Tisza István Parlament előtt felállított szobrának története jól rekonstruálható a korabeli sajtó megnyilvánulásaiból. Napi hírek, tudósítások, glosszák, műelemzések sora híven követi a szoborral kapcsolatos eseményeket. Az emlékmű tervpályázatát és a megvalósult, felállított szobrot is igen élénk sajtóvita kísérte. Megértő ismertetések és éles hangú, elutasító vélemények, valamint részletes, szakmai megalapozottságú bírálatok egyaránt elhangoztak. Az emlékállítás indokoltságát általában nem vonták kétségbe, nem Tisza István személyéről, történelmi szerepének megítéléséről szóltak ezek a viták – ez az emlékbeszédek és vezércikkek feladata volt –, hanem a szobor esztétikai minőségéről, sőt általában az emlékműszobrászat időszerűségéről, művészi lehetőségeiről.

A bírálóknak volt mire támaszkodniuk, az emlékműszobrászat kritikája ekkor már tekintélyes múltra tekinthetett vissza, a történelmi eseményekhez, híres emberekhez kötődő, gyakran évekig, évtizedekig elhúzódó, sokfordulós szobor-pályázatok (Erzsébet királyné-emlék, Munkácsy-szobor, Szabadságharc-emlék, Kossuth-szobor) bőséges alkalmat adtak a sajtónak a vitára, az állásfoglalásra; a pályázatokról szóló írások már-már a műkritika önálló műfajává váltak.

Nem hiányzott a bírálat mélyebb, történeti-esztétikai megalapozására való törekvés sem. Fülep Lajos például a Nyugatban 1918-ban publikált Magyar szobrászat című tanulmányát így fejezte be: „Izsó után bejutunk az emlékműszobrászat vadonjába. […] Ami utána következett, már nem tartozik a művészet történetébe, […] [a] politika vagy a tömeg-sznobizmus szolgálatában állott, és közben elfelejtette vagy soha meg sem ismerte a művészi feladatokat. […] [A]z emlékműszobrászat […] valóságos egész világ, valóságos kozmosz: saját világnézettel, törvényekkel, esztétikával és logikával. Az észvilágnak ellentéte: a másik, a negatív, az abszurd világ, […] minden megvan benne, mint az ész világában: pontosan mindennek az ellentéte és a paródiája. A rossz és az abszurdum éppúgy lehet egyetemes és nemzeti, mint az ésszerű és a művészi. S ebben aztán csakugyan egészen európaiak lettünk, mi magyarok az első sorban állunk. Komolyan vesszük a küldetésünket, s itt már aztán összegyűjti az ország minden anyagi és szellemi erejét, hogy helyt is állhassunk. Még nagy jövő vár reánk ebben a világban.”^[1]

Fülep Lajos ironikus jövendölése fájdalmasan igaznak bizonyult. Az első világháború után a falvakban-városokban felállított – többnyire nemcsak az esztétikum szintjét, de még a mesterségbeli minimumot sem elérő – háborús emlékművekkel a szoborállításnak olyan feltartóztathatatlan áradata kezdődött, mely – változó témákkal, változó ürügyekkel, de alig változó színvonalon – napjainkig tart.

Ennek a folyamatnak volt jellegzetes állomása a Tisza-emlékmű létrehozása is.

 

 

A pályázat

 

1927-ben a Tisza István halálának évfordulója alkalmából rendezett gyászünnepségen fogalmazódott meg először az igény a szoboremlék felállítására. Az Ujság tudósítása szerint „Berzeviczy Albert beszéde vezette be az emlékünnepséget”, ő vetette fel a szoborállítás gondolatát is. Az emlékművet közadakozásból tervezték létrehozni, „az erre vonatkozó felhívást Herczeg Ferenc fogalmazta meg”. A gyűjtőíveket az emlékbizottság tízezer pengős adományával nyitották meg.^[2]

A pályázat kiírása előtt az Országos Tisza István Emlékbizottság 1928 márciusában tanácsot kért a Képzőművészeti Tanács szobrászati szakosztályától. Nem esztétikai kritériumokról volt szó, csupán gyakorlati kérdések fogalmazódtak meg: „milyen nagyságú legyen a szobor,” mekkora legyen „a pályázó művészek honoráriuma”, milyen legyen „a zsűri összeállítása”. A Tanács „szűkebb” – azaz meghívásos – pályázatot ajánlott, továbbá azt, hogy „a zsűriben a Tisza Emlékbizottság öt tagján kívül a Képzőművészeti Tanács az elnökkel együtt hat tagot” delegáljon.^[3] Ez a javaslat a művészek többségét biztosította volna a zsűriben.

Ezek a kérdések mellékesnek látszanak, érintik azonban az emlékműszobrászat és a pályázati rendszer több alapvető problémáját, ellentmondását.

