Fönn a hegyen napfogyatkozáskor

 

A huszadik század utolsó évében egy romos Szent György-hegyi présház tornáclépcsőjéről verőfényes nyári napon hegyeken és öblökön át nézhettem a világ színeváltozását, szürke homályba merülését. Vártam a teljes elsötétülést, volt bennem egy kevés remegés, el bírtam képzelni, hogy ez a nappali sötétség itt marad, de kisvártatva a tó, a szöllőhegyek, a fasorok és a templomtornyok lassú és feltartóztathatatlan tündöklésbe fogtak, és az emberi léptékkel ritka csillagászati mutatvány véget ért.

Bárhova megyek, ne feledjem, hogy ennek az időtlen romlépcsőnek és ennek a gyorsan múló napfogyatkozásnak a kiágazásában vagyok, szüntelenül azon a napon, amelyet végsőnek ordítottak a jövendőmondásra meghívott részeg táltosok még tegnap este egy kertben, ahonnan elbúcsúzva a világvégi őrjöngést jó volt felváltani csendes úszással a tóban.

Három ablakom előtt a gyalogjárók áthaladnak a látóhatáromon, az öregek botozva, ritkásan lépnek. Üdvözöljük egymást a föl-alá járó helybeliekkel. A falu legszegényebb öregembere a kocsmából jövet a házunk előtt a virágágyba néha beleesik, délelőttönként még a háza előtti lócán botra támaszkodva a hársfa alatt bólogat. Ha több pénze volna, többet inna. Az öregek egyedül maradnak, egy darabig tudnak még élni mindazok nélkül, akik az életüket alkották, azután már nem.

Nyitva van az ablak, a szobámban az asztalomtól kilátok a hegymagasi valóságba, és vagy a fiaimat látom népes baráti seregletükkel gomolyogni, vagy a szomszédos idős asszonyokat meg a traktorost, a talajgyalust, a pásztort, a szobafestőt, a lovas gazdát, a vincelléreket, a cigánycsaládot, amely mindig csapatosan vonul, a fiatal anyákat, akik fel-alá tolják kocsiban a gyerekeiket vagy kézen fogva járkálnak velük, és az öregasszonyokat, akik kis táskájukkal meggörbedve egészségügyi sétájukat végzik. A legtöbb házban már csak özvegyasszonyok élnek. Ők azok, a nők azok, akik az élettel jobb viszonyban vannak, a férfi meg mászkál, tehetetlenkedik, útban van, nem tudja, mi az ördögöt csináljon, így aztán mindenféle másvilággal vacakol, a nők meg elpiszmognak az ittenivel.

*

Tegnap este sok bort ittam és sokat beszéltem, most jámboran és bambán átadom magamat a közös reggelinek, és kárörvendve szemlélem a nap emelkedését egy szabad délelőtt egén. Mit tud az ujjongó kakas reggel tízkor? Mit tud a körülöttem döngicsélő méh? Mit tud a hegy a fölötte elúszó felhőkről?

A padon egy szörny ül, félnek tőle, nem közelítik meg, vasalt, fehér ingben könyököl, a diófa szagát jólesik beszívnia. Egy családapa rejtőzései elfogadottak, huzamos magányra azonban nem számíthat, mert szerteszivárog a tanácstalanság. Ahhoz, hogy a heggyel szemben, a beérett kertben ülhessek az akácfapadon reggel tízkor, hogy a gyerekek a nagy kertben bújócskázhassanak kipirulva, hogy ügyeik és titkos leveleik, szerelmeik és lakomáik lehessenek, egy társaságba összekapcsolva jó néhány család kertjét, házát, életét, ahhoz nemsokára utaznom és előadnom kell, mindig valami mást, amit meg is kell írni, azért időnként az előadópult és a mikrofon mögé kell állnom a megvilágított színpadon.

Még nem olvastam el a hosszú telefax-nyelvet, holnap talán majd hozzányúlok. Zsebemben van a berlini műteremkulcs, ott, ha belépek, jobbra a nagy, négyszögletes, alacsony asztal, irat- és újságmaradványokkal, kópiákkal, könyvhalmokkal, kötelezettségekkel. Ott majd számos kezet megfogok, nevetünk, és azon leszek, hogy az elmeél és a grammatikai ignorancia közötti harcban az előbbi úgy-ahogy győzzön, pontozással legalább.

