Szerb Antal kánonbeli helyét illetően egyes regényeinek – főként az Utas és holdvilág – régóta tartó és immár az angol, a német, az olasz és a francia fordításokra is kiterjedő népszerűsége ellenére sincs egyetértés az irodalomtörténészek között. Jól jelzi a megítélés bizonytalanságát, hogy amíg a Szegedy-Maszák Mihály és Veres András szerkesztette irodalomtörténeti kézikönyv, A magyar irodalom történetei (2007) csak esszéíróként és irodalomtörténészként emlékezik meg róla, addig az Akadémiai Kiadó Magyar irodalom (2010) című összefoglalása, amelynek Gintli Tibor volt a főszerkesztője, külön fejezetet szánt a prózaíró Szerb Antalnak. A bizonytalanság okai sokrétűek. Az egyik alighanem az, hogy miközben kulturális hagyománytudata, amint ezt éppen Gintli Tibor tartja fontosnak előre leszögezni, az irodalmon túl a művészet, a bölcselet, a vallásfilozófia, valamint a történelem műveltséganyagaira is kiterjed, ez a műveltséganyag nem alkot nála zárt, következetes rendszert. Az életmű egyaránt eleven kapcsolatot tart e műveltségnek a magas és a populáris kultúrában tárolt változataival, és ahhoz a heterogén kultúrához, amely így kialakul, egyszerre fűzi ironikus és nosztalgikus viszony. A mai értelmező számára ennek a bonyolult és részleteiben egyedi képletnek az értelmezése főként azért okozhat nehézséget, mert a műveltségnek az a formája és eszménye, amelynek az életmű minden sajátossága mellett is elkötelezettje, már a maga korában is összeomlóban volt, mégis egyik lehetséges tükre maradt mai tudásszerkezetünknek, amelynek fontos mondatait már nem a szellemtudományok mondják ki. A másik nehézség alighanem a jobb híján polgárinak nevezhető kultúra összeomlásából származik. Szerb Antal mintha erre kevésbé látna rá, mint a gondolkodásmódját és társadalmi tapasztalatait tekintve vele sok vonatkozásban rokonítható Márai Sándor, és ezért nála a kulturális és társadalmi oppozíciók, annál is jobban, mint ahogy Márainál látjuk, világnézeti ellentétekként jelennek meg. Ezeket a világnézeti oppozíciókat nem csupán rögzíteni érdemes, célszerű visszavetíteni őket kialakulásuk alapkérdéseire.

A Szerb-életmű is egyike azoknak, amelyeket irodalomtudományunk fontosságukhoz képest elhanyagolt. A Havasréti Józsefét megelőző egyetlen monográfia is igen régen, 1973-ban jelent meg Poszler György jóvoltából. Az azóta eltelt bő négy évtizedben alapjaiban változott meg az irodalom társadalmi helyzete és intézményrendszere, a kultúra és a műveltség fogalma, az olvasói szokások, az irodalomról szóló gondolkodásunk. Ezen idő alatt többször kicserélődtek és átformálódtak az irodalmiság esztétikai tapasztalatait elbeszélő nyelvek is. Ezek a változások Szerb Antal életművének helyzetét akkor is lényegesen befolyásolták volna, ha regényei időközben nem kerültek volna át más recepciós közegekbe is. Ezért mindenképpen időszerű volt egy új monográfia megjelenése.