Már a pályázat előkészítése során nyilvánosságra kerültek azok a sérelmek, amelyek a művésztársadalmat foglalkoztatták. A Vállalkozók Lapja a szerkesztőség véleménye mellett – miszerint „reméljük, egyes lapoknak az a híre, hogy a pályázat szűkebb körű lesz, nem fog valónak bizonyulni és teret fognak engedni a legteljesebb művészi versenynek” – közölte a Magyar Képzőművészek Egyesülete nyilatkozatát is: „megdöbbenéssel értesültünk arról, hogy az Országos gróf Tisza István emlékbizottság a Budapesten felállítandó Tisza István szobor ügyét az általános, nyilvános pályázat mellőzésével egy szűkebb pályázat keretében kívánja megoldani olyan értelemben, hogy tíz szobrászunkat szólítja fel a többi magyar szobrász mellőzésével. […] Kérjük tehát, hogy egy nyílt pályázat írassék ki.”^[4]

Az Ujság 1928 májusában már arról adott hírt, hogy: „Országos gyűjtés indult meg a nemes célra, amely eddig azonban – sajnos – csak 124.000 pengőt eredményezett. A szoborbizottság Berzeviczy Albert elnöklésével helyszíni szemlén vizsgálta meg, hol volna alkalmas hely a fővárosban Tisza István gróf szobrának felállítására. […] [s]zobornagyságú kulisszát állítottak fel a Kossuth Lajos téren a parlament felsőházi bejárata előtt, majd a parlament főbejárata és a képviselőházi szárny közti parkrészen […] [a]zt is elhatározta a bizottság, hogy Tisza István gróf szobrára zártkörű pályázatot fog kiírni.”^[5]

Hamarosan döntöttek a helyszínről és a meghívandó művészekről is. „A Tisza István emlékbizottság szombaton értekezletet tartott […], azt az egyhangú határozatot hozta, hogy a felsőház bejárata előtti teret választja Tisza István gróf szobrának elhelyezésére. A bizottság szűkebb körű pályázatot írt ki és erre tizennégy szobrászművészt hívott meg. Ezeknek névsora a következő: Zala György, Horvai János, Kisfaludi Strobl Zsigmond, Kallós Ede, Pásztor János, Sidló Ferenc, Szentgyörgyi István, Telcs Ede, Beck Ö. Fülöp, Róna József, Ligeti Miklós, Margó Ede, Tóth István és Dankó József.”^[6]

1928 augusztusában újabb tiltakozó jellegű felhívás jelent meg a Vállalkozók Lapjában: „Hatóságaink csak nem akarnak saját kárukon tanulni. Még nem simultak el azok a hullámok, amelyek a balul sikerült Kossuth-szobor körül verődtek, […] azt halljuk, hogy a gróf Tisza István emlékére állítani szándékolt szobrot 14 meghívott szobrászművész pályázatának nyertese készítené el. Ismét jogfosztás történik. Ismét meg akarják vonni a magyar szobrászművészek tömegétől az alkotás szabadságát. […] Hozzászoktunk már, hogy nálunk művészi kérdésekben privilégiumok érvényesülnek, hogy a konccá degradált kevés alkotási alkalomra sok pályázó van, de azt mégse szeretnők, ha a legendásan rossz pesti szobrok egy újabb kollégával szaporodnának. Követeljük, […] hogy gróf Tisza István szobrára a legnagyobb nyilvánossággal hirdessenek pályázatot.”^[7]

A nyilvános vagy zártkörű pályázat dilemmája azonban feloldhatatlan ellentmondást rejt magában. A művészek igénye arra, hogy mindnyájan részt vehessenek a feladat megoldásában, hogy egyenlő eséllyel pályázhassanak, érthető és jogos, a szobor-pályaművek elkészítése azonban igencsak költséges, a zártkörű pályázatnál a résztvevőknek garantálták kiadásaik fedezését, a nyílt pályázatnál ez azonban nem lehetséges, a költségtérítés reményében ugyanis annyian pályáznának, hogy arra már semmiképp sem lenne fedezet. Költségtérítés nélkül viszont nem várható el, hogy a pályázó alaposan átgondolt, jól kidolgozott tervezetet küldjön be.

Az emlékbizottság végül is engedett a közvélemény nyomásának, kétszer is változtatott a pályázás feltételein. Végül teljesen nyílttá vált a pályázat.

Feloldhatatlan ellentmondás rejlett a zsűrizés rendszerében is. Természetes igénynek tűnik, hogy a megbízók, az adakozók beleszólhassanak a nyertes kiválasztásába. Szakmai, művészi kérdésekben viszont szerencsésebb, ha művészek mondanak véleményt. Ezt a problémát is alaposan megvitatták a sajtóban. Farkas Zoltán például így írt: „egyáltalában nem lepett meg a zsűri ítélkezése sem. Mert hiszen ez, mint eddig majdnem minden alkalommal, túlnyomórészében ezúttal is olyanokból állott, akik a szobrászat kérdéseiben nem hivatottak dönteni. Ahány épkézláb és valamennyire csak számba vehető szobrászunk volt, az mind részt vett a pályázatban, tehát nem lehetett zsűritag. Akik pedig szobrászság címén mégis bejutottak, annyira a harmadik gárdából valók, hogy nem sokban különböznek az ítélő-bizottság laikus tagjaitól. Ezek pedig néhány elsőrangú kivételt leszámítva, a legteljesebb hozzá-nem-értést képviselték: mert úgyszólván semmi vonatkozásuk sincs a művészet kérdéseihez és egy olyan társadalom olyan nemzedékének tagjai, melynek a legcsekélyebb plasztikai ítélőképessége sincsen.”^[8]

Ellentmondás feszült a civil zsűrorok képviselte közönségízlés és a művészi-esztétikai szempontok között is.

