Imádkozni hamarabb tudtam, mint beszélni. De titokban mind a kettőt. Azt nem mondanám, hogy már az anyám hasában is imádkoztam, de még azt sem, hogy rögtön, amint vértől iszamósan megérkeztem az ő vékony, remegő combjai közé, ide, a világba, hogy akkor, akkortól. Költőieskedhetnék, hogy ez az induló lábközi gőgicsélés volna a legszebb, a leginkább ima, de inkább ne. Amikor Budapestről az ún. „kitelepítés” során egy észak-magyarországi faluba zsuppoltak minket, az egyik legmódosabb helyi nagygazdához, kulákhoz kényszerszállásoltak be. A „nép ellensége”-besorolást nyertük el, játszva megelőzve a szóba jöhető vetélytársakat, katonatiszteket, gyárosokat, mindenféle elnyomó burzsujokat. Sokáig szerettem volna burzsuj lenni, olyan jó titokzatos szó. Engem kicsit zavart, hogy nem értem, a bátyámat nem zavarta. Szép, mondta, és zsizsegve ismételgette, zszszs burzszssujj. A vége, akár egy jajongás. Egy, igaz, tágas szobába zsúfolódtunk, apám, anyám, a bátyám meg én. Szabályos négyzet alakú volt, ez valamiért mindenkit meglepett. És nyugtalansággal töltött el. Mintha jel vagy jelzés volna. Honnan, mi végre, nem kutakodott senki. 50 x 50 lépés, az én első, totyogós lépéseimmel. Kis ingások, tántorodások, mintha részeg volnék. Noha abból a szobából kizárólag az apám szokott volt részeg lenni.

 

*

 

Kevésbé részeg lépésből lett negyven, majd harminc is. Számoltam, és azt gondoltam, akkor tehát lesz húsz is, tíz is, egy is. Nulla is? A hétmérföldes csizma; de többnyire meztélláb voltam. Ha most odamehetnék, ha állna még a ház, nehézkes lépteimből olyan kilenc kellene. – Van ablak, mégis, mintha nem volna. Mintha be volnék zárva. Csak éjszaka érzem úgy, hogy rés nyílik, az ágyamból ferdén föl. De akkor máris a csillagokig. Fölöttem a falon függ a Kisjézus. Hasonlít rám. Pufók, mosolygós, erős. A Kisjézus arca mintha egy ezüstös szentségtartóba lenne fogva, mintha sugarak röppennének széjjel a szinte Napnak tetsző fényes fejecskéből: ez látszik erőnek. Nem anyám bölcső fölé hajló, fáradtan diadalmas arca, nem apámé, ki egy régi fénykép tanúsága szerint csöndes meghatódottsággal figyel valamivel távolabbról, még csak nem is anyám melle, hát az volt az igazán diadalmas, nem ezek az első emlékeim, hanem ez a sugárzó Kisjézus, ki fölöttem függve állandóan jelen van, figyel, mosolyog.

 

*

 

A nagymama ritkán mosolyog. Fejéből nem indulnak sugarak. Ellenkezőleg, mintha elnyelte volna a fényt, a ráncai, azok nyelték el. Váratlanul jött, ment. Egyszer csak ott ül az ágyamnál, és Istenről beszél. Úgy, mintha a szomszédról mesélne. Vagy a süketnéma postásról, a Gerzson bácsiról. Meghalt a fia a háborúban, apám öccse. Lelőtték az oroszok. A németek. A partizánok. Eltűnt. Sokáig nem akarta ezt elhinni. Hogy előbb halt meg a fia, mint ő, előbb a gyerek, mint az anyja, hogy ez egyáltalán lehetséges. Arra jutott, hogy akkor az Úristennek kellett megölnie a fiát, másképp ez nem lehetett. Szóval végül is elhitte. Egy egész álló napon át jajveszékelt és zokogott. Senki nem mert hozzászólni. Volt egy pillanat, amikor úgy látta, hogy ha a fia meghalt, nincs, akkor az Úristen is meghalt, nincs, de azután elmúlt ez a pillanat. Amikor elfogytak a könnyei, az erő is elhagyta, és két napig egyfolytában aludt. Mikor fölébredt, az Isten süketnéma lett. Így mesélte, és a homlokomra keresztet rajzolt a bütykös hüvelykujjával. Úgy tud mesélni az Istenről, hogy fölfoghatatlan lesz, hogy az Isten ne volna. Pláne, hogy az Isten meghalt volna. Hogy ennek nincs értelme. Azért mondtam a szomszédot meg a postást, mert azok mindig vannak, látva látjuk. A nagymama történetei az Istenről – szóval volt bennük ez a biztonság, hogy ha már senki sincs, az Isten akkor is van. Bár azt, hogy senki sincs, nehéz elképzelni. A senkit meg a mindent nehéz elképzelni.

