekmenhely apám falujába, Zagyvarékasra helyezte ki nevelőszülőkhöz. Imre apámnál két évvel fiatalabb, nagyjából együtt töltötték a gyerekkorukat Rékason. Erről nincsenek konkrét emlékek, nem lehet tudni, találkoztak-e vagy sem. De elég nehéz lett volna elkerülniük egymást, Rékas kis falu. Arrébb lakott pár házzal, a Zagyva mellett, a Fürdő utcában. Tavaly elsétáltam arra, kérdeztem a szomszédot, melyik Kiss Boldizsárék háza. Azonnal mutatták. Mi a főutcán, a Rákóczin éltünk. Boldizsár nagypapám volt a cipészmester, szép sarokházban, cégtáblával.

CSE: Kitől tudsz egyáltalán erről a Móricz-történetről?

NG: Elsősorban nagynénémtől, de utánanéztem a Zagyvarékasi Hírmondóban, olvastam Móricz Imre visszaemlékezését és persze magát Móriczot is. Kapóra jött, hogy mostanában jelent, illetve jelenik meg folyamatosan a Napló, napvilágot látott Szilágyi Zsófi monográfiája, Kálmán Kata könyve. Pár évvel ezelőtt volt egy Móricz-konferencia Rékason, és részt vett rajta Móricz lánya, Móricz Virág is. Szigorú erkölcsű néném megelégedéssel mesélte, hogy a kérdésre, miszerint Csibe lehetett-e Móricz szeretője, Virág azt válaszolta, Móricz szerette felkarolni az árvákat, lányának fogadta és semmi több, Imre nem lehet Móricz-ivadék.

CSE: Az irodalomtörténészek ezt másképp gondolják a dokumentumok alapján...

TK: A harmadik novellaciklus alapvetően az apáddal és anyáddal gyerekként eltöltött családi éveket mutatja be. Anyádat gyönyörű, kreol, nőiesen molett, fekete hajú, csupa kacagás, heves, makrancos, szabad, gyönyörű nőként írod le, apádat pedig rettentő erejű, kocsmaasztalokat borogató, nagy hangon áriázó bariton korhelyként, aki huncutul viccelődött, és mellesleg mindig osztályelső volt.

NG: Carusónak becézték apámat. Túl szép képet festettem róluk?

CSE: Nem!

TK: Minden verset betéve tudott, miközben melankolikus lelki alkatával sokszor rejtőzködött. Bivalyerős volt bennük az élet, mondod, és az erotikus kisugárzást is érezted valahogyan. Ez a kötet leginkább nekik állít emléket. Persze, rólad is szól, de ennek a tükrében.

NG: A könyv szerkezete is jelzi, hogy hol a hangsúly. Nemcsak a bevezető részben jelenik meg az anya és az apa halála, hanem a könyv vége is búcsú. Nem véletlen. Ugyanakkor azt gondoltam, fontos tudni, kik ők, honnan jöttek, anyám és apám családja honnan származik, Bánátból, a Partiumból, a Váli-víz mellől, Fejér megyéből, a Jászságból, ha a városok vagy falvak neve nincs is mindig kimondva. Jászok, szerbek, erdélyiek – sokfélék vagyunk. És mint ahogy a Csillagos éj című szövegben is jelzem, a könyv igazi tétje, hogy ebben a hatalmas űrben, ahol egyedül hagytak, valahogy elhelyezzem magam, megértsem, honnan jövünk, és megtaláljam azokat a kötéseket, amelyek révén otthon tudom érezni magam, hogy tartozzak valahová. Másrészt nagy tét volt az is, hogy felfejtsem, miként alakulnak sorsok azzá, amik. Mi mindent visz tovább magában az ember a felmenői történetéből, a sejtjeiben, megoldási kulcsaiban, döntéseiben, érzelmi viszonyulásaiban.

TK: Tehát hogyha egyszerűsítetted volna, akkor írtál volna első, harmadik és ötödik fejezetet, és abból lett volna az Üvegház. De ezt fel akartad lazítani egy kicsit...