Emlékművek állítását általában civil szervezetek – egyesületek, emlékbizottságok – kezdeményezték, a költségeket közadakozás, országos gyűjtés révén fedezték. Az adakozók, a „megbízók” természetesen érvényesíteni akarták elképzeléseiket, ízlésük, emlékmű-ideáljuk – végső soron neveltetésük, szocializációjuk – határozta meg, mit várnak el a pályázó művészektől. Erre a Tisza-pályázat elbírálásakor többen is rámutattak. Ybl Ervin a tervekről szóló kritikájában megértéssel írt erről a megközelítési módról: „A nemzet nagyjait megörökítő, köztéren álló szobrot mindenki meg akarja kritizálni, mégpedig legtöbbször úgy, hogy kritikájában az eszmei, tartalmi szempontok szinte teljesen háttérbe szorítják az alkotás formai, artisztikus szempontjait. […] [F]ormai szempontból a közszellem tiltakozik minden eredetieskedéssel szemben, sőt határozottan konzervatív irányú megoldást vár minden pályázótól. Hiszen maga Tisza István is egyik legmeggyőződésesebb híve volt az öröklött szépségeknek, amelyektől nem kívánt eltérni még új művészi lehetőségek reményében sem. Éppen ezért nem kell csodálkoznunk azon, hogy az összes pályamunkák tartózkodó, felette konzervatív szellemet árulnak el, amely szinte idegen a művészet mai útjaitól és csak a feladatban, valamint az itthoni közhangulatban leli magyarázatát.”^[9]

A Népszava kritikusa viszont élesen elutasítva ezt a megközelítést rámutatott e szemlélet eredetére, kialakulásának történeti okaira. „A millenáris év rossz történelmi szobrai után most a közéleti nagyságok rossz szobrainak ciklusára lehetünk elkészülve. (Ebből is van már – egyik reprezentánsa a redingotos Baross-szobor!) […] Mintha minden egyes pályaterv (kevés kivétellel) egy tudatalatti kényszerképzet eredménye volna: egy teátrális, színpadias hősiesség plasztikai megnyilvánulása, amelyet vagy az allegorikus-klasszikus vonatkozás, vagy a száraz naturalizmus béklyója fog bilincsekbe! […] [A]z a kultusz, amely szobrászainkat csaknem kevés kivétellel belekényszerítette a hősi emlékek művészietlen tömeggyártásába! Ez a művészileg teljesen hálátlan föladat termelte ki azután mindazokat az okokat, amelyek a Tisza-szobor elhibázottságánál oly szembeötlően kiütköznek. Ezek a színpadias gesztusok, amelyeket nem a művészi, plasztikai drámaiasság lendülete feszített, hanem a propaganda, váltak tudatalatti kényszerré a hosszú évek alatt […] valahányszor olyan monumentális föladat elé kerültek, amelyek megoldásánál »valami nagyot«, »valami rendkívülit« kellett megvalósítaniok. […] [A] megbízás rendesen jelentékeny (többszázezer pengő) összeggel támasztotta alá a művész föladatát, […] [e]zt a nagy summát a művész igyekezett »betölteni« – megfelelő »ellenértéket« adni érte! A főalak – minden ilyen emlékmű tételes lényege – mellé fölsorakoztak az allegorikus történelmi, klasszikus rekvizitumok hallatlan tömegei, ezek részben idejét múlt szobrászi motívumok.”^[10]

A pályázatra végül is harmincöt tervezetet küldtek be. A beérkezett munkákat a bírálóbizottság 1929. június 14-én értékelte. A beszámolók szerint az „ülésen az elnöki tisztet Berzeviczy Albert, az Országos Tisza-Bizottság elnöke töltötte be, az előadó pedig Daróczy Aladár miniszteri tanácsos volt. A bizottság szótöbbséggel kimondta, […] hogy Zala György és Orbán Antal együttes pályaművét tartja a kivitelre a legalkalmasabbnak”.^[11] Ezek szerint a zsűri elnökét végül nem a művészek adták, tehát nem volt döntő szavuk a végeredmény létrejöttében, feltehető, hogy az ellenszavazatok tőlük származtak.

A pályaműveket június 15-én bemutatták a sajtó képviselőinek, majd 16-án a nagyközönség számára is megnyílt a kiállítás a Műcsarnok termeiben.

A kiállított művek alapján a kritikusok első benyomása szinte egybehangzóan az volt, hogy a pályázat sikertelen, a beküldött tervek nagyon gyengék, alkalmatlanok arra, hogy Tisza István emberi-erkölcsi-politikusi nagyságát érzékeltessék. „Az eredmény lesújtó. Az ember megdöbben a kiállítás sivárságától és ötlettelenségétől. Ezek között a szobrok között hiába keresi bárki is Tisza István valódi figuráját. […] [M]indenütt száz esztendővel ezelőtt divatját múlt stílus, kopírozott gondolat, erőtlen kidolgozás.”^[12] – írta az Ujság kritikusa. A Népszava szerint: „Ez a pályázat a teljes meddőségbe fulladt, […] ez az egész nagy fölvonulás nem sikerült!”^[13]

Az egyik alapvető kifogás tehát az volt, hogy a tervek nem tudták megjeleníteni az igazi Tisza Istvánt. Ezt rótta fel Az Est kritikusa is: „Egyik sem az igazi Tisza. Sem a díjazott terv, sem a megjutalmazott tervek nem elégíthetik ki azokat, akik Tisza Istvánt ismerték, és nem magyarázzák meg egyéniségét, jelentőségét azoknak, akik nem ismerték a nagy államférfit.”^[14] Az Uj Nemzedék kritikusa is ezt emelte ki: „Nagy feladat Tisza történelmi jelentőségét szoborműben kifejezésre juttatni. Ez nem is sikerült egyik művészünknek sem maradék nélkül.”^[15] Még a Nemzeti Ujság munkatársa, Kállay Miklós így írt: „Számra tehát tekintélyes az eredmény, de művészi értékre, a feladat megoldásának sikerét tekintve egyáltalán nem kielégítő.”^[16]

