I.

Suttogásra ébredtem az éjszaka mélyén. Pontosabban nem is igen tudtam, mire ébredek, csak megzavarta valami az álmomat. A halk beszéd már csupán utólag tudatosodott bennem. Már ha tudatosodott egyáltalán, mert ebben a lebegésszerű félálom-bódulatban a saját létezésemben sem voltam egészen bizonyos. De, hogy őszinte legyek, nem is nagyon érdekelt. A látvány ennek megfelelően duplán megkérdőjeleződött. Mint amikor nemcsak az ablak párás, de odakünn még köd is van, és nem tudni, melyik az áthatolhatatlanabb. Vagy amikor hajnaltájt, félrészegen, angyallal találkozik az ember a néptelen utcán, és hirtelenjében képtelen eldönteni, szeme űz-e vele káprázatot, vagy káprázat csupán ő maga is.

Úgy állt ő is az ágyam mellett, mint egy szárnyaszegett angyal, aki alábukott a magasságból, és most annyira gyámoltalan, mint pályakezdő hajléktalan az első szabadban töltendő éjszakán. Erőtlen balkarja is olyan sután csüngött a vállából alá, mintha csak egy szárny emléke volna.

Valószínűleg jó ideig nézhettem első zavaromban, ám az idő az ilyen pillanatokban fejére húzza az örökkévalóság takaróját. Pedig nem volt ismeretlen számomra a szituáció, sőt oly mértékben volt ismerős, mintha a génjeimben hordoznám. Rendszeresen ébredtem arra reggelente, hogy az ágyam mellett áll, és azt lesi, ébren vagyok-e már. Ezzel kezdődött a napja. Mintha önmagában nem volna elegendő, hogy ő maga fölkel, mintha állandóan egy másik lény visszajelzésére lenne szüksége… Mihez is? Talán, hogy megbizonyosodjék a saját létezésében. Akárha tükörbe próbálna nézni, kereste pillantásomat lehunyt szemhéjam mögött. Olyan volt ez számára, mint másnak az első kávé vagy cigaretta. Én voltam az ő reggeli kávéja: föl kellett hörpintsen, hogy a rendes kerékvágásba kerüljenek a dolgok. Bejött halkan a szobámba, és figyelt. Nem szólt, nem húzta el a függönyt – csak figyelt. Bennem pedig kialakult a reflex, hogy szinte azon nyomban fölébredtem. Nem hiszem, hogy bármikor is két-három percnél tovább kellett volna néznie. Ez volt a mi kis reggeli rituálénk – pontosabban ez lett a mi kis reggeli rituálénk, amióta nagyanyám eltűnt.

Nagyanyám eredetileg (és a kényszerből és álruhaként viselt civil öltözet alatt voltaképpen egész életében) apáca volt, és már harminc is elmúlt, amikor nagyapám egy premontrei kolostorban rátalált. Állítólag az eső és az éjszaka elől keresett ott menedéket, ami önmagában még hihetően is hangzik, hiszen mint afféle vándorriporter gyakran volt kitéve az időjárás és a napszakváltozások szeszélyeinek. A történet azonban eléggé valószínűtlennek tűnik, ismervén a premontreiek szigorú szabályzatát, ám a családi legendárium szerint még ezen az éjszakán (jóllehet az ilyen éjszakák oly időtlenül függnek a családi mitológiák fogasán, mint a dédapák háborús hőstettei) kéz a kézben távoztak: kiugrott apáca és beugratott férjjelölt, miközben nagyanyám már anyámat hordta volna a szíve alatt. A részleteket immár örök homály borítja, lévén nagyapám egy olyan kifinomult kor rádiós terméke, amely kor hivatalos álláspontja a nyers valóságot csupán olyan alapszínnek tekintette, amelyből megfelelő elegyítéssel immár kellőképpen szubtilis valóságárnyalatok nyerhetők. Ennek megfelelően nagyapám történeteinek rengeteg lehetséges bejárata volt, aszerint, hogy hangulatvilágának mely égtája felől közelített hozzájuk.

Ezek közül az egyik leghihetetlenebb, ám némi történelmi tájékozottság birtokában éppen ezért legreálisabb az volt, mely szerint azon az ominózus éjszakán a civil öltözetet uniformisként viselő férfiak szállták volna meg a kolostort, világgá kergetvén annak minden nem világi lakóját. Ebben a gáláns variánsban nagyapám mint nagyanyám szimpla jótevője szerepelt, akinek a fantáziájában még csak meg sem fordult holmi szív alatt hordozható apró jószág. Ám némi éhgyomorra elfogyasztott szeszesital hatására ennek a változatnak is elő-előtűntek az árnyoldalai, miszerint az a bizonyos megszállás nem éppen a lovagiasság szabályai szerint ment volna végbe, és ennek egyenes következményeként a történet végkifejletén (emelt hanghordozással) még anyám (tehát jómagam) és nagyapám vérségi kapcsolata is megkérdőjeleződött. Az igazságot, már ha létezik egyáltalán, talán nekem magamnak kellene a morzsák tömkelegéből újraalkotnom.

Annyi bizonyos, hogy nagyanyámra ez ügyben sohasem számíthattam, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy ő, közvetlenül az esküvőjükön kimondott „igen" után, örök némaságot fogadott. Úgy is fogalmazhatnék, hogy belépett a férjes asszonyok hallgató rendjébe, de ez sokkal inkább ízetlen tréfa, mintsem a valóság legcsekélyebb mértékben való megközelítése lenne. A dolog lényegét tekintve nagyanyám abban a pillanatban, hogy egy földi vőlegény kedvéért (akármilyen kényszerítő körülmények hatására, de) elhagyta égi jegyesét, elveszítette beszélőképességét. Hogy rejlett-e az elnémulás mögött bármiféle orvosi szempontból megközelíthető lélektani magyarázat, vagy csupán egy végsőkig konok lélek mások, de legfőképp önmaga számára kirótt büntetéséről volt szó, immár lényegtelen: marad a tény, nagyanyám többé nem nyitotta szóra a száját.

Anyám életének legelső élménye a csönd volt. Az irgalmatlanul süket csönd. Amelyet csak erősített a hatalmas lárma, amely körülölelte, mert nagyapám, mintha csak ellensúlyozni próbálná a feleségéből áradó elviselhetetlen némaságot, természetes és mesterséges zajokkal vette körül magát és családját, az írógép kopogásától a kutyaugatásig (volt, hogy egyszerre négy kutyát tartott, csak hogy minél nagyobb lárma keletkezzék a lakásban).

Sokféle csönd létezik a világban. Létezik például az a csönd, amelyet akkor hall az ember, amikor egy hosszú út végén hazatér, és megáll a falusi ház ajtaja előtt. Szivárog az eső. Az a finom, lánycsók érintésű késő őszi eső, amely kéjesen borzongatja az arcbőrt, amelyet eleinte föl sem vesz az ember, csak nagy néha csapja félre szemébe hulló nedves fürtjeit, és a porszerű vízcseppek akadálytalanul áztatják a kabátot, egy idő múltán behatolnak a legutolsó ruhadarab alá is, be a bőr alá, egészen a legrejtettebb szervekig, és az embert egyszerre nagyon furcsa érzés keríti hatalmába, hogy kár előkotorni a kulcscsomót, kár a mozdulatért, mert minek is benyitni az ajtón, minek felkapcsolni a villanyt, amikor úgysem oszlatható el a szobában rekedt sötétség, és csak áll az ajtó előtt, az esővíz áztatja a testét, és nem tudja, nem érti, mi lelte, pedig csak facsarni lehetne a szívét. És ez nagyon boldogtalan csönd.

Van aztán az a csönd, mely két emberé, akik átbeszélték az egész éjszakát, át a hajnalt, elmondtak már egymásnak mindent, ami csak szavakkal elmondható, és most hallgatnak, és nem is pillantanak egymásra, mégis folyamatosan egymást látják, és nem szólnak egy szót sem, és mégis hallják egymást, mégis egymást hallják, szomjasan nyelik egymás némaságát, mert nincs szükségük többé szavakra. Ez viszont nagyon boldog csönd.

Ám ezek mind olyan csöndek, amelyek mélyén ott lapul a beszéd, mint az ugrásra kész vadállat. De nincsen némább és reménytelenebb csönd az anyai csöndnél. Mert egy anya üvöltsön, akár torkaszakadtából a gyermekével, ha az rossz fát tett a tűzre, de cirógassa is a szavaival, amikor annak jött el az ideje, és beszéljen, magyarázzon, oktasson, ám gügyögjön is meg gőgicséljen, és legfőképp pedig meséljen néhanapján, szedje már, az istenért, narratív rendbe ezt az átok szétfolyó valóságot. Csak ne hallgasson! Mert akkor az ember, még ha végiglármázza is az életét, örökre néma marad. Mert a beszéd, az nem más, mint az anyai szavak fölidézése.

