Egy regénynek, ha fejezetekből áll, olykor igen sok fejezete is lehet, de zárófejezete legtöbb esetben csak egy van. Hosszas mérlegelés után úgy döntöttünk, hogy a mi regényünk utolsó fejezete a karlowitzi béketárgyalásokról fog szólni. Az olvasóval együtt innét, nem túl messziről, de nem is közvetlen közelből tekintünk vissza a régi Magyarországra és azokra az eseményekre, amelyek a most végződő regény helyszínein történtek vagy történhettek volna.

1699. január 26-án, egy verőfényes téli délelőtt nagy sokaság tolongott egy terjedelmes faépítmény körül, mely a Duna közelében, fél óra járásra a mai Karlowitztól, néhány sátor és fabarakk által környezve állt a puszta vidéken. Ebben az órában zajos, mozgalmas élet hullámzott körülötte. Császári és török katonák, vértesek és janicsárok álltak teljes díszben sorfalat. Futárok és tisztek figyelték a nap állását az égen, a közelgő időpontot várva, amikor majd feltárulnak az ajtók. A köznép gyermekei, férfiak és nők festői viseletben tülekedtek a katonák háta mögött, és izgatottan lesték, mi történik odabent a nagy faházban, hol Európa különböző hatalmainak diplomatái tanácskoznak.

A tizenhetedik század utolsó éveiben Európa-szerte béketárgyalások folytak, a földrész keleti és nyugati oldalán egyaránt. E törekvések először ez utóbbi térfélen vezettek sikerre, hol a császár nyugati szövetségében egyesült hatalmak a francia királlyal 1697. májusában kezdtek béketárgyalásokat. Ez volt a ryswicki kongresszus, mely még abban az évben október végén jó eredménnyel zárta működését, és földrészünk nyugati felén abbamaradtak a hadakozások. Ám a szerződő felek mindegyike sejté, hogy nem annyira békéről, inkább csak fegyverszünetről van szó, melynek bármikor véget vethet egy régóta küszöbön álló gyászesemény, a spanyol király elhunyta és vele a spanyol Habsburg-ház fiágon való kihalása.

Ellenben a császárral szövetséges kelet-európai hatalmak és a császár küldöttei attól a szándéktól vezérelve ültek le tárgyalni a szultán küldöttségével épp egy évvel később, 1698. októberében a császári és a török hatalom közti senkiföldjén, a szerémségi Karlowitzban, hogy évtizedekre szóló, szilárd békesség jöjjön létre.

Így kezdtük volna munkánk utolsó fejezetét, ha száz vagy százharminc évvel ezelőtt írjuk ezt a regényt, nem pedig most. Ám a közben eltelt idő sok egyéb mellett azt is lehetetlenné teszi, hogy úgy meséljük el a tárgyalások történetét, mintha magunk is ott ülnénk a diplomaták mellett, mintha saját fülünkkel hallanánk indulatos vitáikat és körmönfont alkudozásaikat. Bármilyen izgalmasnak tartjuk is, mégsem tudjuk megragadni azt a pillanatot, amikor az erők egyensúlya maga is erővé válik, amikor megszilárdul az addig folyékony egyezkedés, és megállapodás lesz belőle, s meg sem próbálunk átlépni e forró pillanatból három évszázad hűvös messzeségébe, ahonnét kényelmesen elősorolhatnánk a béketárgyalások előzményeit és következményeit.

A mi történetünk nem jut el január 26-án, pénteken déli tizenegy óra negyvenhat percig, amikor a török asztrológus, Rámi efendi számításai szerint a csillagok állása a lehető legkedvezőbb a szerződés kihirdetésére, és amikor a tárgyalóbarakk főbejáratán a szabad ég alá kilépve Ibrahim pasával, a török delegáció vezetőjével a német-római császár, az orosz cár, a lengyel király és a velencei államtanács képviselői ünnepélyes békecsókot váltanak. Máris jelezzük, hogy e csókok nem maradnak el (vagyis az egyik csók elmarad, mert az orosz követ, bár a békeszerződést aláírta, békecsókot váltani különböző okokból nem volt hajlandó, míg a velencei követ adott és kapott békecsókot, ellenben a szerződést nem írta alá), de nem leszünk tanúi a csókok pillanatának, mert amit az alábbiakban elmondunk, éppen három héttel korábban fog történni, január ötödikén, egy borús, ködös napon, amikor még javában folynak az egyezkedések és a táborozással járó huzavonák.

Ugyanezért verőfényt sem fogunk látni ebben a fejezetben, vagy csak a legeslegvégén engedélyezzük, hogy egy szempillantásra kisüssön a nap. Nem látjuk a kék eget, amint a Duna vizén tükröződik, sem a víztükrön az alkony felé hajló napsugarakból épült aranyhidat, sőt a vizet sem látjuk, mivel december második hete óta vastagon befagyott a Duna. Nem látunk zöldet, mivel tél van, és nem látunk pirosat, mert ebben a fejezetben, amely a békéről szól, előreláthatólag nem folyik vér; azzal pedig ne törődjék az olvasó, hogy kipirult arcot és lobogó lángot esetleg mégis mutatunk majd.

Azt látjuk és azt kell mutatnunk, amitől viszolygunk, a szürkeséget, annak végleteit, a havat és a kormot, köztük az átmenetek végtelen sok árnyalatát, füstöt, jeget, zúzmarát, alacsonyan szétterült felhőket, szekérrudat, ponyvát, patkószeget, késpengét, halpikkelyt. Bádoglemezt is látunk egészen közelről és összehajtogatott birkabőröket, mind-mind szürkék. Csak azok a friss, meleg cipók nem szürkék, hanem sárgák és barnák, akiket a postabarakk melletti sütőházban éppen kihúz a kemencéből egy néma péklegény, akivel fogunk találkozni még. Ami másnapra lesz a cipókból, a szar, az már ismét szürke lesz, mihelyt megfagy a nagy hidegben. A közelben ólálkodó farkasok miatt a katonák párosával járnak a mező túlvégére: az egyik lövésre tartott puskával őrködik, míg a másik letolja a gatyáját, aztán cserélnek.

Hölgyek is vannak a közelben, például Karlowitzban vagy Karlovciban, amely egy Karom nevű magyar mezőváros maradványaiból épült, a mezővárost pedig egy római település törmelékein alapították a régi magyar királyok, úgy képzeljük, hogy a le nem égett és le nem foglalt épületek némelyikében tanyát vertek a szebbik nem képviselői, csakhogy nem látjuk őket. Ebben az utolsó fejezetben igen keveset látunk. Elbeszélői hatalmunknál fogva minél szárazabb a szemünk, annál homályosabb, vagyis nem a részvét könnyei homályosítják el, hanem ellenkezőleg, annak az éles fénynek a hiánya, melyet egy költő hetven évvel ezelőtt részvétnek minősített.

Arra pedig már nincs idő, hogy ismét színre léptessünk egy mellékszereplőt, akinek szemével néznénk az eseményeket, mint egy-egy korábbi fejezetben; bár, az igazat megvallva, fontolóra vettük, hogy megpróbálkoznánk Hammerschmied élelmezési biztossal vagy Lachowitz tolmáccsal, esetleg Wolfgang von Oettingen császári főkövettel is (aki többnyire méltóságteljesen hallgatott, helyette Schlick, a másik főkövet annál többet beszélt), de már nincs idő, már csak a dolgok vannak. Pontosabban fogalmazva, már csak a dolgokat kívánjuk észrevenni.

