A kérdésfeltevés, hogy miként tér el és tart össze tudomány és művészet, mindenkor szakadást feltételez a két terület között. A következő gondolatsor a 18. század első felére irányítja a figyelmet, mikor is a fentiekkel ellentétben ilyenféle, modern értelemben vett szétválás nem ment végbe, minthogy még szisztematikus kidolgozásra várt. Ebben az időszakban a filozófiát szorosabb kapcsolat fűzte a széptudományokhoz és a szépművészetekhez. A vezető tudományág, a filozófia a művészeteket - különösen a költészetet - is arra kötelezte, hogy filozófiai igazságokat közvetítsenek. Ebből fakadóan a költőnek komoly erudícióval kellett rendelkeznie, hogy ezt az elvárást teljesíteni tudja a szabálypoétika keretein belül. Viszont az érzékiség felértékelődésének következtében - mely egyetlen tudományterületet sem hagyott érintetlenül - a filozófia elvesztette uralkodói helyzetét. Megmutatkozik ez a felvilágosodás korának egyik központi témájában, a képzelőerő koncepciójában is, ahogy azt Christian Wolff (1679-1754) filozófiai írásaiban vázolta, és miként Alexander Gottlieb Baumgarten (1714-1762), illetőleg tanítványa, Georg Friedrich Meier (1718-1777) esztétikai értekezéseiben továbbfejlesztette. Az említett szerzők a képzelőerőt olyan ambivalens képességnek tekintették, melynek fikciói egyrészt megerősítik a dolgok rendjét, másrészt azonban áthágják a realitás határait. Ennek fényében kellett tisztázni, miképp lehetne hasznos e képesség a tudományok és a szépművészetek számára, és milyen kritériumok mellett volna alkalmazható. Míg Wolff a racionális logika elveinek rendelte alá a képzelőerőt, hogy annak találékony-teremtő oldala így az igazság filozófiai megismerésének szolgálatában álljon, addig Baumgarten és Meier esztétikájukban kidolgozták az ’alsóbb megismerőerők logiká’-ját, melyet egyenrangúnak tekintettek a metafizikával. Az esztétikának mint az érzéki megismerés tudományának 1750 körüli megalapozása nem csupán az érzékiség felértékelését hozta, hanem elvezetett egyúttal a képzelőerő esztétikai szempontú alkalmazásához is. Ennek következményeként azonban a fikciók megítélésére szolgáló esztétikai kritériumok nem függesztették fel a racionális rendet. Hiszen a képzelőerő játékterét még Wolff követői számára is a természetutánzás és az ’esztétikai valószerűség’ alaptétele határolta le, amennyiben kizárták az ellentmondó, szertelen vagy torz képzeti képeket - mint esztétikailag hamisakat.

E néhány előzetes megjegyzés arra kíván rávilágítani, hogy 1750 körül nem tudomány és művészet kölcsönös kapcsolatának és újbóli összefonódásának a kettő divergenciáján alapuló reflektálásáról volt szó, hanem olyan, sajátosan esztétikai kritériumok kidolgozásáról, melyek függetlenítik a művészetet a filozófia igazságigényétől. Ennek révén teremtődtek meg azok a feltételek, melyek keretében a művészet új, sokrétű kölcsönviszonyba léphetett a filozófiával és más tudományokkal, amiről e kötet további dolgozatai is beszámolnak. Az alábbi megfontolások viszont metafizika és esztétika, tudomány és művészet - 1720 és 1750 között bekövetkezett - fokozatos szétválását rekonstruálják.

 

1.

A 18. században a fikciókat a valóságos érzetektől elkülönítő tudományos értekezések a „képzelőerő", gyakorta a „feltaláló-" vagy a „költőerő" címszavai alatt születtek. A képzelőerő tevékenységét valóságos vagy fiktív tárgyakra vonatkoztatták; olyan képességnek tekintették, amely újfent életre kelti a múltbeli érzeteket és tapasztalatokat, vagy pedig olyannak, amely új összefüggéseket teremt. E képesség reproduktív funkcióját legtöbbször megkülönböztették az emlékezet funkciójától. Mind a múltban létezett valóságok felidézésében, mind az új összefüggések létrehozásában felismerhetővé váltak a jelen realitásától való eltérések, ami annak a kérdésnek a felvetődéséhez vezetett, hogy a fikciók vajon beilleszthetők-e a jelen realitásába, vagy ellentmondásban állnak azzal. Johann Georg Walch korabeli Filozófiai Lexikonja „költés [kitalálás]" címszó alatt a következőképp tárgyalja ezt a problémát:

„A költés az ingenium vagy összehasonlító-erő azon működése, amikor is elképzelünk valamely dolgot, amilyen az lehetne (…), tehát amelyet magunk sem tartunk valóságosnak. A költött és a hamis nem szükségképpen azonos, noha, ami költött, az lehet hamis; ám sok hamisat is igaznak állítanak, ami aztán tévesnek bizonyul, így nem mondhatjuk azt, hogy aki költ, az költéseivel megtéveszt, hiszen költéseit nem igazságoknak szánja, miként teszi azt a megtévesztő."1

Míg a Thomasius köréhez sorolható Walch a költői fikciókat már 1726-ban függetlennek látta a filozófia igazságigényétől, addig Christian Wolff hatalmas fogalmi apparátust mozgósított ennek a nézetnek a cáfolatára. Wolff álláspontja azért érdekes, mert a képzelőerő koordinátáit a racionalista pszichológia rendszerében jelölte ki, ezzel pedig döntő lökést adott ahhoz, hogy német nyelvterületen az esztétika tudománnyá fejlődjön, noha ő maga önálló esztétikai munkát nem írt.2 A világi bölcsességről alkotott, Leibnizhez csatlakozó filozófiai rendszere 1720 és 1760 között iskolateremtő erővel hatott, még ha a 18. század első felében működő filozófiai fakultások jelentőségét nem is szabad túlértékelnünk.3

Vernünfftige Gedancken von Gott, Der Welt und der Seele des Menschen (1720)4 című - csupán 1752-ig tizenkét új kiadást megért - művében Wolff a metafizika részterületét képező lélektanon belül tárgyalja a képzelőerőt. A képzelőerő, akárcsak az érzékiség, az ember alsóbb képzetalkotó-képességéhez tartozik, amely ’világos’ megismerésre ugyan igen, de ’tagolt’, azaz ’értelmi’ megismerésre nem támaszthat igényt. Wolff definíciója így szól: „A jelen nem lévő dolgokról alkotott képzeteket képzeleti képeknek szoktuk nevezni.5 A lélek ilyenféle képzeteket létrehozó erejét pedig képzelőerőnek hívjuk." (DM 235. §) E módfelett tág definícióból kiindulva különíti el a képzelőerő reproduktív és konstruktív oldalát. A reproduktív oldal valamely múltbelire hasonlító jelenlevő érzetből vagy képzetből táplálkozik, hogy felidézze a múltbeli képzetet; ezt nevezi Wolff a „képzelőerő szabályának". (DM 238. §; 799) Az asszociációnak, amely az ideákat hasonlóság vagy egymásmellettiség alapján köti össze, Wolff szerint, a múltbeli ideák csekély részére van szüksége ahhoz, hogy azok mint egészet alkotó képzeti képek újfent létrejöjjenek. (DM 238. )6 Fontos e reproduktív módozatra nézve, hogy az elképzelt dolgok nem egyféle logikus összefüggésen belül kapcsolódnak egymáshoz, hanem - miként az álom esetében - az ideák önkéntelenül, ugrásszerűen és ’rendetlenül’ asszociálódnak. (DM 240. §)7 A „képzelőerő szabályát" követő reprodukció ennélfogva ellentmondhat a dolgok valóságos rendjének. A reprodukált képzetek intenzitása rendszerint gyengébb vagy homályosabb az eredetiekénél. Wolff szerint azonban, ha jelenbeli képzetek nem zavarnák a reprodukált képzeteket, akkor az utóbbiak „nagyobb világosságra" (DM 237. §) tehetnének szert, ami vagy arra csábítana, hogy e képzeleti képeket érzeteknek tartsuk, vagy pedig általa - úgyszólván csukott szemmel - „megalapozott logikai és morális ismeretekhez" jutnánk.8