NG: Ez is döntés kérdése volt, mert a könyvben van több olyan anyag is, amelyekből külön-külön is írhattam volna önálló regényt. Az Eset és az Utána című novellák ilyenek, vagy az anya és apa meghalásáról szóló írások. De nem éreztem egyikre sem felkészültnek magam.

CSE: A mi barátságunk ott kezdődött, amikor együtt lementünk 1992-ben a tatai írótáborba, ahol aztán több éjszakát is végigbeszélgettünk. Rákérdeztem, miként lehet az, hogy itt van egy gyönyörű, bájos, okos lány, akinek vannak izgalmas novellái, de hogy e novellák mélyén mindig rejtőzik valami sötét, nyomasztó talány. A Szerafin napja című novellád volt talán a legjellemzőbb ilyen írásod. És akkor mesélted el nekem a megerőszakolásod történetét… Legalább tizenöt év távlat kellett, hogy meg tudd direktebben írni az Üvegház című könyvedben.

NG: Te annak is tanúja vagy, hogy majdnem született egy cikk erről a Magyar Narancsba. Magáról az esetről és az azt követő évről, amikor tárgyalásokra kellett járnom a Fővárosi Bíróságra, az egész hercehurcáról, szembesítéstől kezdve az ítéletig. De nem sikerült jól a cikk, túl közel volt a valóság. Próbáltam beszélni róla egyébként, ösztönösen éreztem, hogy kell. Nem volt divat akkor a pszichiáter, ha bent ragad, az súlyosabb károkat okozott volna, mint amit amúgy is okoz. Aránylag korán keletkezett a Szerafin napja című szöveg, amelyben allegorikusan megírtam nem sokkal a megtörténte után. Jártunk akkor egy Lengyel Péter vezette írói műhelybe az egyetemen, de azon túl is találkozgattunk hetente, az egyik ilyen kisebb körben, amelyet egy írótársam anyjánál tartottunk, az anya volt az egyetlen, aki megsejtette, hogy mi áll a novella hátterében...

CSE: Volt egy olyan tétje az Üvegháznak: hogyan lehet ezeket a rendkívül személyes tragédiákat papírra vetni. Mert veszteségsorozatot írsz meg: a szüleid halála, a kutyád halála, a megerőszakolás. A szülők halála rendszerint az ember életének elkerülhetetlen vesztesége. Zeke Gyula A Bécsi úton című kisregénye például felfogható egy gyászmunka történetének, az édesanyja halála kapcsán. És láthatjuk az ő prózájában is, akárcsak az Üvegházban: hogy miként lényegül át a külső-belső, megrázó apró történések hajszálpontos lejegyzése irodalmi szöveggé. Az Üvegház önéletrajzi elemekből építkezik, van valami élveboncolás jellege, mégsem érezzük tolakodónak.

NG: Én inkább úgy fogalmaznék, hogy nem az volt a tétje az Üvegháznak, hogy az életből lehet-e irodalom, mert csak abból lehet, hanem az, hogy képes vagyok-e „veszélyes anyaggal” dolgozni, hol vannak a határok (az irodalom határai), hol van az a pont, amikor úgy írok magamról, hogy már rég nem magamról írok. De bevallom, amikor írtam, egyáltalán nem érdekelt, hogy irodalom lesz-e belőle.

TK: Erőteljes hatásokkal dolgoznak ezek a novellák. Ugyanakkor keveredik a szikár történetmondás a lírai önvallomásokkal.