Volt egy régi latin költő (ha már az imént szóba hoztunk egy modern magyart), aki azt állította, hogy sunt lacrymae rerum, ami értelemszerűen úgy fordítandó, hogy jut a dolgokra könny; ám az is előfordult már, hogy valaki (talán mert megesett a szíve az emberkéz alkotta tárgyakon, esendőkön és elesetteken) szánt szándékkal félreértette a szállóigét, mint aki a betű szerinti jelentést veszi komolyan, vagyis hogy van a dolgoknak könnyük. Márpedig ha csupán egy pillanatig is elképzeljük a dolgok által hullajtott könnyeket, akkor képtelenek vagyunk belenézni az állatok szemébe, hogy szavakba foglaljuk a mindenkori pillanatnak szóló rémült álmélkodást. Nem halljuk a fák és a bokrok zárkózott lelkeinek sóhajtozását; a vizeket jégpáncéllal borítottuk, a mezőket és a sziklás hegyoldalakat hóval, magát az égalatti világot összefüggő, sima felhőréteggel, amely a síri csendben olykor meg-megroppan és behasadozik, mintha fönt is be lenne fagyva. Mintha egy befagyott pocsolyának volnánk az alja, és odafönt egy óriásira nőtt kocsmatöltelék botladozna hazafelé.

Ezért a dolgokat vesszük észre, akik alkotóik helyett is könnyet hullajtanak. Mesterek vagy kontárok által összetákolt, csupasz lényükkel próbálunk szembenézni.

Először egy papirost látunk, hol párhuzamosan futó, hol szertekanyargó vonalakkal, afféle hevenyészett vázlatot. Történetünk idején nem álltak rendelkezésre térképek azokról a területekről, amelyek fennhatóságáért folyt az alkudozás. Így a tárgyaló feleknek gyakran csak igen homályos elképzeléseik voltak arról, mit követelnek és mit volnának hajlandók átengedni.

Bár született egy elvi megállapodás a szövetséges keresztény hatalmak és a fényes porta közt, amely szerint a fennálló birtokviszonyok képezik a békesség alapját, vagyis mindegyik államhatalom tartsa meg azt, amit mostanáig megvédett vagy visszahódított, és a szemben álló hadseregek arcvonalai változzanak tartós, békés államhatárrá; csakhogy ezt az egyszerű elvet Galíciától Erdélyen át Szlavóniáig, Boszniáig, Dalmáciáig, sőt Korinthosig és az Égei-tenger egy sor szigetéig nem volt könnyű mindenütt átültetni a gyakorlatba. Emitt egy olyan vár volt császári kézen, amelynek egész környékét a törökök tartották megszállva, amott viszont a törökök birtokoltak egy folyók határolta hosszú, keskeny beszögellést, amely egy császári kézen levő tartomány elidegeníthetetlen része volt, és a császári küldöttség részint a határvonal katonai kikerekítése végett, részint kereskedelmi szempontból igényt is támasztott rá.

Ha százharminc évvel ezelőtt írtuk volna ezt a regényt és annak utolsó fejezetét, akkor kitérnénk a követjárás nehézségeire is. Nemcsak azt beszélnénk el, mennyit éheztek, fáztak és virrasztottak a tárgyaló diplomaták, mennyi kellemetlenségnek voltak, sőt olykor veszedelmeknek is, kitéve, hanem azt is, milyen nehezen tudtak, pedig őszintén óhajtottak, egymással szót érteni, milyen sokféle ellentétes érdeket kellett összeegyeztetniük vagy háttérbe szorítaniuk, és főleg: milyen sok apró-cseprő viszályból, civakodásból, torzsalkodásból jön létre egyetlen hatalmas békesség.

Százharminc évvel ezelőtt szemtanúk lettünk volna az olvasóval együtt az olyasféle vitás kérdések elrendezésekor, mint például a folyami határszakaszon hajózó kereskedők és halászok biztonsága, vagy muzulmán hívők zarándoklatának engedélyezése a visszafoglalt részeken maradt minaretekhez, dzsámikhoz és türbékhez, továbbá ferences rendház létesítése Jeruzsálemben, a Szent Sír folyamatos karbantartása végett.

Nem mulasztottuk volna el olyan korfestő, apró epizódok megjelenítését sem, mint amikor Varsóból érkezvén Zamoyski herceg sérelmezte, hogy a lengyel küldöttség előtt éppen csak meghajtották, de ki nem göngyölték a csapatzászlókat; az orosz követ, Voznyicin főmarsall pedig az ellen emelt kifogást, hogy a velencei küldöttség testületileg vonult át a császáriakhoz, holott eredetileg arról volt szó, hogy a látogatások egyénileg zajlanak. Ezzel szemben a velencei követ, Ruzzini bíboros a közös béketörekvésről szóló szándéknyilatkozatot egy ujjnyival feljebb írta alá, mint Voznyicin főmarsall, mire Voznyicin kilátásba helyezte, hogy feláll a tárgyalóasztal mellől, és küldöttségével együtt hazaindul Moszkvába.

Százharminc évvel ezelőtt ilyen és ehhez hasonló mozzanatokból róttuk volna össze regényünk zárófejezetét. Most azonban, amikor e sorokat írjuk, nemcsak azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy regényünk végén a szövetséges keresztény hatalmak békét kössenek az oszmán birodalommal, hanem azt is, hogy a hadakozó államok példáját követve a cselekmény béküljön ki a szereplőkkel, ezek pedig az olvasóval, aki feltételezésünk szerint a cselekmény szövetségese.

Elmondhatnánk, hogy az előző nagyvezír a háborús párt egyik zászlóvivőjének számított a fényes portán, az ő elődje, Musztafa nagyvezír pedig hajlott, ám hiába hajlott a békére, mert amikor az angol király megbízottja, aki tizenötezer fontért vásárolta a közvetítői méltóságot, a törökök pozsareváci veresége után Drinápolyba utazott, hogy ismertesse békejavaslatait Musztafa nagyvezírrel, emez éppen aznap lebontatott egy márványlépcsőt, amelyen koldusoknak és írástudatlan kérelmezőknek volt szokásuk üldögélni, mire híre terjedt, hogy Musztafa nagyvezír nem lépcsőfokonként fog lesétálni magas rangjáról, hanem bukni fog, és már másnap letartóztatták, harmadnap kivégezték; ehelyett inkább azt mondjuk el, hogy az angol közvetítő neve ismerősen fog hangzani. Úgy hívták, hogy Farrington Vilmos. Fűszerekkel és keleti szőnyeggel kereskedett, voltak lerakatai többfelé Kis-Ázsiában, így Szmirnában is. Természetes tehát, hogy közeli, már-már bizalmas jellegű ismeretségben állt Ibrahim pasával, és bizonyára érdemes volt befektetnie tizenötezer fontot, egy posztómanufaktúra nyolcévi jövedelmét a nemzetközi politikába, mivel különleges üzleti érdekei fűződtek a békeszerződéshez, nemcsak neki, hanem Angliában és Hollandiában működő csendestársainak is.

Ő is jelen van a tárgyalóbarakkban, de őt nem látjuk, mivel képzeletbeli nézőpontunk mögött foglal helyet, nyilván ugyancsak földre terített birkabőrökön. A török és a keresztény küldöttségek közt mindenfajta külön érintkezés tilos volt. Ibrahim pasával a császáriak részéről csakis a két főkövet, Schlick és Oettingen beszélhetett, ők is csak a tárgyalóbarakkban, csak az előre kitűzött napon és csak az angol közvetítő által jóváhagyott napirendi pontokról. Most éppen a Maros bal partján fekvő császári erődítmények vannak napirenden.