Az utóbbi években több fontos szerzői monográfia látott napvilágot a huszadik századi magyar irodalom köréből. Ferencz Győző Radnóti Miklósról, Tverdota György Németh Andorról, Szilágyi Zsófia Móricz Zsigmondról írt terjedelmes könyvet. Mindhárman másképpen tekintettek a feladatukra. Ferencz Győző és Tverdota György az élet és a mű egységéből indult ki. Ezt a képletet a Radnóti-recepció nagyon korán megteremtette, és Németh Andor esetében is jól alkalmazhatónak bizonyult. Szilágyi Zsófiát elsősorban Móricz írói gyakorlata és az általa kialakított írószerepek belső feszültségei érdekelték. Végső soron tehát ő is az élet és a mű viszonyával foglalkozott, amit a recepció Móricznál is sokáig egységben kívánt látni, Szilágyi Zsófia viszont inkább a törésekre, a falszifikációkra, az imázs tudatos alakításának technikáira helyezte a hangsúlyt. Már ez a három példa is jól mutatja, hogy a monográfiaírás nem elvont, általánosítható koncepciót valósít meg, hanem a bemutatott életmű és a recepciós helyzet sajátságaiból indul ki, miközben műveleteit az utóbbin hajtja végre. Mindezt figyelembe véve kijelenthető, hogy Havasréti József nem kívánta megváltoztatni a Szerbről élő kép alapvonásait, de annak részleteit minden eddiginél gazdagabban és alaposabban tárta elénk. Ő is a szerzői életrajzírók legrégebbi és legáltalánosabb hipotézisét hívja segítségül a szerzőség történetének elbeszéléséhez, és érveit annak érdekében válogatja ki és csoportosítja, hogy hipotézisét lehetőleg hézagmentesen bizonyítsa: a szerző élete és műve kölcsönös utalásokkal és kauzális kapcsolatokkal behálózott egységet alkot, amit az irodalomtudománynak immár több mint száz éve egy-egy viszonylag állandónak tekintett alkatpszichológiai modell felügyelete alá szokása állítani. Havasréti József is így jár el. Szerb esetében a recepció – a szerzői önképnek megfelelően – korábban is a polgári humanizmus programjának kései, ám példaszerű megvalósulásának történetét mesélte el, amiben az élet irodalmias megélése jutott főszerephez. Mindez azt jelentené, hogy Szerb, a literary gentleman típusának magyar megtestesítője olvasmányélmények segítségével élte meg, alakította és értelmezte kapcsolatait, élete eseményeit, és a belőlük származó élmények, tapasztalatok irodalmi művekben öltöttek formát. Így az élet és az életmű legfontosabb közös alakzatának az olvasás bizonyul, egymásra utaltságuk egzisztenciális színhelyének pedig a könyvtár. Az alakzat legrészletesebb kifejtését a Hétköznapok és csodákról szóló fejezet összefoglalásában kapjuk: „A Hétköznapok és csodák egy olyan ember műve, aki úgy olvassa az irodalmat, ahogy Roland Barthes javasolja: hol elmélyülve, hol a felszínen maradva, játékosan, gyönyörrel, eksztatikusan. Az elgondolást, mely szerint ismeretszerzés céljából olvasunk regényeket, elveti a szerző, és valami másféle, ízlésének és olvasástapasztalatának megfelelőbb válaszlehetőséget keres. Azért olvasunk, hogy önfeledten szórakozzunk, azért olvasunk, hogy személyiségünket kiterjesszük, azért olvasunk, hogy magasabb valóságokkal kerüljünk kapcsolatba. (…) Ez nem feltétlenül metafizikai magasságokban képzelhető el, hanem a tiszta fikció birodalmában, ahol Szerb olvasásmodellje szerint a szórakozás és megváltás feloldódik egymásban: az empirikus-polgári »Én« megszabadul saját énségében és e világi feltételeiben rejlő kötöttségeitől; a regénynek a misztériumvallásokban gyökeredző eredetére utalva: újjászületik.” (380.)

Az olvasásalakzatnak ez a leírása több mérlegelendő motívumot is tartalmaz. Jellegének meghatározásában Havasréti József joggal szán fontos szerepet az ízlésnek és az empíriának, és gondot fordít arra is, hogy monográfiájában mindkettőnek kidolgozza a szubjektív és az objektív oldalát. Itt azonban arra a felismerésre hívom fel a figyelmet, amely egyetlen szerkezetben képes megragadni az olvasás frivol, szórakoztató jellegét és kvázi vallásos, elszemélytelenítő aspektusát. Ebben a vonatkozásban Havasréti József könyve kétségtelenül túllép az eddigi recepció felfogásán, amely többnyire a magas és a populáris kultúra kibékíthetetlen szembeállításával ezek határzónájában jelölte ki Szerb Antal írásművészetének helyét. Nem vitás, hogy Szerb és a harmincas évek úgynevezett igényes lektűrirodalmának jobb megértése érdekében ugyanúgy túl kell lépni a magas és a populáris arisztokratikus szembeállításán, ahogyan a kortárs kultúra jelenségeinek feltérképezéséhez is. Itt tehát az olvasás, a szöveg öröme lesz az az alakzat, amely biztosíthatja a kultúra szemléletének demokratizmusát. Egyfajta ironizált kultúrafogalom mutatkozik itt meg, amelyet Havasréti József neoromantikusnak nevez, ám romantikaképéből sajnálatosan hiányzik, vagy legalábbis nem válik benne kellően hangsúlyossá az irónia fogalma.