 

*

 

Senki, minden, a bátyám szereti a komolyat. A komolyságot. Tervei vannak. Tervez. Gondol például a holnapra. Én többnyire csak a mostra. Az is olyan sok! Megalapította a Titkos Kincstárat. Te még kicsi vagy, pöcsös, éretlen, de azért beveszlek. Nekem két szavazatom van, neked egy. De nem élek vissza a helyzetemmel, ígérem. A Kincstár a szénapadláson van. Lopni sajnos nem szabad, mert akkor már rég elloptam volna az Ágoston bácsi hajhálóját. Micsoda darab! Kis szakadás van rajta, és büdös. Savanykásan büdös. Nagy fogás volna. Én hoztam az eddigi legszebbet, egy léggömböt, egy lufit. Piros, fonnyadt léggömb. Olyan, mint egy arc, vagy inkább álarc, nagy sebhellyel. Apám cigarettájának nyoma. Ivott már, és akkor. Nagyot nevetett. Én sírni kezdtem, nem egészen őszintén, de valahogy mutatnom kellett, hogy most nekünk, gyerekeknek van igazunk. Van gesztenyénk, régi pénzünk, pengő, a traktorról egy fémdarab, biciklinyereg. Meg egy pók, keresztespók. De aztán beszáradt. Kezdetben döglötten is vad és félelmetes volt. Ijesztő. Aztán az idő kiszívta az ijesztést. Sokszor eszembe jut a levegő, amely a léggömbben volt. Ha én volnék az Isten, mondom a bátyámnak, a lufiba bújnék. Mert akkor volnék is, meg nem is, látszanék is, meg nem is, viszont szállna, aminek szállnia kell. De te nem vagy az Isten, hanem hülye vagy, azzal beledönt a szénába. Pedig akkor már erősebb voltam.

 

*

 

Erősebb vagyok, de hagyom. Jó vele birkózni. Átfogja a derekam, mintha táncolnánk. Én is tudom azt gondolni, kis hülye. Azt nem, hogy én volnék az Isten. Azt senki se gondolja. Csak a Lucifer. De ki is lett lökve az Égből. Taszítva. Jogos. Azt viszont gondoltam már, hogy Isten a példaképem. Nem mindenben, például a nagymama másik fiát nem kellett volna megölni. Nem számoltam, de legtöbbször az Istenre gondolok. Többször, mint a szüleimre, többször, mint a játszásra, többször, mint a piros, halott léggömbre. Ki sem mondom, hogy van Isten, olyan izgalmas. Ezeket a nagymamától tanultam, de ugyanezt látom az ágyam fölötti, ezüstösen sugárzó képen. Hogy van valami biztos. Nem biztonság, talán rosszul mondtam az előbb, ennek a „biztos”-nak nincs célja, iránya, nem én vagyok, aki jól jár, de jó tudni ezt, tudnom, hogy ez így van. Hogy láthatóan így van. Ez a kettő vitt az imádkozáshoz: az ezüstkép meg a nagymama. Az imádkozásomhoz nem kellenek szavak, így jól jön a nagymama süketnéma Istene. Titkolom, hogy tudok beszélni, és nem adom jelét, hogy érteném, amit mondanak nekem. De hát nem is mondanak semmit. Gügyögnek, meg szeretnék, ha produkálnám magam. Ezt minek, nem. Anyám aggódik. Nem sajnálom. Semmi hang, se ki, se be, semmi, és a semmivel szemben olyan nevetséges az aggódás.