A képzelőerő konstruktív oldala ama dolgok képzeteire vonatkozik, amelyeket „azelőtt még soha nem érzékeltünk". (DM 241. §) Ezt a konstruktív vagy - mondhatni még - produktív formát Wolff két „modor"-ral jellemzi, amivel a képzelőerő ambivalens használatára nyújt rálátást: az egyik „modor"-t „költőerőnek" nevezi. (DM 242. §) Ez a már ismert dolgok felbontásán és kombinálásán alapszik; termékei például a pegazusok, meluzínák vagy kentaurok. Wolff azonban az ilyesfajta keveréklényeket elvetette, minthogy tévedéseknek vagy „üres képzeleti képeknek" tekintette őket (uo.): „ebből a forrásból fakadnak a festők, szobrászok és egyéb művészek képzeleti képei, melyeket mesterséggel állítanak elő, amikor mindenféle kalandosságokat visznek a vásárra". (DM 244. §)9 A másik „módozatot" „az építőmesterek leleményességeként"10 határozza meg. (DM 246. §) Ez az „elégséges alap tételé"-nek követése mellett tökéletességet eredményez. (DM 245. §) Ily módon a jó építész egyrészt a vázlatok és a megvalósult tervek szelektálásának, másrészt az ismert elemek kombinációjának, valamint az „építő-művészeti szabályok" alkalmazásának eszközeit veszi igénybe. (Uo.) A meglevő tervek szemrevételezése és osztályozása egy olyan konkrét eszmei tervre vonatkoztatva történik, amely „rokonságot" mutat e tervek (vagy artefaktumok) egyikével-másikával.11 Így a dolgok felosztásában és összeállításában Wolff szerint tükröződhet a képzelőerő helytelen, ám egyúttal helyes használata is, mégpedig attól függően, hogy a maga esetleges asszociációira hagyatkozik, vagy racionális elveknek megfelelően jár el. Wolff koncepciójának tehát két lényeges aspektusa van: egyrészt valamely új tervnek összhangban kell állnia bizonyos racionális elvekkel - itt az elégséges alap tételével és az építőmesterség szabályaival -, és nem szabad olyan önkéntelen asszociációkra hagyatkoznia, melyeknek, hasonlóan az álmok rendetlen képzeteihez, nincs és nem is lehet megfelelőjük a reális világban. Másodszor az, hogy az „építőmesterek leleményessége" Wolff szerint átruházható másféle művészekre és tudósokra is. Az építőmester a képzelőerő helyes, azaz ész és általános érvényű szabályok által kontrollált használatának paradigmája.

Wolff tehát nem annyira a képzelőerő tudományos és sajátosan művészi használata között tesz különbséget.12 Sokkal inkább a racionális logika alaptételeit alkalmazza e képességre, hogy alkalmassá tegye azt a ’filozófia’ igazságigényének kielégítésére. Ezért beszél Wolff a Psychologia empiricában a képzelőerő és az ész egyfajta „házasságáról" is mint a képzelőerőt szabályozó tényezőről.13 Amikor Wolff a filozófusi megismerés forrásainak racionális elveihez kapcsolva legitimálja ezt az alsóbb lélekerőt, akkor ez egyrészt az úgynevezett ’zavaros’, ’homályos’ megismerőerőkkel szemben táplált mélységes bizalmatlanságról tanúskodik ugyan, másrészt azonban azok felértékelését is jelenti, szemben az érzéki képességeket általában elutasító kartéziánizmussal.14

A képzelőerő tudományos jellegének kiemelése mellett azonban Wolff a Deutsche Metaphysik egyik ismert helyén a poétikus fikciók egyfajta igazolását is nyújtja. A „szokás szerint regénynek nevezett költött történetek"-et szemlélve megállapítja:

„hogy [a költött történet] ellentmond a dolgok jelenlegi kapcsolódásának, ezért aztán ebben a világban nem eshetett meg. Ugyanakkor igaz, hogy ami még nincs, az valósággá válásáig e világon kívül keresendő (…), nevezetesen a dolgok valamely másik összefüggésében (…). Ennek megfelelően minden egyes, ilyenfajta történetet csakis olyasvalami elbeszélésének tarthatok, ami valamely másik világban eshet meg." (DM 571. §)

Ha ezt a passzust némi joggal értelmezhetjük is úgy, hogy Wolff a „művészi fantázia játékterét nagyvonalúan" méri,15 ezt a nagyvonalúságot újfent korlátozni kényszerülünk, mert csak a racionálisan kontrollált képzelőerő terepére vonatkozik.16 Hiszen az ellentmondásmentesség és az elégséges alap tétele (DM 572. §)17 a lehetséges világokra nézve is érvényes, vagyis a fiktivitás kötődik a „racionalista igazság- és tudományfogalom normatív-deduktív kritériumaihoz".18 A fikciók szétfeszíthetik ugyan a fennálló valóság kereteit, ám mégis meg kell felelniük azon logikai feltételeknek, melyek valamely lehetséges világ összefüggésrendszeréből adódnak.19

Wolff azonban a képzelőerő másfajta használatával is számol: eszerint a képzelőerő tudományos feltevésekkel és hipotézisekkel segíti a tapasztalati ítéleteket, ily módon fontos szerepet játszik a megismerés előrehaladásában. Ugyanakkor e hipotéziseket az ész ítéleteinek kell biztosítaniuk, hiszen ellenkező módon - miként a földközpontú világkép empirikus meggyőződése esetében - hamis következtetésekre is csábíthatnak. Ebben az értelemben szolgálnak a fikciók és a hipotézisek heurisztikus célokat. (DM 345. §)20

Wolff olyan világosan és általánosan fogalmazta meg képzelőerőről alkotott koncepcióját az ontológia keretében, hogy a későbbi szerzők számára a poetológiai és esztétikai kérdésfeltevésekre való alkalmazás filozófiai alapjául szolgálhatott. Döntő jelentőségű azonban, hogy ezen alsóbb megismerőképesség sajátos ’logiká’-jának meghatározása érdekében nem kellett kényszerűen átvenni Wolff metafizikai előfeltevéseit, melyek mind a reproduktív, mind a produktív képzelőerő esetében a racionalista pszichológiához való logikai kötődéshez vezettek. Hiszen az előjelek megváltoztatásával meg lehetett adni a képzelőerő, s vele együtt a költőerő speciálisan esztétikai helyiértékét, ezzel pedig - legalábbis részlegesen - ki lehetett vonni a racionalitás gyámsága alól.

