„Ide mindenki azért jött, hogy nézzen valamit.“
(Beépített hiba, 337.)

(ősz)

Ha az ember beüti a Google képkeresőjébe Thomas Pynchon nevét, hat darab arcképet fog találni.

Nincs több.

A fényképek a hatvanas években készültek: érettségi tablófotó, Pynchon a haditengerészetnél, Pynchon zakóban, lazán a falnak dőlve, Pynchon, az év tanulója stb. Elálló fogú, álmos tekintetű fiatalember. Műveinek hátoldalára nem nyomtatják arcképét. A YouTube-on sem találni Pynchon-videót, hiszen nem vesz át díjakat, nem lép fel talkshow-kban.

Jelentős pályatársai közül DeLillo, McCarthy, vagy a náluk eggyel idősebb William Gaddis hasonló életvitelre rendezkedett be. A mára klasszicizálódott nagy hidegháború-krónikások anélkül hallgattak, hogy műveik kinyomtatását meg kellett volna tagadniuk. A hallgatás politikai tett (volt), a paranoia életvezetési stratégiaként és esztétikai premisszaként egyaránt funkcionál(t): elutasították az irodalmi intézményrendszerben való részvételt, és a thoreau-i hagyomány szellemében írták életművüket.

Thomas Pynchon, a zaklatottan asszociatív, döbbenetes ritmusú regények szerzője immár 76 éves. Pedig, amennyiben az írások tempója mérhető lehetne, mondatai rövid távon biztos, hogy ma is verhetetlenek lennének. Virtuóz, őszhajú jazz-legenda. A Beépített hiba az elálló fogú fiú fiatalságának visszaidézése: egy letűnt, törzsi világ kesernyés rekonstrukciója. „Egy napon (…) az emberek nevet, címet és élettörténetet cserélnek, és öregdiák-szervezeteket alakíthatnak, hogy minden évben másik útmenti vendéglőben gyűljenek össze, és megemlékezzenek arról az éjszakáról, amikor ideiglenes kommunába verődtek, hogy hazavezessék egymást a ködben.“ (489.)

A regény melankóliája kevésbé lenne tünékeny, ha az ősz Pynchon vigyorogna a hátoldalon. Mert ugyan sok-sok áttételen keresztül, bonyolultan kódolva, már-már rejtjelezve, alig hozzáférhető módon, a rá jellemző szemérmes könnyedséggel, mégis tettenérhetően, olykor már-már szentimentálisan, mindenesetre megindítón, Pynchon a Beépített hibában beszámol arról, milyen megöregedni a hatvanas évek nyarainak nosztalgiájával a zsigerekben. Egy zsánerregény maskarájában, a kisportolt mondatok közti résekben ott van a jól-rosszul végigcsinált fiatalság, ami véget ért, kipusztult a szokásaival, nyelvi paneleivel együtt. Hiteles nyelvemlékeket alig hagyott hátra, hiszen törzsekbe szerveződő képviselői azzal voltak elfoglalva, hogy a folyamatos drogozás okozta szándékos figyelemzavarral ellehetetlenítsék életük nagytörténetként való elbeszélését.    

A hetvenes éveket nyegle hippijeivel együtt nem valami kataklizma söpörte el. Azt az életvitelt belülről rágta szét a falánk, mindenevő kapitalizmus: kommercializálta, azóta pedig infúzióval táplálja (zenekarocskák, Hollywood, szilikon-völgyi brandek képében), kiárusítja.^[1] A szent henyélők csendes lázadása visszavonhatatlanul az establishment része lett.