Odakint kettős őrlánc, egyfelől a belgrádi janicsárok, másfelől a Corbelli-vértesek kordonja ügyel rá, hogy ne lehessen ide-oda járkálni a török telep és a keresztény hatalmak sátrai közt, ám őket sem látjuk. A Temesköz térképvázlatát látjuk, mást jóformán semmit. Annyit látunk még, hogy Ibrahim pasa bólogat a papír fölött, ám tudvalevő, hogy a törököknél ez a fejmozdulat nem az igenlést, hanem a tagadást, az egyet nem értést jelenti. A pasa mindjárt megfordítja a lapot, hátha a túloldalon folytatódik a vázlat, újabb lerombolásra váró császári erődítményekkel, ám további vázlatok vagy kiegészítő javaslatok helyett egy oldalnézetből rajzolt arcot fog megpillantani.

Addig is gyorsan elmondunk még valamit: azt, hogy a térképvázlatot Andró gróf, más néven don Guzmán de Moreto y Sánchez készítette, aki nyelvtudása és térképészeti szakismeretei miatt kapott megbízást, hogy részt vegyen a császári küldöttség munkájában, ám a tárgyalóbarakkba mégsem kísérhette el Schlicket és Oettingent, mivel nemrég elkövetett egy súlyos baklövést, amelyet más összefüggésben rövidesen elmesélünk. Most viszont annak leszünk tanúi (már amennyit látunk Ibrahim pasából és abból a jelenetből, amelyre mindjárt sor kerül), hogy Andró grófot még a távollét sem menti meg egy másik, még az előzőnél is kínosabb hanyatteséstől.

Tudniillik Ibrahim pasa ebben a pillanatban megfordítja a lapot, megpillantja az oldalnézetből rajzolt fiatal férfiarcot, sőt ugyanezt az arcot megpillantja szemből is az oldalnézet mellett, és felkiált vagy inkább hörögve felsóhajt: melyikőtök rajzolta le a fiamat?!

A szépséges Kártigámról még ennél is kevesebb volt kinyomozható. Buda visszavívása után Pfeffershoven generális váltotta magához, tőle a Hadi Tanács elnökének, gróf Schallenbergnek tulajdonába ment át, ahol is azt a nevet nyerte a szent keresztségben, hogy Krisztina, méghozzá nem kisebb személyiségtől, mint Kollonich bíboros. Csakhogy Kollonich, aki százával, ezrével keresztelte meg a fogságba esett pogányokat, elfoglaltabb ember volt annál, semhogy minden lelki gyermekének sorsát figyelemmel kísérje; gróf Schallenberg meghalt, özvegye két inassal és egy komornával hazaköltözött Bergamóba, a háztartást feloszlatták, a szépséges Kártigám sorsa innentől homályba vész. Talán ő hordja ki a konyháról a főtt borjúfejet a kőműveslegényeknek egy hernalsi kocsmában, vagy pedig ugyanezen legényeket az idomaival szórakoztatja a kocsma melletti piroslámpás házban.

Bárhogy van is, ezeket az értesüléseket legokosabb lesz titokban tartani. Inkább mondjuk azt, hogy semmit nem sikerült kiderítenünk, mert ha Ibrahim pasa mindezt megtudja, nagy búsultában lerombolja a békesség félig már elkészült művét, még akkor is, ha ezért a fényes arcú padisah utóbb ki fogja végeztetni. Ilyen körülmények közt holmi rajzolatokkal, más effélékkel fiára emlékeztetni a nagyvezírt legalábbis veszedelmes tapintatlanság. Egyébként valóban jó lenne tudnunk: vajon ki rajzolta le szemből és oldalról ezt az ifjú arcot, akiben Ibrahim pasa ráismert elveszett fiára?

Egyáltalán, honnét került a papiros Andró gróf keze alá, aki aztán térképvázlatot kanyarított rá?

Schlick és Oettingen suttogva kiejtett kérdésére annyit elmondhatunk, hogy a szemeink előtt lebegő papiros eredetileg egy Kiss Albert nevű kuruc haramiavezér körözőlevele volt, a nyomravezetőnek magas jutalmat, a cinkosoknak példás büntetést ígért, ám a nedves, hideg levegőben annyira elmosódott az írás, hogy a sötétebb-világosabb foltok szabálytalan váltakozásába Andró grófnak egészen könnyű volt beleképzelnie a Temesköz domborzatát és vizeit.

Történetünk idején ritka és drága volt a papír, így Karlowitzban is csak az okmányok véglegesített szövegéhez használtak beíratlan, tiszta lapokat; egyéb célokból mindenfajta szövegnek teleírták a hátoldalát, sőt érvénytelenné vált vagy elhomályosult szövegekre némelykor keresztben is ráírtak. Andró gróf is ilyenformán járt el a térképvázlat készítésekor.

Magyarázatképpen, persze csak tréfából, hozzáfűzhetnénk, hogy Kiss Albert körözőlevelét egy Kölcsey Gábor nevű, Túristvándiban élő nemesember hullajtotta el még egy évvel ezelőtt, és hogy a papírlap ezek szerint a felhők résein keresztül hullott az égből; odafönt ugyanis egy évvel korábban van az idő, és Kölcsey Gábor a befagyott pocsolyákon botorkálva most igyekszik hazafelé a csapszékből.

Ez persze csak egy tréfás ötlet vagy egy lázálom halvány emléke; bár ami azt illeti, majd amikor történetünk helyszínén, valahol a császári és a velencei szálláshely között fel fognak bukkanni részletek a Kártigám nevű szépséges török fogolykisasszony románhistóriájából, többen is állítani fogják, hogy a kéziratlapok az égből hulltak, mintha papírlapok szállingóztak volna hópelyhek helyett. Mintha az a roppant erejű szélörvény, amely egy korábbi fejezet végén felkapta és elsodorta Kártigám lapjait, most elfáradván, akár a szemben álló birodalmak a hadakozásban, elhullajtotta volna zsákmányát a béketárgyalások helyszíne fölött.

Sőt a velencei követ, Ruzzini bíboros azt is látta vagy látni vélte, amint a kéziratlapok halmazából fokozatosan életre kel a címszereplő, a szépséges Kárti-gám, illetve most már Krisztina grófkisasszony. Ruzzini állítólag szemtanúja volt, amint a románhistória percről percre bájosabb arányokat öltött: emitt egy gömbölyű váll, amott egy karcsú lábfej volt kiemelkedőben a papírtömkelegből, ha úgy tetszik, az összefüggéstelenné vált bonyodalomból. Ruzzini bíboros néhány nappal később, egy jelmezes mulatságon úgy fogalmazott: a legfurfangosabb művészet sem képes palástolni többé, hogy vége a művészetnek.

A mai Magyarországon, ahol e sorokat írjuk, a fenti állítás helyett röviden azt szokás mondani, hogy: nincs mese. Nincs bizony, mert a meséből, vagyis Kártigám római fabulájából (már amennyiben hiszünk Ruzzini bíboros élménybeszámolójának), mint bábból a pillangó, előbújt maga Kártigám. Ráadásul, ezzel nagyjából egy időben, csakugyan előkerült egy Kártigám nevű fiatal teremtés, akiben Ibrahim pasa felismerte vagy felismerni vélte rég nem látott leányát; no de ne vágjunk a dolgok elébe.

