Vallomással kell kezdenem. Rubin Szilárd életművét pár éve fedeztem fel – immár az Aprószentek^[1] közelgő kiadásának tudatában –, lenyűgözve attól, hogy micsoda remek életmű maradt a prózafordulat árnyékában. Ennek megfelelően nagy érdeklődéssel fordultam mind az említett regény, mind az azt kísérő, Keresztesi József, a Rubin-hagyaték egyik gondozója által jegyzett monográfia^[2] felé. Nem kellett csalódnom: mindkét kötet megjelenését az elmúlt évek legfontosabb irodalmi eseményei között tartom számon. Az Aprószentek súlyos, zsigeri, nehezen felejthető szöveg, a monográfia pedig szakmailag alapos, módszertanilag figyelemre méltó munka, és érdekfeszítő olvasmány is.

Így nagy elvárásokkal olvastam a tavaly megjelent, Zsebtükör című, Rubin különböző műnemű és műfajú írásait – prózáit, verseit, esszéit, levelezését, cikkeit – tartalmazó kötetet, melyet szintén Keresztesi szerkesztett. Érdeklődésem az olvasáskor elsősorban arra irányult: vajon mit tehet hozzá ez a válogatás a három központi mű (Csirkejáték, Római Egyes, Aprószentek) nyomán kialakult, Keresztesi monográfiája által árnyalt, meglehetősen kompakt Rubin-képünkhöz?

A könyv első részében szépprózák olvashatók, először egy Budapest–Mohács hajóútról írott riport, ezt követi négy novella, majd három részlet a Kutya az országúton című töredékben maradt detektívregényből. A Művekről fejezetben nagyobb részt film- és színikritikákat olvashatunk, de akad könyvbírálat is. A nemegyszer esszéisztikus, máskor impresszionisztikus eszmefuttatásba hajló recenziók lendületesek, sokat elárulnak Rubin érdeklődéséről, és alátámasztják a Keresztesi monográfiájában foglaltakat, amely végig hangsúlyozza Rubin film iránti elkötelezett érdeklődését (gondoljunk csak a társalgás feszültségét oldandó bedobott Ponyvaregény-fricskára^[3]). A Zsebtükörnek keresztelt részben önértelmező írások találhatók, némely írástól nem idegen a memoár vagy a napló hangvétele, másutt magánleveleket olvasunk – bár írhatta volna azokat valamelyik regény főhőse is –, és van itt interjú is. A Levelek a hagyatékból és a Versek című részek tartalma pedig magától értetődő.

Mindamellett, hogy a válogatás vitán felül érdekes, mégis a szövegek java, és így a kötet egésze, jelen formájában lehetne a Pályarajz függeléke is, ugyanis Keresztesi majdnem mindből idézett, majd mindre hivatkozott valamilyen formában. A különböző szövegek immár nem kivonatosan, hanem egészükben újra és újra alátámasztják – és épp emiatt csak kevéssé árnyalják – Keresztesi monográfiájának sarkalatos pontjait: a Csirkejáték kiadása körüli vitát; a regény főhősének, Angyal Attilának problematikus identitáskonstrukcióját; ezzel párhuzamosan Rubin saját ellentmondásos személyiségét; ezen belül is terhelt viszonyát a származásához; Rubin és Pilinszky barátságát; ehhez kapcsolódóan Rubin vonzalmát a kulcsregényhez – itt éppen Pilinszky alakja bukkan föl többször –; az Aprószentek írásának, nyomozásának viszontagságait; valamint nem utolsósorban az író vonzódását a filmhez stb.

Persze hasonló – ambivalens, netán kissé csalódott – véleménye csak annak lehet, aki olvasta a Pályarajzot. Ettől eltekintve azonban annak, aki a Rubin-életmű olvasására szorítkozott, a Zsebtükör majd minden szövege adalékkal szolgálhat. Azáltal ugyanis, hogy a szerkesztő monográfus előzékenyen összeválogatta egy kötetbe a különböző archívumokból kikeresett vagy a hagyatékból kiemelt szövegeket, az elmélyült olvasó maga tanulmányozhatja Rubin munkásságát – és juthat esetlegesen hasonló következtetésekre, különösen, ha figyelembe veszi a kötet végén közölt szerkesztői jegyzeteket.