(mimézis)

Pynchon az amerikai próza nagy mimikusa.^[2] Regényeinek elbeszélői maszkjait, heterogén nyelvjátékokat egybeforrasztó stílusát olyan szabadon keveri regényről regényre, mint egy olyan színész, aki végigjátszaná egy dráma összes szerepét a hősszerelmestől a méregkeverő intrikusig. Nyelvi maskarádéjából arra következtethetünk, hogy hangja csupán e mozgékony, semleges mimikus készség. Mint minden nagy színész, ő is azért képes erre, mert kedves nyelvi korszakaiban felleli a közöst. Amivel akaratlanul demonstrálja a wittgensteini állítást, miszerint a nyelv sohasem létezik (le)zár(ha)t(ó) entitásként – csak használat(á)ban van, s „mozgásban” vizsgálható. Ez a kulturális folyamatosságot, a hagyomány hozzáférhetőségét is jelzi.

A nyelvtörténeti korszakok megidézéséhez nem elég behelyettesíteni a korabeli szófordulatokat. A használatba vett nyelv észjárásokat őriz. Az átgondolt imitálás dramaturgiai és cselekményépítési következményekkel jár; kijelöli, mi az, amire annak a nyelvnek fogalomkészlete, érdeklődése van; mik a mániái; milyenek a hősei; mit részesít figyelemben, mit hallgat el; mennyire komplexnek tapasztalja a világot; milyen magyarázóelvvel és -igénnyel viszonyul a megnevezett dolgokhoz; milyen a metafizikához, a történelemhez, a társadalomhoz, az egyénhez való viszonya. A Pynchon-szereplők autentikus nyelvhasználók. Kibeszél (-fecseg, -ömlik; dől) belőlük a nyelv. A nyelvtörténeti kor megválasztása determinálja regényei fókuszát: a Súlyszivárvány (hideg)háborús-tudományos zsargonjának központi szervezője a paranoia, a Mason & Dixoné a mitikus világkép lassú összeoml(aszt)ása, a Beépített hibáé a zaklatott, pörgő életvitel, az elhanyagolható részletkérdések (sport, sorozatok, zenekarok) iránti mániákus figyelem. Gyakran kiemelik, hogy Pynchonnek vannak „könnyedebb” regényei. Azt értve ezen, hogy az életmű bizonyos vonulata – A 49-es tétel, a Vineland, a Beépített hiba – kisebb értelmezői erőfeszítést követel meg. Mind a hatvanas-hetvenes évek Kaliforniájában játszódnak. Pynchon jól ismeri e tájat, a mondott időszakban vagy éppen oda vágyott, vagy ott élt; újra- meg újraírja benne a múltját.^[3] E nyelv nem bír el(beszélni) olyan komplex világképet, mint a Súlyszivárvány, olyan bonyolult metafizikát, mint a Mason…, olyan szilaj csapongást, mint a huszadik század elejéből írt Against the Day.

(a narrációs tér)

Pynchon regényei felelevenítik a kalandregények szatirikus, swifti (defoe-i, melville-i) hagyományát; a kalandozást a nyomozás vagy a menekülés általában homályos célja motiválja (mert nem világos, mi után vagy mi elől folyik). Pynchon legkésőbb a Mason…-nel bizonyította, milyen otthonosan mozog a felvilágosodás tájain. Fogékonysága alternatív fejlődési irányt villant fel: egy nem a modernitásba torkolló felvilágosodás lehetőségét, ahol a hiedelmek, a babonák, az átmetaforizált világ és a megszemélyesített természeti erők között a ráció nyelvjátéka is csak egy a sok közül, s korántsem a legdominánsabb.

A Beépített hiba architektúrája is megidézi a felvilágosodás-kori regények szerkezeteit, de összemossa velük a hivatkozásoktól, linkektől, egymásbaíródásoktól szabdalt, önmagára záródó, vég- és kiút nélküli internet (tér)képét.

