Az egyedüli

Mindig akkor bukkan fel, amikor egyedül maradsz,

vagyis ő az egyedüli nő, hangját nem hallottad még,

de egyszer mintha rád várt volna a tér túlsó felén,

míg gyáván mentél az ellenkező irányba; egy másik

városban is felismernéd, amint tolja biciklijét, ott nem

látnád magasnak, s nem csak tekintetével fordulna feléd,

amikor állsz a járda szélén, s ő tapossa a pedált, egy másik

kontinensen magától értetődő lenne, hogy lefékez előtted.

A szomorú

Istenem, milyen szomorúan néz vissza rám ez a lány,

szinte megrémülök, nem láttam már vagy húsz éve,

vagyis elég régen volt lány, de amikor még igen,

nyilvánvalóan tetszettünk egymásnak, kívánatos maradt,

a szája is szép, s ahogy elmegyek mellette a köszönés után,

már bánom, miért nem álltam meg beszélgetni kicsit,

kiderülhetett volna, mitől ennyire bánatos, lehet,

nincs gyereke vagy elhagyta a férje, vagy egyszerűen

csak belegondolt, miért nem szerettünk egymásba,

miért nem adatott olyan idő; amikor néhány hét múltán

újra összefutunk, kislánya kezét fogja, mesél kisfiáról,

s férjéről is, eszemben sincs felidézni előző találkozásunkat,

kérdezni bármit is, Istenem, mennyire megöregedett,

rám nézve ezt mondhatta magában, ettől lett olyan szomorú.