A prózai művek mind motivikusan, mind a történetszálak szintjén szervesen kapcsolódnak a lassan kanonizálódó művekhez. A Sulinai kilométerek, a Budapest–Mohács hajóútról szóló riport részlegesen beépült a Római Egyesbe. A Pécsi legenda adalék Rubin dél-dunántúli kötődéséhez – mely mind a Csirkejátékban, mind a Római Egyesben hangsúlyosan megjelenik –, ráadásul tárháza az ökonomikusan, mégis plasztikusan szerkesztett, tipikusan rubinos jellemrajzoknak. Az Artúrka elbeszélő főhőse hasonlóan szenvedélyes, szerelmében elvakult önsorsrontó, akár a Csirkejáték és az Aprószentek főhősei. A rossz novella és az Ismerkedés című írások viszonya talán a leginkább figyelemreméltó a kötetben. Keresztesi jegyzetében esszének nevezi A rossz novellát, jóllehet humoros, szépirodalmi igénnyel megalkotott, kiváló szöveg, melyet nem kellett beerőszakolni a szépprózák közé. A Rubin Szilárdnak nevezett elbeszélő nem másra törekszik, mint hogy valójában érdemtelenül, nem írásával, hanem (márka)nevével csikarjon ki honoráriumot. Ennek érdekében a legváltozatosabb nívójú folyóiratok, hetilapok és vidéki napilapok szerkesztőivel packázik, filmkiadóval szerződik, mindeközben a szerkesztőkbe, a készítendő film szóba jövő rendezőibe, barátaiba – és így az olvasóba – azt sulykolja, hogy a szóban forgó szöveg rossz: üres forma, mélyrétegeiben nincs semmi, az egész szövegben legfeljebb ha két jó mondat van.

Megjegyzendő ugyanakkor, hogy némileg ellent is mond ez a szöveg Keresztesinek, ő ugyanis monográfiájában Rubint úgy festi le, mint aki kevéssé járatos az irodalmi berkekben, és aki kevés kapcsolatát nehéz természetével elmarta magától, aki hogyha kritikát kap, falba ütközik, sértődötten meghátrál, visszavonul. Ez a novella azonban – különösen, ha együtt olvassuk a Derűs borzalmak című, memoárszerű önértelmező esszével – inkább kiábrándultságra enged következtetni, és arra a szándékra, hogy megmutassa az irodalmi élet fonákságait. Ez utóbbi szövegben írja Rubin, különböző négermunkái taglalását követően: „Igen ám, de én meg közben elfelejtettem, hogy kell sajátot írni”. (203.) Mindkét skizoid helyzetben a derű közös. A borzalom egyfelől a pártállami irodalompolitika hatalomgyakorlása, másfelől A rossz novellában a beszélő, Rubin Szilárd egoisztikus gátoltsága, kivagyisága. A beszélő derűje valamiképpen a helyzetek – számára való – természetességéből fakad. Ebből persze következik, hogy a szocialista irodalompolitika utasítás- és cenzúrarendszerét például ha el nem is kellett fogadnia, de adottnak kellett vennie, be kellett rá rendezkednie. Különben nem játszhatná ki: nem dolgozhatna feketén mások nevében, nem védhetné meg Tamási Áront egy incidens során, tudva, hogy új, utasításra készülő kambodzsai regénye miatt védettséget élvez, és nem fordíttathatna szakaszokat az általa jegyzett műfordításokból Weöres Sándorral, Jékely Zoltánnal és másokkal. Persze ez az észrevétel nem mérhető össze a Keresztesi monográfiájában foglaltakkal, hiszen ez a szöveg könnyedén olvasható önstilizáló fikcióként, míg a monográfia nyilván a szerző Rubin viselkedését összegezte és vizsgálta, azonban talán árnyalhat valamennyit a képen.