Anyámnak viszont egész egyszerűen nem volt anyanyelve. Hogy egyáltalán megtanult beszélni, az nagyapámnak, illetve egy régi típusú lengyel rádiónak köszönhető. Nagyapám rengeteget utazott, minden héten több napot töltött vidéki riporton, amelyeket a rádió élőben közvetített (a hőskor volt ez, a rádiózás hőskora, a riporterek és a technikai személyzet, mint afféle vadnyugati pionírcsapat, törték a láthatatlan utat az éter hangokat vérző testébe). Az apróság pedig, aki akkoriban még nem volt több, mint anyám lehetősége, minden alkalommal ott kuporgott a készülék előtt egy sámlin, és a szó szoros értelmében csüngött nagyapám szavain, az ő apanyelvén, kézzel-lábbal kapaszkodott a jól ismert, ám a hangszóró torzításának köszönhetően mégsem teljes egészében azonosítható hangba. A lakásban egész álló nap harsogott a rádió (amelyet nagyanyám, mintha csak ezzel vezekelne a lányát sújtó önkéntes némaságáért, sohasem halkított le), anyám mellette tett-vett, mellette játszott, egy percre sem hagyta volna magát kiragadni a hallótávolság alkotta bűvös körből; látszólag oda sem figyelt, élte a maga különbejáratú héttörpe-életét, ám a valóságban csupa fül volt, sőt egy darab lüktető, hiperérzékeny fül volt az egész kislány, aki, amint nagyapám következett műsoron, pattant, a sámlihoz totyogott, amelynek megbolygathatatlan helye volt a készülék előtt, elhelyezkedett rajta, és a riport első percétől az utolsóig itta az éltető szavakat.

Lássuk csak magunk előtt az idők homályába vesző jelenetet, mely oly mértékben tűnhet elvarázsoltnak, mintha csak egy tündérmeséből ragyogna elénk, jóllehet maga a szemenszedett valóság. Egy századeleji polgári lakás hatalmas nappalija tárul a szemünk elé, melynek falait elborítják nagyapám hóbortjának a termékei: a parasztfeszület-kollekció, melynek egyes darabjait különböző riportútjain gyűjtötte össze isten háta mögötti falvakban. Található itt kereszt kőből és fából és fémből, a giccsesen álnaivtól a bűbájosan bumfordiig, és a rengeteg szenvedő Krisztus-tekintettől olyan átalakuláson megy keresztül a szoba, mintha csak az evilági siralomvölgy egyenes illusztrációja lenne. Ezt a benyomást erősíti az a mellékesnek igazán nem nevezhető apróság, miszerint a feszületeket nagyapámnak szabályosan a kabátja alatt kellett hazalopnia az utazásokról (olyan kort éltünk, amely Istent még csak-csak megtűrte láthatatlan formájában: az imákban, a káromkodásokban és a női mosolyban – mert az aztán a legnagyobb tévedés, azt hinni és terjeszteni, hogy ott az ördög lakozik –, ám kézzelfogható ábrázolását nem állhatta. Mintha elcsendesíthető lenne a szélvihar azáltal, hogy becsukjuk az ablakot, mintha eloszlatható lenne az éjszaka, mert kigyulladnak a gázlámpák az utcán), és hogy valahányszor hivatalos látogatója érkezett, mindig a bejárati ajtó melletti dolgozószobájába invitálta, miközben folyamatosan remegett a gyomra, nehogy véletlenül az illetőben felvetődjék a lakásmustra gondolata. Ám a gyűjteményt a világ minden kincséért le nem szedte volna a falról, mintha valamiféle önként vállalt kálváriának tekintené ezt az állandó rettegést.

A szoba egyik sarkában recsegve-ropogva ordít egy ósdi rádiókészülék, sugározza a kor szellemének megfelelő, építő jellegű adásokat. A szobán, mint valamiféle nyugalmát nem lelő síri lélek, át- meg átsuhan egy feketébe öltözött női alak (elmosódott kép él bennem nagyanyámról, holott csak nemrég hagyott árván bennünket; mintha folyamatos mozgásban látnám: egy pillanat szusszanás nélkül lót-fut, rendezkedik, mindig talál magának tennivalót, meg nem pihenne, mintha örökké űzne valamit, vagy még inkább mintha örökké űzné valami, amit egy az idők mélyébe tűnő, ám mégis időtlenül jelenvaló éjszakán veszni hagyott), s mindeközben a földön ott játszodik egy csöpp leánka, aki mint egy varázsütésre, bizonyos időközönként ráfeszül a hangszóróból áradó mondatokra, és úgy viteti rajtuk magát, mintha csak a nyelv szárnyain akarná feltérképezni az ismeretlen tartományt, amit életnek csúfolnak, s aminek a valódi neve: álom.

Sajátos beszédmódot szívott magába ily módon az én édes jó anyám: úgy tudta kifejezni, pontosítok, úgy tudta körülírni, úgy tudta megközelíteni, szavaival becserkészni, csapdába csalni a valóság egyes darabjait, hogy azok első zavarukban moccanni sem bírtak, hogy azután már hiába is vergődjenek a fojtogatóan rájuk tekeredő nyelvi hálóban. Anyám szavajárásában a virágnak nem illata volt, hanem valamiféle meghatározhatatlan pacsuliszagot árasztott magából; a kenyérnek nem kenyéríze volt, hanem mintha liszt helyett fűrészport kevertek volna a tésztájába; a tej színe megsárgult, a falevelek az ég felé kezdtek hullani, az esőcseppek pedig kavicsként koppantak az aszfalton. De hogy valami igazán markáns példával éljek: a szar, aminek aztán valóban semmivel össze nem téveszthető szarszaga van, nos, a szar anyám sajátos megfogalmazásában virágillatúvá változott, s zárult be a kör végleg, harapott a rengeteg tekergő mondatkígyó a sajátja helyett a hallgató farkába. Anyám pedig csak beszélt, csak beszélt egy életen át, be nem állt volna a szája, mintha ily módon igyekeznék túlharsogni a belsejében születésétől ordító csöndet, és szavai nyomában különös új virágok nyíltak, átöltözött a világ.

Ebbe a másik világba születtem már bele én, ezért beszélhetem hát folyékonyan ennek nyelvét, miközben a másik valóság kifejezésmódját is úgy-ahogy el kellett sajátítanom. Mint amikor gyermekkora egy részét külföldön éli le az ember, és amikor évek múltán vissza kell térnie egy álmokból fölmerülő fura idegen szóval „hazának" füllentett hetedhét országba, akkor döbben rá, hogy az egész csupán ámítás volt, a pénz értéktelen játékpénz, a nyelv pedig halandzsa tolvajnyelv, amelyen azonban hiába is próbálna immár bárkivel összekacsintani. Ily módon vagyok én elveszve leírandó mondataim közt, nem tudván, mikor lövök bakot, mikor téved mondandóm a kifejezések labirintusába.