Ennél jóval problematikusabb az a feltételezés, hogy a szórakozás és a horatiusi tanuláselv helyére lépő megváltás megszabadítja a polgári-empirikus Ént „saját énségében és e világi feltételeiben rejlő kötöttségeitől”. Először is azt kell tisztáznunk, hogy a könyv intenciója szerint ez kinek az állítása. A mondathoz nem tartozik lábjegyzet. Vannak a könyvnek olyan helyei, ahol Havasréti előlép szerzője mögül a saját ítéleteivel, akár bírálataival is, máskor meghúzódik mögötte. Ez a mondat mintha az utóbbi esetre volna példa. A belátás Szerb Antalé, a szöveg mintegy őt idézi függő beszédben, a szavakat viszont Havasréti József kölcsönzi a kifejezéshez. A kifejezés homályban hagyja a folyamat tulajdonképpeni természetét. Miről van itt szó? Az önfeledtség eszképizmusáról? A világi polgári-empirikus én az olvasásban mentessé válik a kötöttségektől, és a szöveg öröme részben legalábbis abból származik, hogy a személyiség kilép az őt körülvevő és meghatározó társadalmi térből? Tehát az olvasás a negatív szabadság aktusa volna? Vagy a pozitívé, és ilyenformán valóban olyan aktusnak kell tekintenünk, amely a vallásos tapasztalatszerzésekével rokon? Lényeges kérdések ezek, amennyiben az élet és az írás egységének alakzatát az eszményített polgári létre vetítve szeretnénk megérteni, azt a határhelyzetet, amelyet az európai irodalmi kultúrákban jártas polgári-filosz életforma megpróbált otthonossá tenni a maga számára. Társadalomtörténeti relevanciájuk is van ezeknek a kérdéseknek, mert ennek az életformának az ideje akkor jött el Budapesten, amikor a feltételei tragikusan felszámolódtak. Havasréti József könyve azonban éppen ezen a ponton hallgat el. Sem itt, sem más helyen nem ad magyarázatot, miként értelmezi az olvasásalakzat egzisztenciális irányultságát, mit jelent számára, hogy az empirikus-polgári »Én« megszabadul saját énségében és e világi feltételeiben rejlő kötöttségeitől.

Mivel Szerb Antalnak a zsidótörvények árnyékában át kellett élnie életformájának ellehetetlenülését, és érzékelnie kellett, hogy a kritikai intellektualizmus több ponton is szembekerül a harmincas évek uralkodó ideológiáival, akár ma is olyan projekciós felületté válhat, amelyre a mai filosz értelmiségi létformájának más okokra visszavezethető, mégis hasonló politikai-társadalmi meghatározottsága miatt hajlamos lehet az empátián túlmenő nosztalgiával tekinteni. A nosztalgia, mint tudjuk, Szerb életművének is fontos témája, főként az Utas és holdvilágban. Havasréti József könyve azonban szerencsére teljesen mentes az efféle viszonyulástól, sőt akár provokálhatja is azokat, akiktől nem idegen a nosztalgikus hangoltság. Az alapos és részletező problémafeltárás ugyanis egy nagyszerű írót, élénk és szabad intellektust, ám – talán a könyv szándékai ellenére – egy másodrangú gondolkodót mutat be. Olyasvalakit, aki regényeiben és irodalomtörténeti munkáiban is komolyan vette és diszkurzív funkciókkal látta el a nemzeti sztereotípiákat, és aki a nőitől hajlamos volt megtagadni az intellektuális képességeket (amennyiben mégis kénytelen volt elismerni meglétüket, olyan felszerelést látott bennük, amely kizárólag arra jó, hogy az elviselhetetlenségig fokozza a nők erotikus vonzerejét).