 

*

 

Kora reggel semmi sincsen, csupán a kora reggel. Óvatosan, halálos csöndben öltöznek a szüleim, mint a tolvajok, hiába, mindig fölébredek. Sötétben öltözni, ez milyen nevetséges. A sötétben is lehet látni őket, a sötétnél is sötétebbeket. Nem jó így látni őket, nem akarom. A szobát szagolom, kell is, olyan. A háziak büszkék a meszelés friss szagára, a tisztaságot és az udvariasságukat jelenti számukra. Meszelni tízévente kell, ez a szokás, ők mégis újrameszeltek miattunk. Ekctrameszelés, mondta Ágoston bácsi. Mit mond, kérem? Anyám lassan tanult bele az új helyzetébe. De apám azonnal. Nem hallod, kedvesem? Ekctrameszeltek a kedvünkért. Köszönjük szépen. Anyám dühödten nézi a férjét, halkan sziszegi: Most mondtad az életben először, hogy kedvesem. Apám mosolyog, akár egy színésznő, most vagyunk először a világ végén. Kedvesem. Nem szeretem ezt a szagot. Szobaszag, külön szobaszag, ekctra. Mért kellene egy szobának külön szagának lenni?

 

*

 

Ez a hátsó szoba az udvarra néz, a kúttal van egy magason az ablak, egy döglött kúttal, így mondják. Inkább így: megdöglött a kút, mintha a kút tevékenyen részt venne a halálában. Kiszáradt az utcában mind. Elriadt a víz, morogtak a parasztok. Úgy mondják, mintha részint ők is szíves örömest elriadnának, részint a víz is, ahogy ők, a téeszcsé elől riadna el. Menekülő víz. Arcvíz, van apámnak. Jobb szagú, mint a szoba. Menekülő arcvíz. Arcvíz is legyen a Kincstárban. Találtunk egy katonai sisakot, kint a tocsogósnál, azt is föltettük a padlásra. A bátyám a fejébe húzta, és azonnal, mintha megrémült volna, ledobta. Szívdermesztő vagyok benne, vihogott komolyan. Mért kell ilyen szavakat használni?! Hátrébb, a kert felé áll a budi, inkább dülöngél, sokáig nem mehettem arra. Még a végén beleesel. Ahogy apám kilép a szürke szobából a szürke konyhába, az Ágoston kulák így szól: Egy stampedlivel, doktor úr? Évekig ez volt a nap első mondata, amelyet hallottam. Ez a mondat, amelyet legtöbbször hallottam életemben, egy stampedlivel, doktor úr? Ez is fog valószínűleg maradni. Vajon hány mondat van összesen a világon?, ezt szívesen megkérdezném valakitől. Beleértve az Istent is. Hány mondatot tetszett teremteni? Pedig a mondatot nem is Isten teremti, hanem az ember. Ettől persze még tudhatná. Ha már mindent. Hallom a stampedlit, nézem a plafont, nincs valami magasan. Vagy az apám túl magas. Túl nagy, a szoba szinte játékszobának tetszik. Pedig ez az egész nem játék. Ha kiment az ajtón, erősen meg kellett hajolnia. Az elején, kezdetben, egy ideig nem kért apám a stampedlikből. Kezdetben vala a nem kért vala a stampedlikből.

 

*

 

Kezdetben vala az anyámat is megkínálták, amikor a konyhába lépett. Előtte végigsimít a ruháján, sóhajt egy nagyot, hallom, mintha színpadra lépne. Most ő a színésznő. Színpadra lép, idegenbe, nem valóságosba. Semmi nem valóságos itt. Ez nem igaz. A bátyám meg én valóságosak vagyunk, a szüleink kevésbé. A budi is valóságos, a büdös is. A stampedli is. Az is büdös. Az elején, kezdetben, egy ideig nevetve utasította vissza. Ugyan, Ágoston bácsi, hová gondol, naplemente előtt…? Apám belepirul, mintha ő volna a naplemente.

