Két hasonló tematikájú s részben eltérő műfajú kötet jelent meg két egymást követő évben Ladányi Istvántól: Hősök, terek. Identitáskérdések és térproblémák közép-európai regényekben, illetve Eresszai észrevételek. Esszék, tanulmányok. A kötetek írásai egymás komplementereiként is olvashatók: a Hősök, terek feszesebb irodalomelméleti tanulmányainak objektivitását az Eresszai észrevételekben a szövegekkel való személyes kapcsolat váltja fel. A szerző új kontextusokra koncentráló szemléletmódja azonos mindkét kötet esetében, a szövegek megírásának késztetései – „kívülről” vagy „belülről” tekinteni a szóban forgó alkotásokra – műfajaiktól függetlenül összeérnek: „a dolgaim hol ezzel, hol azzal közösek. A jó hely az egy jól megírt szöveg. (…) Jársz-kelsz tereikben, ha nem szólsz, észre sem vesznek, de válaszolnak, ha kérdezel. Ott van bennük (kiemelés tőlem: M. Z.) a helyed” (203–204.) – írja az Eresszai észrevételek utószavában. A Hősök, terek előszava a következőképpen kezdődik: „a kötet írásai párhuzamos olvasatok (kiemelés tőlem: M. Z.) közép-európai regényekből (…), nem szerzők, művek netán irodalmak egymásra hatását kívánja vizsgálni, hanem hasonló kérdéseket fölvető műveket, a szakmai olvasó érdeklődését kiváltó irodalmi jelenségek különböző változatait emeli az olvasás közös terébe…” (7.)

Kiindulópontként Ladányi mindkét könyve osztja azt az induktívnak nevezhető komparatisztikai elvet, amely szerint – különösen az úgynevezett kis nyelvek és kis irodalmak esetében – célszerűbbnek tűnik először a legszűkebb kontextust feltérképeznünk, majd ezen keresztül felfelé, akár a világirodalomig építkeznünk. Ennek a szemléletmódnak a jegyében keletkeztek a kötetek írásai, amelyeknek közös kulcsszavai az identitás (legtöbbször Ricœur narratív identitás-fogalmát használva elméleti háttérként), a szerzőiség (elsősorban Eco empirikus és mintaszerzője), a tér (az írások tere és a terek írása, az olvasatok tere és a terek olvasata) és a narráció kérdései – bár ez utóbbi, az írások műfajából fakadóan, elsősorban a Hősök, terek egyik kiemelt kategóriája.^[1] Az Eresszai észevételeket szervező fogalmak – alapvetően a kötet műfajai miatt – tágabb spektrumban mozognak, valamint szerteágazóbbak és szubjektívebbek: a fentebbiek mellett kiemelt szerepet kap a szemiotika, valamint a hiány (hallgatás) mint valami meglétével és annak narrációjával egyenértékű jelenség. A szerző mindkét kötetének írásai elsősorban a közép(-kelet)-európaiság, a szövegköziség és a szerzőiség átfogó teoretikus hálója segítségével közelednek egy-egy önálló alkotáshoz vagy bizonyos elméleti szempontok alapján több azonos, illetve eltérő nyelven keletkezett műhöz.