Mivel Havasréti József könyve az életmű egyes kiemelkedő alkotásait külön fejezetekben tárgyalja, Szerb Antal viszonylag homogénnek bizonyuló, tehát a rövid alkotói pálya során kevés változást mutató irodalomképének részletei a Magyar irodalomtörténettel, a Hétköznapok és csodákkal és A világirodalom történetével foglalkozó fejezetekből rajzolódnak ki. A tárgyalásmód előnye, hogy megőrzi és követi az egyes művek belső logikáját, hátránya, hogy elkerülhetetlenné tesz bizonyos ismétlődéseket, amennyiben az összefüggéseket teljes egészükben kívánja láttatni. A tárgyalás minden esetben hűen követi és foglalja össze Szerb Antal gondolatmenetét. A Magyar irodalomtörténet bemutatása az egész életmű szempontjából meghatározó kérdést állít a vizsgálat középpontjába. Milyen viszony fűzi a kulturális értéktudatát tekintve konzervatív Szerbet a kor irodalomtörténeti gondolkodásában uralkodó nemzeti klasszicizmus nézetrendszeréhez? Havasréti József itt elsősorban a már Szerb által is bírált Beöthy Zsolt koncepciójára utal, holott talán többet árult volna el, ha Horváth János, a kor legjelentősebb akadémikus irodalomtörténészének nézeteivel ütköztette volna Szerb felfogását, sőt akár a nemzedéktárs Németh László elképzeléseit is bevonhatta volna a vizsgálatba. Így alighanem körvonalazottabbá váltak volna egy olyan anglofil, a populáris kultúra iránt is nyitott polgári konzervativizmus szellemi tartalékai, amelynek kifejlődésére és megerősödésére a magyar égbolt alatt sajnos nem volt mód és elég idő. Ez a polgári konzervativizmus mindabban, amit hozzáférhető értéknek tekint a nemzet kultúrájában, bizonyságot lát annak nyugati jellegére, és mentes a nemzet fogalmának minden esszencialista felfogásmódjától.

A kérdés tehát, amelyet Havasréti József jó érzékkel állít a Magyar irodalomtörténet olvasásának homlokterébe, így hangzik: milyen viszonyt feltételezhetünk a népi és az elit kultúra között? Nemcsak a huszadik, hanem a huszonegyedik századi kultúraszemléletek egyik alapkérdése ez. Havasréti József kevéssé reflektál ugyan az S. Varga Pál és Dávidházi Péter által elemzett tizenkilencedik századi előzményekre, de így is kiválóan mutatja be Szerb nézeteit, és a szellemtörténeti iskoláról szóló eddigi szakirodalomnál jóval alaposabban, nagyobb apparátust mozgatva tárja fel azokat a korban széles körben vitatott elméleti és kultúrtörténeti problémákat, amelyek számbavételétől Szerb jórészt eltekintett nézeteinek kialakításakor. Mindenképpen helyesnek látszik a megállapítás, hogy Szerb Antalt nem az egyébként rá oly jellemző tudományos szkepticizmus indította a népi kultúra elsődleges jellegének tagadására és a „versunkenes Kulturgut” anti-herderiánus elméletének kritikátlan alkalmazására, hanem mert feltétlenül el kívánta ismerni és ismertetni a nyugati kulturális formák és hatások irányadó, meghatározó jellegét. Mindez jól példázza az ismert tényt, hogy a harmincas évek folyamán a kultúrtörténeti koncepciók kialakításában döntő szerep jut a politikai ideológiáknak, akkor is, ha ezek explicit módon nem jelennek meg az érvelés anyagaként.

 A szűken értett irodalomtörténeti szempontokat már ebben a fejezetben is frissítően bővíti a kultúratudomány szemléletéből fakadó problémaérzékenység. Még nyilvánvalóbban fejeződik ki mindez a könyv egyik legkiválóbban kidolgozott részében, az Utas és holdvilágról szólóban. Havasréti József az utazásnak három aspektusát különíti el a regényben: utazás a történelemben, utazás a gyermekkorban, utazás a primordiális időben (396.). Ezek közül az első kettő a múlttal függ össze, míg a harmadik a mitikus struktúrák egzisztenciális megtapasztalhatóságával. A jelen mintegy feloldódik a múltban, olyan formát vesz fel, amilyet a múlt hatalma és a mitikus szerkezetek kényszerítenek rá. Ez egyszersmind meghatározza a jelenbeli érzékelés irányultságát is, amelyből kimarad az éppen zajló történelem (a regény története 1932-ben játszódik).