Rajzoljuk fel még egyszer a képzelőerő wolffi koncepciójának koordinátáit:

1. Wolff egy ontológiailag rögzített, általános érvényű valóságfogalmat vesz alapul. A világban létező dolgok rendjének megismerése az ellentmondás kizárásának elvét és az elégséges alap tételét követi.

2. A költés értelmében vett fikciók ellentmondhatnak ezeknek az alapelveknek, ekkor hibáknak vagy „üres képzeleti képeknek" kell tekintenünk őket; ezek az önkéntelen ideatársulások kifejezetten értéktelennek minősülnek. Mindazonáltal a költések valamely „másik világ"-ban lehetségesek is lehetnek, ezzel pedig ontológiailag legitimálhatók.

3. A költő- és feltalálóerő eljárásai - a dolgok hasonlósága és rokonsága szerint zajló asszociáció mellett - a korábban érzett objektumok önkényes felosztásában nyilvánulnak meg.

4. Az „építészek leleménye" értelmében vett fikcióknak racionális és általános érvényű elvekhez kell igazodniuk, ha tökéletességre és igazságra tartanak igényt. Wolff ebben az esetben nem tesz különbséget speciálisan poétikus és speciálisan tudományos fikciók között.

5. Wolff szót emel a ’költött feltevések’ vagy hipotézisek értelmében vett fikciók mellett, minthogy azok a megismerés szempontjából kedvezőek.

 

2.

A leibnizi-wolffi metafizika alapján állva dolgozta ki Alexander Gottlieb Baumgarten és a hallei tanszéken őt követő Georg Friedrich Meier az esztétikát mint az érzéki és a szemléleti megismerés filozófiai diszciplínáját. Az alsóbb megismerőképességek felderítésére és helyesbítésére irányuló törekvésükkel az emberi lélek addig elhanyagolt részeit állították a tudományos érdeklődés középpontjába.21 A „cognitio sensitivá"-ra fordított kitüntető figyelem nyomán lassanként „átrendeződött az ismeretelméleti hierarchia"22, mégpedig a megismerőerők „pszichológiai-genetikus szemléletmódjának"23 javára. Ez a folyamat G. F. Meier szenvedélytanában és Anfangsgründe aller schönen Wissenschaften (1748-1750) című írásában világosabban nyomon követhető, mint Baumgartennél.24 Meier az esztétikai nevelés gyakorlati irányú programjának kidolgozására használta fel Baumgarten tömör, az esztétika képességpszichológiai megalapozását célzó javaslatait.25 Ernst Cassirer értékelése szerint Baumgarten tette „az első szisztematikus kísérletet a képzelőerő logikájának felvázolására", a művészet „valódi autonómiáját"azonban nem sikerült biztosítania, mivel a „képzelőerő logikája nem tarthatott igényt ugyanolyan méltóságra, mint az értelem logikája".26 Meier sem a művészet függetlenítésére törekedett, hanem a filozófia rendszerében jelölte ki az esztétika helyét:27

„Mi, emberek nem rendelkezünk teljesen tiszta értelemmel, következésképp azok az elsődleges részek, melyekből tagolt ismereteinket összeállítjuk, érzéki fogalmakból állnak. (…) Ha tehát valóban tökéletes racionális ismeretre akarunk szert tenni, akkor megismerésünk első részeinek a lehető legszebbeknek kell lenniük. Lévén ezek immár érzéki fogalmak, az esztétika dolga a részeket úgyszólván kiszabni és az értelem számára átadni, amely azután tökéletes és szabályszerű építménnyé állítja össze őket. Következésképpen a mesterséges esztétika is az értelem és valamennyi felsőbb lélekerő helyesbítését szolgálja." (MM I, 13. §, 20)

Amennyiben itt Meier az esztétikát a szép tudományok és művészetek részeként a „magasabb tudományok" szolgálatába állítja,28 annyiban az esztétikának nem alárendelt és előkészítő szerepet szán, viszonyuk sokkal inkább pszichológiai-genetikus jellegűnek fogható fel. Ezért hangsúlyozza Meier - Baumgartennel összhangban - Anfangsgründe aller schönen Wissenschaften című művének számos helyén, hogy a magasabb megismerőerők helyesbítését meg kell előznie az érzékiség helyesbítésének, hiszen csak a valamennyi képességében kiművelt ember alkot egészet.29 Az esztétika fő feladata - melyet Baumgarten az „ars analogi rationis"30 formulával jellemzett - így az érzéki megismerőerők meghatározott szabályok és alapelvek szerinti kiművelésében áll.31 A racionális tudományfogalomnak az „alsóbb megismerőképességek logikájá"-ra32 való alkalmazása révén az önálló tudományként felfogott esztétika a metafizika és a ’magasabb tudományok’ szintjére emelkedik. Vagyis, az esztétikai és az értelmi megismerés33 analóg természetének tételezésével a kettejük hierarchikus viszonya nem csupán megbomlik, hanem meg is fordul, olyannyira, hogy Meier „lelkünk és minden más megismerésének fundamentuma"-ként határozhatja meg az érzékiséget. (MM II 339. §, 169. o.) Baumgarten és Meier esztétikájában kimutatható, hogy a 18. században az „érzékiség általános rehabilitálásá"34-nak folyamatában miként változtak meg az előjelek: a tudományos kutatás középpontjában immár a szubjektum, valamint a szubjektum helyesbítendő érzéki megismerése áll. Hogy mindeközben mégis mily kevéssé válnak el a széptudományok és a művészetek, az kiderül a költő és az ’esztétikus’ meghatározásából, mely szerint mindkettőnek a „tökéletesség szabályai"-t (MM I 1. §, 2. o.) kell összhangba hoznia a ’szép megismerés’ szabályaival, mégpedig mind az illető szabályok elméleti ismerete, mind gyakorlati alkalmazása terén.35 Ebből a szempontból értékelendő az a megállapítás, mely szerint tudomány és művészet között elsőként Baumgarten tett volna szisztematikus különbséget.36 Míg az esztétikának mint művészetnek tudományos kritériumokat is ki kell elégítenie, míg azokkal ellentétbe nem kerülhet,37 addig leszögezhetjük, hogy itt csupán a ’magasabb’ és az úgynevezett ’széptudományok’ - mondhatni, a magasabb és az alsóbb megismerőerők - elválasztására kerül sor, miközben a filozófiai rendszer egységének meg kell őrződnie.38

Ennél is fontosabb azonban, hogy az érzéki megismerés pszichológiai alapon történő megfigyelése és kondicionálása az emberi képességek teljességének helyesbítését célozza, ezzel pedig az esztétika antropológiává válik. Meier esztétikájának e tendenciáját már Ernst Cassirer kiemelte. Ezzel kapcsolatos megjegyzése: az esztétika

