tavaszi áradat

a hibák miatt aggódsz, hogy már nem tetszel eléggé.

túl nagy a hasad, pórusok az arcodon, hogy vannak

pórusok, melyek mára átugorhatatlan szakadékokká

nyílhattak közénk. vagy épp nem ott kezdődött

az élet, ahonnan én kezdtem el veled. pedig minden

csakis énvelem kezdődött, ezt hajtogatod. bűnössé

tesznek a kompromisszumok, kései önvallomások.

napokra megtagadsz magadtól. rajongásom irtózatos,

mint korán érkező görcseid, átvérzett bugyid,

sápadozó arcod. nem sürgetlek, nem gyűlölködsz már,

ha migrénes indulatok vezérelnek még néha.

ferdítéseidben bolyongok, elterelő kérdezősködéseidben.

bennem nem a megbocsátás erős, hanem az elköteleződés.

történetünk hangtalan, eleven áram, változékony

sodrással, mélységgel. bátrak vagyunk, mert kiszolgáltatottak.

pedig úgy szüllek, magaddá, hogy mocskommal eltakarhasd a sajátodat.

feltűnés nélkül

a legutóbbi összeomlásra, látszólag, nem volt semmi idegi alapom,

karcos recsegés, löszomlás, sem finomabb homok a szájban. mégis

képtelen voltam elviselni a külvilág terheit: sziporkázó sztorikat,

sértődött színjátékot, egyáltalán bármiféle elsózott, versengő produkciót

a környezetemben. nincs olyan tág csatorna, ami elbírta volna

már ezt a posványos áradatot. és nem apadt bennem a mocsár,

hogy tűrjek, akár egyetlen kortyot, szippantást is tovább, belőle.

torkig lettem minden szépelkedő hittel, szabályozott kirakatmutatvánnyal.

elveszítettem a személyes történetemet. testemmel, ha tájékozódom

a kinti világra, alig ismerek korábbi szereplőimre, csak néhány mozdulat,

derengő arcvonás. hiába próbálnak sértődéssel, odaadással, felháborodással

közeledni felém. előzékeny vagyok és hideg. elsüketültem, belevakultam

személyiségem törött szilánkjaiba.

beléd kapaszkodom. lefüggönyözött hétköznapjainkba. évek óta

csakis a te arcodon kutatom lényegem domborzatát, folyók medrét,

nagy esőzések kiárkolt nyomait elemezve, fájdalmaidat a boldogságban,

küzdelmedet féltékenységben, hiányban, beteljesültségeit az arcodnak.

bennem az anyám nem láthatja meg a dicsőséges jövőt, apámnak

más fiaiban kell tovább keresnie a hadvezért, kinek a nagy titkokat

még oda lehet súgni, átadva örökséget, letéve terhet, vértet, hadviselést.

néhány győzelmet, azért mégis zsebre kell vágnom. feltűnés nélkül

és mellékes egyszerűséggel. ha ezt elég gyakran ismételgetem,

kemény leszek és hallgatag. ha nem beszélek róla, megtébolyodom.