Éppen azért, mivel magunk is úgy gondoljuk, vagy inkább úgy vettük észre, hogy nincs mese, elbeszélői hatalmunknál fogva kénytelenek vagyunk rendet rakni történetünk mozzanatai közt, még akkor is, ha a rendrakás alapjában véve hálátlan feladat. Egy korábbi fejezet végén egyszer már elmondtuk, hogy ebben a történetben nemigen fordulnak elő csodák, vagy ha mégis, akkor mérsékelt, önmagukat korlátozó csodáknak számítanak, és ezen az sem változtat, hogy csodákban hívő, csodákra váró, csodákat képzelő szereplőink nagyon is vannak. Nem szeretnénk azonban, ha az olvasó túlságosan beleélné magát az ilyen szereplők helyzetébe és gondolkodásmódjába, ezért a csodásnak ígérkező elemeket sorra megtoldjuk egy-egy ésszerű magyarázattal.

Nos tehát, Ruzzini bíboros egész egyszerűen részeg volt, ugyanis idegzetét annyira megviselték a tárgyalások bonyodalmai, hogy vacsorára többet fogyasztott a megszokottnál a rendelkezésre álló vörösborból. Minthogy pedig a vörösbor a nagy hideg miatt belefagyott a hordóba, és a melegítés következtében poshadt mellékíze volt, Ruzzini bíboros Ovidius átváltozásokról szóló koholmányait olvasgatta a poshadtan szeszes kortyok mellett, amitől könnyen lehet, hogy érzékcsalódásai támadtak. Ennél is valószínűbb, hogy szavait nem annyira látomásként vagy képzelgésként, mint inkább rosszindulatú bohóckodásként könyvelhetjük el, tudniillik országa nevében igényt támasztott a Korinthos mögötti hegyekre, főleg a Parnasszusra, vagy legalább a Helikón hegyére a múzsák forrásaival.

Hiszen ez a terület az európai kultúra bölcsője, erre semmi jogot nem formálhat egy olyan ázsiai eredetű, barbár államszörnyeteg, mint az oszmán birodalom, ám ezt az érvet oly szavakkal szerette volna megfogalmazni, hogy Ibrahim pasa inkább hízelgést, mintsem gyalázkodást szimatoljon ki belőlük.

Szállongó papírlapok valóban láthatók voltak a császári és a velencei szálláshelyek tájékán, ám azt állítani, hogy az égből hullottak, bizonyára tévedés volna, mivel Pétervárad felől hömpölygette őket a szél. Erre pedig azt a józan ésszel könnyen felfogható magyarázatot adjuk, hogy a hófúvásoktól eltorlaszolt péterváradi országúton egy Andreas Thyll nevű futárt megrohantak és szétmarcangoltak a farkasok, és a papírok az ő felszakított futárzsákjából bukkantak elő, mert a farkasok nem eszik meg sem a hideg időt, sem a futárral küldött bizalmas iratokat, legfeljebb a futár lovát és magát a futárt.

Hogy a Bécsből érkező jóváhagyások és rendelkezések miképpen keveredtek össze Thyll futárzsákjában a Kártigámról szóló románhistória néhány szívbemarkoló részletével, azt már nehéz volna megmagyaráznunk. Viszont amit Andró gróf mondott róla, hogy tudniillik a szerző halála miatt kihűlt és megdermedt a szöveg, sőt helyenként már a hullafoltok is kiütköznek rajta, tekinthetjük a korszakra jellemző szellemességek egyikének: az átázott papír tényleg merevre fagyott a nagy hidegben. Parázzsal teli serpenyő fölött szárítgatták, mint a frissen mosott fehérneműt.

Egyébként Andró gróf szellemessége Voznyicin főmarsallnak szólt, akit Schlicknek a Thyll által kis híján elhozott egyik utasítás értelmében támogatnia kellett volna, akit azonban pökhendisége miatt Schlick napról napra jobban gyűlölt. S míg e huzavona zajlott, Andró gróf rajzolgatott is. Ő rajzolta le a térképvázlat hátoldalára emlékezetből Ahmed nevű szökött rabszolgája portréját; nem tudta a szerencsétlen, hogy Ibrahim pasa gyermekét is Ahmednek hívják, és annyira hasonlít az ő rossz magaviseletű, szökött rabszolgájára, hogy éppen csak meg nem szólal. Ami szintén a hasonlóság egyik fontos jelének tekinthető, hiszen Andró gróf Ahmed nevű szökött rabszolgája, aki a szent keresztségben azt a nevet nyerte, hogy Lipót, regényünkben egyszer sem szólalt meg, mivel néma volt.

Andró gróf még most, annyi sok idő után is olyan szeretettel gondolt Ahmedre, akit rossz magaviselete miatt a nussdorfi sáncbörtönbe akart szállíttatni, amilyen elszorult szívvel mi gondolunk valamelyik fiatalkori eszményünkre, amelyet sem valóra váltani, sem elfeledni nem voltunk képesek. Amit azonban szívünk sugall, azt nem látjuk: még akkor sem, ha elbeszélői hatalmunknál fogva sugallja.

Ha tehát a látottakról kell számot adnunk, akkor annyit mondhatunk, hogy előszörre láttunk egy papírlapot.

Másodszorra látunk egy pipát. Azaz, hogy pontosabbak legyünk, magát a pipát nem is látjuk, mivel sötét van, de látjuk a pipa fejének öblében az izzást, és látjuk azt a néhány arcvonást, amelyet az izzó dohányszálak megvilágítanak. Nincs könnyű dolgunk, ha el akarjuk kerülni az önismétlés sivár vétkét, hiszen az olvasó bizonyára emlékszik rá, hogy történetünk egyik jelenetében láttunk már valakit sötétben pipázni. Helyénvalónak látjuk elárulni egyik apró titkunkat: igen valószínű, hogy ezúttal is ugyanazt az embert látjuk, ugyanabban a pillanatban.

Most kellene alaposabban szemügyre vennünk az arcvonásokat, ám a parázsló dohánykupac ebben a pillanatban elsötétül és füstbe burkolódzik, mire pedig ismét fel fog izzani, addigra már előre tudjuk, hogy a méltóságteljes arc mögött Ibrahim pasa, nemrég szmirnai beglerbég, jelenleg nagyvezír és fő-fő béketárgyaló rejtőzködik: őt ismerjük fel hosszú fehér szakálláról és a mélyen ülő, kissé tatáros metszésű szemekről.

Őszintén sajnáljuk, hogy Andró grófot kellő időben fel nem ruháztuk hasonló előretudással vagy felismerőképességgel, mert akkor megkímélhette volna magát és feljebbvalóit attól az arcpirító baklövéstől, amelyre utaltunk az előző lapokon. Amikor ugyanis először találkozott a császári és a török delegáció, még az üdvözlő ceremóniák és a kölcsönös bemutatkozások előtt Andró gróf odalépett Ibrahim pasához, és kezét az ámulattól összecsapva, a következő felkiáltást intézte hozzá: Benkovits Ágoston püspök és főispán uram, hát mégiscsak itt látom eminenciádat?

Nem tudhatta, hogy a török diplomaták udvariasságból nyugatias jellegű ruhát öltöttek fel, csipkés gallérral, rizsporos vendéghajjal, és Ibrahim pasa brokát köpönyegben, hódprém süvegben csakugyan úgy festett, mint egy átutazó püspökféleség. Ám ha eltekintünk is a felületes hasonlóságtól, a kérdés nem volt annyira ostoba, mint első hallásra hihetnénk, mivel szóba hozták többen, hogy Magyarországot és a magyar királyt is képviselnie kellene valakinek: nem valami népes küldöttségnek, nem is a nádornak vagy az országbírónak, de legalább egyetlenegy királyhű magyar úrnak, egy főispánnak vagy egy püspöknek. Igazán kár, hogy ezt a szép elképzelést mint fölösleges bonyodalmak forrását (hiszen a magyar király amúgy is azonos a császárral) felsőbb helyen elvetették.