 

*

 

Naplementekor a legszebb az utcánk. A felbetonozott főtérről indul, maga is betonosan, ami azonban alig néhány métert tart (mint egy félbemaradt levegővétel), apró huppanással közönséges földút lesz, melybe párhuzamosan futó mélyedéseket vájtak a kocsikerekek. A közepén meg valami zöld nőtt, fű meg tyúkparéj. Gyom. Egy út vagy poros, vagy sáros. Mind a kettő jó. Jó meztélláb, két lábbal beleugrani a selymes porba, főleg, ha forró, és mintegy fölrobban a talpak mellett, finoman szállong, mint a púder, és szertehullik rajta a ferde esti fény. Mint a szentképeken. Nagymama imakönyve teli van szentképekkel. Ott ugyanígy esik a fény, az Istentől indul fentről, és a szentre érkezik le – ferdén. Micsoda giccs, mondja anyám, mintha megsértették volna. Nem számít, mondja apám sértett indulattalansággal. A sár is jó, a sárba toccsanás. A sár nehéz, a por könnyű, ez a különbség. Mi a nehezebb, egy kiló sár vagy egy kiló por?, kérdezi a bátyám. Egy kiló sár, vágnám ki diadalittasan, de nem szólhatok. Nevetne nagyon. A sár is szép, például ahogy a lábujjak közt visszacsordul. Van nyári sár és őszi sár. Az őszi sár már nem vidám. Abba nem lehet úgy kettős lábbal belecuppanni. Az őszi sár inkább az állatoknak való.

 

*

 

Este itt terelik be az állatokat a legelőről, a marhákat. Mondja, marha, mért oly bús, ezt mondja anyám minden egyes alkalommal, ha meglát egy tehenet. Valahogy szomorúan mondja. Ha ott van apám, ő rámotyogja, olcsóbb a hal, mint a hús. A világ legszomorúbb verse. Tülekednek a tehenek, előznek, fönnakadnak egymáson, akkor száll csak a por igazán. Mintha elfelhősödött volna a nap. Minden gyerek iszkol ilyenkor befelé. Mint egy megáradt folyó, jön a marhacsorda. Zúdul, mondja a bátyám. Egyszer ott maradtam az út közepén. Csak álltam. Nem tudtam, hogy félni kell. A tehenek szépen kikerültek, mintha vigyáztak volna rám. Csak a szemüket láttam. Szemet nézni érdekes, mintha a nézést nézném. Anyám bénultan sikoltozott a kapuban. Amikor végre üres lett az utca, odaugrott hozzám, mint egy felnőtthöz, és két kézzel ütött-csépelt, amíg bírt. Apám szedte le rólam, elég már, dünnyögte ugyanolyan hangon, mint az olcsóbb a hal, mint a húst. Álltunk az utcában, akár egy rossz színpadon. Mennyi sok színpad. Az utca kifut a falu melletti domb felé, és ott útként folytatódik. Ott megy le a nap, ezért a naplemente olyannak tűnik, mintha kizárólag a mi utcánk világítása volna. Vasgereblye utca a neve. Vas Gereben, javít később a testvérem. Nem látok nagy különbséget. A főtérbe nagy kanyarral torkollik, ezért a nap nem az utca másik végén kel. Hogy hol, nem tudom. Egyszer csak ott van az égen. Váratlanul? Váratlanul, de mindennap.

 

*

 

Mindennap, váratlanul, de mindennap megérkezik a szomszédból a Mári. Se nem Mari, se nem simán Mári, hanem a kettő közt, Maári. Mint a kabaát. Vagy apaád faszaát. Vagy inkább Máori. Apám soha nem mondja a nevét, észre sem veszi. Sok mindent nem vesz észre. Föltűnően sokat. Kellene egy lista, mi az, amit észrevesz. Mit vett apám komolyan? Titkos lista. Máári, anyám hosszú, lassú á-val mondja, ábrándosan. Szomszéd, ki se kell mennie az utcára, átbújik egyszerűen a kerítésen. Két léc mozog, mozgatható, és máris ott áll az ablakunk előtt. Fényes, barna haja a vállát is takarja. Néha copfba fonja. A nyakán van egy kis vörös folt. Olyan, mint egy fej. Hollandia-alakú, állítja a bátyám. Nem vékony. De szép a nem vékonysága. Szép vastag. Anyám segít neki a tanulásban. Tüneményesen buta, hallottam lelkes anyámtól. A butaság veszélyes, válaszolta kedélytelenül apám. Hirtelen fölcsattant, hányingert kapok a butaságtól. Mi van magával? Ez egy kislány, akinek kicsit nehéz a feje. Mit kiabál? Cserébe, míg apámék a földeken dolgoznak, Mári vigyáz ránk. Rám. Amikor Mári a füzete fölé hajol, oldalra esik a haja, szabad lesz a nyaka, pucér. Láttam, anyám odatette a remegő kezét egy pillanatra, láttam nemegyszer.