NG: Valóban. Ezen gondolkodtam egyébként, miközben írtam a könyvet. Meg lehetett figyelni, hogy az idők során, 2010 és 2013 között, mennyivel szikárabbá és sűrűbbé váltak a mondatok. Sokkal tisztábbak lettek, egyszerűbbek, érzelemmentesebbek. És akkor visszaolvasva a könyvet rátaláltam azokra a lírai futamokra, amiket említesz. Fel volt adva a lecke, hogy mi legyen. Dobjam ki, írjam át? Minimálisat húztam csak belőlük, mert a végén úgy döntöttem, hogy épp a szikár, kegyetlen szakaszoknak, a drámának az ellensúlyaként szükség van rájuk. Az Ölni van talán a legkeményebbre hangolva. Ha nem lennének erős, kíméletlen szövegek, a lírai részeket csöpögősnek érezném. De ellensúly volt például a Singer című írás is, egész más miatt. Azért volt rá szükség, hogy földközelben tartsa a könyvet.

CSE: Azt a részt nagyon szerettem! Olyan élvezetesen veszi végig a varrás folyamatait.

NG: Ott viszont azt éreztem, hogy az ellensúlynak egymagában kevés. Ezért írtam cipésznagyapám mesterségéről is.

CSE: Szó volt az előbb arról, hogy ez nem nevezhető igazi önéletrajznak. Az én viszonyulásomat az is bonyolítja, hogy valamilyen módon „szereplője” is vagyok ennek a könyvnek, méghozzá egy közös barátnőnk révén, akit a Halál című novellában megörökítettél. A vonat elé vetette magát. Itt pontosan megragadható az az alkotói folyamat, ahogyan a valóság „fikcionalizálódik”. Te ugye elmozdítottál ebben dolgokat, bár az öngyilkosság alapvetően ilyen módon történt meg a „valóságban”, és az is úgy volt, hogy én zokogva fölhívtalak többször, hogy éppen hol tartok a nyomozásban, de voltak dolgok, amiket megváltoztattál.

NG: Katiról akartam írni. (Zalatnay Kati barátnőnkről van szó, aki úgy tűnt el majdnem nyomtalanul, hogy közben a legtehetségesebb zenekritikus volt, csodás elme.) Fontos nekem. Mert én vagyok. És onnan kezdve akármennyire kegyetlenül hangzik, de az én elmém és – még fontosabb szempontként – a szöveg dönt. Sokszor a tényekhez képest mást. Nyilván nem kardinális elemekről van szó, nem hamisítja meg ilyenkor az ember a valóságot, mert a mű valósága, ami szintén teljes, nem azonos magával a valósággal. Az író olykor az egész érdekében elmozdít, felcserél, átalakít részleteket. A tényeket alkotóelemként kezeli, amelyekhez más, valóságnak állított tényeket társít. Apámat például sosem láthattam buszsofőrként, ahogy azt a Repül című írásban képzelem, mert ő a Fővárosi Autóbuszüzemtől 1963 májusában – nővérem halála után, az én születésem előtt egy évvel – gerincproblémákra panaszkodva önkényesen kilépett, s pár nap múlva már anyám vállalatánál vállalt meós állást. Külön könyvet lehetne írni arról, mi zajlott le bennük.

CSE: Még valamit a módosításokhoz: én sem hívtam föl a mozdonyvezetőt, ahogy a Halál címűben írod, hanem a mentőktől tudtam meg, hogy meghalt a barátnőnk.

NG: Mert ez a könyv nem önéletrajz és nem dokumentumregény. Igyekszik megérteni valamit, de nem mondja, hogy a valóság birtokolható, megfogható vagy megfogalmazható. Csak magadat állíthatod pellengérre, a „hőseidet”, a szeretteidet nem. Magadat is csak egy határig. Nem minden való a világnak. Vannak mélyebb rétegek is, kíméletlenebb leásás, mindig van a dolgok vélt legmélye alatt is valami. Csak nem biztos, hogy meg lehet úszni begolyózás nélkül, ha szembenézel vele. Nem tudom, az írás jelenthet-e terápiát. Én csak azt tudom elmondani, hogy minden ilyen írásba kicsit belehaltam. Biztos, hogy valamit elmozdít, de nem lett könnyebb aztán. Nem ettől, az élettől tud könnyebb lenni – ha van.