Nem pirkadt még, de a koromsötét már észrevétlen megkezdte színeváltozását, mintha egy mennyei piktor óvatosan megnyitotta volna az ég csatornáit, hogy új árnyalatokat nyerjen a hajnal számára. Annak a vízválasztónak az ideje, pontosabban szólva időtlensége volt, mely alig érzékelhetően húzódik álom és félálom határán. A tárgyak ilyenkor kelnek életre a szobában, vagy úgy is mondhatnám, a szoba ekkor olyan tárgyakkal népesül be, amelyek soha nem léteztek, és emberi számítás szerint nem is fognak létezni ebben a formájukban. Az éjszakának ezen a pontján szoktam én útra kelni, és végtelen sétákban bebarangolni az emberélet titkos tájait. Nem az álombéli utazásokra gondolok, amelyek hol a múlt elfeledettnek vélt helyszíneire röpítik az álmodót, hol pedig külön világokat tárnak föl előtte, amelyek úgy épülnek valóság és vágyak kockaköveiből, mint a tündérmesék elvarázsolt kastélyai. Sétáim külső megjelenési formájukat tekintve teljes mértékben valóságosak, miközben belső realitásuk vonatkozásában a térnek és az időnek egészen más dimenzióiba tevődnek át. Nem vagyok alvajáró a szó orvosi értelmében. Tudatában vagyok annak, hogy álmodom (ahogy tudatában lehet, mondjuk, a szerelmes az első szeretkezés aktusának), miközben mégis teljes intenzitásukban élem meg az álomképeket, mintha csak egy személyben lennék nézője és résztvevője egy sajátságos – mert a saját agyamban zajló – társasjátéknak (társas, hiszen oly mértékben vagyok ilyenkor független úgynevezett valóságos lényemtől, akárha árnyéka volnék csupán önmagamnak, amelyen ráadásul gazdája jó romantikus szokás szerint még túl is adott). Az egész nem tart tovább néhány pillanatnál, ami alatt talán évszázadokat élek át, pár lépésnél ritkán teszek meg többet, miközben talán ezer meg ezer kilométerekkel járok odébb (a sok „talán" a bizonytalanságnak szól, amit az okoz, hogy magamhoz megtérvén rémlenek ugyan az átéltek, de csak úgy, ahogy egy rég nem látott arc merül föl az ember emlékezetében, amelyből megragadt ugyan néhány vonás: egy szabálytalan orr vagy egy kancsi szempár, és még inkább a hatás, amelyet az emlékezőre gyakorolt, ám az egészet mégis köd üli, mint násznép tekintetét a lagzi vége felé), és általában úgy végződik, hogy egy hangra, amelyet minden bizonnyal én magam adok ki, vagy egyszerűen az álom kútjába pottyantott valóságdarab csobbanása kelt, fölébredek. És ott találom magam a szoba közepén, és fogalmam sincs, hogy kerülhettem oda. Pontosabban azon lepődöm meg leginkább, hogy nem az imént viselt kényelmes és korszerű páncéling feszül rajtam.

Pizsamában ébredtem ezúttal is, ám anélkül, hogy alkalmam lett volna alvóhelyemet elhagyni. Szépen is vette volna ki magát a sötétség leple alatt nagyapámba botlanom; e feltételezés azonban csupán tréfás állehetőség, lévén éjszakai sétáim során sohasem futottam össze szükségre bóklászó családtaggal, mintha ezek a valóságban is megtörténő mozgássorok mégiscsak egy belső világ zárt keretei között zajlanának. Sütött a hold. Nem igaz. Az utcai lámpával kell kezdenem, amely olyan ügyesen lett felszerelve, hogy pontosan az ablakomon kandikál befelé, mint egy gátlástalan kukkoló, aki mindenáron az álmaimba kíván bebocsátást nyerni, és számtalan kellemetlen éjszakát okozott már a függönyön is átható fényével, amíg ki nem égett, és az illetékesek dicséretre méltó slendriánságának köszönhetően világtalan nem maradt. Most azonban a teli arcával ragyogó hold életet lehelt a lámpa burájának ezüstjébe, melynek csillogása a függöny résein keresztül szétszóródott a szobában, és túlvilági kontúrokba burkolta a tárgyakat. A látvány előterében pedig, melyhez olyan háttérrel szolgált a sejtelmesen derengő ablak, mintha maga Caravaggio mester álmodta volna világra, ott magasodott nagyapám, akár egy jelenés.

Megint egyszer a szavak, amelyek túlbuzgó eminens módján iparkodnak kifejezni hétköznapi fogalmakat, ám azon nyomban zátonyra futnak a nyelv tengerén, amint a valóság mögött felrémlő látomást igyekeznénk velük érzékeltetni. Nagyapám valóban „magasodott", miként az előbb megfogalmaztam, noha az össznépi tornasorban egész életében a sereghajtók között ácsorgott, és az évek múlása sem igen javított önhibáján kívüli dicstelen helyezésén. Hogy a sajátos megvilágítás és az ébredés könnyeibe burkolózott szemem űzött-e velem tréfát, vagy először és egyben utoljára sikerült őt, a pillanat kegyelmének hála, valódi (tehát valóság feletti) méreteiben megpillantanom, ne feszegessük; de ahogy az ágyam fölé tornyosult hófehér szakállával – miközben testtartása inkább görnyedtnek volt mondható –, mint egy ótestamentumi próféta, egy pillanatra az az őrült benyomásom támadt, mintha egy középkori „ecce homo" ábrázolás kelt volna benne életre: maga az Ember állt előttem, minden nyomorúságával együtt is fenséges nagyságában. Az Ember, akinek én magam is a létezésem köszönhetem, de nem holmi zavaros és esetleges vérségi kötelék révén, hanem mert ez az ember – úgy, ahogy ott ülök sárga-kék szörfös pizsamámban – én magam vagyok.

Azonban ezt a képet is árnyalnom kell, mindjobban fájlalva, hogy nem létezik valamiféle szimultán írástechnika, amellyel vissza tudnám adni egyazon időtartam rétegesen egymásra rakódó gondolatait. Ugyanis az előbb leírt jelenetnek sokkal kevésbé ünnepélyes megközelítése is megkísértett álomittas agyamban, amely a pillanat töredékéig egyazon irányban haladt az „ecce homo" fennkölt látomásával, hogy aztán gátlástalanul elkanyarodjék és tárja lelki szemeim elé ugyanazon élmény nyegle paródiáját. Mivel az egész emberi fajt jelképező nagyszakállas öregúr, némi öltözködését illető különcség hatására (mint a kopasz feje búbját megülő tenyérnyi tökfödő) hirtelen átalakuláson ment keresztül, és egy nagy múltú és hányatott sorsú nép vallási vezetője lett belőle; vagy ahogy akkor magamban megfogalmaztam: „az olaszliszkai csodarabbi". Amin pedig, isten bocsá’, röhögni kellett. Úgy is mondhatnám: kiröhögtem magam az ébredés fásultságából. A rabbi pedig csak álldogált az ágyam előtt, arra várván talán, hogy véget érjen szűnni nem akaró nevetőgörcsöm, és noha a sötétben nem vehettem ki pontosan az arcvonásait, lényén mégis érződött a viselkedésem kiváltotta meghökkenés. Aztán leült a fotelba (ámbár inkább leroskadásnak kéne neveznem azt a mindkét kezével botjára támaszkodó, olajozatlan térdeit keserves erőfeszítéssel behajlító és az egész testsúlyt a cél előtt jóval a gravitáció szabad prédájára bocsátó leülési kísérletet), és derűm csitultával beszélni kezdett.

II.

Talán most úgy illenék, hogy jól fésült diktafon módjára (már amilyenné a kisunokák lesznek nagyapa korukra, szóról szóra fölidézve önnön öregapáik véget nem érő monológjait, amelyeknek, az ifjabbat oktató párbeszéd köntösét öltve magukra, közös ismertetőjegye, hogy a nagyapai – illetve immár ükapai – jó tanácsok pontos idézetként való felvezetése közben mosolyt ingerlően fordulnak előadójuk szóhasználatának és gondolatvilágának világosan fölismerhető paródiájába), egyszóval, hogy akár egy hatvanas évekbeli taiwani magnócsoda, recsegve, sisteregve és kattogva, a hangot már-már az érthetetlenségig torzítva, ám végeredményben a szavak, sőt némi koncentrálás után még egyes mondatok jelentését is kivehetően visszaadva, egy az egyben igyekezzem papírra vetni az éjszaka hangszigeteltségében elhangzott beszédét (amit a szónak igen konkrét, akár közéleti vonatkozásában is lehet érteni: nagyapám ugyanis kísérletet sem tett a helyzet kínálta dialógus lehetőségének kiaknázására, előadásmódja pedig nem nélkülözte bizonyos retorikai fogások gátlástalan alkalmazását), ám tudatában lévén, hogy ez irányú erőfeszítéseim eleve kudarcra lennének ítélve, meg sem próbálkozom egy effajta, csupán a látszatokat fenntartó megoldással. Úgy tapasztaltam ugyanis, hogy a pillanat rögzíthetetlen a maga teljességében, még abban az esetben is, ha erre úgymond technikailag lehetőség adódnék. Egyszóval tartok tőle, hogy ha az idézőjel kényelmes fedezékébe húzódva, nagyapám monológjaként egyenes vonalú, egyenletes mozgású szöveget vetnék papírra, akkor önmagam jelen idejű gondolatmenetét tükrözném vissza, a felidézés töredékessége, pontatlansága, ám viszonylagos hitelessége helyett.