„»az alsóbb megismerőerők« logikája kíván lenni; ám azzal [a logikával] nem csupán a filozófia rendszerét, hanem mindenekelőtt és elsősorban az embertant kívánja szolgálni. (…) Hiszen a »szép tudományok« immár nem a tudás egyszerű, viszonylagosan önálló részterületét képezik, hanem az »egész embert éltetik«, és teszik azzá, ami lehet és aminek lennie kell."39

Meier számtalan megfogalmazásban világossá tette, hogy az esztétika „megismerésünk egészének helyesbítésé"-ben40 áll, és ily módon a tudós csak az esztétika révén kerekedik ki és tökéletesedik ’szép szellem’-mé. Hiszen:

„[a] tudós ember, és minden tudóssága ellenére is ember marad. Mivel tehát immár érzékiségétől meg nem szabadulhat, úgy felül kiszikkadt, alul felduzzadt betegnek tűnik számomra, ha érzékiségét nem helyesbíti. Egy ügyes mesét alkotni talán még hasznosabb is az emberiség számára, mint kiszámolni a Merkúr áthaladását a Nap előtt, vagy kiokoskodni, ki találta fel először az írást." (MM I 20. §, 35)

Az Anfangsgründe aller schönen Wissenschaften második részében Meier abból a szempontból vizsgálja részletesen az emberi lélek egyes képességeit, hogy miként lehetne azokat alkalmassá tenni az „érzéki megismerés legnagyobb szépségének"41 létrehozására. A képzelő- és költőerőről42 szóló fejezet a pszichológiai-esztétikai nevelés programját tartalmazza, amelynek itt csupán rövid összefoglalását adhatjuk.

A képzelőerő tevékenységének kiindulópontját az érzéki érzet és tapasztalat képezi. Wolff-fal ellentétben Meier a képzelőerőt nem állítja szembe az úgynevezett felsőbb megismerőerőkkel, sokkal inkább ’pszichológiai-genetikus’ szempontból veszi szemügyre, amennyiben az érzékiséget a mindenkori megismerés alapjának tekinti. (MM II 339. §) Esztétikájában a képzelőerőt olyan képességként definiálja, „amely képes a múltbeli érzeteket újólag előállítani" (MM II 374. §, 258. o.); a képzeleti kép „csupán utánzat, az érzet ismételt lenyomata". (MM II 384. §, 284. o.) Ezzel a meghatározással Meier szorosan az érzéki képzethez köti a képzelőerőt, ám egyúttal reproduktív funkciójára is korlátozza azt. Meier szerint a képzelőerő olyannak jeleníti meg az érzetet, amilyennek azt „érezzük (…), sosem nagyobbnak vagy kisebbnek" (MM II 390. §, 299. o.); eltérő esetben rögvest más képzetekkel kapcsolódik össze, aminek folytán hamis képzeleti képekre és tévedésekre csábíthat.43 E nézet következményei: először - az érzetek minősége meghatározza reprodukcióik minőségét, a reprodukciók rendszerint gyengébbek és kevésbé világosak, mint az érzetek.44 Mindeközben a „test helyzete" akadályozhatja vagy előmozdíthatja bizonyos képzetek felmerülését. (MM II 375. §) Meier szerint a kedvező testi diszpozíció „a képzelőerő szárnyalásá"-hoz45 vezet. Másodszor - kizár a képzelőerő köréből minden, nem múltbeli érzetet reprezentáló reprodukciót. Mivel azonban az érzetek és a képzetek többnyire nem egyesével lépnek fel, Meier elismeri, hogy a képzelőerő a hasonlóság asszociációs elve alapján jár el: valamely egyes érzetből kiindulva létrehozza a teljes, hozzá kapcsolódó képzetkomplexumot.46 Harmadszor - az érzetekre vissza nem vezethető képzeleti képeket Meier kénytelen egy másik képességnek tulajdonítani: ezt a képességet költőerőnek nevezi, ám azt Wolfftól, illetve Baumgartentől eltérően nem a képzelőerő ’produktív’ változataként, hanem sajátos, különféle képességekből „összetett megismerőképességként" határozza meg. (MM II 457. §)

Ezenfelül Meier bevonja a tárgyalásba a „természetes" és „önkényes képzelőerő" megkülönböztetését is (MM II 377. §), amivel kettős célja van: egyrészt a „természetes képzelőerő"-t a nem, az életkor és a mindenkori individuális diszpozíciók határozzák meg. (MM II 387-390. §) E fizikai tényezőket - ama belátást szem előtt tartva, hogy „mindig a rövidebbet (húzzuk), mikor ellenszegülünk a természetnek" (MM II 298. §, 90. o.) - figyelmesen számba kell venni és úgy elrendezni, hogy azok az érzéki megismerés számára kedvezők legyenek. Másrészt e képesség esztétikai helyesbítése az „önkényes képzelőerő" kötelessége.47 Egy ilyesfajta „esztétikai fejlesztés" körébe Meier szerint nem csak a képzelőerő „terjedelme" (extensio), „ereje" (intensio) és „kitartó használata" (protensio) tartozik, hanem az esztétikailag szép és hasznos képzetek48 „ügyes kiválogatása" is. (MM II 393. §)49 Míg ugyanis a természetes képzelőerő nem válogat, és mind esztétikailag mind morálisan ambivalensnek mutatkozik, hiszen jó és rossz képzeteket egyaránt megelevenít, addig az esztétikailag tökéletes képzelőerőhöz hozzátartozik a tárgyak esztétikai és morális érték szerinti megítélése.50 Meier viselkedési szabályok egész sorát említi, amelyek révén az „irtózatos, alávaló, közönséges, buja, szennyes és nemtelen" (uo.) képzetekről - azok tudatos elfojtásával - a figyelem az „esztétikailag nagy és méltó tárgyakra" (MM II 394. §, 312) terelhető.51 Ennek előfeltétele az érzetek s velük együtt a fantáziaképek etikai ambivalenciájának tételezése. Az esztétika és a morál szoros összetartozását igazolja Meier ama nézete, mely szerint az erénynek megfelelő képzetek szorgalmazását rá lehet bízni az esztétikai szabályozásra.