A nosztalgikus időszemlélet rendjét Havasréti József jó érzékkel fordítja át térszerkezeti leírásokba. Az átfordítást az teszi lehetővé, hogy az utazás soha nem az elvont térrel szembesít, hanem a természeti és az épített tájjal. Értelmezése a népi és az elit kultúra viszonyáról mondottakkal összhangban abból indul ki, hogy Szerb regényében mindkét tájforma irodalmi sémákon keresztül válik érzékelhetővé (410.), tehát nemcsak az épített, hanem a természeti táj is kulturális képződmény. És ez valóban így van, hiszen Mihály itáliai utazása során Goethe, Keats, Shelley és más nagy elődök nyomait követi, akik már maguk is az irodalmi emlékek által konstruált térben mozogtak.

Havasréti József kiválóan veszi észre, hogy a regény cselekménye, amely végül Rómában, a „végzet városában” sűrűsödik össze, liminális élmények sorozatából áll, vagyis olyan eseményekből, amelyek a freudi értelemben vett „kísértetiest” viszik színre. Mivel a monográfia újra és újra megszakítja a lineáris gondolatmeneteket, és inkább egyfajta mozaikos logikát érvényesít, ami nem biztos, hogy az előnyére szolgál, az olvasó vonhatja le a tanulságot, összeillesztve a vallástörténeti-mitológiai allúziókat és a szexuális utalásokat tárgyaló fejezettel az előbbit, hogy a liminalitás tapasztalatai fokról fokra a halál és az erósz közös mítoszába avatják be az utazót. Ha ez a következtetés megfelel Havasréti József állításainak, az értelmezés ezen a ponton nem újítja meg, csupán igényesen megismétli a szakirodalom korábbi megállapításait. Új és hiteles eredményeket hoznak viszont azok az oldalak, amelyek – Szerb regényét mintegy beillesztve az európai irodalom kontextusába – egy-egy lényeges aspektusból Cocteau, Gide, Márai, Thornton Wilder és Thomas Mann regényeivel rokonítják az Utas és holdvilágot. Habár a hivatkozások elmaradnak, ezek a rokonítási kísérletek sokat köszönhetnek a Szerb-regény örvendetesen megelevenedő külföldi recepciójának. Az angol, a német és a francia fogadtatás egyaránt számolt ezekkel a kapcsolatokkal.

Az elemzés itt lényegében újra eljut arra a pontra, amelyhez elérkezve korábban elhallgatott. És itt is ugyanezt teszi. Cocteau Vásott kölykök című regényének szereplői, Elizabeth, Paul, Gérard és Agathe foglyaivá válnak a saját maguk által felépített zárt világnak, amelyben a rejtett és a látható kapcsolatok ugyanúgy a színháziasság és az erotika nyelveiben mutatkoznak meg, mint Szerb Antalnál. Szükségszerű, hogy amikor ez a külső valóságvonatkozásaitól megfosztott, a polgári humanizmus érett kulturális szabályainak alárendelt világ széttörik, a játék nyelve immár nem lehet alkalmas azoknak az érzéseknek a kifejezésére, amelyek ekkor szabadulnak fel. Elizabeth nyelv nélkül marad. A cocteau-i regényvilág végső liminális tapasztalata tehát a zártságában újjáteremtett polgári kultúra jelrendszerének összeomlása volt. Vajon láthatóvá válik-e ez a határ Szerb Antal regényének horizontján? Ez a kérdés annál is inkább feltehető, mivel az Utas és holdvilág Cocteau regényénél élesebben mutat rá arra a kulturális kontextusra, amelyben az utazás már nem goethei mintákat követ, hanem tömegturizmussá terebélyesedve a bédekkerek elbeszéléseit követi. Ha láthatóvá válik Szerbnél is ez a határ, miként értelmezhető ebben a vonatkozásban a liminalitás tapasztalata, milyen viszonyba lép vele Mihály öngyilkossági kísérlete után? E kérdéseket talán nem indokolatlan feltenni, de a monográfia ezt nem teszi meg, újra hallgatásba burkolózik.