A Pesti Naplóban Kárpáti Aurél számolt be a pályázat eredményéről: „Hogy monumentális szobrászatunk milyen erőtlen és fantáziátlan: ilyenkor derül ki leglehangolóbban. […] túlnyomórészt a sablon diadalmaskodik […]. A pályadíjnyertes és kivitelre elfogadott Zala-féle terv sem kivétel ez alól. Túltengő architektúrájával, óriási sebzett oroszlánjával, jobbról-balról felvonuló népi csoportjával – amely mind csak pótléka a valódi monumentalitásnak – a népszerű mester és Orbán Antal közös munkája meglehetősen elhasznált szobrászi közhelyek gyűjteménye. [...] A konzervatív államférfit csaknem archaisztikusan, művészi formanyelv tekintetében harminc-negyven évvel elmaradva ábrázolják, mintha Tisza nem is a mai generáció kortársa lett volna.”^[17]

Keményen bírált a Magyarország kritikusa is: „lesújtóan eredménytelen ez a pályázat […]. Elszomorító, hogy milyen fantáziátlanok és mennyire nem szobrászok ezek a pályázók. Nincs egyetlen mű, amely tiszta művészi szándékaival megfogna, nincs egyetlen, ahol monumentalitásra való törekvést látnánk, az irodalmi elem dominál majdnem mindenütt, de ebben az irányban sem tudta senki megközelíteni Tiszát. Az igaz Tisza nincs itt.” – írta Mihályfi Ernő. Végső következtetése pedig az volt: „Nem szabad ezt a szobrot így felállítani Budapesten! Nem szabad ma ilyen szobrot felállítani! Nem szabad még egy rossz szoborcsoportozatot felállítani!”^[18]

Újra és újra visszatérő vád tehát a monumentalitás hiánya, a formanyelv elavultsága, a sablonok, közhelyek fantáziátlan alkalmazása. A felhasznált motívumok, kellékek elhasználtságát hangsúlyozta Kállay Miklós is: „A szimbólumok és allegorikus figurák, amelyekkel egy-egy vonását, jelentőségének, nemzeti értékének egy-egy oldalát kifejezni akarták, legtöbbször konvencionálisak. Oroszlánok, szárnyas paripák, géniuszok, görög tógák, sasok alkalmazása, mellékalakok csoportjainak sokszor egészen ügyes és plasztikus elhelyezése próbál hangulatot teremteni, de kevés sikerrel.”^[19]

Az elavult kellékek, a XIX. századi formanyelv elutasítását fogalmazta meg a Magyar Hirlap kritikusa is: „az a formanyelv, amellyel ezek az egyébként nagyon neves és jeles képességű szobrászművészek megszólaltak, egy hajszálban nem különbözik a múlt század monumentumainak formájától. Lehetetlen az, hogy míg a körülöttünk lezajló életben formailag is minden megváltozott, sőt lényeges dolgokban megváltozott minden egyéb művészet princípiuma és stiláris jelentkezése, addig éppen a monumentális skulptúra megmaradjon javarészt egy olcsó klasszicizmus, egy túlrészletező barokkság vagy egy enyhe naturalizmus formahatárai között.”^[20]

A konzervatív formanyelv mellett a nyertes pályaművet védelmező Ybl Ervin a közízléssel és Tisza személyes ízlésével érvelt. Egy különös megjegyzést fűzött még Ybl ítéletéhez: „Egy Bourdelle zsenije lenne szükséges ahhoz, hogy Tisza hatalmas egyéniségét méltóan, szinte megrázóan karakterizáló, a múltat meg nem tagadó, de a mát hangsúlyozó emlékművet kaphassunk.”^[21] Ez nemcsak azt jelenti, hogy a Zala-féle terv elfogadása végül is nem ideális megoldás, azaz csupán kényszerű kompromisszum, mert a feladat igazi megoldására nincs megfelelő magyar szobrász, hanem azt is, hogy Ybl szerint elképzelhető esztétikailag releváns emlékműszobor is. Legalábbis egy Bourdelle színvonalú művész alkotásaként.

A bírált motívumok közül különösen az emlék középpontjába állított, meghatározó szimbólumnak szánt „sebzett oroszlán” keltett élénk visszhangot. Megjegyzendő, hogy csak a két legkonzervatívabb szellemiségű ismertetés tartotta ezt a motívumot szerencsés választásnak. Ybl Ervin szerint a „halálra sebzett oroszlán […] régi, jól bevált szobrászi motívum […]. Tisza tragikus végű egyéniségét is jól jellemzi.”^[22] Gyöngyösi Nándor pedig az oroszlán kompozícióbeli funkcióját hangsúlyozta.^[23]