Ám mikor Meier a „képzelőerő erősségét és kiterjedését vagy termékenységét" (MM II 395. §, 315) tökéletességként tartja számon, egyidejűleg óv attól, hogy az effajta elevenség összekeveredjék a képzelőerő kicsapongásaival. Hagyományosan a képzelőerő elevensége vagy erőssége többnyire annak elkalandozását is jelenti, ahogy ezt számos, a 17-18. századi boszorkányüldözésről, babonáról vagy őrületről szóló munka igazolhatja. Képességpszichológiai szempontból állították, hogy a reprodukált képzetek rendszerint gyengébbek és homályosabbak a valóságos érzeteknél.52 Mindamellett vitathatalan volt, hogy ezek a képzetek az érzetekhez hasonló élénkséggel, vagy még élénkebben férkőzhetnek be az elmébe, ennélfogva pedig könnyen összekeverhetők az érzetekkel. Meier és kortársai ezt a körülményt problémaként ’rajongás’, ’fantasztaság’, ’ éber álmodozás’ vagy ’tébolyultság’ címszó alatt tárgyalták. Anfangsgründéjében Meier a rajongás két formáját különbözteti meg: „egyfelől mikor a képzeletei képeket érzeteknek, másfelől mikor a költéseket képzeleti képeknek véljük." (MM II 395. §, 315) Meier mindkét formát a „fantázia tévedésének" tartja (uo.). Ellenintézkedés gyanánt önmegfigyelést javasol, és annak pszichológiai vizsgálatát, vajon a képzeleti kép ténylegesen múltbeli érzetet ismétel-e, vagy pedig feldarabolása és más képzetekkel való összekapcsolása változtatott rajta, esetleg absztrakció „csonkította meg". (MM II 390. §) Az önmegismerés eszköze a „belső érzés" és a tudatos odafigyelés (MM II 391. §) a „képzelőerő természetére". (Uo.) Meier ekképp váltja fel a képzelőerő racionális ellenőrzését - amely mellett Wolff szállt síkra - e képesség pszichológailag és esztétikailag reflektált használatával.

A költőerő, a „teremtő szellem" esetében azonban nem ugyanilyen módon érvényesül az érzékiség mércéje. (MM II 457. §) A teremtő szellemben az emlékezet és a képzelőerő mellett az elmésségnek és az éleselméjűségnek is53 harmonikusan közre kell működnie, úgyhogy Meier ezeket belefoglalja az általa „összetett" képességnek tekintett költőerő definíciójába (uo.).54 A költőerő forrásainak körébe a saját tapasztalatok tárháza éppúgy beletartozik, akárcsak a történeti anyagok vagy fiktív és utópikus történetek, melyek minőségét azonban kritikusan kell megítélni (MM II 458. §), nehogy az ilyesféle képzetek és anyagok kombinációja tévútra vezessen.55 Mindeközben a költőerő azon esztétikai kritériumok hatálya alá esik, melyeket Meier az Anfangsgründe első részében Baumgartenhez csatlakozva taglalt.56 Kiemelkedő érvénnyel bír itt az „esztétikai valószerűség" normája (uo. 490. o.);57 a fiktív tárgyak megválasztását ennek határai szabják meg.58 Meier a költőerő esetében is megkülönböztet „természetest" és „önkényest" (MM II 459. §), hogy ismételten világossá tegye, csak a szabályok ismerete és alkalmazása, azaz „tudás és akarat" mellett jöhetnek létre esztétikailag kifogástalan fikciók,59 miközben „az álmok és az elbeszélésekben megjelenő helytelenségek" „a pusztán természetes költőképességből" erednek. Az önkény, az emberi szabadság hangsúlyozása, ami Meier összes írásában felbukkan, itt arra szolgál, hogy elválassza a szép és a rút, az igaz és a hamis, az ’esztétikailag nagy’, fenséges és a csapongó, céltalan költést. A költőerő jellemzésekor ama részletek kerülnek túlsúlyba, amelyek elmarasztalják a terjengősséget, a „monstra fictionum"-ot. (MM II 464. §) „A költések szörnyszülötteinek" olyan lények számítanak, amelyek annyira nagyok - Meier itt Rabelais Pantagrueljét említi - vagy olyan valószínűtlenül kicsik - mint Swift liliputi lényei -, hogy már nem alkotható róluk érzéki képzet. Meier öt szabályt említ ama szertelen költőerő megfékezésére, amely az „utópikus kimérákat kiötli" (MM II 463. §): miként a költőerőhöz tartozó egyes képességeket tökéletesíteni kell, hogy ne keletkezzenek „hamis elgondolások" (uo.), magát a költőerőt is szükséges tökéletesíteni, hogy minden költés az „esztétikai valószerűség"-nek megfelelően épüljön fel; ezen felül azokat „éleselméjűség"-gel - a tévedések és kicsapongások elkerülésének egyetlen eszközével - helyesbíteni kell, végül pedig „értelem- és észhasználat" révén „filozófiailag" megítélni. (Uo.) Ezért tekinti Meier a költőerőt teljességgel ambivalens képességnek, amelyet végső soron csak a racionális erők tarthatnak kordában. (MM II 463. §)

Ilyenformán Meier csak annyiban lép túl a wolffi racionalizmuson, amennyiben az alsóbb megismerőképességek esztétikai nevelésének programjára cseréli fel azt. Az esztétikai nevelés célja az önmegfigyelés révén iskolázott képzelőerő, amely lehetőség szerint elevenen tartja az esztétikailag szép és a morálisan hasznos képzeteket, illetőleg ezáltal tapasztalatok gazdag kincsestárát alkotja meg. A természetes és az önkényes képzelőerő megkülönböztetése az érzéki képességeknek engedi át az érzéki megismerés tökéletesítésére szolgáló eszközöket. Ennek megfelelően a szubjektum és a szubjektum tökéletesíthetősége kerül az esztétika középpontjába. Meier az esztétikát mégsem a filozófia és a tudomány versenytársaként fogja fel. Gondolkodását inkább a felvilágosult optimizmus jellemzi, melynek jegyében a meghatározott szabályok szerint helyesbített érzéki erők a ’magasabb tudományok’ szükséges kiegészítését képezik, mégpedig a „megismerés egészé"-nek (MM I 5. §) tökéletesítése, ennek révén pedig az „egész ember" megelevenítése érdekében. (MM I 15. §)

Az alsóbb megismerőerők, köztük a képzelőerő esztétikai kondicionálásának célul tűzésével Meier morálpragmatikai szempontok szolgálatába állította az esztétikát, s ily módon nem vitte tovább az esztétikai autonómia Baumgarten elgondolásában foglalt eszméjét. Hogy azonban Baumgarten elgondolásához a művészet filozófiával szembeni önállóságának, így tehát poétikai és esztétikai keretben történő elméleti reflektálásának legitimálása céljából csatlakozni lehetett, azt jól mutatja a Pope ein Metaphysiker! című, 1755-ben megjelent ’anti-pályamű’. Szerzői, Moses Mendelssohn (1729-86) és Gotthold Ephraim Lessing (1729-81) - csatlakozva Baumgarten meghatározásához, mely szerint a költés „tökéletes érzéki beszéd"60 - felmentették a ’szépirodalmat’ a filozófiai igazság szemléletessé tételének és közvetítésének kötelezettsége alól. Amikor a berlini Académie Royale des Sciences et Belles-Lettres a filozófiai optimizmus újabb, Alexander Pope (1688-1744) tankölteményének és Leibniz teodíceájának összevetése révén megvalósítandó vizsgálatát adta meg pályakérdésként, Mendelssohn és Lessing a kérdésfeltevés elhibázott és félresikerült voltának tételes bizonyításával világossá tette, hogy a költészetet már a 18. század közepén is lehet messzemenően függetlennek tekinteni a metafizika alapelveitől. A szóban forgó írás függelékében ez áll:

„Azon pedig kiváltképpen csodálkozom, hogy maga az Akadémia Pope rendszere helyett miért nem inkább Shaftesbury rendszerét tartotta megvizsgálandónak és a Leibnizével összevetendőnek. Akkor ugyanis legalább filozófust filozófussal, és alaposságot alapossággal állított volna szembe, ahelyett, hogy a költőt a filozófussal, az érzékit az elvonttal kényszerítette egyenlőtlen harcra."61