Azt hiszem, igaza van Kardos Andrásnak, amikor nagyon szellemesen az egész életműre kiterjeszti az Aprószentek műfajmegjelölését, a moritatot: amennyire Keresztesi monográfiája és most már a forrásszövegek nagy része ismeretében megítélhetjük, a Rubin-oeuvre (és nem mellesleg Rubin élete – hiszen néhol nehezen szálazható szét élet és műalkotás, ponyva és tényirodalom) valóban „erkölcsi tanulsággal szolgáló rémtörténet”.^[4] Persze ebbe a meglátásba már beleíródik Keresztesi sokat idézett ítélete: Rubin főhőseinek saját zsidó származásuk unheimlich érzés, amelytől nem tudnak szabadulni, s ez aztán Rubin számára végleg tüske marad. Illetve az a tényhalmaz, hogy Rubin származása, vallása, identitása, gondolkodásmódja és mindezt kompenzálni akarása véglegesen és diffúz módon határozzák meg őt – hozzáteszem, ez a diffúz jelleg valamelyest a kötetet is jellemzi, ami végső soron nem hiba, sokkal inkább illik Rubin figurájához. És természetesen az egységes jelleg válogatás, gyűjtemény esetében nem is várható el.

Visszatérve az összetartozó novellákra: az olvasó végül, A rossz novella olvasása után aligha tudja objektíven megítélni, hogy az Ismerkedés című, a szóban forgó (film)novella jó-e, rossz-e – pontosabban talán azt, hogy tényleg annyira rossz-e, mint ahogyan azt az előző írásban Rubin érzékeltetni akarja. Bár az Ismerkedés is olvasható a központi művekben megjelenő neurotikus személyiségkonstrukciók adalékaként, valójában igazi (a szó szoros értelmében: helyi) értéke A rossz novella mellett van, és az, hogy ez a két szöveg egymás mellé került, bár magától értetődőnek tűnik, Keresztesit dicséri, aki a korábbi esszét a szépprózák közé illesztette.

Hasonlóan figyelemre méltó mindhárom regényrészlet a Kutya az országútonból. Azon kívül, hogy egytől egyig kiváló olvasmányok, a két részben is megjelenő Pilinszky alakja ezekben a legfontosabb. Rubin mesteri, a humort sem nélkülöző, emlékezetes portrét vázol barátjáról a Nevelőnő című fejezetben. A jelenet egy londoni kávéház teraszán játszódik: míg a nevelőnő a rábízott süketnéma kisfiúval ül ott, a szomszéd asztalnál felfigyel egy fehér férfira és egy néger lányra – Pilinszky és Sheryl Sutton párosa könnyen felismerhető. „Első pillantásra civil ruhás szerzetesnek tűnt, szürke-fekete kockás tweedzakója alatt fenyőtoboznál könnyebb testtel. De feje súlyosnak, s arca irgalmatlan vésővel formáltnak látszott, bár vonásait fiatal repkényként futotta be a jókedv. Barátok? Megint a lányra nézett, figyelte, amint kihörpinti az üdítőjét, majd rámosolyog a férfira, aki egy napsütötte síremlék derűjével nézett rá vissza. Franciául beszéltek, s noha Marcelo kérdésére is figyelnie és válaszolnia kellett, csakhamar kihámozta a diskurzusból, hogy a lány színésznő, aki Amerikából jött át Európába a társulatával, a férfi meg költő, és Budapestről repült Londonba, ahol egy angol nyelvű verseskötete jelent meg.” (120.)