Mindkét kötet kiindulópontja az a legplasztikusabban talán a szerző Eresszai észrevételek című esszéjében a napló műfajának apropójából megfogalmazott szemléletmód, amely szerint az irodalomtudományban sincsen „királyi út”, a szerzői identitás nem határolható be egyértelműen, a művekben leírtak és a művekben leírtakról leírtak érvényessége egyaránt sokszor csak ideiglenes. „[B]osszantó, kikerülhetetlen csapda, mesterkélt igazmondás, megmunkált őszinteség. Miért mégis a napló és ez a kimódolt kezdet? Jobb híján ez is, átmenetileg. (…) És hogy legyen hová begyömöszölni mindazt, amit már jegyezgettem erről az eresz alatt, ahogy időről időre belegabalyodom szálaiba (…), és ahogy próbálom belőlük vállalhatóan kimagyarázni magam. A kérkedést szeretném elkerülni. A látszatot, mintha úgy tennék, hogy tényleg van ez az eresz. (…) az ember ezt-azt csinál, aztán nézegeti, ez igen, ez eddig nem volt, most meg egy ideig foglalni fogja a helyet. És természetesen az is, aki itt beszél, csak valaki ideiglenes.”^[2] Az esszé az úton levés: az otthon, az úton, az úton otthon levés toposza köré szerveződik, kimondottan vagy kimondatlanul elsősorban az identitás – s itt mindenekelőtt a szerző saját identitásának és kötődéseinek – tér- és időbeli vonatkozásait térképezi fel. A Híd-esszé fizikálisan és mentálisan bejárt útjainak, tényleges és intellektuális flâneurködésének állomásaiból – esszéiből, tanulmányaiból, esszé-tanulmányaiból – áll össze az Eresszai észrevételek című kötet; az identitás és tér(idő) teoretikus hálója fogja össze a Hősök, terek tanulmányait. A kötetek dinamizmusa mindenekelőtt abból adódik, hogy Ladányi, s ezt hol expliciten, hol a sorok között hangsúlyozza is, (értelmezési) lehetőségeket mutat fel, a művekben meghúzódó kapcsolódási pontokat emelve írásai középpontjába. A meggyőzően argumentált szövegek ugyanakkor – az olvasói habitustól függően – más szempontú vizsgálatok felé is nyitnak (Hősök, terek), illetve továbbgondolásra, új összefüggések keresésére késztetnek (Eresszai észrevételek). Ladányi ugyanakkor nem enged a nagyon tág kontextusok csábításának, az általános elméleteken belül mindig az egyes konkrét irodalmak és szerzők sajátos vonásait helyezi előtérbe, kerüli a sokszor hamisan sok mindent összemosó közös nevezők erőltetését. Tisztában van azzal, hogy minél általánosabb és szélesebb a kontextus, amelybe az úgynevezett kisebb irodalmak kerülnek, a köztük szükségszerűen meglévő élesebb vagy halványabb határok annál elmosódottabbá válnak.

Rizómaszerűen kerülnek egymás mellé Ladányi köteteiben a Monarchia országainak irodalmairól szóló komparatisztikai-irodalomelméleti írások, amelyeknek körét döntően a szerző életének állomásai, nyelvismerete, illetve tevékenységi és érdeklődési köre szűkíti le a magyar alkotókra és művekre, illetve a Monarchia kulturális pandanjának tekintett Jugoszlávia két volt tagállamának nemzeti – szerb és a horvát – irodalmára.^[3] A Hősök, terek legszembetűnőbb jellegzetessége, hogy a minden esetben elméleti kérdések köré szerveződő tanulmányok az első pillanatban egymástól sokszor távolinak, egymással nem kommunikálónak tűnő szerzőket és műveket állítanak egymás mellé. Ilyen például az őszinteség retorikáját vallatóra fogó írás, amelyben Sinkó Ervin Egy regény regénye, Sütő András Anyám könnyű álmot ígér és Esterházy Péter Javított kiadás című művein keresztül a mintaszerző és az empirikus szerző, valamint Sütő könyve kapcsán – az egyébként horvát háborús/tranzíciós irodalom egyik központi kategóriáját – a tanúskodás, a tanúságtétel kérdését vizsgálja a fikció és a tény elválaszthatósága, illetve elválaszthatatlansága, a regények fikciós, illetve nem fikciós olvasatainak lehetőségein keresztül. Szintén azonosságkérdések kötik össze a horvát irodalom két