Bárhogy van is, Ibrahim pasa nem ütközött meg az otromba tréfán. Ellenkezőleg: látva, hogy Schlick milyen erélyesen, sőt nyersen és durván utasítja rendre a térképészt, aki pedig minden bizonnyal nagy tudású, finom ember, ő csupán azt óhajtotta megtudni, vajon ki az a Benkovits Ágoston, aki a jelek szerint fölöttébb hasonlít hozzá? Ám Andró gróf nem válaszolhatott, mivel Schlick ebben a szempillantásban tiltotta meg, hogy a béketárgyalások hátralevő napjai alatt egyetlen szót is kiejtsen a száján. Ettől a perctől fogva nemhogy mások előtt, de még magányos óráiban sem szabad megszólalnia.

Egy pillanatig csend volt. Az egész császári küldöttség azon töprengett, ki lehet Benkovits Ágoston, aki hasonlít Ibrahim pasához, de senki sem tudta, csak Andró gróf, ő azonban hallgatásra volt kárhoztatva. Azazhogy még valaki tudta, bár nem a császári küldöttség tagja volt: az angol közvetítő, Farrington Vilmos mindenkiről tudott valamit, még Benkovitsról is. Mondta, hogy Benkovits Nagyváradon él, ilyen és ilyen rangja van, sőt nemrég ő vezette a vizsgálatot abban a figyelemreméltó vér- és névbitorlási perben, amelyet a Szatmár nevű magyar tartomány királyi és nemesi kormányzója, Károlyi Sándor indított saját édestestvére ellen!

No és tudja-e nagyméltóságod, hogy van ennek az ügynek egy mindkettőnket érdeklő mozzanata is? Mégpedig az, hogy Károlyi István, ahogy a perbefogott fivért hívják, valaha nagyméltóságod rabja volt Szmirnában; egy Liszkay nevű magyar ember váltotta ki a rabságból százhúsz talléron, csakhogy az a százhúsz tallér az én pénzem volt!

Mire Ibrahim pasa elmosolyodott: furcsa egy eset ez, Farrington uram, lélekvezetőm és jó hírmondóm! Kevés híján arra gyanakszom, hogy túl akarsz járni az eszemen, hiszen aligha volt nekem Károlyi István nevű rabom, méghozzá, mint mondottad, főúri családból származó! Jó emlékezőtehetségem van, pontosan látom lelki szemeimmel minden rabomat, aki valaha is a kezem alatt volt: látom a gazember Liszkayt, még a százhúsz tallérját is látom, de Károlyi Istvánból egy sziporkát se látok, mert akit Liszkay százhúsz talléron kiváltott, nyugtát is adtam róla, azt a rabomat úgy hívták, hogy Nagy Geci. Jól emlékszem rá: ilyen és ilyen volt az arca meg a termete.

Farrington Vilmos pedig visszamosolygott. Valóban kaptam nyugtát nagyméltóságod aláírásával és pecsétjével, ám az Károlyi Istvánról és ötezer tallérról szólt, amennyit oda is adtam volt Liszkaynak. Az a magyar fogoly, akinek ilyen és ilyen volt az arca meg a termete, semmiképp sem lehetett Nagy Geci, mert én mindenkiről tudok valamit: Nagy Geciről azt, hogy a törvény elől menekülvén ebben és ebben a városban elszegődött bányásznak, és még most is a hegyek gyomrában kopácsol, hacsak azóta rá nem szakadt a föld. Rögtön azután Liszkay elszökött a pénzemmel, és persze nagyméltóságod pénzével is, mert azt hitte, hogy nem tudom, hogy becsapott, pedig tudtam. Lehetséges, hogy túljárt nagyméltóságod eszén, viszont én az ő eszén jártam túl.

De mit is bajlódunk holmi ötezer tallérokkal és a múlt idő koldusperselyében zörgő kicsinyes ügyeinkkel! Hiszen fél világrész boldogsága múlik rajtunk! Sok-sok emberöltő sorsa dől el jó előre a ránk virradó napok során! Rajta, kedves urak, lássunk neki a békesség nagy művének, munkára fel!

Itt nincsenek sem gőgös győztesek, sem legázolt vesztesek, itt mindenkinek engednie kell, ám cserébe mindannyian kaptok is valamit, kedves urak; és ha ügyesek leszünk, úgy a nyereség mindnyájatokra nézve felül fogja múlni az engedményekből országaitokra háramló hátrányt. Majd ha létrejön a békesség, és megfelelő úti okmányok birtokában szabadon át lehet járni az országhatárokon, akkor majd nem restellem a fáradságot, felkerekedem, Szatmár vármegyéig meg sem állok, és magam fogom behajtani Károlyi Pistán azt az ötezer tallért, amellyel adósa maradt a nagylelkű Ibrahim pasának!

Még ebben a fejezetben meglátja az olvasó, hogy ezt a tervet komolyan gondolta-e Farrington, vagy csak a nagyvezírt akarta vigasztalni. Mindenesetre nem ez volt az első ilyen célzatú próbálkozása. A gyermekei miatt bánkódó Ibrahim pasát egy ízben azzal iparkodott jobb kedvre deríteni, hogy felhívta figyelmét egy Menander nevű (állítólag már nem élő) szerző folyamatosan készülő regényére, amelynek lapjain ott bujkál, többnyire ugyanis üldözők elől rejtőzködik, az ő Ahmed nevű fia; leánya, Kártigám pedig nemcsak jelen van a cselekményben, hanem éppenséggel ő a fő- és címszereplő.

Szereplőnek lenni olyasféle kaland, mint a régi mondákban az átváltozások, mint amikor a rossz útra tért királykisasszonyból nősténymedve lesz, majd pedig e medve csillagképpé változik, vagy mint a kisujjamból szopott mesék tárházában az a halastó, amely valójában elvarázsolt város, benne a halak a város polgárai. Nagyméltóságodra mint igazhívő muzulmánra nézve a dolognak van egy kicsiny szépséghibája is, mivel Kártigám a regénynek még az elején kénytelen volt keresztény hitre térni, és attól kezdve a cselekményben oly néven szerepel, hogy Krisztina. Mégse bánkódjék nagyméltóságod, mert a római fabulákban vagy románhistóriákban (ahogy a regényeket hívják) pogánynak vagy kereszténynek, gyaurnak vagy muzulmánnak lenni csak annyi, mint egy-egy élénk színű pántlika, melyet a hősnő emlékeztető gyanánt köt fürtjei közé.

Viszont nagyméltóságod leányából grófkisasszony lett a regény lapjain, Krisztina grófkisasszony, hiszen fő- és címszereplő (a regényekre vonatkozó közfelfogás értelmében) csakis előkelő személy lehet. No és a grófi rang, az már nem holmi pántlika, nem bizony; sem a regényben, sem a valóságban. Az már valami szilárdabb dolog. (Farrington Vilmos maga is fontolgatta, hogy grófi rangot vásárol az angol királytól, bár a szükséges összeg riasztóan hatott rá, meg aztán túl mohónak sem szeretett volna látszani, tehát egyelőre megelégedett a közvetítői méltósággal.)

Ebből a vigasztaló célzatú okfejtésből Ibrahim pasa, hiába volt bölcs ember és rátermett hivatalnok, nem sokat értett. Nehezen tudta elképzelni, fiáról ezúttal nem is beszélve, hogy leánya, akinek visszatértét oly sok idő után is meg-megújuló reménységgel várta, mostantól egy írásműben él, zörgő papírlapokon, mint az alacsonyan terpeszkedő felhők fölött a hideg, sötét mennybolton a csillagok, akik szintén hús-vér emberi lények voltak valamikor nagyon rég.