Szól a déli harang, tegnap jöttem meg, a vidék szép volt, a család még szebb, az ajándék mennyiség és változatosság tekintetében kielégítő, az útibeszámoló többször megnevettette a legkritikusabb közönségemet. Áron festett nekem egy zsúfolt tájképet egy csodálkozó szarvassal, aki rám hasonlít, Józsi faragott nekem egy nagy botot, és ráfaragta, hogy papának, jó hosszú bot, azzal megyek majd fel a hegyre. Egész nap utaztam, repülőn, vonaton, hogy már este itt lehessek a megnyugvás helyén, szemben a Szent György-heggyel, hátamat az egyenetlen terméskőnek támasztva, a kerti akácpadon az orgonabokor és a diófa között, szokásos baromfiudvarhangokat, fecskecsicsergést és szélsuhogást hallgat-va. Ha megérem, nyolcvanegy éves leszek, mire Zsuzsi lányom húsz. A mulatság rövid volt, akár a vakáció, mire észbe kapsz, már vége is van.

*

Elszórt sárga, kék, piros kerti székek a hatvanas évekből, naiv, élénk plasztik színek, Jutka olcsón vette őket Tapolca ócskapiacán az egyik barátságos cigány árustól. A mai felnőttek akkor voltak gyerekek, amikor ezek a székek keletkeztek, fura a tegnapi jelen időt régi szép időnek látni.

Kora nyári délelőtt a gyerekeim a hegyoldalon támfalat építenek, íjat készítenek, biciklit szerelnek, verset írnak, kosaraznak, Zsuzsi megtanul biciklizni, és mondja, hogy nézzem meg. „El fog a papa ájulni." Már az ő tudományától. Kimentem elájulni, csakugyan hajtja, ügyes, lóg a gyűrűhintán, fára-falra mászik, szedi a lábacskáját. Akkor sír, amikor akar, végső kétségbeeséssel, amiből egy szempillantás alatt diadalmas mosolyra vált át. Tanulja és utánozza a mamáját. A papát néha kedveli, néha elhessenti. Nagy hegynek látja, és felmászik a tetejére, de a kakaót csak azért sem issza meg, hiába kész a papa valami fülsiketítő tapsolásra, amelyre fölkészülve Zsuzsi befogja a fülét, és másnak is megparancsolja, hogy óvatosságból fogja be a fülét, mert most a papa két tenyere „óriásian fog csapdosni". Mellettem térdel Zsuzsi: „Szépet rajzolok, óriási szépet, hogy csodálkozni fogsz, és neked rajzolom." Elégedett a fehér géppapírral, piros ceruzával rácsot rajzol rá, hamar elkészül, másik ceruzát kér, suttog: „Ez nagyon szép. Cseppek hullanak a falevelekről." „Kiszállás!", szokta mondani egykor Zsuzsi felszólító módban a bilis székében ülve, vagy ha éppen karon tartották, vagy ha bármiféle szűkösséget, nyomasztást érzett, ha megelégelte a testhelyzetet a kocsiban, vagy ha egy felnőtt meg akarta csókolni.

Délután megyünk a partra, Jutka kajakot bérel Józsinak, aki már hétéves korában megtanult evezni, falon mászni, kötélen felkapaszkodni és biciklin mindenféle testtartásban száguldozni. Minden kerékpárt megszemlél, megfogdos a strandon, mindent, ami technika és nyitható és csukható és szét- meg összeszerelhető. A konyhában és az ebédlőben pompás a visszhang, néha el-elbődülök, de inkább csak kérlelem a gyerekeimet és a vendéggyerek-csapatot, hogy csendesebben rikácsoljanak. Fogdosom a fejüket, a vállukat, méregetem a karizmaikat, egyenek, erősödjenek. Józsi szemérmes-felajzottan rohan két nála nagyobb lányhoz, akik bikiniben bicikliznek, és mindenük van bőven. Zsuzsi is ott van, őt leginkább a kismacskák érdeklik, csak az a baj, hogy nem hagyják magukat simogatni (Áron szerint gyötörni), kecsesen elugranak Zsuzsi elől, nem messzire, csak egy méterrel odább, kacérkodnak, játszanak.