Mint közismert, a modernitás (a posztmodern által) domináns(nak ítélt) irányzata leszámolt az idő-tényező történetmesélésbeli primátusát hangsúlyozó „klasszikus modern” szemlélettel. Aszerint minden regény végsősoron elmúlás- vagy leépüléstörténet lenne (lásd családregények, karriertörténetek), s mint ilyenek, felépítettségüknek is elsődlegesen az elmúló időt kellene leképezniük. (Klasszikus példák a Varázshegy és az Érzelmek iskolája.) Az avantgárdtól megérintett irányzat ezzel szemben térszerű metaforákban ragadta meg az ideális regényszerkezet mibenlétét. Így halmozott fel a regényt épületekként modellező topológia (Benjamin, Borges, Wittgenstein, Szentkuthy) gazdag képkészletet, kastélyok, zegzugos parkok, könyvtárak, városok architektúrájához hasonlítva a szövegek szerkesztésmódját. Az olvasó feladatát is a bolyongó hősök analógiájára gondolta el.

Ezekre az előmunkálatokra építenek a késő- vagy posztmodern szerzők (Barth, Sebald, Esterházy…). Az internet digitális valóságának térstruktúráival való találkozás és azok belakása a huszadik század végén éppolyan eliminálhatatlan esemény, mint a nagyvárosok burjánzásával való szembesülés volt a koramodern alkotók számára (amit ők elragadtatottan rögzítettek regényeikben). (A hetvenes évek a regényben ARPAnet néven futó internet születésének időszaka is!) Nem evidens, miként lehetne leképezni az internet hálószerű struktúráit egy-egy regény szerkezetében.

A pynchoni eljárás releváns megoldást ad arra, miként ötvözhető a felvilágosodás hagyománya az internet szemléletével a regények újszerű térbeliesítésének érdekében. A Beépített hiba narrációja ráérősen, szórt figyelemmel barangolja végig Kaliforniát, aminek két következménye van: 1. a narráció ideje nem hierarchikus: nincs lineáris előrehaladás, sem jelenetekbe sűrűsödő építkezés; 2. a tér itt: táj; olyan tág mind szellemi (a kulturális utalgatások szórtsága, a szigetszerűen elhelyezkedő törzsek közti mérhetetlen eltérések), mind földrajzi szempontból, hogy szisztematikus szemrevételezésére nincs mód.

A sodródó kamera-szerű főhős végigutaztatása egy-egy erősen allegorizált tájon Pynchon bevett eljárása. A Súlyszivárványban ez a Zónának nevezett, a világháború minden nomád csavargó hontalanját, rommá bombázott városokat és szigetszerű kolóniákat magába foglaló tájegység; a Mason…-ben a felfedezésre váró, heterogén törzsi kultúráknak otthont adó Amerika; a kevésbé költői Beépített hibában a hetvenes évek kaliforniai, a korszak ellenkultúrájának számos szektáját „olvasztótégelyként” összegyűjtő világa. Az utazás^[4] kolóniáról kolóniára történik: Doki szörfösök, hippik, maffiózók, rendőrségek és ügynökségek, new age-szekták, új-spiritiszták, szigetszerűen elhelyezkedő közösségek között cikázik.

(törzsek, szirének)

Kalifornia szubkultúrája törzsekbe szerveződik. Pynchon bennük a népi bölcsességek infantilis, premodern világát írja meg. Sajátos szokásrendjeiket figyelve olyan szerencsés együttállásnak tűnik 1970 Kaliforniája, ahol a kolóniák egymás mellett, békében élnek, a Hatalomnak pedig esélye sincs egyetlen diskurzussal uralni a terepet. S a titkosügynökök (!), a szörfklubok, a rockzenészek, a programozók és a junkie-k törzsei mind fel vannak szerelkezve szemléletükből kiérlelt, egyként paranoid összeesküvés-elméleteikkel. A részinformációkba temetkezés szelektív védekezési stratégiája óvón burkolja be tagjait. „Lelkekkel a rendszer nem tud mit kezdeni. Egyáltalán nem így működik. Még ez a dolog sem, amit folyton emlegetnek, hogy belemászik az ember életébe.“, mondja a regényben az ARPAnetről egy programozó.