Szavakra emlékszem megszólalásának kezdetéről, szavakra, amelyekkel elég határozatlan módon, mint aki zavarban van valami miatt, illetve önmaga előtt sem nyilvánvaló a mondanivalója, éjszakai jelenlétének miértjére keresett magyarázatot (és valóban helyes a „keresett" kifejezés, mert úgy motyogott eleinte, mint aki mindenekelőtt önmaga számára kell, hogy definiálja a helyzetet). Többször is nyomatékosan, mintegy kulcsszóként hangsúlyozta azt a számára rendkívülinek tetsző tényt, hogy fölébredt, ami azonban félájult állapotomból adódóan nem váltotta ki a maga revelációszerű hatását. Hogy nem voltam magamnál, csak azért hatna némiképp stílszerűtlenül, mert elvégre mégiscsak a saját fekhelyemen heverésztem. Az mindenesetre lassanként kezdett nyilvánvalóvá válni számomra, hogy valamiért nem tud aludni, noha ez valószínűleg inkább a látvány alapján, mintsem szavai eredményeként tudatosodott bennem. A vénülés ártalmairól adott elő, önironikusan, mint egy olyan betegségről, mely gyakori ugyan, de megfelelő életmóddal és preventív intézkedésekkel mégiscsak elkerülhető, és itt tréfásnak szánt utalásokat tett az életből való szabadulás különböző, lehetőleg minél drasztikusabb módozataira, ami cinikusan hangzott ugyan, de nem nélkülözte a hétköznapi cinizmust előszeretettel jellemző önsajnálatot. Beszélt álmatlanságról, sajgó derékról, kiszáradt torokról és vizelési ingerről, amelyet azonban a mellékhelyiségbe kislattyogva sem követ megkönnyebbülés. Legfőként pedig belekezdett egy bonyolult történetbe a hiányérzetről, mégpedig konkrétan az óraütés hiányáról, mely évtizedeken keresztül diadalmas hangjával a sarokból fölzendülvén ringatta őt álomba, ám néhány hete egyszerre megkukult, és azóta mindenfajta reparációs kísérletnek ellenállva némaságával őrjítően hat az idegeire, miként a háború után is jó ideig képtelen volt a bombamentes csendben nyugton aludni. Hosszan időzött a témánál, mintha csak ez volna a kiváltó oka látogatásának, olyan izgatottan fészkelődött a fotelban, mint egy kiszolgált órásmester, aki nyugalomba vonulva éppen azt nem leli, mert fölhagyott az idő kisebb-nagyobb ketyegő dobozokba kényszerítésének kísérletével, s egyszeriben úgy érzi, hogy az angolnaként siklik tova a kezei közül. Fásultan hallgattam ezt az önmagát gerjesztő monológot, pontosabban azokat a foszlányokat, amelyeket fölfogtam belőle, mert agyam, amely egyébként is hajlamos a szelektív befogadásra, még nem egészen kapcsolt át az éjszakai üzemmódról, ezáltal egy olyan olcsóbb fajtájú felmosórongyhoz volt hasonlatos, amely árának megfelelően csak részben szívja magába a vizet. Nem pontosan értettem ezt az óra-dolgot, illetve azt nem értettem, hogy háztartási javításokat még kenyérkeresetből sem vállalván, vajh’ mit keresek én ebben a történetben?

Aztán percek jöttek, ezredévek mentek, és lassacskán pislákolni kezdett bennem az értelem. Azt értettem meg, hogy a hiány mögött, amiről nagyapám panaszkodik, és aminek csupán öntudatlan jelképe a hangja vesztett falióra, valójában nem más húzódik meg, mint nagyanyám eltűnése, és milyen ostoba is vagyok én, hogy ez eddig nem volt világos a számomra. Mert voltaképpen nem az a meglepő, hogy egy nyolcvanesztendős öregember, aki megszólalásig hasonlít az olaszliszkai csodarabbira, és aki már megért egyet s mást ez alatt a nyolcvan év alatt, elveszített háborútól levert forradalomig, az éj kellős közepén becsörtet az unokája hálószobájába, hogy ott holmi óraütés-elvonási tünetekről hablatyoljon, hanem hogy ezt még nem tette meg eddig, holott minden bizonnyal hetek óta forgolódja végig az éjszakákat. S mindezt azért, mert egy másik nyolcvanéves ember, csak épp női kiadásban, szedte a sátorfáját, és illa berek. És mindössze vele ment az élet értelme.

Az élet értelme egy szerdai napon távozott. Ezt onnét tudom ilyen határozottan, mert még mindig számban érzem a hagyományos szerdai pacalpörkölt aznap megkeseredett ízét. Talán a paprika égett oda, talán lelépett a nagyanyám. Talán. Annyi bizonyos, hogy egyik dédunokája kíséretében indult gyónni a kerületi plébániatemplomba, és aztán csak a kislány tért haza, mondván, a dédi még elment valahová. Ez szöget ütött a fejünkbe, mert a dédi nem szokott csak úgy elmenni még valahová, teszem azt, bedobni egy felest a sarki kocsmában. S főképp, hogy aztán órák teltek el. Nagyapám azonban azt mondta: várjunk, és közben furcsán nyugodtnak tűnt. Körülbelül úgy, mint egy eretnek, akit éppen máglyahalálra ítélnek. Olyannak tűnt az arca, mint aki belenyugodott a megváltoztathatatlanba, de közben belül szép lassan darabjaira omlik. Este azért engedélyezte, hogy látogatást tegyünk a plébánián. Olyan benyomást kelthettünk, mint akik egy temetést szeretnének jó előre, még a halál beállta előtt lekötni. A pap elmondta, hogy a gyónás annak rendje és módja szerint zajlott le: nagyanyám, szokás szerint, egy összegöngyölt papírdarabon dugta át bűneit a fülke válaszfalán keresztül, amelyeket ő elolvasott, majd feloldozást adott. Más nem történt? Nem. Bár az igaz, hogy a derék asszony kissé feldúltan távozott, amit ő a gyóntatószék ajtajának csapódásából vélt kihallani, ám ezt a kiszabott büntetés mértéke miatti bosszúságnak vélte, és diszkréten átsiklott fölötte. Hát a bűnök között volt-e valami szokatlan? Hogy azt ő nem mondhatja meg, de egyébként nem. Mindenesetre ő feloldozta. Ezt úgy mondta, mint aki ezzel letudja a felelősség rá eső részét.

Ne feszegessük a történet miértjét, mint rozsdás koporsófödelet, mert az ilyen miértek mögött gyakorta mélyebb hallgatás húzódik meg, mint holmi visszanyelt szavak patikacsöndje. Vannak pillanatok, amikor a legmélyebb látszatigazság kimondása is a teljes kudarccal egyenértékű. Nagyapám viszont nem mondott ki semmit, mintha csak nagyanyám vert volna benne tanyát. Ellenben egyértelművé tette számunkra, hogy ő tudja, hová tűnt a felesége, de azt nem akarja, hogy mi is tudjuk, s főként nem, hogy kutassunk utána. Csak azt nem tudta, hogy mi tudjuk, hogy ő mit tud. Pontosabban, mit képzel. Mert csak képzelgés volt azt gondolnia, hogy nagyanyám visszament a kolostorba. Ugyanis az egykor föloszlatott rendház a politikai változások után sem nyitotta meg újra kapuit. De ezt nem árulhattuk el nagyapámnak. Az ő számára nagyanyám újfent beköltözött cellájába, felöltötte főkötőjét, és rendkívül szűkszavúan, csak a különleges alkalmaknak kijáró tisztelettel, ám ismét beszélni kezdett.

Nagyapám viszont ettől a naptól fogva egyre többet hallgatott, ami korábban igazán nem volt rá jellemző. Nem némult meg, mint nagyanyám, de legalábbis megtanulta használni a csöndet. Legelőször kizárta rádióját, azt a bizonyos lengyel gyártmányút, mely azelőtt éjt nappallá téve harsogott a szobában, ő pedig, mint régi rádiós, mindent kommentált, ami benne elhangzott. Nem lehetett olyan megfogalmazás, amit helyénvalónak talált volna; úgy viselkedett, mint egy nyugalomba vonult szabómester, aki a világból nem lát mást, mint elszabott ruhákat és rosszul fércelt nadrágokat. De mi egyebet tehetett volna? Egyoldalú párbeszédre ítélve, saját történeteinek imamalmában őröltetve egyetlen beszélgetőpartnere ez a hangdoboz maradt, amely voltaképpen amolyan visszajelzés-pótlékként működött számára; csoda-e, ha frusztrációját levezetendő belekötött majd minden nyikkanásába? Különben is egész életét a kimondott (és elhallgatott) szavak szolgálatában töltötte el, jó, hogy füle úgy hozzáedződött, mintha külön ez irányú kiképzésen vett volna részt. Nagyapám mindennapjai a munkaidő beszédkényszere és a magánélet kényszerű csöndje között teltek volna el, ha nem tesz minduntalan reménytelen kísérleteket ez utóbbi kompenzálására. Aztán pedig maradt a kompenzálás, vagyis órák hosszat gubbasztani a készülék előtt, és dühöngeni a vélt vagy valós nyelvi baklövéseken. Jóllehet a kívülálló számára mindez érthetetlennek és fárasztónak tűnhetett, többnyire mégis el kellett ismerni átlagosan két-három percenként bekövetkező felhorkanásainak jogosságát. Ha valakinek a világképe a helyesen kiejtett szavak és a pontosan szerkesztett mondatok egységén nyugszik, az bizony igencsak megszenvedi a mindennapi élet verbális támadásait.