ikonikus szerzőjét, Krležát – aki után, tartja a horvát irodalomtudomány, nem lehet a régi módon írni – és az első horvát posztmodern próza szerzőjét, a szintén újító, Krležával „kultúraközösséget” (21.) mutató Ivan Slamnigot. Ladányi a két szerző egy-egy legismertebb regényét veti össze a hazatérés toposza köré építve vizsgálódásait: a filozofikus-meditatív, az idősíkok megbontása ellenére is az események folytonosságát és összefüggeseit hangsúlyozó Filip Latinović hazatérését, illetve a narráció során a hiányokra, a „szemantikai résekre” (33.) is erősen építő Bátorságunk jobbik felét. Ugyanígy az azonosság, de már az önazonosság köré szerveződik a kötet következő, a horvát emigráció irodalmának egyik legismertebb prózájáról – az úgynevezett jugónosztalgikus „riói boszorkányok” egyikének, Dubravka Ugrešićnek A feltétel nélküli kapituláció múzeuma című könyvéről – szóló elemzés is.^[4] A múlt emlékeinek gyűjtése és a múlt felidézése, a muzealizáció a hosszú időn keresztül emigrációban élő Ugrešićnél Ladányi meglátása szerint szinte törvényszerűen funkciótlanná válik, kiürül, lehetetlensége miatt ironikus töltetet kap. „Az élet utazás” metafora ebben a fragmentált regényében – mint az emigrációban élők esetében általában – éppen a menekültlét céltalanságát emeli ki. Az emigrációban élő soha nem találja meg az önazonosságát: csak kivételes pillanatokban közelítheti meg, önmagával azonos csak akkor lehet, amikor éppen az önazonosság lehetetlenségéről gondolkodik: „minden azonosság feltételes és ideiglenes”. (58.) A muzealizációhoz szorosan kapcsolódó, annak irodalmi megvalósulási formája a kötet utolsó és legátfogóbb tanulmányának a témája: Ladányi itt részben kilép a közép-európai irodalom keretei közül, s a „lista”, a felsorolás, az enciklopedikusság irodalmi hagyományát és poétikáját: az enumeráció retorikáját, majd – visszatérve a közép-európai: magyar, horvát és szerb irodalmi példákhoz – mai megjelenését és funkcióját teszi vizsgálata tárgyává néhány paradigmatikus regényen keresztül,^[5] amelyeknek közös posztmodern jellemzője a szerző szerint az, hogy az Egész soha nem is létezett, az Egész megléte csak konstrukció. (86.) „A felsorolások identitásképző szerepe annyiban módosul a posztmodern narrációban (…), hogy az enumeráció a jelentésfókuszálás, az azonosság megképzése helyett, a jelentésszóródás által a másság, az idegenség megképzése felé mozdul el.” (85.)

Az Eresszai észrevételekben összegyűjtött szubjektívebb és műfajilag vegyesebb (döntően esszéisztikus), de tematikailag azonos körben mozgó szövegek eredeti megjelenési idejüket tekintve megelőzik ugyan az előzőekben tárgyalt kötet írásait, de akár a Hősök, terek tanulmányainak személyes hangvételű magyarázataiként vagy indoklásaiként is olvashatók. A kötet írásai – műfajukból fakadóan az előző kötetéivel ellentétesen – nem elméleti témák köré csoportosulnak, hanem az egyes témák állandó visszatérése fogja össze a nagyobb merítésű és egy viszonylag belátható körön belül különböző irányba mutató szövegeket. A kötet szemléleti egységessége és „kulcsszavai” még a logikai-tematikai struktúrába kissé nehezebben illeszkedő írásokat is a könyv egészébe simítják. A hiány, az üresség, a hallgatás, a szemiotika, a textualitás és a fordítás, s az előző kötetből már jól ismert tér és idő, valamint az identitás szinte mindent áthálózó kérdései miatt még a Tar Sándort és művészetét a bolgár olvasóknak dióhéjban bemutató ismertető, a Hétköznapi egérfogók, illetve a 2004-es Tolnai-symposion című kötetben egy bekezdéstől eltekintve szinte szó szerint azonos formában megjelent, az Adria-motívumot Tolnai Ottó költészetében vizsgáló A Sirálymellcsonttól a Balkáni babérig című írás jelen kötetbe történt (ismételt) felvétele sem tűnik feltétlenül indokolatlannak.