A rendezőelv-mentes együttállást epikusan jelzi, hogy a regény epizódjai (e törzsi látogatások) közül eldönthetetlen, melyik jelentős, melyik jelentéktelen. Egyenrangúként állnak egymás mellett. Minden törzs a maga nyelvjátékát akarja Dokin érvényesíteni. Gyanakvása nagyszabású küzdelem a tucatnyi irányból érkező, figyelemelterelő hadműveletek ellen. Valamely felajánlott világmagyarázó nyelvjáték domináns diskurzusként való elfogadtatása: az olvasóból kikényszerített hiba. Az információ-áramlás kihívása ellen folytatott harc Pynchon regényeinek történése. Kalandokon átívelő küzdelem a szétszóródás ellen. Az én hol beleolvad az áramló eseménydömpingbe, hol erejét megfeszítve felbukkan; ilyenkor kissé kitisztul a narráció, lelassul a tempó, áttekinthetővé válik, hol is vagyunk.

A törzsek szólamai, mint a szirének csábító éneke.

Ha az olvasó bedől ezeknek a folyton elmormolt, fülébe sutyorgott javaslatoknak, és megpróbálja alkalmazni a törzsük nyelvjátékába zárt figurák paranoid világmagyarázatait, félreolvas. A törzsi védettség kielégítő magyarázatként nyújt összeesküvés-elméleteket (ahogy a Mason…-ben a babonák nyelvjátékai is ilyen, a beszélők számára elfogadott, a hallgató számára felfoghatatlan logikájú képzelgések), míg a rengeteg alternatív verzióval megbombázott főszereplő és olvasó egyetlen ésszerű stratégiája, hogy a lezárhatóság és a kielégülés reménye nélkül, a hallgatás örömébe feledkezve elfeledi, hogy valaha narratívát kívánt kovácsolni. Pynchon a narratívákat szinte már megképződésük előtt – még sebesebben, mint detektívregényeknél megszokott – frissíti, felülírja. Ha az olvasó nem hagy fel a történet kényszeres rögzíteni akarásával, össze fog zavarodni.

Ennyiben mai rossz közérzetünk oka, hogy, noha az információdömping ellehetetleníti a nagy történetek gyártását, a gyakorlatban mégis alkalmazni kívánjuk e modern stratégiát; állapotunk és az állapot feldolgozására való készségeink nincsenek fedésben – s talán ez a modernitás óta gondolkodásunkba „beépített hiba” –, ennélfogva kiszolgáltatottak vagyunk minden olyan hatalommal szemben, amely kielégítően elvégzi ezt a részünkről kínos kudarccal végződő munkát a maga populista megoldásával.

(maszkok)

A komor Pynchon-regények épp azért tragikusak, mert ütköztetik egymással a hidegháborús társadalom működési módját és a modern (ön)szemléletet; az ebből kisülő robbanások, szétroncsolódások népesítik be személyiség-foszlányokkal, deformált testekkel és tudatokkal a Súlyszivárvány, a V., az Against the Day, a Mason… lapjait.^[5] Doki életvezetési stratégiája igazít el bennünket arra vonatkozólag, hogy Pynchon milyen személyiségkonstrukciót vél korszerűnek, ha egyszer a romantika és a modernitás diskurzusát nem tartja a hidegháborút értelmező próza plauzibilis nyelvjátékának.

A kései Pynchon iróniája, hogy ez a könnyed, figyelmetlen, fűvel és szörfrock-kal átitatott életmód hatékonyabb védekezési stratégia a szublimálódás, az adattengerben való feloldódás ellen, mint a slothropi, kezdetben valóban heroikus-dacos menekülés a szétbombázott Harmadik Birodalom romjai között. Először mint tragédia, aztán mint bohózat.