És mindez most egyszerre megszűnt: azzal a gombnyomással, amellyel a rádiót kizárta, egyszersmind magát is teljesen takaréklángra állította. És a pillanatnyi (egy-két napos) lelki béke után, amit a hirtelen beállt csönd okozott, szép lassan, ahogy sajogni kezd a seb, hiányozni kezdett ez az akusztikai őrület. Mert vele tűnt a közös étkezések hangzavara is, amelyben oly megnyugtató módon keveredtek nagyapám ezeregyedszer előadott történetei nagyanyám hallgatásával. Ezentúl nemhogy közös étkezések nem voltak, de úgy kellett beleimádkozni néhány falatot, magánmitológiája pedig beleveszett némaságának ködébe.

Ez a köd kezdett most oszladozni, ahogy a szoba sötétjében a fotelben kuporogva egyéni szenvedéstörténetét taglalta ; halkan, csak alig érthetően artikulálva a szavakat, de mégiscsak történeteinek hangját újraszólaltatva. S ezért – legalábbis egy ideig – olybá tűnt számomra az egész, mint amikor le van halkítva a tévékészülék, és csupán a kép villódzása tölti be a helyiséget, amelyhez az agy külön frekvencián sugározza a kísérőhangot. Ugyanis a szituáció, vagyis monologizáló nagyapám, az eltűnt ebédek és vacsorák hangulatát ébresztette bennem. Miközben az álmot dörzsölgettem szememből, egyszerre ott találtam magam a régi idők konyhájában, ahol a sarokban a vakolat pergett a plafonról, rosszul záródó csap csöpögött a mosogatóban, és az a semmivel össze nem téveszthető illat terjengett mindenütt, melyben oly kifinomult módon keveredett az antik bútorok (ízléses szocreál stílusú konyhaszekrény, hozzávaló asztallal és székekkel a XX. század közepéről) ételgőzben pácolódott szaga az edényekből fölszálló, fűszerektől súlyos párával; nagyanyám a tűzhely előtt tett-vett, nagyapám előtt pedig kihűlt a leves (a levest mindig este ettük, mint a franciák, mert nagyapám még riporter korában hozzászokott ahhoz, hogy csak az egész napi lótás-futás után jusson meleg ételhez, de a gyerekkorából örökségként magával hozott tányér levesről nem volt hajlandó lemondani, s így nagyanyámnak mindig ezzel kellett várnia; ezt a tradíciót aztán nyugdíjas korában is tovább ápolta, ráadásul szerette magát úgy érezni a rádióhallgatásból vecsernyéhez járulván, mint egy szántóvető, aki a földről tér haza, lábfürdőt vesz és forró húslével gyógyítja magát), ahogy szünet nélkül adomázott háborúról és riportutakról, vagy egyszerűen csak kommentálta az élet dolgait; vagyis tislizett, miként ezzel a különös szóval társalgásnak álcázott kiselőadásait becézte, s amihez neki sem étkezés utánra, sem poharazgatásra nem volt szüksége másra, csupán egy jobb híján fejjel is ellátott fülre, mely, adott esetben még a botját is mozgatja. Hihetetlen élességgel támadtak rám ezek az emlékképek, méghozzá olyan hangerővel, hogy hirtelenjében a saját hangjától nem hallottam nagyapámat, mire ijedtemben fölgyújtottam az olvasólámpát, és visszacsöppentem a valóságba.

A sárgás fény megvilágította az ágyamat, és bágyatag körívet vont a fotel elé, csak még sűrűbb homályba burkolva a benne ülőt. Mormolása úgy szivárgott felém, mintha egy barlangból beszélne, vagy még inkább mintha egy álom mélyéről szólna hozzám. Egy álomból, melyben nagyapám meghalt (pontosabban halott volt, mert ahogy az álmokban a cselekvés is történéssé lényegül át, úgy halála is csupán állapotként létezett számomra), és az ágyán feküdt, s miközben a gyertyaszerű lámpafény láthatatlanná tette arcát, halkan beszélt hozzám. Ennek az álomnak a szomorúsága derengett föl egy pillanatra a szobában, de aztán egyszerre kitisztult fülemből az emlékek hordaléka, és újra hallani kezdtem nagyapám szavait.

Hirtelenjében azonban azt hittem, rosszul hallok, mert noha gyakori és kedves témája volt a tenger, amelyet csak egyszer-kétszer ha látott külföldi utazásai alkalmával, de ami valamilyen megmagyarázhatatlan vonzalomnak köszönhetően örök (és némiképp színpadias) szerelmet jelentett számára, melybe belesűríthette a távoli és elérhetetlen dolgok iránt élő örök emberi nosztalgiát, valamint a hétköznapok kisszerű kilátástalanságának keserédes paródiáját, fölkiáltván, mondjuk, ebéd közben: „Az isteni thalatta!", mutatóujja pedig fennkölt mozdulattal irányult a konyhaablak felé, mely mögött kopár tűzfalak és piszkosszürke háztetők meredtek; most viszont valahogy abszurdnak találtam, hogy erről beszél. Márpedig valóban erről beszélt, valami pálinkaivási kényszer ürügye alatt; hogy fölkelt és ki akart menni („slattyogni" az ő fogalmazásában, mindig vonzódott a hangulat- – főként az ő hangulatát – festő szavakhoz) a konyhába, hátha az majd segít az elalvásban, de ahogy elhaladt az ablak előtt, egyszerre megállásra késztette a látvány. Mert persze mit is láthatott, mondta nagyapám, az éjszakába burkolózott belsőudvaron kívül, ami ilyenkor az ember szeme elé tárul; de  nem a belső szemei elé, mert azokkal sokkal intenzívebben és valóságosabban a tengert pillantotta meg. Úgy, mint amikor végre nagy nehezen útlevélhez jutottak, és elutazhattak nagyanyámmal Itáliába, ami egy álom beteljesülését jelentette, legalábbis az ő számára; de persze hova máshova mehettek, mint egy ócska fürdőhelyre, ami tömve volt német turistákkal, akik édes Lambruscot vedeltek és pizzát zabáltak, és naponta egy órát kellett buszozni, amíg bevergődött az ember Velencébe, és hogy minden annyira alpári volt, de azért olasz módra az, teli szájjal és harsányan, és az egyetlen harsányság, ami elviselhető, az ezeké a macskafalóké, mert annyira emberi. És emlékszik, mekkora csalódás volt a tenger, amikor először látta közelről, lebaktatván szánalmas szálláshelyükről, ahogy ott hevert lábai előtt, mint egy döglött madár, élettelenül, akár egy fekete-fehér fénykép, mert színe sem volt, ő pedig csak állt ott a parton, és próbált valami fogódzót találni, elképzelni, mondjuk, a végtelent, amikor is egyszerre, el sem fogom hinni, mit vetett ki a lába elé a hullám: egy darab szart, egy nagy darab ázott szart, amin valamelyik lepényzabáló germán adott túl az isteni thalatta lágy ölén! De aztán volt ott egy este, folytatta nagyapám, amikor nagyanyám lefeküdt már, ő viszont már végzett az üveg Valpolicellával, amit vacsorához nyitottak, aztán kedve támadt sétálni egyet, és lement a tengerpartra. Sötét volt, az orra hegyéig sem látott, csak letelepedett egy lapos sziklára, és hallgatni kezdte a hullámok locsogását, orrába pedig fölszaladt az a semmihez sem fogható sós illat, melyben olyan sajátságosan keveredik a halszag a messzeség csábításával. És ahogy ott ült az éjszakában, egyszerre meglátta a tengert. Az igazit, aminek semmi köze sem volt holmi koszos mosogatóléhez, melyért naponta közelharcot vívnak a turistahordák. Azt a tengert, amit megpillantott most is a konyhába indulván, és ami arra kényszerítette, hogy bejöjjön hozzám. Mert ez a belső látvány egyszerre hihetetlen vágyat ébresztett benne egy sétára, éppen most, az éjszaka közepén, amikor minden annyival világosabb és valóságosabb. Amikor senki sem jár az utcákon a korhelyeken és a csavargókon kívül, s a város így visszanyerheti eredendő méltóságát és pusztán önmagáért való szépségét. El akar menni sétálni, és szeretné, ha elkísérném és megmutatnám neki azt a helyet, amiről a múltkorjában beszéltem, és ahol hajnalban is lehet pacalt enni.