 

*

 

Egyszer láttam a mellét, Máriét. Ez már később volt, mielőtt visszakerültünk volna Budapestre. Rózsaszínű.

 

*

 

Rózsaszínre festi a reggeli napfény a Kisjézust. Se ólomkatona, se Árgyélus királyfi, a nagymama csakis az Istenről mesél. Elsőre úgy értettem, két, kettő darab Isten van. Egy a Mennyek Országában, gyakorlatilag a felhőkben vagy kicsivel fölötte, ő az Úristen. Az Atya. Az atya az ugyanaz, mint az apa. Csak mintha valamivel szigorúbb volna. Engesztelhetetlen? Hogy ezért kéne folyamatosan engesztelni? És akkor van a fiú. Az meg leszállt közénk a Földre, és Jézus a neve. Vagy Krisztus. Ami a kereszt miatt van, mert fölfeszítették. Még úgy is van, hogy Jézus Krisztus, de ez mind ugyanaz. És Jézus inkább ember. Vagy nem inkább, de úgy van, hogy az Atyáé a Menny, a Fiúé a Föld. A nagy különbség, hogy az Égben örökélet van, itt meg olyan hetven-nyolcvan év. Leszámítva az úgynevezett matuzsálemeket. A bátyámtól hallottam. Nincs köze a Matus bácsihoz, a Mári apjához. A matuzsálem az öreg. Aki matuzsálem, az mindig öreg. Ez egészen biztos, azt hiszem. De az örökélet nem azt jelenti, hogy örökké tart az élet, hanem hogy nincs is ott idő, nem is lehet mérni, vagyis élet sincsen. Akkor mire jó az egész? Arra, hogy viszont végtelen a boldogság. A Földön fordítva van, van idő, van élet, a boldogsággal meg az a helyzet, hogy arra vágyakozik az ember. Minden ember. A vágyakozás is jó. Van, amikor rossz, de többnyire jó. Meg még az is van, hogy a rossz is jó. Fáj, mégis jó. De jobb, ha nem fáj. Szerintem. Vagyis fönt is, lent is van jó. A lenti jót a Siralom Völgyének hívjuk, ami azt mutatja, hogy ne bízzuk el magunkat.

 

*

 

A Siralom Völgye azt jelenti, hogy zokogunk a fájdalomtól. Tehát van a jóságos Isten, a jó Isten, ezért is nevezzük Jóistennek, meg van a zokogás a Földön, mert valami fáj. Ez azt jelenti, a jó meg a zokogás, hogy ezt nem lehet megérteni. Ez a titokzatosság az Isten. Vagyis tényleg ne bízzuk el magunkat. Ez a nagymama tanítása. Meg még ez: hogy hiába halunk meg és jutunk a mennyországba, vagyis az Úr látására, vagyis a boldogságba, satöbbi, ezt nem kell most részletezni, hiába, mert ezt a titokzatosságot még így sem fogjuk megérteni. Látni fogjuk színről színre az Urat, de a titok megmarad. Hogy mért is sírtunk annyit a Földön, amikor ő ilyen jó. Végtelenül jó. Mi lehet az a színről színre? Kékről sárgára? Mindegy. Bár nagyon is érdekel. Kérdezném, ha kérdezhetném. Isten titokzatossága nem olyan, mint egy kabát, amelyet fölvesz, levesz. A titok bele van zárva az Istenbe. Még ez se jó. A titok is az Isten. Vagyis titok nélkül nincs Isten. Ideérve mindig megrándul a nagymama arca, tudom, a fiára gondol, és látom a göcsörtös kezét, ahogy ökölbe feszül. Nem szívesen lennék ekkor az Isten helyében.