Az érvelés végső soron az értelmi és az érzéki megismerőerők elválasztásán alapul, az előbbiek használata alapos megismerést és „tökéletesen helytálló fogalmat" eredményez, miközben az utóbbiak használatakor például egy harmonikus összefüggést „legfeljebb poétikusan szépnek lehet megismerni."62 Ennek fényében a költőtől nem lehet filozófiai rendszert elvárni, ahogyan azt az akadémia feladványa feltételezte. A metafizika és a költészet illetékességi területének elkülönítésével Mendelssohn és Lessing már 1750 környékén megfogalmazta azt a belátást, amelyet az utókor mind elméletileg, mind gyakorlatilag kidolgozott a ’szép irodalom’-ban és amely az esztétikai autonómia újabb követelését kezdeményezte. Az érzékiség rehabilitálásával a filozófia elvesztette vezető tudományként játszott uralkodó szerepét, úgyhogy a 18. század második felében nemcsak olyan, új tudományos diszciplínák jöttek létre, mint az esztétika, antropológia és historiográfia, hanem újra kellett rendezni és újra kellett fogalmazni az egyes tudományok egymás közötti viszonyát.

ASZTALOS ÉVA fordítása

A fordítást szakmailag ellenőrizte V. HORVÁTH KÁROLY

 

*

In: Daniel Fulda-Thomas Prüfer (szerk.): Faktenglaube und Fiktionales Wissen. Zum Verhältnis von Wissenschaft und Kunst in der Moderne, Kölner Studien zur Literaturwissenschaft, 9. Peter Lang Verlag, Frankfurt am Main, 1996. 25-43. o.

1

Vö. Johann Georg Walch: Philosophisches Lexikon, 4. kiad. Leipzig, 1755. 1. köt. 1081f., és Johann Heinrich Zedler: Grosses Vollständiges Universal-Lexikon aller Künste und Wissenschaften, 1-64. köt. Halle, Leipzig, 1732-1750 (újranyomva: Graz, 1961), itt 8. köt. 1565; Zedler Universallexikonában az „Erdichtung" szócikk túlnyomórészt Walch szócikkének átvétele.

2

Vö. ehhez Lewis White Beck: Early German Philosophy. Kant and His Predecessors, Cam-bridge/Mass. 1960. különösen „The Extension of Wolffianism into the Theory of Art" című fejezet, 278-288. o.; a szerző a közvetlen Wolff-tanítványok, Gottsched, Baumgarten és annak követője, G. F. Meier mellett Bodmert és Breitingert, Sulzert és Mendelssohnt is a wolffiánusok közé sorolja.

3

Erre hívta fel a figyelmet Notker Hammerstein: „Christian Wolff und die Universitäten. Zur Wirkungsgeschichte des Wolffianismus im 18. Jahrhundert", in: Christian Wolff 1679-1754. Interpretation zu seiner Philosophie und deren Wirkung, mit einer Bibliographie der Wolff-Literatur, Werner Schneider (szerk.), 2. bővített kiad., Hamburg, 1986. (Studien zum achtzehnten Jahrhundert, 4) 266-277. o., itt 267-277. o.

4

Ezt az írást általában „Deutsche Metaphysik"-nek nevezik: az idézetek az 1751-es 11. kiadásból származnak (újranyomva többek között: Hildesheim, 1983.), a szövegben zárójelesen DM-ként rövidítve, a paragrafusok feltüntetésével szerepelnek.

Az ebben a mondatban együtt szereplő Vorstellung és Einbildung szavak különbségét a tanulmány egészében következetesen a képzet és a képzeleti kép (imagináció mint eredmény) kifejezésekkel, a Vorstellungsbild fogalmát pedig képzeti képként igyekszem visszaadni. (A ford.)

5

1728-tól latinul írott műveiben Wolff fenntartja a facultas imaginandira és a facultas fingendire vonatkozó koncepcióját, vö. Psychologia empirica (1732; 21738), 91-172. §§, és Psychologia rationalis (1734), 178-356. §§. A Psychologia empiricában a „lex imaginationis"-t „principium generale regularum sensationum"-ként jelöli meg, id. az 1738-as 2. kiadás alapján: I. rész, II. részlet, IV. fejezet, 116. §; a későbbiekben PE-ként rövidítve, §§-sal idézve.

6

Wolff itt az italozó társaság példáját említi; ha később a társaságból valaki látja a poharakat, ismét szemei elé idéződnek a résztvevők és a helyszín.

7

Wolff álomtanához vö. Sonia Carboncini: Transzendentale Wahrheit und Traum. Christian Wolffs Antwort auf die Herausforderung durch den Cartesianischen Zweifel, Stuttgart, Bad-Cannstadt, 1991. (Forschungen und Materialen zur deutschen Aufklärung II/5), különösen 113-153. o.

8

Vö.: Christian Wolff: Der Vernünfftigen Gedancken von Gott, der Welt und der Seele des Menschen, und auch allen Dingen überhaupt, Anderer Theil, 4. kiad., Franckfurt am Mayn, 1740. (1. kiad. 1726.) (= Anmerkung zur Deutschen Metaphysik), 73. §.

9

Wolff tanítványa, Gottsched Erste Gründe der Weltweisheit (1731) című művében e teremtményeket „groteszknek, korcsnak és torzszülött"-nek nevezi, majd ugyanilyen megfontolások alapján ki is zárja őket az esztétikai katalógusból; idézetek a 7. kiadás nyomán, Leipzig, 1762. (újranyomva: Berlin, New York 1983.), 894. §.

10

Ennek az „ars inveniendi architectorum" felel meg (PE 149).

11

Itt is alkalmazható a „képzelőerő szabálya", azaz az asszociáció törvénye, de az a tervkészítés folyamatának csupán egyik állomása.

12

A kora újkorban tudomány és művészet közelségét kell feltételeznünk, viszont - M. Jäger véleménye szerint - az empirikus tudás gyarapodása és a természettudományok szemléleti jellegének lassú megszűnése a 18. század közepétől szükségszerű elválásukhoz vezetett, ezt alapozta meg A. G. Baumgarten szisztematikusan is. Vö. Michael Jäger: Die Ästhetik als Antwort auf das kopernikanische Weltbild. Die Beziehung zwischen den Naturwissenschaften und der Ästhetik Alexander Gottlieb Baumgartens und Georg Friedrich Meiers, Hildesheim, Zürich, New York, 1984. (Philosophische Texte und Studien 10), III. fej.

13

„Patet adeo usum imaginationis rectificari per connubium imaginationis cum ratione (…)" (PE 150. §). - P. Pimpinella az „ars inveniendi architectorum" kapcsán a képzelőerő leértékeléséről beszél, hisz Wolff annak csupán az észt támogató funkciót tulajdonít, vö. Pietro Pimpinella: „Imaginatio, Phantasia e Facultas Fingendi in Ch. Wolff e A. G. Baumgarten", in: Phantasia-Imaginatio, V. Colloquio Internazionale, M. Fattori és M. Bianchi (szerk.), Róma, 9-11, gennaio 1986. Róma, 1988, 379-414. o., itt 412. o.