*

Annak mintájára, ahogy a halak és a madarak is tesznek időközönként együttes zarándokutakat, napjaink világi emberisége is elindul évente vakációra. Végtelen autósorokban mennek ilyenkor nyáron a vizekhez. S ha ott vannak, úsznak, pancsolnak, fröcskölnek, labdáznak, fogócskáznak, bukfenceznek, dobálják és elkapják egymást, eveznek, ácsorognak és mosolyogva egyesülnek a víz bölcsességével. Messziről jöttek – feloldódni. Azután látunk félmillió embert térden kúszni fölfelé a hegyen a szentség képe felé, látjuk az egyházi zászlós gyalogmeneteket, mennek a magasztoshoz, hogy részesüljenek benne, ismerik saját földközeli gyarlóságukat, hinni szeretnék, hogy a magasabbat mások által nyerik el. A beavatáshoz bölcsek, költők, papok, vezérek, mámorosok, eszelősök, szélhámosok kellenek.

Nekem nem kell semmi más hozzá, csak ez a pad a hegymagasi kertben, a diófa alatt, amely elűzi tőlem a szúnyogokat és egyre sűrűbb, egyre szélesebb árnyékot vet. A mozgástól a mozdulatlanságig, a fecsegéstől a hallgatásig, a vágyakozástól a nyugalomig, a nem elégtől az elégig, a félelemtől a megérkezésig, jobb perceimben azt remélem, hogy ez az utam.

Az ingatag valószínűség jegyében telt el az életem. Most mindenesetre béke van. Kilencvenéves anyám alá igazítottam a kipárnázott, nádfonatos karosszéket. Kibotozott a teraszra, utánahoztam a könyvét, és mondtam, hogy hátramegyek a kertbe. Áron a verandán hasal és olvas, Zsuzsi egy szép ruhát próbálgat, illegeti magát, forgolódik benne, hogy a ruha és az ő szépsége minden nézetből megejtő legyen.

*

A rádióban az elsőáldozó gyerekek felolvasták az isten igéit. Megint némi idegenkedéssel tölt el Jézusnak az a javaslata, hogy a bort mint az ő vérét igyák meg, a kenyeret pedig mint az ő testét egyék meg. Bármennyire tetszenék is, amit egy mester mond, nem szeretném meginni a vérét és megenni a testét, még a legjelképesebb értelemben sem. Az is kérdéses a mester istenítésében, hogy voltaképpen ő sem szeretné, ha meginnák a vérét és megennék a testét. Maradjon a vér a kórházak ügye, például vérvétel alkalmára, amelytől sok nagy hős elájul.

Ami a hősöket illeti, a családból ez a szerep leginkább Józsira hárul, karatéban például a hős eszélyes is, hagyja, hogy előbb egy-két támadás meggondolatlan lendületbe hozza a másikat, védekezik, aztán hirtelen támad és győz. Szerényen beismeri, hogy földhöz vág a csoportból mindenkit. Így volt a futballban, a kosarasoknál is, a pingpongasztalnál is és a biciklin is; ahol játék, verseny és ügyesség van, ott Józsi diadalmaskodik.

Áron mellett nem kell ülni, ha versírásról van szó, azt kigondolja a játszótéren, a kerítésoszlop tetején, fel-alá járva az utcában, táncolgatva a kertben vagy a kádban vagy a vécén, valahol aztán leírja. Ilyenkor nem mellé kell ülni, hanem mellőle kell elülni, de ha számtanleckéről van szó, akkor szükség van Jutkára, aki mellesleg beírja a számítógépbe és kinyomtatja a fia verseit. Soronként méltatja őket, és néha szerényen jelzi egy-egy szó ügyetlenségét.

*

Jutka tud a gyerekek lelke előtt repülni a „jóvilág" egén. Az esti szertartást nevezik jóvilágnak, amikor Jutka vacsora és fürdés után előbb világosban, majd sötétben egy jó órát eltölt a három gyerekkel, és úgy mókázik, bölcselkedik, hogy mögötte ússzanak az égen, hogy a kisfecskék egyre magabiztosabban emelgessék a szárnyukat. Jutka azon van, hogy a fiúk kibírják Zsuzsika „bőgőzéseit", mert ha nem úgy van, ahogy Zsuzsi akarja, akkor sír, harcol, márpedig sok mindent akar és sok mindent nem akar, de leginkább azt akarja, hogy a mama ölelje és mindenki ővele foglalkozzon.

Családban vagyunk, törékeny egyensúlyok alakulnak, mert ki tudja, hogy kedvesünk nem unta-e meg túlságosan lánykája parancsait, fiainak a biztos rév nyújtását és közben ezernyi apróságot, amire minden normális anyának felügyelnie kell. Jutka holnapután lesz negyvenöt, én holnap leszek hatvanhat éves, mind a ketten Kosok vagyunk, húszegynéhány éve ismerkedünk, akkor is sejtem, hogy mire gondol, amikor hallgat.