Persze nem tudhatjuk, hogy Pilinszkynek milyen szerepe lehetett volna a kész regényben, ám abból kiindulva, hogy a három részletből kettőben szerepel, arra következtethetünk, hogy valószínűleg nem lett volna mellékes figura. Hasonlóan nem tudhatjuk, hogy milyen szerepet szánt a süketnéma kisfiúnak Rubin, mindenesetre a Pilinszky életét valamelyest ismerő olvasónak eszébe juthat, hogy a fiút párhuzamba állítsa Pilinszky „szellemileg korlátozott” nagynénjével, Bébivel. A költő maga is többször vall nagynénjével való kapcsolatáról, illetve Tüskés Tibor is elemzi a kettejük közti erős köteléket, mely egyszerre hatott Pilinszky töredékes-elliptikus versnyelvére, illetve ihlette, inspirálta a több versben is felbukkanó gyermeki tisztaságot.^[5]

A Zsebtükör egészén végighúzódó tematikus szálak közül ez a leglátványosabb: Rubin majd minden irodalmi és félirodalmi megnyilatkozására hatással volt Pilinszky. Miután tehát a kötet szépprózái közt már kétszer is találkoztunk a költő alakjával, és felidéztük a Római Egyes Martinszky Lászlóját, illetve eszünkbe jutott az Aprószentekben szerepeltetett Pilinszky, aki a beszélőnek fontos tesztolvasója és tanácsadója, már nem lepődünk meg, amikor Rubin Buńuel Viridianáját recenzálva hivatkozik a költő bon mot-jára, miszerint a szürrealizmus a metafizika iparművészete (185.), majd El Kazovszkij díszletei a Figaro házasságához című írásának már a felütésében egy Pilinszky-nyilatkozatot idéz. (187.) A Derűs borzalmak Pilinszky egyik kedvenc anekdotájával nyit, és aztán a csak P-vel rövidített, másutt Jancsinak becézett barát az önértelmező szövegek majd mindegyikében felbukkan. A leginkább megrendítő ezek közül a Pilinszky és a barátság című interjú. (227.) Rubin itt arra vállalkozik, hogy Pilinszky barátságait mutassa be, ezzel egyengetve, ápolva a költő utóéletét. Kocsis Zoltánt kikiáltja mindenki közül a legautentikusabb forrásnak, akivel Pilinszkyről beszélni lehet, majd még másokat sorol: Sárközi Mártát, Törőcsik Marit, Kondor Bélát, Erdély Miklóst, dr. Sárkány Endrét például. Mindeközben ő, aki – a Zsebtükör olvasójának ez mostanra nyilvánvaló – Pilinszky alakja, barátsága nélkül nem igazán tudja elmesélni önmagát, háttérbe húzódik, és bár a költő „legmeghittebb barátja”, mégsem autentikus, legalábbis nem ő a legautentikusabb. A szöveget olvasva el is hisszük ezt Rubinnak, megértjük, hogy az általa felsorolt (fele)barátságok miben mások, és miként engednek sajátos perspektívából rálátást a költő alakjára, ettől azonban még mellbevágó, ahogyan Rubin sokakat önmaga elé sorol.

Ezután olvasható a szerkesztői előszó alapján általam leginkább várt szöveg, a Magyar Fórumban megjelent Rádiónapló. Öndefinitív, állásfoglaló írásról van szó, amely lerakja a garast (párt)politikai értelemben is. Rubin ebben a szövegben elég expliciten fogalmaz az általa vallott kereszténynek és (radikális) nemzetinek mondható értékekről – ami persze újra csak érdekesen kerül feszültségbe saját zsidó származásával. Függetlenül attól, hogy a témával vagy a téma szóba hozásának, megírásának módjával egyetértünk-e vagy sem, számomra itt is az volt a kérdés, hogy árnyal-e a szöveg a Rubin-képünkön. Hiszen az eddig is tudható volt, hogy Rubin személyisége, identitása legalább olyan eklektikus, bizonyos értelemben diffúz, sőt mondhatjuk, ellentmondásos, mint az életműve. Nos talán megtudtunk valamennyit politikai vehemenciájáról (bár ez az egy szöveg nyilván nem reprezentatív), azonban nem mintha védeni akarnám (vagy kellene), de a szöveg megkérdőjelezhető pontjai főként az elfogulatlanság eleganciájának hiányáról tanúskodnak – ekkor kérdezhetjük persze, hogy mikor volt elegáns elfogultnak lenni.