Az Eresszai észrevételek első fejezetének, A szófa perspektívájának két funkció is tulajdonítható: megadja a kötet teoretikus hálóját, és ezzel egy időben párbeszédet folytat a Hősök, terek tanulmányaival, de legalábbis felidézi azokat. A címadó Ivo Andrićról szóló esszé (Kávé és dohányfüst: a szófa perspektívája) a híd tárgyi valóságát és metaforáját – Andrić szövegeiből és Georg Simmel Híd és ajtó című esszéjéből kiindulva – mint a teret (és a regényeket) szervező, összekötő és szétválasztó elemet járja körül, s nagyjából azt a gondolatot fejti ki, amit többek között Heideggernél, Barbara Johnsonnál, Homi Bhabhánál és Sherry Simonnál is olvashatunk a fordítással kapcsolatban: a híd nemcsak passzív, két partot összekötő kapocs, hanem a két part is csak a híd aktív jelenlétén keresztül létezik. „A fordítás ahelyett, hogy már létező kulturális entitások közt verne hidat – írja Simon –, a kulturális alkotás egy formájává válik. Másként fogalmazva: a híd hozza létre azokat a valóságokat, amelyeket aztán összeköt.”^[6] Egy fordításról szóló esszé és tanulmány kap még hangsúlyos helyet ebben a részben: a Danilo Kiš Korai bánat című könyvéről írt esszét követő és a fordítás posztmodern kontextusát Danilo Kiš és Esterházy Péter szerzőiségén, a Mily dicső a hazáért halni című, eredetileg Kiš-novella magyar irodalomba kerülésén keresztül vizsgáló Amikor a hóhért akasztják, illetve szintén a szerzőiséget, a szerzői identitás és a műfordítás kapcsolatát, a kettő egymáshoz való viszonyát elemző terjedelmes tanulmány (Szerzőiség, szerzői identitás a műfordításban), amelynek központi kérdése a „mi történik a szerzővel, a szerzői identitásokkal a fordítás során?”. (76.) A kérdés alapos elméleti és történeti vonatkozásainak áttekintése után egy „posztmodern gesztussal“ a szerzőiség továbbéléséről – ami a fordításnak mint a művek továbbélésében és kanonizációs folyamatában betöltött egyik legfontosabb és elengedhetetlen feltételének elméletére (lásd például Walter Benjamin, Paul de Man) rímel – a következőt írja: „a modern fordító is szükségszerűen beleírja a művébe a maga szerzőjét, akivel megtörtént az eredeti mű eseménye, s aki ezt az eseményt a maga nyelvén színre viszi“. (99.)

Az első rész három esszéisztikusabb írását (Kis esszé – Danilo Kiš Korai bánatáról; Között – Ušumović Makovo zrno [Mákszem] című, Csáth-motívumokra épülő könyvéről és a Traumaelbeszélés a nosztalgia ellen – David Albahari Mamac [Csalétek] című regényéről) és a második, A kitömött madár című fejezet egy-egy műre fókuszáló szövegeit alapvetően a textualitás, a szemiotika, de leginkább a hiány fogalmai kapcsolják össze. A hiány Ladányi számára soha nem implikál negatív konnotációkat, a fogalom minden esetben a másik oldal szemrevételezésével, a „színe és fonákja” felmutatásával párosul. Legszemléletesebben talán Bozsik Péter Gourmandiai partraszállás című kötetéhez írt utószavában fogalmazza meg – Ortega y Gasset A fordítás nyomorúsága és nagyszerűségét megidézve^[7] – a meglét és hiány paritásos voltának lényegét: „Bozsik költői döntésének számos alkalommal (…) a hallgatás bizonyult. Az üres helyek máskor nem a döntést, hanem a megszólalás képtelenségét, a lemondó hallgatást jelölik. (…) [m]egalkotott egy olyan, minimális jelekkel körülhatárolt szövegvilágot, amelyben beszédesen jelzi, hogy miről hallgat egy-egy vers elhallgatása és a következő megszólalása közti intervallumokban.” (133–134.)