Így tehát (különösen, ha jókedvében volt) bele-beleszőtte beszédébe a Kártigámról szóló románhistóriát és annak szerzőjét, Menandert, ám e tréfás fordulatokat némelykor annál keserűbb kifakadások követték. Ibrahim pasán fokozatosan úrrá lett az a meggyőződés, hogy a keresztény delegációk tagjainak, főleg a császári és a velencei diplomatáknak igenis tudomásuk van az ő gyermekei hollétéről, ám titkolják előle, hogy később, némely vitás kérdések tárgyalásakor majd ezzel gyakoroljanak nyomást rá; és e gondolat hatására Ibrahim pasát valóságos őrjöngés fogta el.

Ingerültsége másfelől a hosszan tartó böjttel is magyarázható volt. A hetekig tartó szomjazás, koplalás még az olyan hosszantűrő testet és edzett kedélyt is kivetkőzteti önmagából, mint amilyennel Ibrahim pasa büszkélkedett. Még októberben, a tárgyalások elején azzal kívánta kimutatni békevágyának őszinteségét, hogy megfogadta: addig böjtöl, amíg a tárgyalófelek a békeszerződést alá nem írják és ki nem hirdetik.

Arra persze nem számított, hogy a tárgyalások hónapokig elhúzódnak, ő legfeljebb két-három heti böjtre gondolt, ami próbatételnek éppen elég lett volna. Most viszont, hogy a császáriak hol mézesmázos beszédekkel, hol pedig a fiáról készült rajzokkal és egyéb kétértelműségekkel bosszantották, Ibrahim pasából egyre gyakrabban és váratlanabbul tört fel a neheztelés. Mint egy románhistória szerzője, aki hol ilyen, hol olyan ürüggyel zavarja meg művének folyását (amely pedig nélküle ki tudja, milyen szép egyenletes maradna), Ibrahim pasa fenyegető jövendöléseket és allegóriákat kezdett a józan érvekhez társítani. Mintha elveszett leányát Ázsiával, fiát Európával azonosította volna, saját magát pedig olyan hatalomként igyekezett feltüntetni, akit a régiek Saturnusnak, vagyis az idő istenségének tiszteltek.

Ám ha eltekintünk is olyan kicsinységektől, hogy Európa, akiről a nevét kapta a földrész, nem fiú volt, hanem leány, és hogy Saturnus nem kiszabadítani próbálta, hanem felfalta gyermekeit, akkor is: az időtől bölcsességet várunk és állhatatosságot, nem pedig zsörtölődő szeszélyeket; és a szövetséges keresztény hatalmak diplomatái, miközben pokollá tették egymás életét, hamar belátták, hogy soha nem lesz békesség, hacsak Ibrahim pasát, mint valami tévelygő planétát, vissza nem térítik az örökkévaló törvényszerűségek pályájára.

Nem tudjuk ma már, kinek jutott eszébe, Schlicknek-e vagy Ruzzini bíborosnak, hogy Ibrahim pasa (valamint e háborúktól elfásult világ) megbékítése végett valóban elő kell kerítenünk a pasa gyermekeit, Kártigámot és Ahmedet, akár a föld alól is, méghozzá most azonnal. Történetünk észjárása pedig azt kívánja, hogy megállapítsuk: elő is került Kártigám (pontosabban egy Kártigám-nak szólított fiatal személy, aki alkalmasnak látszott rá, hogy a pasát legalább egy időre megnyugtassa), itt lesz azonnal, most.

Nem a föld alól bújt elő, nem is a róla szóló románhistóriából (bár az kétségtelen, hogy a császári szálláshely mellett akkora halomban tornyosultak a regény kiselejtezett kéziratlapjai, mint egy kisebbfajta szénaboglya), hanem azt a földhözragadt magyarázatot adjuk, hogy átjött a Duna jegén a túlsó partról. Kérdezték is a Corbelli-vértesek, akiknek beleszaladt egyenest a karjaiba: hát te hogy mertél idejönni közénk? Nem félsz, hogy széttépnek a farkasok? Nem félsz, hogy belecsúszol valamelyik halászok vágta lékbe? Hát ez a félhold alakú sebhely honnét van az arcodon?

Annyi bizonyos, hogy a befagyott folyam jegén a séta nem valami kellemes. Kártigám sokat bukdácsolhatott az összetorlódott jégtáblákon. Hólepte gödrök, alattomosan felmagasodó jégrögök sokszor gáncsot vethettek neki. Csupa horzsolás volt a keze meg a lábszára is; mi a magunk részéről nem győzünk csodálkozni, hogy meg nem fagyott. Szoknyában egyébként sem ajánlatos kimenni a jégre: volt egy olyan hiedelem, hogy a leányok, asszonyok combja mentén felkúszik a hideg, úgyhogy kilenc hónap múlva jégcsapot szülnek, ami annak a jele, hogy közvetlenül szüret előtt elveri a szőlőt a jég.

Schlick elkomorult, amikor meglátta a félhold alakú sebhelyet, mert világosan látszott, hogy a fiatal nő arcára bélyeget sütöttek valamikor, ennek nyomát metszette ki azoknak az ügyes kezű csirkefogóknak az egyike, akikkel a hölgy valaha, nem is olyan rég, összeköttetésben állhatott. Máskülönben a leány beillett volna török származású regényhősnőnek, de félhold alakú sebhellyel az arcán azt mondani rá, hogy ő Krisztina grófkisasszony, egy kissé valószínűtlenül hatna. No de ne vágjunk a dolgok elébe.

Egyik lényeges elbeszélői feladatunk, hogy miközben a csodákat, mint acsarkodó kutyákat, láncra verjük, a történetünkbe iktatott szelídebb valószínűtlenségeket kibékítsük a valóság törvényeivel, korabeli szóhasználattal, hogy váltságdíjat fizessünk értük, lehetőleg nem többet a kelleténél. Ezért egyelőre legyen elég annyit mondanunk, hogy: látunk egy pipát.

Látjuk a dohányszálak izzását és Ibrahim pasa méltóságteljes arcvonásait, amint időnként felfénylenek, majd visszamerülnek a sötétbe, mert miközben a fenti körülményeket elmondtuk, leszállt az este. Ibrahim pasa szigorúan tartotta magát a böjthöz, melyet regényünk előző lapjain fogadott, ám botorság volna azt gondolni róla, hogy október óta nem vett magához táplálékot és nem ivott egyetlen kortyot sem. Ő tudniillik a muzulmánok szokása szerint böjtölt, napkeltétől napnyugtáig, utána ehetett, ihatott és dohányozhatott is. Így is épp eléggé megerőltetőek voltak a nappalok. Folyton résen kellett lennie, vitáznia és alkudoznia kellett órákig étlen-szomjan, és néznie kellett a keresztényeket, amint húst falatoznak, bort isznak; neki pedig mint szigorú böjtölőnek még a nyálát sem volt szabad lenyelnie, viszont az udvariasságra való tekintettel köpnie sem volt szabad.