A fenti arányokból kitűnhetett, hogy számomra a film-, színi-, könyv- és más kritikák kevéssé voltak érdekesek, ugyanígy vagyok mind a hivatalos, mind a magánlevelekkel. Fő kifogásom, hogy ezek a szövegek aligha szolgálnak másra, mint hogy a saját szememmel győződjek meg Keresztesi következtetéseinek helyességéről. Nem mintha nem találnám figyelemre méltónak Rubin világirodalmi, nemzetközi tájékozódását, és nem tartanám mulatságosnak a Csirkejáték kiadása körüli vita levéldokumentumait – ugyanis Rubin már-már zaklatásnak minősülő levéláradata után kiderül a másik oldal, a kiadó álláspontja is. Pusztán arról van szó, immár a levelekre szorítkozva, hogy mindez már tudható a Pályarajzból. Talán egyedül Szentkuthy Miklós levele az, amelyet érdemes kiemelni, ugyanis – ahogy azt Keresztesi is írta – ez a Csirkejáték fogadtatásának első alapos és ráadásul kiválóan megírt szövege.

A kötet utolsó része verseket tartalmaz, Rubin maga is beszélt ezekről az interjúban, ezt idézem – a sokatmondó részlet ráadásul az Újhold szempontjából sem érdektelen. „Valóban, én életemben először Pilinszky Jánossal az Újhold megalakulásának második alkalommal tartott összejövetelén találkoztam, Nemes Nagy és Lengyel Balázs akkori közös lakásán. Pilinszky ezt a szervezkedést és ambiciózus viselkedést kis fölénnyel nézte. Ott volt, ugye, Rába György, Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs. Ottlik, amennyire emlékszem, meg tudta oldani, hogy úgy maradt csendben és úgy maradt passzív, hogy könnyen viselte el ezt az organizációs együttlétet. Pilinszky azonban nagyon fásultan kioldalgott az erkélyre, (…). Utánamentem, (…) Pilinszky János azonban az én megjelenésem után, hogy így mondjam, »visszamenekült« hamarosan a szobába. (…) Olvasta a verseimet, amik megjelentek, (…) Ő ezeket a verseket gyengének tartotta, és gondolom, teljes joggal. Affektált, divatoskodó verseknek tartotta őket, lényegében másodrendű francia költők utóérzését olvasta ki belőlük. Ez, gondolom, meg is felel a valóságnak. Ezért nem tartotta érdemesnek, hogy ott maradjon velem.” (231–232.) Azt ugyanakkor meg kell hagyni, hogy néhány vers az oeuvre-ben szemlélve mindenképpen érdekes, például a Vizivárosi éj és a Lovasiskola Bécsben, ezekben ugyanis megjelenik Hercili alakja, aki – Keresztesi jegyzeteiből megtudjuk – Rubin első felesége. Nem kevésbé érdekes az Útközben című vers – talán a legjobb a kötetben közöltek között –, melyben a beszélő gondolatában megjelenő nőt Orsolyának hívják – csakúgy, mint a Csirkejáték női főszereplőjét. A jegyzet szerint a versnek három változata van, s egy korábbi verzióban Orsolya helyett Hercili neve áll.

Legvégül: a fentiekben nem adtam hangot kétségemnek a kötet műfaját illetőleg, megválaszolásra váró kérdésként teszem föl most a szöveg végén. A Zsebtükör lehetne egyfajta életműkiadás (negyedik?) része, hiszen jóformán minden elérhető szöveget magában foglal a Magyar Fórumban megjelent cikkeken, úttörőverseken és műfordításokon – illetve értelemszerűen a regényeken – kívül. Mint ilyen, ez legalább olyan erős kanonizációs gesztus, mint a Csirkejáték és a Római Egyes újrakiadása, az Aprószentek kiemelése a hagyatékból. A kérdés tehát az, kiadják-e vajon a vonalas szocreál családregényeket, az ifjúsági regényt, a krimit, a ponyvát is, azaz a Földobott kőt, a Partizánok a szigetent, a Szélvert portákat és a Mulatság a farkasverembent is.