A könyv utolsó fejezete, amelyet a monográfia legnagyobb teljesítményének tartok, és amely sikerének is záloga, mégis kénytelen belépni abba a sötétségbe, amely e határ mögött várakozik. Maga a szöveg is foglalkozik a hallgatás problémájával: „Szerb identitása kívülről nézve a teljesen asszimiláltak problémátlan magyarsága volt, melynek hátterében egy problematikus és elfojtott zsidó identitáselem húzódott meg.” (629.) Aligha kell hangsúlyozni, hogy a zsidó identitás személyes történetének vizsgálata Szerb esetében is rendkívüli nehézségek elé állítja az értelmezőt, ahogyan őt magát is megnyugtatóan sohasem megválaszolható kérdések elé állította saját identifikációjának ellentmondásokkal teli problémakötege. Havasréti József nagyon pontosan látja az identifikáció egyidejű megélésének és történeti vizsgálatának zárlatait. Az előbbi kapcsán olyan paranoid értelmezési és észlelési térről beszél, „melyben bárki úgy érezhette, hogy identitásával és csoporthoz tartozásának jóhiszeműségével valami nem stimmel, és ami fontosabb: bárki ezt gondolhatta róla”. (629.) Ez a paranoid értelmezési tér ma is fennáll, és az irodalomtörténész dolga alighanem éppen az, hogy nyelvet találva a pontos leírásokhoz és elbeszélésekhez terápiás ajánlatokat tegyen a közösség számára.

A fejezet elején Havasréti József idéz egy fiatalkori, 1923-ban kelt levélből, amelyben, bizonyítandó, hogy neki nem lehetnek komoly esélyei egy szenvedélyes, bohém lánynál, Szerb – mély iróniával – sovány zsidó nyelvészként, tudatos nyárspolgárként, jéghasú pasasként jellemzi önmagát. A mondatban kibogozhatatlanul keveredik Szerb személyiségének az a képe, amely benne élt saját magáról, és amelyet szerinte a lány alakíthatott ki róla. A mondat tükrözte bonyodalmak azonnal bevezetik az olvasót a paranoid tértapasztalat mélyrétegeibe. Mint köztudomású, Szerb szülei már az ő születése előtt katolizáltak. Nevelődését áthatotta a katolikus szellem, bensőséges kapcsolat fűzte a magyar irodalmi kultúrához, és mélységesen tudatában volt annak, hogy lelki-szellemi élete elszakíthatatlanul kötődik a magyar nyelvhez. A monográfia Szerb Antal perspektívájából indokoltan értelmezi a zsidótörvényeket az asszimilációs szerződés egyoldalú felmondásaként, még akkor is, ha tulajdonképpen soha nem volt egészen világos, hogy mit tartalmazott ez a szerződés, még kevésbé, hogy kik között köttetett. Vajon megkötötte-e ezt a szerződést valaha is a magyar társadalom önmagával, megkötötte-e épp olyan visszavonhatatlanul, ahogyan a zsidóság gettólétből kilépő, különféle csoportjai és rétegei ezt megtették? Bármilyen homályosak voltak is a szerződés feltételei és esetleges záradékai, és bármilyen kétséges, hogy ténylegesen megköttetett, Szerb Antal egész szellemi és társadalmi létének alapja az a tudat volt, hogy a szerződés visszavonhatatlanul érvényes, és általa egy új, az etnikai helyett a kulturális identifikációkat előnyben részesítő, jogegyenlőségen és szabadságon nyugvó modern társadalom született meg.

A zsidótörvények és az antiszemitizmus terjedése ezért nemcsak személyes identitásnarratívájának újraírására kényszerítette, hanem arra is, hogy szembenézzen a modern polgári társadalom kialakítására tett kísérlet csődjével és saját életformájának alaptalanságával. Megrendítően árulkodik minderről egy 1939. január 12-én lezajlott jelenet. Havasréti József a történésekről Tolnai Gábortól értesülő Ortutay Gyula alapján tudósít. Ortutay beszámolóit általában akkor is fenntartásokkal érdemes fogadnunk, ha általa közvetlenül átélt eseteket mond el, ezúttal azonban más források is bizonyítják az elmondottak hitelességét. Tekintettel azokra a politikai beszéd- és magatartásformákra, amelyek ma is a harmincas évek paranoiás társadalmi térszerkezetéhez hasonló, hatásukban épp olyan pusztító mintázatokat állítanak elő, fontos odafigyelnünk a dátumra. Magyarország csak több mint két év múlva lép be a háborúba a náci Németország szövetségeseként, és csak néhány héttel több idő választja el a magyar társadalmat az első marhavagonok elindulásától. Ezen a januári estén Szerb Antal Grandpierre Emillel, Tolnaival és Máraival együtt ivott a Hubertusban. Az ital megoldotta a nyelvüket. Márai, akit mindannyian mélységesen tiszteltek és példaképüknek tekintettek intellektuális fölényéért, européer polgári mentalitásáért, csakhamar bizonygatni kezdte, hogy a személyes karaktert a faj törvényei alakítják, és sorolni kezdte a zsidó faj bűneit. Vita támadt, amelynek végén Márai magára hagyta a társaságot, Szerb Antal pedig sírva fakadt. A monográfia kommentárja pontos: „Márairól és Szerbről az incidens során gyakorlatilag ugyanaz a maszk hullik le, amit mindketten hordtak: az européer író maszkja.” (640.) A mondat jelentésén Havasréti József később igyekszik tompítani, pedig éppen ebben a radikalitásában fejezi ki a lényeget. Ha Márai polgári humanizmusa ekkoriban maszk, vagy legalábbis maszkként hullhat le, amint egy kicsit többet iszik a kelleténél, és kiderül, hogy még őt is megfertőzhetik a kor náci ihletésű fajelméletének nézetei, akkor az a kulturális és társadalmi eszmény, amelyre Szerb Antal felépítette az életét, nem egyéb, mint alaptalan reményekből táplálkozó fikció, és semmiképpen sem egy társadalom önmagával kötött, közös értésen nyugvó, garanciákkal ellátott szerződése.