A többség azonban sem tartalmi, sem kompozicionális szempontból nem tartotta jó megoldásnak az oroszlán figuráját. Farkas Zoltán szerint „Zala szobra nem Tiszából indul ki, hanem a XIX. század szomorú emlékezetű köztérszobrászatának elnyűtt emlékeiből. Szoborműve tetejére nagy, de csak méreteiben hatalmas haldokló oroszlánt helyez, mely halálküzdelmében felordít. A vergődő és felordító oroszlánnak színpadias allegóriája ugyan miképpen illik arra a Tiszára, aki mint köztudomású, a hangtalan dac és szótlan megvetés felejthetetlen nagyságában halt meg? És különben is mi szükség van egy Tisza-szobron erre az ezerszer elhasznált allegóriára? Miért nem a főalakban testesítette meg Zala a minden romlással dacoló férfilélek nagyságát? Az oroszlán lelkét, az ezrekkel szembeszálló egyet? – erről Zala megfeledkezett, az oroszlánhoz képest törpére méretezett Tisza Istvánja nem több egy patetikus díszmagyarnál.”^[24]

Rabinovszky Máriusz is elvetette az oroszlánfigurát, a többi „elnyűtt” kellékkel együtt: „Külön fejezetet érdemelne az avult szimbólumok kultusza. A Hungáriák, Viktóriák, Arkangyalok, Mártírságok, párducok, oroszlánok, sasok, jó és rossz géniuszok s egyéb apoteózis-rekvizitumok felvonulása. […] M]ég a jobb megoldások legtöbbje sem tudott elszakadni a múlt század emlékszobrai avult sémájától.”^[25]

A Népszava kritikusa kifejezetten gúnyolódott ezen az elcsépelt motívumon: „Afrika őserdeiben nem sebeztek annyi oroszlánt halálra a vadászok, mint amennyit a magyar szobrászok »képzelete« kitermelt.”^[26] A Vállalkozók Lapja kritikusa pedig egyenesen megtiltotta volna ennek a szimbólumnak a használatát: „az oroszlán alakja, nagyon szép megmintázottsága mellett is, annyira sablonos ma már, hogy üdvös lett volna a pályázati feltételekbe, mint lényeges pontot beiktatni: aki oroszlánt mintáz, annak pályaműve a pályázatból kizáratik.”^[27] Gunyoros csipkelődésnek kell tartanunk viszont a Pesti Futár megjegyzését, amely épp az ellenkezőjét javasolja, szerinte a biztos siker záloga az oroszlán-ábrázolás. „Nem tudom, vajon a szobrászok vagy pedig a zsűri rajong ennyire az állatdíszekért, azt mondják: Magyarország az oroszlánok hazája s nyert ügye van annak a pályázatnak, amelyhez oroszlánt mellékel az alkotó.”^[28]

A sikertelennek ítélt pályázat kapcsán előtérbe kerültek az emlékműszobrászat általános problémái is. Több kritikában is megfogalmazódott az a vélemény, hogy az emlékműszobrászat válságba jutott, mint műfaj folytathatatlan. Volt, aki az Ady-síremlék-pályázatának sikertelenségére utalt, volt, aki a Kossuth-szobor kudarcára: „Az eredmény szomorú volt az Ady-pályázaton is, de talán még szomorúbb most. És a két pályázatot összevéve a helyzet szinte teljesen vigasztalhatatlannak látszik. […] Megbukott itt a Tisza-bizottság, megbuktak a szobrászok, de megbukott maga a széleskörű szoborpályázat eszméje is.”^[29] – írta a Magyarország kritikusa. Hasonló volt a Népszava álláspontja is: „A magyar monumentális szobrászat, amelyről többszörösen megírtuk, hogy zsákutcába fog jutni, a Tisza-szobor pályázatára beérkezett terveivel ismételten beigazolta föltevésünk igazát. […] A Kossuth-szobor kudarca után […] íme, a másik nagy monumentális alkotás, amely hirdetni fogja a főváros terein a magyar monumentális szobrászat csődjét.”^[30]

Egyértelműen fogalmazott Rabinovszky Máriusz is, végső következtetése a műfaj egészére vonatkozott: „Meg kellene barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy a hőskultusznak ez a formája megbukott. […] [K]ár ilyen nagyigényű, szabadon álló szobrot állítani nagy embereinknek. A korszellem mást követelne meg. […] [N]incs egyetlen jó szabadtéri egyéni emlékmű. Nincs egy új forma sem, mely gyümölcsöző lehetőségeket rejtene. És bizonyára életképtelen, hazug, művészetellenes az, ami már gründerévek idejében is efemernek bizonyult.”^[31]

A legterjedelmesebb elutasító bírálat – meglepő módon – a Tormay Cécile szerkesztette Napkeletben jelent meg. Farkas Zoltán írta, aki ekkor még ennek a lapnak volt a munkatársa. Az igen alapos, szigorú szakmai-esztétikai elemzéseken alapuló tanulmány bevezetőjében Farkas Zoltán a pályázat súlyát, jelentőségét hangsúlyozta, a szobrot „a főrendiházi bejárattal szemközti térségben fogják elhelyezni, ekképpen gróf Andrássy Gyula emlékművének párja lesz.” Ez „kiemelkedő monumentalitást” kíván a műtől. A korábbi „évtizedek szerencsétlen pályázataira” gondolva azonban nem sok jót várt a szerző a beérkezett tervektől. Aggodalmai be is igazolódtak. A kudarcot, a pályaművek jelentéktelenségét Farkas Zoltán azzal indokolta, hogy „a legnagyobb jóindulattal sem állítható, hogy fejlett szobrászi kultúránk van. Vannak ugyan derék szobrászaink, akik apróbbacska feladatok, egy-egy mellszobor, egynémely síremlék, kisebb méretű aktok vagy plakettek megoldásában bizonyos határig rokonszenves eredményeket tudnak elérni, sőt vannak olyan virtuózaink is, akik a közönséget elbűvölő ügyességgel és gyorsasággal, de éppen olyan lélektelenül oldanak meg minden feladatot, mindamellett olyan szobrászunk, aki mélyről fakadó, igazi teremtőerővel, a maga külön útját járva igazán lélekbemarkoló művészettel ajándékozna meg, alig-alig akad.” (Ne feledjük, a pályázók közt ott volt Kisfaludi Strobl is.)