Az átalakulás, átöltözés, a transzformáció toposzai a Pynchon-diskurzus strukturáló csomópontjai. Az „álca”, a „maszk” motívumai eluralkodnak a Beépített hibán is: a halottnak hitt, valójában többszörösen titkosügynök Coy, a minden bevetés előtt új figurának öltöző Doki, Mickey, akiről minden és annak az ellenkezője is elhangzik, Doki régi nője, a melót hozó, aztán felszívódó, majd újra megkerülő Shasta Fay, a feltehetőleg korrupt Bigfoot nyomozó mind álca-halmozó, a törzsi maszkokat le- és felvevő figurák.

Doki, a sorozatfüggő zugügyvéd Sauncho vagy a lógós szomszéd, Denis egyszerűen kivonják magukat az identitás-játszmákból. Hajlandók térkép nélkül bolyongani, miként a Mason…-ben a csillagászokat gúnnyal vegyes idegenkedéssel figyelő premodern törzsek. A rádióból szivárgó dallamok, a drogtól átitatott éjszakai röhögcsélések zörejei töltik ki őket: így visszhangoznak Doki tudatában az elmúlt este rendezetlen, kavargó zajai, beszéd-töredékek, egy visszamaradt gitárprüntyögés. Amikor végre egyedül marad, rögtön bekapcsolja a rádiót, a TV-t – mintha az egyedüllét csöndje felemésztené.

(végül)

Pynchon negyven éve ismétli kérdéseit. Milyen mentális következményekkel jár a kiiktathatlan információáramlás világában élni? Milyen stratégiai tartalékok termelődtek ki az évszázados kulturális összmunka alatt? Hogyan él (vissza) a hatalom az információ birtoklásának, terjesztésének, manipulálásának, visszatartásának stb. monopóliumával? És így tovább;^[6] történelem- és társadalomszemlélete mintha azt a projektet tűzné maga elé, hogy felkutassa azokat a nyelvi kultúrákat, amelyekben hatalom és egyén többszörösen torzított viszonyai a leghatásosabban kimutathatók. A Beépített hiba szatirikus derűje mögött Kalifornia sokszínű tájai felidézik a Súlyszivárvány és a Mason… sötét világát. A „paranoia” mesterjelölő deviáns logikájával („kikényszerített hiba”) összeköthető felszín kimondatlan alapokat rejt: a világháború, Korea, Vietnam, Altamont, a Manson-, Kennedy-, Luther King-gyilkosságok, a koncepciós perek vagy az atomháborús fenyegetettség alapállapotként ott vibrál minden Pynchon-szöveg mögött.

A Beépített hibában a paranoia szatirikus maradvány, nem pedig világkonstituáló erő; a Nagy Hidegháborús Paranoiatörténetek (a sötét fenséget árasztó Súlyszivárvány, DeLillo Underworldje, Kubrick Dr. Strangelove-ja…) készek. A huszonegyedik század Pynchonje identitáskrízis és egzisztenciális szorongás nélküli, nosztalgikus paranoiát vezet elő. Ugyanakkor az egész Pynchon-életmű voltaképpen egy mondat a paranoiáról; eltérő tájak törzseit ábrázolva mutatja meg Pynchon a logika általános érvényét. Ez a tapasztalat mindenképpen továbbra is érvényes(íthető műalkotásokban), quod erat demonstrandum a Beépített hiba ártalmatlan hippijein keresztül. S éppen a paranoia univerzális jelenléte gátolja, mintegy beépített hibaként, a nosztalgia szelíd, jóakaratú működ(tet)ését, az elálló fogú fiú fiatalságának a fiatalság premisszáihoz hű felidézését.

„(…) A visszatérés aktusába építve végül ott a kétely e csillogó mozaikja. Valami olyasmi, amit Sauncho tengeri biztosításban utazó kollégái szeretnek beépített hibának nevezni. / – Az valami olyasmi, mint az eredendő bűn? – töprengett el Doki. / – Olyasmi, amit nem tudsz elkerülni – felelte Sauncho –, olyasmi, amit a tengeri biztosítások nem szívesen fedeznek.“ (467.)