Amikor megpróbáltalak fejből lerajzolni

 

Úgy látszik, néhány részletet elfejtettem,

pedig nélkülözhetetlenek lennének ehhez itt,

például hogy az alsó ajkad

hogyan találkozik a felsővel, túl azon, hogy ott van alatta,

és hogy mi történik az orrhegynél,

mennyi árnyékot vet az arcod síkjára,

és hogy ebből a szögből láthatók-e a cimpák.

Kínai szem, te így hívod,

ez lehet a nehézség, amivel akkor kell szembenéznem,

amikor a villanást akarom érzékeltetni az íriszeden –

és mivel ilyen régóta vagyok távol tőled,

az sem jut eszembe, hogy a hajad

mélységes folyója milyen irányban is árad lefelé.

 

De ez az egész összeáll majd

a pillanatban, amikor viszontlátlak a pályaudvaron

(a jegyzetfüzetem és a ceruzám elpakolva),

az arcodon, amikor a két kezembe fogom, mosollyal,

vagy – később, otthon, amikor

a konyhában veszekszel velem – ráncokkal,

az orrom előtt hadonászó kezedben a papírlapokkal,

a nevét követelve ennek az utolsó kis kurvának.

 

 

Egy Szung-kori versekből
szerkesztett antológiát
lapozgatva csodálattal olvasom a kínai költők hosszú és
kristálytiszta címeit

 

Úgy látszik, ezek a költők semmit sem rejtegetnek

a bő ruhaujjukban:

annyi lapot és olyan korán felfednek azzal,

hogy már az első sor előtt megmondják,

hogy az idő esős vagy száraz,

nappal van, vagy éjszaka, hogy milyen évszakban áll ott az az ember,

sőt azt is, hogy feltehetőleg mennyit ivott.

 

Talán ősz van, és egy verebet néz.

Talán havazik egy gyönyörű nevű városban.

 

„Bazsarózsát nézegetve a Jószerencse templomában,

felhős délutánon” – ez Szu Tung-Po egyik versének címe.

„Vizet merítve a folyóból teakészítéshez” –

ez egy másik. Vagy itt van ez:

„Hajón, ébren, éjszaka”.

 

Lu Ju így veszi a kezébe az egyszerű rizskekszet:

„Egy nyári estén egy hajó fedélzetén

meghallottam egy vízimadár sírását,

nagyon szomorú volt, és mintha azt mondta volna,

hogy az asszonyom kegyetlen – feldúltan írtam ezt a verset”.

 

Nincs acél forgóajtó, ilyen feliratokkal: „Örvénylő húr”,

„A neurózis csápja”, vagy bármi effélével.

Nincs zavarba ejtő, tépelődésre késztető

köszöntés a lábtörlőre írva.

Ehelyett a vállamat gyöngyfüggöny simogatja:

„Sétáltam egyet egy nyári reggelen

a madárdalban egy vízesés felé.”

 

„A tavaszi esők miatt tíz napig nem léptem ki otthonról” –

ez egy olyan szolgáló, aki bevezet a szobába,

ahol a ritkás szakállú költő

egy gyékényen ül egy csésze bor társaságában,

és felhőkről meg hideg szélről,

betegségről és elveszett barátokról suttog valamit.

 

Mennyire megkönnyítette nekem, hogy belépjek ide,

hogy mint ő, törökülésbe üljek

a sarokban, és hallgassam.

 

 

Pokol

 

Van egy olyan érzésem, hogy sokkal rosszabb,

mint egy plázában matracot venni,

 

és persze tovább is tart,

illetve itt nincs véletlenszerű szurkálás vasvillával,

nincsenek félelmetes, nyaldosó tűznyelvek,

csak ez a barlangszerű bolt, a fekvőhelyek útvesztőjével.

 

Mégis, átgázolva nyájas királyok,

és érzékenyebb királynők s a bús

magányosok között, nincs az a bíbor

drapéria, ami el tudná takarni –

 

a Pokol egyik részletén gondolkodom,

amit fejből tudok, és szó szerint

tudnék idézni, akár olaszul is,

 

ha az eladó, aki állandóan a sarkunkban van –

jól láthatóan egy gyűrött

cigarettásdobozzal a rövid ujjú inge zsebében –,

legalább egy pillanatig nem erőszakoskodna,

hogy próbáljuk ki ezt, aztán ezt a puhábbat,

amit mi meg is teszünk, egymás mellett fekve –

karok merevek, számjegyek a sírkövön –,

képtelenül arra, hogy elképzeljük, milyen lehet

 

aludni vagy szerelmeskedni így,

a fluoreszkáló lámpasorok büntetőfényei alatt,

amire Dante is biztos kitért volna,

ha ő is itt fekhetett volna a hátán, kettőnk közt.

 

A trubadúr kutyaszorítóban

 

 

Egy jó óráig zengtem dalokat okcitánul

egy nőnek, aki csak az oil nyelvet ismerte,

annak is egy furcsa pikárdiai változatát,

sajnos.

 

Az európai szerelmi költészet virágzik

hangom minden rezdülésében,

mégis egy barátomnak kellett oldalba böknie,

hogy észrevegyem: a nő nem ért egy szót sem.

 

Érzelmeim papírsárkányként gubancolódtak össze

meg nem értésének faágain,

és mindjárt el fogok tűnni egy antológiában,

és senki költő soha nem fog olyan kalapot viselni, mint én.

 

Provence nem lesz más, mint egy lilás kis

térképfolt vagy egy tesztkérdésre adott helyes válasz.

A nő pedig még mindig mosolyog rám,

valamiféle testvéri megértést színlelve.

 

KŐRIZS IMRE fordításai