Szóvá tette Farkas Zoltán azt is, hogy a „kortársak minden távolabbi művészeti meggondolás előtt, nem minden jogosultság nélkül, testi hasonlóságot is szoktak kívánni az emlékszobor amaz alakjától, mely hősét ábrázolja. Már ebből a legprimitívebb szempontból is fölötte fogyatékos a pályázat eredménye. Szobrászaink még a puszta, felszínes testi hasonlósággal sem sokat törődtek. Pedig Tiszáról elég jellemző festmény, rajz, fénykép, sőt néhány tűrhető és egy jó mellszobor is maradt.” A pályázók „legtöbbje üres, lelketlen pózokkal próbálta az erőt megmintázni, […] Tisza helyett egy üres díszmagyart, egy karosszéket, egy jól szabott zakót vagy egy kiugró vasalt nadrágot mertek kiállítani.”

Farkas Zoltán szerint a köztéri szobrok legelemibb kritériumainak sem feleltek meg a tervek, a „testi formák szobrászi ábrázolása, ezeknek egy kompozícióvá való egységesítése, vagy figyelembevétele annak, hogy egy minden oldalról szemügyre vevésbe kerülő szoborról van szó, szóval a tisztán formai problémák tekintetében még gyöngébb megoldásokhoz jutott el a legtöbb pályázó.”^[32]

A pályázat elnyerése nyomán Zala optimistán nyilatkozott, úgy vélte, három év alatt elkészül a szobor. Az emlékmű felállítására azonban csak öt év múlva került sor.

 

 

A szoboravatás

 

Az elkészült Tisza-szobor felavatása 1934. április 22-ére volt kitűzve. Az ünnepség programjában kisebb változás történt, Horthy Miklós kormányzó betegségére hivatkozva lemondta részvételét, családjának tagjai azonban megjelentek, a közélet sok más szereplőjével együtt. A kormányzót Gömbös Gyula miniszterelnök képviselte. Az ünnepi beszédet Berzeviczy Albert, az Emlékbizottság elnöke tartotta, Sipőcz Jenő polgármester a főváros nevében vette át a szobrot.

A napilapok részletesen beszámoltak az ünnepség eseményeiről, a díszvendégekről, a beszédekről, a koszorúzásokról,^[33] s egy részük visszatért az elkészült emlékmű esztétikai elemzésére, műalkotásként való méltatására is.

A legmegértőbb, legpozitívabb véleményt most is Ybl Ervin fogalmazta meg a Budapesti Hirlap hasábjain, elmondta mindannak az ellenkezőjét, amit a többség korábban a pályázat során megfogalmazott: „A szobor monumentális méreteinél fogva igazi emlékmű, hivatott arra, hogy Tisza István törhetetlen akarattal, csorbíthatatlan erkölcsiséggel és ideális célokkal telített, nagyvonalú, a nemzeti állam eszméjéért élő egyéniségét mindörökre megörökítse. Ez a szobor tele van formákba vált energiákkal, a hétköznapin felülemelkedő ünnepies pátosszal”. Ybl ismét megvédte a többség által elavultnak ítélt formanyelvet: „A történelmi alak egyéniségéhez híven konzervatívok az emlékmű építészeti formái és a figurális kifejező nyelve is. Tisza nem volt barátja a modern művészeti törekvéseknek és ehhez alkalmazkodott szobrász és építész egyaránt.” Talán a korábbi bírálatok hatására egyetlen apró kritikai megjegyzést azért megfogalmazott Ybl is: „Lehetett volna a szimbolikus oroszlánt szerencsésebben is megoldani, de tömege kétségtelenül jól koronázza meg a pilont.”^[34]

Mások fenntartották elutasító véleményüket. Az Esti Kurir című lap rövid, de sarkos véleménye például a következő volt: „Tisza István gróf most leleplezett szobra megint csak szaporította azoknak a műemlékeknek számát, amelyek egyáltalán nem válnak díszére Budapest egyik legszebb terének és távolról sem reprezentálják a magyar művészetet, fejlettségének világszerte elismert magas fokát. Ezek a szobrok – talán az egy Andrássy-szobor kivételével – a művészi elgondolás teljes hiányával, stílustalanul és rendszertelenül szóródnak szét a tér különböző pontjain. A Kossuth Lajos tér idegenforgalmi szempontból is egyik legjelentősebb pontja a fővárosnak, amelynek szépségére és artisztikus kiképzésére több fórum is hivatott vigyázni. Fel kell tehát vetni a kérdést: ki a felelős a Kossuth Lajos tér szobraiért?”^[35]