A kötetet záró két írás előtt a kortárs ([vajdasági] magyar) irodalom egyik legizgalmasabb szerzőjének, Tolnai Ottónak az Ómama egy rotterdami gengszterfilmben (regény versekből alcímű) kötetét vizsgálja a textualitás, az identitás, a szemiotika, a mozgó jelentések és a hiány szempontjából, s ezzel egyúttal át is vezeti az olvasót – visszautalva többek közt a kötet Albahari-írásának „jelenléthiányára“ – két, ma már klasszikusnak számító (vajdasági) regény (Végel László: Egy makró emlékiratai és Domonkos István: A kitömött madár) világának identitás- és részben nyelvkérdéseihez. A város mint identitásképző elem a Végel-regényben meglehetősen szorosan összekapcsolódik a hatvanas évek (vajdasági magyar) nyelvével, amely lektus funkcióját tekintve egy kissé a privátnyelvet idézi. „Ez a pontatlanságában is pontos nyelv láthatóvá teszi önmaga korlátait, amelyben minden kijelentés igazságtartalma bizonytalan és legfeljebb pillanatnyi személyes hitele lehet.” (175–176.) A Domonkos-regényben már a nyelv kérdése kerül a középpontba, amelyhez a szerző filozófiai szempontból közelít: az elmondhatatlanság ellenére is az elmondhatatlanság elmondhatóságának Kleisttől, Wittgensteinen és Hofmannsthalon keresztül Hontalan Iván leveléig ismerős problematikáját veti fel. A Domonkos-regényből idéző Ladányit idézve: „…úgy érezted, mindössze két szó is elegendő lenne, hogy mindazt kifejezd, amit oly hosszú időn át, annyi próbálkozás után sem tudtál egyszer sem kifejezni (…), ahogy a papírhoz érintetted a kezed, a két szó, amely oly tisztán csengett bensődben, nyomtalanul eltűnt a feltörő gondolatcsonkok kavargásában, nem is kerested őket, mert tudtad, hogy (…) semmiben sem különböznek attól a két szótól, melyeket (…) bénultságod pillanata előtt vetettél papírra, ugyanaz a két szó lenne az, melyet csak azért írtál a papírra, hogy kipróbáld az újonnan hegyezett ceruza hegyét…” (196.)

Ladányi tudja, hogy azok a bizonyos szavak, ha rájuk talál is, nem biztos, hogy mindenki számára egyforma jelentéssel bírnak, így azzal is tökéletesen tisztában van, hogy mind a Hősök, terek tanulmányaiban, mind az Eresszai észrevételek esszéisztikus írásaiban mindössze – és egyúttal ez a legtöbb is, amit megtehet – csak saját lehetséges olvasatait mutatja fel, minden esetben teret hagyva, pontosabban teret nyitva másfajta olvasatok előtt. Ahogy a már idézett Hídbeli szövegében írja: „…innen a vágyódásom a fiktív görög város, az antik Mediterráneum romjaira épült Eressza iránt. Ahonnan a nyugodt, érdek nélküli szemlélődés pozíciójából lehet elmondani kommentárjainkat közös dolgainkról. De Eresszát nem találom.” (203.) Eresszát Ladányi valóban nem találhatja meg a térképen, de az eresszák mentálisan, biztos pontként léteznek, ott vannak mindkét kötetének írásaiban. A recenzens szerint arra hívják fel az olvasók figyelmét, amit Williams úgy fogalmazott meg a sokféleségről szóló apológiájában, hogy a sokféleség azért fontos, mert rajtunk kívül álló alternatívákat kínál, s nem variációkat a saját képünkre.