Szerb Antal személyes identifikációjának alakulástörténetéről elsősorban naplóbejegyzések és levelek tudósítanak. Heller Ágnes sokat vitatott Zsidótlanítás a magyar zsidó irodalomban című esszéjére hivatkozva a monográfia ezen a ponton az Utas és holdvilágra is rávetíti az elhallgatás alakzatát. Eszerint Szerb Antal regénye Molnár Ferenc A Pál utcai fiúkjához, Déry Tibor A befejezetlen mondatához és Lengyel Péter Macskakőjéhez hasonlítana a tekintetben, hogy bár főszereplője, Mihály életkörülményeinek tényeiből és a hozzá kapcsolódó szimbolikus jelzésekből kikövetkeztethetően zsidó, vagy legalábbis kíséri az elfojtott zsidó múlt, ezt a regény explicit módon nem mondja ki. Mihály zsidó származására részint középosztályi státusza és az utazáshoz fűződő viszonya, részint pedig egy sajátos, a mű korábbi vizsgálatakor nem említett tértapasztalat, a sikátorok kiváltotta szorongás hangsúlyos ismétlődése utalna. A következtetést én magam kissé spekulatívnak érzem, és ami fontosabb, hibásnak is, amennyiben Szerbnek egy tévesen általánosító naplóbejegyzésére épül, amely szerint a sikátorokban eltévedés tipikusan zsidó álomtartalom volna, amit Freud és követői azért ismertek, mert maguk is zsidók voltak. Erre az érvre semmi szüksége a könyvnek ahhoz, hogy megtegye az alapjában helyes, ámbár sokféleképpen értelmezhető és további kibontást igénylő megállapítást: „Szerb keresztény lett, de zsidó maradt”. (636.) Havasréti József nagy beleérzéssel, sok ismeretet mozgatva, pontosan értelmezi, hogy mit jelent Szerb Antal esetében a „zsidó” identitás. További kibontást azért igényelne ez a mondat, mert a harmincas években a „keresztény” legalább annyira problematikus fogalom, mint a „zsidó”, amellyel korrelatív viszonyban áll. Semmiképpen sem csak vallási tapasztalatot jelent. Beleivódik egy sor feltételezés is a magyar középosztályról, az asszimilációs szerződésről, a nemzeti kultúráról, a Szerb számára követhető életformákról. Ennek feltárása a könyvben jórészt elmarad. A leírás egyik oldala így is maradéktalanul helyes, sőt ennél sokkal többet is mondhatunk róla, jelentősen hozzájárul a harmincas évek mentális történéseinek jobb megértéséhez, és ezzel a ma lehetségessé váló terápiás ajánlatok megfogalmazásához is. Gazdagabbak lettünk egy kiválóan megírt, hatalmas ismeretanyagra támaszkodó, érzékeny, a kultúratudományok tanulságait magas szinten hasznosító, nem csupán Szerb Antal, hanem az értelem ügye mellett példásan elkötelezett munkával, és ezért az olvasó részéről csakis hálás köszönet illetheti a szerzőt.