Így érthető, hogy esténként, miután elfogyasztotta vacsoráját, amelyhez nagy mennyiségben ivott rózsaszörpöt vagy egy oximel nevű, mézből és ecetből kevert fűszeres üdítőitalt, hálófülkéjébe vonult pipázni, és ilyenkor legbizalmasabb alárendeltjeinek sem volt bejárásuk hozzá. Mi sem zavarhatjuk meg rövid magányát, nem pillanthatunk bele gondolataiba, mégis majdnem biztosra vesszük, hogy amit gondolt, az együtt gomolygott és terjengett a pipából szálló sötéttiszta füstfelhőkkel, és együtt is oszlottak el a semmiségbe. Nemhogy a gondolatokat, még a füstöt sem látjuk, csak az arc egy kis részét és a fel-felizzó parazsat, amikor épp nem palástolja el a füst.

A keresztény diplomatáknak is volt okuk panaszra éhség és szomjúság miatt, és panaszkodtak is, mert ők nem tettek semmiféle vallási fogadalmat, ők egyszerűen csak nélkülöztek. Schlick, aki jó étvágyú, vérmes ember lévén hozzá volt szokva, hogy déli harangozáskor nekiül bőséges ebédjének, október óta kénytelen volt nélkülözni a déli ebédet, sőt a déli harangszót is, mivel kétnapi járóföldre volt a legközelebbi keresztény templom. Az ebédet mindig akkor tálalta fel a főszakács, aki asztalnok is volt, amikor egy kürtjel értésére adta, hogy a kitűzött napirendi pontok végig vannak tárgyalva, és bizony ez a kürtjel többnyire késő délután vagy inkább az esti órákban hangzott fel.

Ráadásul a pecsenye kiszáradt a folytonos melegítés miatt, némelykor meg is volt égve, a bornak pedig, szintén a melegítés miatt, olyan íze volt, mintha egyszer már megitta volna valaki.

E bosszantó kellemetlenségeket az is tetézte, hogy karácsony és újév között hiányzott az a foszlós belsejű, ropogós héjú kenyér, amelyet megszoktak és meg is kívántak a szövetséges hatalmak diplomatái, mivel a tábori pékmester karácsonyra halat szeretett volna fogni, de belecsúszott a lékbe, amelyet ő maga vágott, és úgy elmerült, mintha a szó szoros értelmében feledésbe merült volna; a péterváradi generális pedig nem szívesen vált volna meg saját pékmesterétől.

Szerencsére a műszaki alegységek időközben eltávolították az országútról a hótorlaszokat, így Christoph Hammerschmied élelmezési biztos, aki szekérrel indult azért a százhatvan személyes étkészletért, amelyet a békeszerződés kihirdetése utáni közös ünnepi lakomához hajón küldtek Pozsonyból, de a jégtáblák összetorlódása, majd összefagyása miatt csak Futakig jutott el, Futakról egy péklegényt is hozott magával, továbbá egy óriáshalat, egy másfél mázsás vizát is, akit a jég alól fogtak a futaki halászok. Elmondták Hammerschmiednek, hogy a vizák vonulása rendszerint márciusban kezdődik és októberig tart. Januárban soha nem fogtak még vizát. Ezzel a hallal a jó Isten üzenni akar valamit. Amilyen óriásira növesztette volt ezt a halat, olyan óriási horderejű dolgot akar üzenni általa, csak jól megértsék a tárgyaló követ urak.

Azt is elmondták a futaki halászok, hogy a vizának férgek vannak a fejénél a bőre alá fúródva, és a szerencsétlen hal azért úszik fel a tengerből a Dunába, hogy a bőrét mardosó férgektől megszabaduljon, ugyanis a Duna vizét nem bírják a férgek. Nem ritkaság, hogy felúszik Pestig, de néha Győrig, sőt Pozsonyig is felúszik. Pozsonyig biztos, hogy megszabadul a mardosó férgektől, de addigra legtöbbször kifogják.

Nem könnyű kifogni, mert olyan erős, mint egy ökör, és a legvastagabb hálót is elszaggatja. Csakhogy van ám a halászoknak egy furfangjuk, amellyel a vizát meg tudják szelídíteni, vagy inkább szédíteni, de hát a kettő lényegében ugyanaz. Tisztában vannak vele, hogy a vizának legfájdalmasabban a fejbőrét mardossák a férgek, ezért, mihelyt bekerítették a vonóhálóval, víz alá dugnak egy póznára kötött vesszőköteget, azzal csiklandozzák és vakargatják a bőrt a fején. Ettől percek alatt megszelídül vagy megszédül: bárhová hagyja terelni magát, mintha víz alatti birka volna.

Az igazat megvallva, Hammerschmied jóformán semmilyen katonai védelmet nem kapott, mégis teljesítette megbízatását, és baj nélkül visszaérkezett Karlowitzba. Egész úton azon gondolkodott, hogy a népekkel, nemzetekkel is úgy kellene bánni, mint a vizával. Először férgeket rakni a fejébe, aztán terelgetni, mint a birkanyájat. Nem látszik valami nehéz mesterségnek, de azok a miniszterek és titkos tanácsosok együttvéve sem érnek annyit, mint a zekémen ez a legfelső pityke. Persze a békétlen gondolatok is leginkább arra valók, hogy csiklandozzák az ember fejét. Hacsak nem ők a bőr alá fúródott férgek.

Bőven ráért ilyen dolgokon töprengeni, mert a péklegénnyel, aki ott ült a szekéren az étkészlet és a viza mellett, nem társaloghatott, a péklegény tudniillik néma volt. Még a szabadulólevelébe is bele volt írva, hogy nem tud beszélni, viszont kenyeret, kiscipót, pogácsát, lángost, bármifajta lepényt sütni tud, sőt még a sörfőzést is megtanulta néhai Promberger Jakab keze alatt Pesten, és a szorgalma bízvást minősíthető dicséretesnek.

Január ötödikén a császári küldöttek ismét kaptak friss kenyeret, majdnem annyira jót, mint karácsony előtt. Andró gróf is élvezettel fogyasztotta a néma péklegény által sütött friss, meleg cipócskát, bár gondolatai másfelé kalandoztak: bárcsak tudnám, hogy az én Ahmed nevű néma szolgám, szegény Lipót merre jár, mivel foglalatoskodik!

Mindezt nem mondhatta ki hangosan, hiszen addig egy árva szót sem szólhatott, amíg a tárgyalófelek a békeszerződést alá nem írják és ki nem hirdetik, ám annak nem volt akadálya, hogy a fenti szavakat egyenként és együtt elgondolja. Miközben pedig megformálódott a gondolat, és idegen testként elszakadt az eszmélet felszínétől, ő azon vette észre magát, hogy lelki szájával a szavakat együtt is, egyenként is belesuttogja szíve gödreibe. Azt suttogták a lelki ajkak, hogy: örömest megbocsátaná szolgájának a rosszaságot is meg a szökést is, csak még egyszer beszélhetnék vele, csak még egyszer viszontláthatnám az élet során!

Így érthető, hogy a külső zajokra vajmi kevés figyelmet fordíthatott, márpedig a néma péklegény hangosan csuklott, mint akit éppen emleget valaki, miközben hozta a cipókat a postabarakk melletti sütőházból, és a tűnődésében megzavart Andró gróf bosszúsan csettintett a nyelvével: nem elég, hogy ezek a bugrisok csuklanak, de még sóhajtoznak is. A csuklás ocsmány, de őszinte, míg a sóhaj fennköltnek hallatik, de többnyire csalás: mert a péklegény a cipó átnyújtásakor felsóhajtott, márpedig Andró gróf majdnem ugyanilyen sóhajokat hallott rossz magaviseletű rabszolgája szájából, mielőtt az elszökött volna.