III.

Az a hely, amelyről a múltkorjában beszéltem, lakásunktól néhány saroknyira, kis belvárosi utcák labirintusában bújt meg, egy századfordulós bérház alagsorában, és valóban egész éjjel nyitva tartott, egyszerűbb egytálételeket, mint pacalpörkölt, babgulyás, chili con carne, na meg persze alkoholtartalmú gyógyita-lok széles választékát kínálva az éjszaka vándorainak. Hajnalig tartó csavargásaim során fedeztem föl, már ki tudná megmondani, melyik cimborámmal, és azóta gyakran vetett arra önkezem irányította sorsom, amikor a dorbézolástól („igazságkeresés") kiéhezve pacalra támadt gusztusom. Márpedig az utóbbi időben ez mind sűrűbben esett meg velem, nélkülözni kényszerülvén a szerdai ebédek oly sokáig öröknek hitt rituáléját.

Köztudomású, hogy az emberiség két nagy táborra, megrögzött pacalimádók és engesztelhetetlen pacalgyűlölők táborára osztható, és családunk, néhány züllött renitens kivételével, az előbbi csoportba tartozik. A marhabendő szeretetét nagyapám hozta volt magával egy időszámítás előtti felvidéki riportútjáról, ahol is vendéglátói egy alkalommal e nemes belsőrészből készült levessel kínálták, amibe ő úgy beleszeretett, hogy attól fogva mindenütt azt követelte, hazatérvén pedig rávette nagyanyámat a gyomor puhára főzésének ember-, de még inkább asszonyorr-próbáló műveletére (a társadalom által „büdösnek" bélyegzett természetes szagok – mint érett sajt, testnedv és halpiac – elfogadása és megbecsülése az önálló gondolkodás felé vezető út egyik fontos állomása), és azontúl szerdánként (hogy miért pont akkor, annak egy ősi családi szerződés – contrat familial – a magyarázata, mely meghagyta, hogy a hét első napja szigorúan a vasárnapi maradéknak szentelendő; a kedd tésztás nap legyen; pénteken, ha nem is feltétlenül böjt, de a hal preferáltassék; szombaton pedig étvágyat kell csinálni a másnapi lakomának; maradt tehát a szerda és a csütörtök, s lett feldobásos alapon az előbbi) a pacal elkészítésének háromféle változata variálódott: a savanykás leves, a lyoni módra bundában sütött és, leggyakrabban, a pörkölt. Volt valami ebben az ételben, aminek hatására, ha, demokraták lévén, nem is felsőbbren-dűnek, de legalábbis kiválasztottnak éreztük magunkat, s leöblítve egy-két korty imrehegyi chablis-val, ahogy a borhamisítók eme szőlőt csak mutatóban látott nedűjét becéztük, álmaink talján tengerpartjára döcögött velünk a képzelet. Nem iszom több kannás bort, mert tönkretette a gyomromat, pacalt pedig már csupán a ködlovagok kiskocsmájában ehetem, mert nagyanyám az utolsó ebéd után (szerettem volna vacsorát mondani, de blaszfémia lenne a valósággal szemben) más konyhába tette át székhelyét.

Természetesen az első pillanattól kezdve, hogy nem lépett be az ajtón, nem vetette le kabátját, nem bújt papucsába és nem fogott azonmód abba a lázas tevékenységhajszolásba a lakás széltében és hosszában, amit nagyapám egyszerűen csak munkadühként emlegetett, egyszóval hogy nem volt: hiányzott, ám ez a hiány csak elméleti szinten tudatosodott bennem; mint amikor önvédelemből előre elképzeljük egy közeli hozzátartozónk halálát, és amikor bekövetkezik, tanácstalanul állunk a ténnyel szemben. Ha kilép valaki az életünkből, akkor eltűnése, pontosan azért, mert egy előző jelenléti állapothoz képest értelmeződik, csak az idő múlásával történik meg bennünk. Mivel a másik személy nem a maga hús-vér valóságában, hanem annak mintegy esszenciájaként, de még inkább önnön vágyaink kivetüléseként létezik számunkra, ezért per absurdum nincs is szükségünk testi jelenlétére ahhoz, hogy velünk legyen. És ezt a külvilág számára természetellenesnek tűnő (holott éppen hogy természetünk szerint való), ám érzékeink számára tökéletesen kielégítő állapotot hosszasan fönn tudjuk tartani anélkül, hogy tudatunkat, melyben a hiány ténye végeredményben már formát öltött, a legkisebb mértékben is megzavarná. Amíg nincs mihez kötni, csupán absztrakcióként lebeg fejünk fölött a veszteség képzete, addig voltaképpen a fájdalom is körvonalazatlan marad. Ez a nemes szenvedés időszaka, amikor az ember legszívesebben sebzett vadként rejtőznék el a világ szeme elől, de lehetőleg úgy, hogy egy kandi kamera egyenes adásban közvetítse kálváriájának minden egyes stációját. Ilyenkor érlelődik meg benne a szenvedés varázserejébe vetett hit, melynek hatására hamarosan a létezés egy magasabb szintjére hághat, és elnyeri méltó jutalmát. Úgy éli meg balsorsát, mint egy bensőséges ünnepet, melyben csak a legfennköltebb érzéseknek van keresnivalójuk. És ebből a mesterséges lelkiállapotból, mely azonban rendkívül praktikus ennek a speciális túlélőversenynek a megkönnyítésében („hálókocsin a mennyországba"-modell), csupán egyvalami ragadhatja ki: egy jól irányzott hétköznapi banalitás, melynek eredményessége azonban már az idő előrehaladtát is jelezni fogja. Ilyen banalitás volt a mi számunkra a szokásrendszerünkben bekövetkezett változás, vagyis a mindennapos déli rituálék hirtelen elmaradása, aminek a tényére azonban csak néhány napos látszattáplálkozás után döbbentünk rá (szép ez a többes számú döbbenet, amint egyszerre esik le mindkettőnk álla, akár valamiféle szánalmas komédiában; holott ki tudná megmondani, hogy nagyapámban mi, és főként hogyan játszódott le?). Addig valahogy föl sem tűnt, hogy a néhány falat, amit étkezés címén magunkba gyűrünk, abban a helyiségben vergődik le a torkunkon, amely időtlen idők óta a kulináris élvezetek ünnepségsorozatainak adott helyszínt. A kiváltó ok pedig nem volt más, mint hogy előhívandó negatív módjára élesedni kezdett bennem a felismerés, hogy szerda lévén hiába is áltatjuk magunkat a szekszárdi húskombinát konzerv pörköltjével, mirelit nagyira nem futja szűkös emberi lehetőségeinkből. S ez volt az a pillanat, amikor végre, minden következményével együtt, megértettem, mi is történt valójában.

Ahogy nagyapámmal a néptelen utcára léptünk, egyből megállított a szemben lévő ház ablakainak látványa. Nap mint nap ez előtt a többemeletes, múlt századi épület előtt megyek el, de még sohasem néztem túl az első emeletén. Pontosabban, ha fel is pillantottam a fölsőbb szintekre, soha nem láttam meg őket. Mi volt bennük annyira különös? Valószínűleg semmi. Ám most, ebben a részegséghez hasonlatos kegyelmi (vagy félkegyelmű) állapotban egyszerre rendkívülinek találtam, hogy immár száz éve ott vannak, száz év óta emberek élnek mögöttük, akik gyűlölnek és szeretnek, néha meghalnak, most pedig mozdulatlanul hevernek ágyaikban, és úgy fészkelik magukat álmaikba, mint bunkerba atomtámadáskor. Néztem az ablakokat, és láttam a mögöttük alvó embereket, anélkül, hogy tapintanom kellett volna testük esetleges anyagszerűségét, és éreznem kellett volna egyénítő testszagukat, és egyszeriben ismerőssé vált a naponta ezerszer tapodott utca. Abból az elszigeteltségből, melybe a nappali világosság csörtető élénksége kényszerít, visszaszállottam a földre. Ott álltam nagyapámmal a házunk kapujában, és elindultunk a pacalígérő messzeség felé.