Visszatért a szobor ügyére az Ujság című napilap is. Nagy Endre elsősorban a mellékalakok banális szimbolikáját bírálta: „Lehangoltan nézem ezeket a kitűnően megmintázott, akadémikusan kiegyensúlyozott csoportozatokat, amelyek éppúgy odaillenének díszül a pengő, mint a szokol, lei vagy dinár bankjegyeire. Hiányzik belőlük az a bizonyos valami, amit a művész csak akkor láthat meg, ha a köréje szőtt akadémikus nevelést átszakítja témájának ihletett szerelme.” Nagyon fontos, a konkrét szituáción túlmutató problémákat is felvetett. Némi iróniával, de talán valamiféle megértéssel is elemezte az emlékműszobrászok kiszolgáltatottságát: „Zala kitűnő szobrász, ezt műveinek szinte felsorolhatatlanul gazdag katalógusa igazolja. […] Mint ember (persze csak a közélet emberéről van jogom beszélni) kissé nagyon is akrobata ügyességgel tud arcával mindig úgy fordulni a közélet felé, hogy a változó uralkodó irányok fényköréből ki ne essék. Ez nem állhatatlanság, hanem szilárd hitvallás művészi hivatása mellett. Ő a monumentális szobrászattal jegyezte el magát és a költséges munkákra a megbízást a kormánykegy szokta osztogatni. A művész nem politizál; neki a téma csak téma marad, akár negyvennyolcas honvéd, akár Andrássy Gyula gróf, akár Marx Károly.” (Zala György készítette ugyanis azt a Marx-szobrot, amely 1919. május 1-jén a Hősök terét díszítette.) Magáról a politizáló emlékműszobrászatról azonban Nagy Endrének radikálisan elutasító véleménye volt: „Tisza István […] ezúttal ő maga is csak kifejező eszköz volt: szoborbizottságok, uralmon levő politikusok akaratának végrehajtó szerve. Ez a szobor a beléje ölt rengeteg nemes anyaggal, pénzzel és művészi készséggel újabb figyelmeztető példa arra, hogy szakítsunk végre a szerencsétlen irányzattal, amely a nyilvános terek emlékműveit a félhivatalos kormánynyilatkozatok szócsövének tekinti. Az emlékmű nem arra való, hogy történelmet tanítson és pláne, hogy politikai programokat együgyű szimbólumaival elbeszéljen, hanem hogy a lelkeket a szépség géniuszával megihlesse. […] [A] nyilvános terek emlékművének csak egy mondanivalója lehet: amit a művészet a maga nyelvén diktál. Elég volt a sarlókból, kalapácsokból, búzakalászokból, puskákból, fogaskerekekből, papírtekercsekből, az együgyű jelvényekből! És elég volt a politikus szoborbizottságokból. Engedjék meg végre, hogy a művész ne a politikusnak dolgozzék, hanem az esztétikusnak.”^[36]

A szoborállítás politikai motiváltságát elemezte s bírálta Vámbéry Rusztem is a Századunk című folyóiratban: „Diktatórikus korszakokban a politikai aréna színészei rendszerint türelmetlenek; nem tudják bevárni a történelmi halhatatlanságot. E türelmetlenségüket bronzban, kőben s egyéb állítólag időtálló anyagban élik ki, noha éppen a közelmúlt eseményei bizonyítják, hogy a szobrokat is le lehet rombolni, utcákat is át lehet keresztelni, szóval az anyag állandósága nem biztosíték a szellem változásával szemben. Tisza István gróf szobrát mégsem ez a türelmetlenség mintázta, hanem inkább az a vágy, hogy az egyénileg gáncstalan politikus ércalakja vállalja az érdekközösséget a törpe epigonok reakciós mesterkedéseivel. Nem Tiszának emeltek szobrot, hanem a galádul meggyilkolt politikus erkölcsi tőkéjét igyekeznek az élők javára kamatoztatni. […] Nem Tisza Istvántól, hanem a felemás diktátoroknak frazeológiájából kölcsönözte mondókáját az egyik ünnepi szónok, midőn kijelentette, hogy »aki nem hódol előtte, az nem magyar«. Tisza emlékének igazán nincs szüksége az ilyen kizsarolt kritikátlan elismerésre, mert csupán az epigonok »tekintélye« az, amely nem bírja el a bírálatot.”^[37]

Más folyóiratokban is foglalkoztak az elkészült, felavatott szoborral. Volt, aki csak rövid megjegyzés erejéig, volt, aki alapos tanulmányban. Csaba Rezső építész így összegezte véleményét az Építőmunkában: „Tisza István szobra típusa a magyar emlékműveknek. Röviden ez azt jelenti, hogy rossz. Sietünk megjegyezni, hogy ez nem vonatkozik a részletekre, mert azok szépek. Zala és Orbán mesterek zsenialitása birkózott itt – úgy érezzük – valami »hivatalos elképzelés«-sel. A magyar emlékművek általánosságban alapvető hibákban szenvednek. A művészek alkotó zsenialitásán mindig ott feszeng a nagyságokat politikai léptékkel méregető hivatalos szellem.”^[38]

Farkas Zoltán – most már a Nyugatban – megismételte korábbi radikális, elutasító ítéletét: „Budapesten a parlament mellett ismét egy szerencsétlen köztéri szobrot állítottak fel. – Mintha egy régen eltűnt világ elevenednék meg újra Zala György hatalmas méretű Tisza-szobrában! A Benczúr-korszak színpadiassága, amelynek a maga idejében megvolt a gyökere a magyar életben, de ma hová tűnt el a háború előtti világ? […] Hová tűnt el a művészet mezejéről a félig barokk, félig naturalista, álpatetikus szobrászat? – Úgy látszik, mégsem tűnt el teljesen, legalább minálunk nem. Bizonysága ez a szobor, amely minden ízében idejétmúlt stílusnak emléke. Méreteiben hatalmas, kifejező erejében üres. […] nagy gesztusok, amelyek mögül hazafias tirádák hallatszanak, de nem a lélek igazi szenvedélye csendül meg bennük, hanem a fáradt rutinnak, az elkoptatott sablonnak régen unottá vált ügyeskedése. […] És ott van […] a szobor architektúráját lezáró kőoroszlán. Halálra sebezetten, egy kígyó fojtogató ölelésében valóságos szimbólumaként ama köztér-szobrászatunknak, mely mindenáron monumentális akart lenni, de a monumentalitásnak csak karikatúrájáig jutott el.”^[39]