Hát még ha tudta volna, hogy a péklegény szabadulólevelébe keresztnévnek Lipót van beírva, és hogy Ibrahim pasa égen-földön keresteti Ahmed nevű fiát, aki a megszólalásig hasonlít arra az arcképre, amelyet Andró gróf emlékezetből rajzolt az ő hajdani rabszolgájáról, akit szintén Ahmednek és Lipótnak hívtak, és aki ugyanúgy néma volt, mint a péklegény. Még így is szembeötlőnek találta a hasonlóságot, amikor végre felpillantott a péklegény arcába, ám saját némasága oly mértékben észrevétlenné tette a másikét, hogy végül is ezt gondolta magában: e péklegény hidegtől kicsípett, pirospozsgás arca illik a frissen sült kenyérhez. Bezzeg az én Ahmed nevű szolgám oly sápadt volt, mint egy regényhős, aki attól fél, hogy közös bűneink miatt egyedül őt fogják felelősségre vonni, vagy ellenkezőleg, mint aki tisztában van előkelő származásával, mely még ebben a fejezetben kiviláglik, és őt avatja a regény egyik legfontosabb szereplőjévé!

Nem is nézett a péklegényre többé, hanem a friss, meleg cipó tanulmányozásába mélyedt. Így azonban sem azt nem láthatta, hogy a péklegény elsápad, sem azt, hogy a sápadás jóvoltából az egy pillanattal ezelőtt hiányosnak talált hasonlóság a következő pillanatban hiánytalanná válik. Nem látni és nem láttatni, ennél többet magunk sem akarunk. Inkább a látottakat idézzük fel, vagyis azt, hogy másodszorra láttunk egy pipát.

Harmadszorra látunk egy távcsövet. A lencsék mögött látunk valami kerek feketeséget, amely talán a világűr, talán egy értetlenül és izgatottan kitágult pupilla. A magányos henger tövében látjuk az orrnyerget és a lehunyt bal szemet, látjuk a szem sarkában a ráncokat. Látjuk az orrcimpákat és köztük a két lyukat, melyek szintén kitágulnak, mintha ők is képesek volnának látni, és az orrlyukakból már-már sivítva tódul a gőz, és a gőzben olyannak rémlik a ráncos homlok fölött magasodó fehér turbán, akár egy felhőkbe burkolódzó, meredek és kopár hegy. Mögötte látjuk a nagyvezír sátrának háromszögletű bejárati nyílását, és látjuk a téli szürkeséget, amelynek láttán rádöbbenünk és rácsodálkozunk, hogy amikor az imént a pipát láttuk az esti sötétben, az jóval később történhetett, mint most, amikor látjuk a távcsövet.

A távcső, amelyet Ibrahim pasa ajándékba kapott, nem tudjuk pontosan, kitől, valószínűleg Schlicktől, Hollandiában készült egy hágai műhelyben, ahol történetünk előtt huszonöt-harminc évvel egy Spinoza nevű hitehagyott zsidó is dolgozott üvegcsiszolóként, aki más bölcseleti munkák mellett írt egy politikai traktátust, ebben pedig azt is elmondja, mit gondol a békéről és a béke megtartásának feltételeiről.

Kár, hogy a távcső nem tud megszólalni (még ha könnyet hullajtani esetleg tudna is), mivel könyvünkben ő képviselhetné Spinozát és Hugo Grotiust, akinek a háború és a béke jogairól szóló művét szintén olvashatták, bár nem hisszük, hogy megszívlelték, a tárgyaló felek. A távcső testesítené meg a háború és a béke többi gondolkodóit is, akik történetünk után fognak élni: Montesquieu-t, aki a törvények szelleméről írt könyvében ki fogja mutatni, hogy a despotikus birodalmak hatalma nem a hódításokban, hanem a támadások elhárításában mutatkozik meg; és Immanuel Kantot, aki az örök béke tervezetében kimondja, hogy egy állam, ha egy másikkal háborúban áll, nem engedhet meg magának olyan ellenséges cselekményt, amely az eljövendő békekötéshez szükséges bizalmat óhatatlanul egyszer s mindenkorra megsemmisítené; és Lev Tolsztojt, aki a háborúról és békéről szóló románhistóriájában határt szab a történelemformáló szuverén gőgjének, sőt még a kegyetlen és gonosz Carl Schmittet is, aki a politikai hatalom lényegét a mindenkori ellenség kijelölésében látja.

Nem láthatjuk azt, amit Ibrahim pasa megpillant a távcsövön keresztül, ám a felindultságtól úgy liheg, mintha eljövendő korok hadakozóit és békekötőit pillantaná meg.

Antiphón, a szofista bölcselő azt mondja, hogy az élet könnyen kárhoztatható: nincs benne semmi nagyszerű vagy magasztos, dolgai kisszerűek, erőtlenek, ideig-óráig tartanak és végtelen szomorúság járja át őket. Ha jól értjük szavait, ő is úgy látja, hogy vannak a dolgoknak könnyeik. Történetünk idején új találmány volt még a távcső, ritkaságnak számított; Európa keleti részén csak fejedelmeknek és hadvezéreknek jutott belőle. Úgy hisszük, lbrahim pasa vagy méltóságának erejét, vagy a dolgok erőtlenségét fürkészte benne, mivel a tárgyalások helyszínén és tájékán a sűrűsödő köd miatt jóformán semmi sem volt észlelhető.

Kevesebb volt a köd, bár a mostanihoz hasonló szürkeség terpeszkedett a vidék fölött másfél órával korábban, amikor a tárgyalóbarakkban végre sikerült megállapodni Csanád és Becskerek lerombolásáról, valamint az egész Temesköz lakosságának kitelepítéséről. Az országokra is érvényes a geometria törvénye: minél nagyobb a kiterjedés, hozzá képest annál kisebb a kerület, és a nagy kiterjedésű államok hajlamosak elpusztítani határvidékeiket, hogy az ország belseje megközelíthetetlenné váljék. A mai napra már csak néhány különleges kérdés maradt, mint például vámhivatalok felállítása Szegeden és Temesvárott, vagy a magántulajdonba került hadifoglyok váltságdíjára folyósítandó hitel, illetve másfajta pénzbeli kártérítés; amikor szokatlan kürtjelzés hallatszott a messzeségből, Schlick pedig felállt, és engedélyt kért egy napirenden kívüli pont közbeiktatására.

Mihelyt a szokatlan kérést Farrington Vilmos teljesíthetőnek ítélte, Schlick odalépett hozzá, és a fülébe súgott valamit. Ekkor Farrington odalépett Ibrahim pasához, és ugyancsak odasúgott valamit neki, majd kézen fogta mindkettejüket, és kivezette őket a nagy tárgyalóbarakk előtti hólepte térségre, amelyet a műszaki alegységek éppen akkor kezdtek leborítani a belgrádi pasától kölcsönkapott szőnyegekkel.

Nincsenek meg az eszközeink hozzá, hogy a következő pillanatot, amely a felismerés örömteli pillanata lesz, méltóképp megörökítsük, végtére is nem látjuk a jelenetet. Mi csak a távcsövet látjuk, amelyet Ibrahim pasa másfél órával később a jobb szeméhez tart. Lehetséges, hogy a távcsőbe nézve másfél órával korábbi önmagát, a várakozás végét és a beteljesülés kezdetét pillantja meg, de ha így van is, ez maradjon az ő titka. Mindenestre Schlick aggodalma, hogy a túlpartról jött leány az orcáján látható félhold alakú sebhely miatt nem fog beválni Kártigámnak, csupán arról tanúskodik, hogy Schlick nem ismerte Menander folyamatosan íródó alkotását, amelynek egyik részletében Kártigám, aki az ama