Valójában ez a „messzeség", miként már említettem, néhány sarkot jelentett volna, ha nagyapám nem következetesen az ellenkező irányba akar cipelni. „Azt mondtam, sétálni megyünk, s ennek csak végcélja lehet a jól megérdemelt vacsora, ami ráadásul egyre inkább villásreggelibe fog hajlani, ha ez így megy tovább!", hepciáskodott. Egyértelműnek tűnt azonban, hogy tudja, merre tartunk. Néhány sarokkal odébb befordult egy utcába, és hamarosan diadalittasan torpant meg egy rácsos kapu előtt (pontosabban úgy, mint aki megrészegedett ugyan önnön tökéletességétől, ám ezt minden izma megfeszítésével igyekszik palástolni). A házat ismertem, legalábbis gyakorta mentem el előtte halaszthatatlan tennivalóim utáni siettemben, nem egészen értettem hát a helyzetet. Nagyapám azonban olyan határozottan mutatott a kerítés mögé, hogy nem lehetett nem tudomást venni róla. Az utcai lámpa megvilágított egy magas falak közé ékelt belső udvart, melynek mélyén magányos szobor gubbasztott, valamiféle álbarokk angyalka vagy hasonló, de nem ez volt a lényeg; hanem, hogy a halovány lámpafény, mely csalafintán rejtett el részleteket és tárt fel megint másokat, és ez a kivehetetlen kőalak, mely minden valószínűség szerint közelről és világosban nemcsak érdektelen, de nevetséges és visszataszító lett volna, olyan megnyerő látványban egyesült, amelytől egyszeriben érthetővé vált nagyapám elragadtatása. „Az én titkos udvarom", mondta, azonmód érvénytelenítve a jelző helytállóságát, ám egyszersmind annál meghatóbbá téve a leleplezés nagylelkű gesztusát. Olyan volt ez a pillanat, mint egy végrendelkezés, vagy még inkább, mintha már a halála után saját kezűleg bontaná föl a borítékot és ismertetné rám testált ingóságainak lajstromát: „Valamint egy darab belső udvar, mely csak éjszaka látogatható." Percekig álltunk ott szótlanul, én enyhe zavarban, amit a helyzet mosolyt ingerlő ünnepélyessége keltett bennem, ő pedig a történetben betöltött szerepének kijáró öntudatos méltósággal, míg végül karon nem ragadott: „Mehetünk. Már mindent láttál", s ezt úgy mondta, mint aki éppen egy világkörüli útról szándékozik hazatérni velem.

Kiskocsmánk az „Éjjeli menedékhely" névre hallgatott, s valóban volt valami múlt századi muszka jellege, már ha ezt a helyiség lepusztult sivárságára és közönségének reménytelenül megviselt, mégis fölemelően emberi kinézetére értjük, amely fölött ott lebegett az a fullasztóan levegőtlen, egyszersmind azonban mélyen fölkavaró atmoszféra, mely a nagy orosz klasszikusok sajátja. A pult mögött bóbiskolt a csapos – kicsapott diák, de legalábbis műkedvelő rablógyilkos –, aki egyben a szakács alkalmi szerepét is magára öltötte, ha valaki nagyon kötötte az éhségében vinnyogó ebet a karóhoz, mikrohullámon csalogatva elő a hűtőből előbányászott készételek aromáit. Italválasztéka nem volt túlságosan széles, de a csapolt sörtől a kannás boron át a házipálinkáig (melynek jelzője sokkal inkább a bizonytalan eredetre, mintsem az autentikus paraszti minőségre utalt) és a gyomorkeserűig mindent meg lehetett találni, ami a „mindegy – csak ártson" kocsmafilozófia képviselőinek igényeit kielégíthette. Az irányzat követői, ha nem is szép számmal, de annál intenzívebben, mintegy egyéniségük erejénél fogva az egész helyiséget betöltve voltak jelen. Majd mindegyiküket ismertem látásból éjszakai kódorgásaimból, ám mindvégig megmaradván a voyeur specifikusan kívülálló helyzetében, túlzás lett volna állítani, hogy közelebbi kapcsolatba kerültem volna bármelyikükkel is. A legérdekesebb az egészben, hogy ha megfeszülnék is, csak töredékesen tudnám fölidézni egyikük-másikuk alakját, mintha ez a voyeurizmus voltaképpen önmagam folyamatos megfigyelésében merülne ki, s az erről készített jelentésnek csupán díszítő elemeiként szolgálnának a rajtam kívül eső valóság egyes darabjai. Ha emlékezetem bugyraiból próbálnék előhalászni múltbéli vagy akár csak öt perce nem látott figurákat, azok a kifejezés papírlapján egyszerre önnön lényem vonásait és tulajdonságait kezdenék magukra ölteni. Így válnék apámból egy csapásra saját fiának groteszk karikatúrája, mintha csak ez az úgynevezett vérségi kapcsolat legalábbis visszafelé determinálná a sorsokat, s egy félnótás harangozóból, akivel együtt annak idején atyai nagybátyám falusi parókiáján a kolbászt töltöttem, körmönfont idézetekkel dobálódzó szellemi ámokfutó; de hogy történetünknél maradjunk: ha nagyapám fantomképét igyekezném a minden részletre kiterjedő hiperrealista aprólékossággal megrajzolni, hamarosan azon kapnám magam, hogy ruhatáram legkarakterisztikusabb darabjait aggatom nagyban rá, akárha egy olyan jelmezbálra készíteném elő, ahol személyiségem alakváltozatai népesítik be a táncparkettet.

Egyvalakit sikerülhet úgy-ahogy életre pofoznom ennek a hajdani előadásnak a szereplőgárdájából, aki ráadásul nem is egy, hanem mindjárt két személy, akik azonban oly módon nőttek azóta össze a fantáziámban, akár egy sziámi ikerpár. Gyula és a szőke nő. Már a kocsmában úgy tengtek-lengtek egymás árnyékában (miközben leginkább a pultnál szopogatták italaikat, ám az volt az ember benyomása, mintha egy helyben álltukban is valamiféle állandó bizonytalan mozgásban lennének), mint akiket egy vérséginél is erősebb kötelék fűz össze az idők kezdete óta. De ami ennél lényegesebb: memóriám útvesztőiben csupán egy keresztnév és egy jelzős szerkezet őrizte meg kettejük emlékét, s gyúrt belőlük testetlen ködképet, mely arcvonásaik helyett már csak hangulatában idézi a velük való találkozást. Ám ez a hangulat sokkal erősebb holmi kézfogással megpecsételt alkalmi ismeretségek futó benyomásánál: egy markáns férfinév uralja és társít hozzá cigarettafüstös baritonhangot, amit viszont rögvest feminizál egy hidrogénezett hajkorona és az alkoholszaggal keveredő olcsó parfüm illata. Mire mi megérkeztünk, Gyula és a szőke nő fogytán volt italnak és pénznek, amit azonnal kiéreztem körmönfont közeledési kísérletükből, ám nagyapám riportermúltjának kapcsolatteremtő közvetlenségével azonnal csapdába esett, ráadásul személyes sikerként könyvelte el, hogy beszélgetőpartnerekre akadt. Engem feszélyezett a helyzet, mint mindig, valahányszor alkati különbségeinkről tudomást nem véve, idegenekkel való ismerkedésre kényszerí-tett, de nem volt más választásom, mint elveszni párbeszédkísérletük szóáradatában. Ám amitől tartottam, nem következett be: noha Gyulának és a szőke nőnek egyértelmű és elsődleges célja volt üres poharaik mihamarabbi feltöltése, ám mindezt annyi kedvességgel és humorral, olyan lefegyverző kocsmabájjal provokálták, mindig újabb történetekre ösztökélve nagyapámat, mintha földre tévedt angyalok volnának, akiknek – ha már idekerültek – munkaköri kötelességük a saját múltjukban fulladozó vénemberek partra segítése. Nagyapám pedig valóban kinyújtott kézként kapott az alkalmon, az én társaságomtól legfeljebb türelmes, ám meglehetősen passzív hallgatóságot remélhetvén. Azt viszont nekem is el kellett ismernem, annak a gyermeknek az elfogultságával, aki büszke ugyan az apjára, amikor a füle hallatára dicsérik, de mégsem tud szabadulni holmi jogosulatlan nyaklevesek emlékétől, hogy ha nagy néha kívülállóként sikerült előadásmódjára figyelnem, engem is lekötött stílusának megvesztegető varázsával. Azonban éppen ez a kívülállóság, amely az élet legtöbb dolgával kapcsolatban oly remekül működött bennem (noha sokkal inkább „belülállóság"-nak kellene neveznem, sohasem tudván teljes mértékben magam mögött hagyni személyiségem fedezékét), mondott szinte totális csődöt az ő túlsúlyos egyéniségével szemben. Mintha nem is egy személyről lett volna szó (a Gyula és a szőke nő-jelenségnek pontosan az ellentéteképpen), hanem alakváltozatok sokaságáról, amelyek képtelenek voltak előttem harmóniában egyesülni. Egyfelől a nagyapám volt, vagyis anyám apja, nagyanyám férje, és aki annak idején (mesélik) születésemet annyi ellenérzéssel vegyes türelmetlenséggel várta, hogy aztán a mikrofonon keresztül ordítsa világgá egy új lény érkezését (hogy nem váltam médiasztárrá, máig is csodálom, pedig a „nagypapu, az oszolánnak is van segge?" típusú aranyköpéseket egy időben – a családi legendárium szerint – egy ország visszhangozta). Ő volt nagyapám, aki ha nem is járni, de sétálni tanított engem, mintha minden egyes séta angyalvárás is volna egyben, legemlékezetesebb gyaloglásaink karácsony délutánjához kötődtek, amíg szüleim a fát díszítették, és valójában ezeknek az óráknak a magasfeszültsége jelentette az igazi ünnepet, mivel a megvalósulás óhatatlanul hordoz magában némi csalódást.