14

Ez a kartéziánus álláspont leginkább Nicolas Malebranche (1638-1715) Recherche de la vérité (1674) című művének második könyvében, a „De l’Imagination"-ban tapintható ki. Vö. ehhez e tanulmány szerzőjétől: Einbildungskraft und Aufklärung. Perspektiven der Philosophie, Anthropologie und Ästhetik um 1750 (disszertáció, Hamburg, 1995.), I. rész, IV. fej. E munka ez idő tájt megjelenés előtt áll.

15

Joachim Krüger állítása szerint, Christian Wolff und die Ästhetik, Berlin (Ost), 1980. 39. o.

16

A lehetséges világok elméletének korabeli poétikai recepciójáról és a képzelőerő játékterének eltérő értékeléseiről ld. Hans Otto Horch és Georg-Michael Schulz áttekintését a téma kutatási eredményeiről, Das Wunderbare und die Poetik der Frühaufklärung. Gottsched und die Schweizer, Darmstadt, 1988. (Erträge der Forschung, 262).

17

A wolffi ontológia e két elvéhez ld. Wolfgang Röd: Die Philosophie der Neuzeit 2. Von Newton bis Rousseau, München, 1984. (Geschichte der Philosophie, 8), 241-245. o.

18

Ld. Horst-Michael Schmidt: Sinnlichkeit und Verstand. Zur philosophischen und poetologischen Begründung von Erfahrung und Urteil in der deutschen Aufklärung (Leibniz, Wolff, Gottsched, Bodmer und Breitinger, Baumgarten), München, 1982. (Theorie und Geschichte der Literatur und schönen Künste, 63), 111. o.

19

Az idézett passzushoz a lehetséges világok leibnizi elméletének jelentős recepciója csatlakozott ugyan a felvilágosodás poétikájában és esztétikájában, megfontolandó azonban, hogy a paragrafus nem a sajátosan poétikai képzelőerő terjedelmének és határainak kijelölését, hanem a Leibniztől átvett elmélet magyarázatát célozza. A lehetséges világok elméletének poétikai recepciójáról ld. Schmidt: Sinnlichkeit und Verstand, 114-116. o. és Angelika Wetterer: Publikumsbezug und Wahrheitsanspruch. Der Widerspruch zwischen retorischem Ansatz und philosophischem Anspruch bei Gottsched und den Schweizern, Tübingen, 1981. (Studien zur deutschen Literatur, 68), 104-112. o.

20

Vö. erről Hans Werner Arndt: „Rationalismus und Empirismus in der Erkenntnistheorie Christian Wolffs", in: Christian Wolff 1679-1754, 33-47. o., különösen 35. és 39-41. o., és Rainer Baasner: „Phantasie in der Naturlehre des 18. Jahrhunderts. Zu ihrer Beurteilung und Funktion bei Wolff, Kästner und Lichtenberg", in: Lichtenberg-Jahrbuch, 1988, 9-22. o.

21

Ld. erről Hans Adler: „Fundus Animae - der Grund der Seele. Zur Gnoseologie des Dunklen in der Aufklärung", in: Deutsche Vierteljahrsschrift, 62 (1988), 197-220. o.

22

Vö. Panajotis Kondylis: Die Aufklärung im Zeitalter des neuzeitlichen Rationalismus, 2. kiad. München, 1986. 561. o.

23

Így fogalmaz M. Pott P. Kondylishez csatlakozva (Die Aufklärung, 560); vö. Martin Pott: Aufklärung und Aberglaube. Die deutsche Frühaufklärung im Spiegel der Aberglaubenskritik, Tübingen, 1992. (Studien zur deutschen Literatur, 119), 326. o.

24

Georg Friedrich Meier: Anfangsgründe aller schönen Wissenschaft, 1-3. rész, újranyomva a 2. kiadás alapján: Halle, 1754-1759., Hildesheim, New York, 1976.; a következőkben MM-ként idézve, a kötetszámokat római, a paragrafusokat arab számmal megadva.

25

Ezt a célt Meier Auszug aus den Anfangsgründen aller schönen Künste und Wissenschaften (Halle, 1758) című művében olvasható definíciója is világossá teszi: „Az esztétika vagyis a szépművészetek és tudományok elmélete, azon szabályok tudománya, amelyek szerint az érzéki megismerést, valamint annak jelölését kell helyesbíteni", 1. §, 5. o.

26

Vö. Ernst Cassirer: Versuch über den Menschen. Einführung in eine Philosophie der Kultur, Frankfurt/Main, 1990. [Első kiadás, New Haven, 1944.], 212. o. - A Baumgarten képzelőerőről vallott felfogása és Wolff gondolkodása közötti párhuzamot P. Pimpinella (Imaginatio, Phantasia e Facultas Fingendi) Baumgarten Metaphysicáját (1739) és Wolff Deutscher Metaphysikját (1720), illetőleg Psychologia empiricáját (1732) összehasonlítva dolgozta ki.

27

Armand Nivelle azt a tézist képviselte, hogy Meier szorgalmazta a művészet függetlenítését a filozófiától; Nivelle: Kunst- und Dichtungstheorien zwischen Aufklärung und Klassik, 2. kieg. kiad., Berlin, New York, 1971. 44. o. Erre Friedrich Vollhardt cáfol rá igen megalapozott érvekkel („Die Grundregel des Geschmacks. Zur Theorie der Nachahmung bei Charles Batteux und Georg Friedrich Meier", in: Dichtungstheorien der deutschen Frühaufklärung, Theodor Verweyen [szerk.], Tübingen, 1995. [Hallesche Beiträge zur europäischen Aufklärung 1], 26-37. o., itt 28. o.).

28

Az esztétika és a „magasabb tudományok" viszonyára Meier mindenekelőtt az Anfangsgründe bevezetőjében reflektál.

29

Az MM I, 5. §, 9. oldalán ez így hangzik: „Aki mindkét tudományhoz ért [az esztétikához éppúgy, mint az észtudományokhoz], az megismerésének egészét ki tudja javítani; aki azonban csak az egyikhez ért, körülbelül csak a felének helyesbítésére képes."

30

Vö. Alexander Gottlieb Baumgarten: Theoretische Ästhetik. Die grundlegenden Abschnitte aus der „Aesthetica" (1750/58), Hans Rudolf Schweitzer (ford. és szerk.), 2. jav. kiad., Hamburg, 1988., bev. 1. §. Magyarul: Uő.: Esztétika, ford. Bolonyai Gábor, Bp., Atlantisz, 1999. Vö. ehhez Michael Jäger: Kommentierende Einführung in Baumgartens „Aesthetica". Zur entstehenden wissenschaftlichen Ästhetik des 18. Jahrhunderts in Deutschland, Hildesheim, New York, 1980. (Philosophische Texte und Studien 1), 33-40. o.