A Magyar Művészet hasábjain Elek Artúr fogalmazta meg igen alapos, minden részletre kiterjedő szakmai bírálatát: „Minden köztéri […] szobornak […] talán legfontosabb problémája: a környező térhez való viszonyának helyes megoldása […] a köztéri szobrok hatásának az dönti el a sorsát. […] Monumentális hatás az emlék és a tér helyes egybearányosítása nélkül nincsen. […] A Tisza-szobrot tehát kialakított környezet helyett a térbeli kiszámíthatatlanságba terveztették bele. […] a főalak számára így csak egy nézet marad, […] A Tisza-emlék kőtömege a hozzáragasztott szobrokkal semmiféle sziluett-hatást sem ád. […] Az építészeti rész […] magasra fölnyúló zömök oszlopnak hat. […] [Építészet és szobrászat] nem egészíti ki egymást szükségszerűen. A szobrászat mintha inkább csak varrott hím volna a kőköntösön, fekete applikáció a fehér alapon. […] Szobrának azonban nem emberiek az arányai: a feje aránytalanul kicsi, az egész alakja aránytalanul magas és épp ily aránytalanul vaskos csizmába bujtatott két lába. […] [A]z anyaghatás belső logikája ellen […] követte el […] azt a merényletet, hogy kőalapzatra bronzból alakított sziklát Tisza István alakja mögé. […] A főalaktól jobb és bal kéz felől előugró széles talpazaton egy-egy bronzcsoport helyezkedik el. […] [T]ömegük más-más kiterjedésű. […] [B]izonytalan egyensúlyúnak hat ettől a szoboremlék. Elemi hiba, szarvas hiba, amelyre nincsen mentség […]. A »mellékcsoport« valójában nem is szobrászi elgondolásból keletkezett, hanem festőiből. […] [M]inden megismétlése és nem is mindig szerencsés megismétlése rajta sokszor kipróbált régi sablonnak […]. A bő és súlyos drapéria viszont eltakarja rajtuk azt, ami minden szobornak szobrászi értékessége: plasztikus formáikat. […] A drapéria véletlene vagy inkább erőltetettsége fűzi őket csoportokká. Az anyagszerűtlen gondolkodásnak tragikus esete ez, mikor a szobrász nem számol majdani anyagának követelményeivel, hanem az engedelmes ideiglenes anyag […], a puha agyag tulajdonságait gépiesen véglegesíti. […] [A]z emberi alakok közé egy azokkal formai viszonyba nehezen hozható motívumot toltak be: egy ekét. Az eke gép, amelynek szobrászi formái nincsenek. […] [É]rtelmetlenség és formai zűrzavar okozója.”^[40]

Hivatalos részről természetesen az volt az elvárás, hogy a szobor valamiféle kultuszhely lesz: „Amikor a nemzeti kegyelet tiszteleg az új bronzszobor előtt, […] a maga történetének és tragédiájának egyik hatalmas fejezete előtt hajtja meg a zászlót.”^[41] – „Tisza István szobrában ne az élettelen anyag legyen a legfontosabb alkotórész, hanem az, ami benne a Nemzetből van, minden jó magyar lelkének egy darabja.”^[42]

A tisztelgés és az esztétikai bírálat azonban – vagy akár a radikális társadalombírálat is – nem zárják ki egymást. Ezt tanúsítja Bajcsy-Zsilinszky Endrének a szoborral kapcsolatos megnyilatkozása: „Nézem a szobrát e nagy magyar leventének, nézem sokáig s mélyen elszomorodom. Ez nem az igazi Tisza István. Nyomasztó rajta a sablonos díszmagyar, mely elrejti alakjának párducszerű előkelőségét. És fölötte a kígyómarta oroszlán valóban szegényes szimbólum. Ez azoknak a véneknek Tisza Istvánja, kiknek kirakatos századfordulói Magyarországa ezt a szegény nagy embert, az ő roppant erőit lehúzták a hanyatló, elgépiesedett, elszolgaiasodott, belső mivoltában elmagyartalanodott 67-es korszaknak porába. […] Ez a szobor-Tisza azoké, akiknek Kossuthja ott szédeleg márványban a tér másik sarkán. És akiknek Andrássy Gyulája díszmagyarban ott lovagol a képviselőház bejárata előtt. Csak még a Pekár Gyula Petőfije hiányzik, úgy, ahogy ő elképzeli. És a Kornis Gyula erényprédikátor, esernyős Széchenyi Istvánja. Akkor együtt volnának szoborban nem ezek a nagyok, akik valójában mások voltak, hanem az a kor, amely díszmagyarral, forgathatatlan álkarddal és esernyővel tudja csak szimbolizálni a maga nagyjait s velük azt a legszörnyűbb korszakát a fölséges magyar történelemnek, mely vakon, botorul és bűnösen megásta az ezeréves magyar birodalom sírját.”^[43]