Aztán ugyancsak ő volt a titokzatos öregúr (de vajon tényleg ő volt-e?, pontosabban melyik ő?), aki egy hatalmas lakásban élt szótlan-energikus nagyanyámmal, egy hatalmas lakásban, amelyet minden alkalommal újra kellett felfedezni, valahányszor ott tölthettem a hétvégét (ami viszonylag ritkán fordult elő, s a rendkívüli pillanatok tömjénillatú varázsával telítette ottléteimet), és amely mégis mindig tartogatott valami meglepetést sötét, nagy szobáival és fűtetlen, hosszú folyosóival. Ez a nagyapám rendre az egyik legnagyobb szobában trónolt egy díszes karosszékben (ez a kép élt bennem még akkor is, ha éppen az előszobában fogadott minket, s be-belestem a háta mögött, vajon tényleg ott ül-e?), és történetek dongták körül, mint megannyi fényes hátú bogár, amelyekkel egy másik világba bűvölt át engem. E másik világ iránti fájdalmas nosztalgiával a szívemben tértem haza szüleimmel vasárnap esténként, és ez a nosztalgia vihetett rá, hogy saját lábamra állva a nagyszüleimhez költözzem. Ám legnagyobb meglepetésemre a nagyszobában trónoló öregúr helyett egy a lakrészemet előszeretettel a magáénak is tekintő és állandóan vég nélküli traccspartik szervezésén fáradozó bácsikára leltem, aki úgy viszonyult bennem rejtező korábbi önmagához, mint a valóság a foszlányaiból szövődő álom képeihez. Az ő elbeszélései már csupán rekedt visszhangjai voltak a másik világ legendáinak (melyek emlékezetemben immár háborítatlanul élték a maguk külön kis életét; miként vannak könyvek, amelyeket hiába olvasunk újra, nem lelhetjük föl többé helyhez és időhöz kötött varázsukat, ami azonban bennünk, a könyvtől szinte függetlenül, örökre elraktározódott), s ráadásul minden étkezésnél újra meg újra elhangozván szép lassan önmaguk paródiájává silányodtak. Ez a nagyapám sokkal közelebb állt hozzám, mint a többi, s ezért kerülhetett olykor fényévnyire tőlem. És már csak azért sem lehettem ideális társasága, mert elfojthatatlan zokogásként föl-föltörő monológjai azzal a nehezen elviselhető érzéssel töltöttek el, mintha belőlem fakadnának.

Gyula és a szőke nő viszont mámorosan dagonyázott a helyzetben, „Mondjad csak, Auer bátyám!"-jaikkal mind tovább hajszolva nagyapámat a történetmondás útvesztőiben (az azonnali pertu nagyapám látszatdemokratikus gesztusainak egyike: úgy tegeződni valakivel, hogy közben nyilvánvaló legyen, ki a góré; a megszólítás pedig nevének egészen sajátos eltorzítása, ami ismeretlen okból rögzült ily módon Gyuláék ajkán), miközben, mondani sem kell, minden frappánsnak ítélt fordulatot koccintás követett, aminek megfelelően sűrűn kellett utánpótlásról gondoskodnom. A dolog anyagi vonzata nem izgatott különösebben, ám attól tartottam, hogy többnapos gyászböjtjének köszönhetően az ital gyorsan megárt neki, így mihamarább (illetve idejében, mielőtt még az éhomra megivott alkohol végképp elvenné az étvágyát) megpróbáltam nagyapámat jövetelünk elméletileg elsődleges céljára, a pacalpörköltre hangolni. A vállalkozás azonban eléggé kilátástalannak tűnt, mivel már olyan mélyre merült elbeszélésének sodrában, hogy lehetetlennek látszott felszínre hozni onnét. És az igazat megvallva nem is nagyon hibáztathattam érte, hiszen a pacal csupán nyelvre helyezett ostyaként szolgálhatott számára, amellyel a benne testet öltött személyt idézte volna meg, tehát ennek a rituális étkezésnek egyes-egyedül szertartás-vonatkozásában lett volna jelentősége, amit azonban tökéletesen helyettesített a szóbeli fölidézés gesztusa. Nagyapám már nagyanyámmal társalgott valójában, miként tette egész életében, végtelen monológba bocsátkozva, amelynek csak amolyan szófordulatai, nyelvi összekötő elemei voltak a különböző, mindig azonos és mindig más történetek, mert valójában mindig magát az életet mesélte, próbálta megfogalmazni kissé csiricsáré selyempapírba csomagolva, talán mert sosem volt képessége, vagy még inkább bátorsága teljesen lecsupaszítani; történetek szövevényét bontogatta s alkotta újra megint, de csak úgy, ahogy bármi történjék (avagy ne történjék) velünk életünk során, mindig magát az életet éljük, s a puszta létezést szemléljük a díszleteken át. A konyhában üldögélt, honnét soha ki nem tette a lábát, vetette bár a rozsnyói hadikórházba vagy a gyergyói havasokba sorsának önkénye, és az egyetlen személyhez beszélt, akihez valaha is az emberi kapcsolatok esetlegességénél mélyebb szálak fűzték. Ahhoz a személyhez, aki ott állt a tűzhely mellett, ételt kavart vagy platnit súrolt, mert az képtelenség lett volna, hogy semmit se tegyen, és módszeres hallgatásával a párbeszéd illúzióját keltette ebben a vég nélküli monológban. Dehogy akart nagyapám pacalpörköltet enni, ami amúgy sem lehetett volna olyan, mintha nagyanyám készítette volna, de még kevésbé vehette volna föl a versenyt a nagyapám fantáziájában létezővel. Abban a képzeletbeli ételideálban ugyanis múltbéli ízek homályos emléke ötvöződött az egykori jó étvágy nosztalgiájával, és legfőképp pedig fölidézett egy olyan letűnt világot, amelyben az életnek egy pillanatra mintha értelme lett volna. A pacalnak, amit nagyapám megkívánt, csak addig lehetett létjogosultsága, amíg az asztalra nem került; onnantól kezdve már csupán a rágás kényszere és a nyelés monotóniája.

Miközben kései vacsorámat kanalaztam, aminek egyébiránt semmi más hibája nem volt, mint hogy az a mozdulat hiányzott belőle, amellyel egy női kéz a paprika és a bors mellett egy csipetnyi szeretetet is hint belé, azt a pillanatot lestem, a legrosszabbra is felkészülve, amikor nagyapám, látszólag az alkoholtól, de még inkább önnön szavaitól megrészegülve összeroskad a tények súlya alatt. Kedvenc fordulatai közé tartozott a tények makacs voltára hivatkozni, hogy utána csak annál elszántabban szállhasson szembe velük. Miként afféle pályatévesztett kelta bárdhoz illik, aki merő tévedésből született az óceán helyett a Dráva partjára, előszeretettel lázadt föl a valóság zsarnoksága ellen, hogy aztán óhatatlanul elérje az evilági hősök végzete, s fejére szakadjon a realitás mennyboltozata. Azonban ez a pillanat egészen másként következett el, mint képzeltem, mert mondandóját félbehagyva egyszerre hozzám fordult, s halk, de viszonylag határozott hangon közölte: „Ki kell mennem!" S hogy ezt a bejelentést a cselekvésnek még a látszata sem követte, utalt csupán arra, hogy az ital és a múltidézés közös erőfeszítései mégiscsak megtették hatásukat. Odaléptem hozzá