31

Még ha az esztétika „ars"-ként szerepel is, Baumgarten azt - a „széptudományok és művészetek" korabeli fogalmának megfelelően - egyszerre tudományként is érti: „est scientia cognitionis sensitivae"; vö. Baumgarten: Theoretische Ästhetik, bev. 1. §, 2. o. És: „Az esztétika művészet, nem pedig tudomány. Válaszom: a) ezek nem ellentétes készségek. Hányszor történt az, hogy ami eleinte csak művészet volt, ma már egyszerre tudomány is? b) A tapasztalat meg fogja mutatni, hogy művészetünk érdemes tudományos feltárásra." (uo. 7. o.) Vö. erről Werner Strube sok anyagot mozgató tanulmányát, „Die Geschichte des Begriffs »Schöne Wissenschaft«", in: Archiv für Begriffsgeschichte, 33 (1990), 136-216. o., különösen 158-169. o.

32

Wolff ezt a következőképp definiálja a Philosophia rationalisban: „Per Scientiam hic intelligo habitum asserta demonstrandi, hoc est, ex principiis certis & immotis per legitimam consequentiam inferendi." („Tudomány alatt itt olyan készséget értek, amely állításait bizonyítja, azaz biztos és megrendíthetetlen alaptételekből, érvényes következtetések útján vezeti le.") Vö.: Wolff: Philosophia rationalis sive logica, édition critique avec introduction, notes et index par Jean École, Hildesheim, Zürich, New York, 1983. I. 30. §, 14. o. - Meiernél ez így hangzik: „Mivel a tudomány olyan ismeret, amely megdönthetetlen alapokon nyugszik, ezért az egész esztétikának is ugyanilyen alapokra kell épülnie." (MM I 3. §, 5) Erről az Arisztotelészre visszamenő tudományfogalomról és annak Baumgartennél és Meiernél tapasztalható átvételéről ld. Strube: „Schöne Wissenschaften", 167-169. o.

33

Az esztétikát Meier az Anfangsgründe bevezetőjében állította párhuzamba a metafizikával, különösen MM I, 2-5. §§.

34

Erre a tézisre épül P. Kondylis tanulmánya, Die Aufklärung im Zeitalter des neuzeitlichen Rationalismus; ld. még Friedhelm Solms: Disciplina aesthetica. Zur Frühgeschichte der ästhetischen Theorie bei Baumgarten und Herder, Stuttgart, 1990. (Forschungen und Berichte der Evangelischen Studiengemeindschaft, 45), III. fej.

35

Vö. erről Strube: „Schöne Wissenschaften", 162. o.

36

Így szól Jäger tézise, Die Ästhetik als Antwort auf das kopernikanische Weltbild, 257. o.

37

Vö. Baumgarten: Theoretische Ästhetik, bev. 3, 4 és 10. §.

38

Már Johann Gottfried Herder bírálta ezt az analógiát, amely végső soron meggátolta, hogy az esztétika és a művészetek felszabaduljanak a filozófia uralma alól. Vö. erről Solms: Disciplina aesthetica, 79-82. o.

39

Ernst Cassirer: Die Philosophie der Aufklärung, Stuttgart, 1932. 471f. - Cassirer itt Meier Anfangsgründéjének bevezetőjére utal: „A széptudományok életre keltik az egész embert." (MM I 15. §, 25)

40

MM I, 15. §, 24.

41

Így fogalmazza meg Meier azt az alapszabályt, melyet Charles Batteux természetutánzást előíró alaptételének alternatívájául szán: Betrachtungen über den ersten Grundsatz aller schönen Künste und Wissenschaften, Halle, 1757., 20. §, 43. o. - Meier esztétikájához bővebben ld. Ernst Bergmann: Die Begründung der deutschen Ästhetik durch Alex. Gottlieb Baumgarten und Georg Friedrich Meier. Mit einem Anhang: G. F. Meiers ungedruckte Briefe, Leipzig, 1911.; és Ferdinand Wiebecke: Die Poetik Georg Friedrich Meiers. Ein Beitrag zur Geschichte der Dichtungstheorie im 18. Jahrhundert, disszertáció, Göttingen, 1967.

42

MM II 371-398. §§ és 456-465. §§.

43

MM II 390. §, 299; 395. §, 315. o.

44

MM II 384. §, 284. o. és 378. §, 270. o.

45

MM II 375. §, 263. o.; 384. §, 285 és 286. o.; 392. §, 306 és 307. o.

46

MM II 373. §. Wolff ezt nevezte a „képzelőerő szabályának" (DM 238. §; 799. §).

47

Meier szerint a képzelőerő „esztétikai javulása" mind az érzékek veleszületett minőségét (MM II 339. §; 374. §), mind az érzékelés kiművelését előfeltételezi. Az érzékelés javítása igényli a mindenkori individuális körülményekre irányuló „figyelmet", hogy elősegíthesse az érzéki tapasztalás gazdagodását és intenzitását; vö. az Anfangsgründe második részének második szakaszát: „A figyelemről", 283-311. §§, 48-114. o.

48

Korábban Meier egyfajta „bölcs választás"-ról beszélt, melyet a „maga képzelőerejé"-t uraló költőnek kell megtennie a „képek ezrei" láttán.

49

Az Anfangsgründe első részében Meier Baumgartenhez csatlakozva részletesen kifejti a tökéletes érzéki megismerés ismérveit. Azt a gazdagság, a nagyság (fenségesség), az esztétikai igazság, a tisztaság, az érzéki bizonyosság és az érzéki élet jellemzi.

50

Ennek fényében Theodor Verweyen jogosan állította fel azt a tételt, hogy Meier esztétikája az „érzékiség logikai emancipációjával egyetemben annak morális emancipációjára is" törekszik; vö. Verweyen: „»Halle, die Hochburg des Pietismus, die Wiege der Anakreontik«. Über das Konfliktpotential der anakreontischen Poesie als Kunst der »sinnlichen Erkenntnis«", in: Zentren der Aufklärung I. Halle und der Pietismus, Norbert Hinske (szerk.), Hamburg, 1989. (Wolfenbütteler Studien, 15), 209-238. o., itt 223. o.

51

Az ilyenfajta immorális képzetek elűzésére Meier jellemző módon nem tudományos munkálkodást javasol, mivel az nem tudja eléggé lekötni a figyelmet, hanem olyan társas-kulturális elfoglaltságokat mint utazás, koncertlátogatás, borozás, ‘míves’ társasági érintkezés vagy erényes regények (mint Samuel Richardsonéi) és történeti elbeszélések olvasása. (MM II 393. §, 310f)

52

Ez Wolff álláspontjára megy vissza, vö.: Deutsche Metaphysik, 326. §.

53

E különféle megismerőképességeket és a helyesbítésükre szolgáló szabályokat Meier az Anfangsgründe második részének előző fejezetében tárgyalta (elmésség: MM II 399-419. §§; éleselméjűség: 420-435. §§; emlékezet: 436-455. §§).

54

Ezzel Meier per definitionem a költőerő fogalmában egyesíti mindazon képességeket, melyeknek Baumgarten szerint kiváltképpen harmonikus viszonyt kell alkotniuk az ‘esztétikus’ személyében. Vö. Baumgarten: Theoretische Ästhetik, 2. szakasz, 28-46. §§.

55

Meier explicit meghatározása szerint a költőerő képessége az absztrahálásra, a fantáziaképek részeinek