Itt vagyunk a nyakán, három gyerek meg a férje, és minden gyakorlati ügyeink. Nem csekély erőfeszítés mindent észben tartani, dicsérni, kuckózni, hihetetlen történeteket kitalálni, megbeszélni az eltelt napot és minden este levezényelni a szertartást az angolleckétől a fogmosáson át az ágyig. Amikor kijön a gyerekszobából este kilenc után, gyakran inkább tíz óra felé, egy-két óra múlva ő is alszik, a legelemibb dolgát megtette. Most odatesz valami olvasnivalót maga mellé meg egy bögre kamillateát. Megbecsüli azt a kis időrést, ami még olvasásra jut. Maga mellé vesz egy keményfedelű füzetet, a naplóját és mindenféle nyelvű folyóiratokat. Elfáradt, könnyű búcsút és egyedülmaradást igényel, most senki se adjon ki hangokat, most senki se akarjon tőle semmit, elnyugodva és kinyújtózva, most hadd legyen magának való. Tud úgy aludni, mint egy csecsemő, csak Zsuzsi ne csináljon semmi jelenetet éjszaka, csak mindenki szépen aludjon. Mikor még kisebbek voltak, meghallott minden neszt a gyerekszobából, éber eszmélettel kellett aludnia, hátha felzokog egyikük valami rémálomtól.

Sokan vagyunk, és mindannyiunkban benne lakik a sértődés és a kölcsönvisszaadás, mert hogyan is különböztesse meg magát a lélek a világtól, ha nem ezek által? Észrevettem, hogy indulatokat keltek, ha bármilyen emberi ügybe beleavatkozom. Ha nem úgy viselkedem, mint egy hallgatag kínai, még a családomon belül is megbántok valakit. Ergo mosolygok, bólogatok, igyekszem a kedvükben járni.

Most minden olyan jó, hogy hamarosan történni fog valami, ami megzavarja majd az életünket, amelyet keserves sírások, hisztérikus kiáltások, rémálmok, begubózások, menekülések csak addig a határig árnyékolnak be, hogy a család valamennyi tagja inkább csak a boldog pillanatokra emlékezzen, ha eszébe jutnak a régi idők.

Ha este kilépünk a verandáról a kőteraszra és felnézünk a magasba, feltűnő, hogy van ég, van csillagos ég. Éjjel a házba beszivárogtak különféle alakok, bejöttek, kimentek, sugdolóztak. Odateszik az ágyad mellé a létrát, hogy felkapaszkodhass a mennyország kapujáig. Mielőtt ezt megtennéd, hozzál zsemlét, vajat és friss tejet, főzzél kávét és szedjél gyümölcsöt a nagycsaládi reggelihez a kertben.

*

Józsi reggel hétkor kibiciklizik a kapun, és onnantól a falu minden eseményét számon tartja, hogy ki kihez ment látogatóba, ki ment le a tóra fürödni, kihez jött unoka. Józsi szeret nagyfiúkkal és nagylányokkal sülve-főve együtt lenni, de ezt sötétedés utánra tartogatja, napszálltáig a legérdekesebb esemény a patakparton zajlik, ahol a kisebb fiúk nagy kövekkel vízszintemelő gátat próbálnak emelni.

A fiúk veszekednek, Áron beszél a papagájához, Józsi járőröz vagy szerel, Zsuzsi fésülködik, Jutka számos folyóiratot olvas több nyelven, én pedig megkérdem, hogy volna-e kedve elsétálni az oroszlános kúthoz. Éljük mindannyian a magunk életét, a gyerekek, miután megmutatták, hogyan másznak fel a falon, hogyan lógnak fejjel lefelé a faágakról, miután voltak apacsok és komancsok, miután kiengedték a ketrecéből és beterelték a ketrecébe Elvirát, a kék papagájt, most kerékpáros kommandóként átkarikáznak a szomszéd faluba előző feleségemhez, Lángh Julihoz, és ott illedelmesen álldogálnak, egy kis almát, kekszet magukhoz véve, majd kurta búcsú után elszelelnek és a patakon túl hemperegnek.

Éppen derű uralkodik a reggelizőasztal körül. Jutkának sem fáj a feje. Áront ugyan álmában egy mérgeskígyó megmarta, és reggel fölébredvén egy piros foltot észlel a lábán pontosan a marás helyén, fájdalomra azonban nem panaszkodik. Józsi megkérdezi, hogy mi lesz a program mára, gondoskodott-e a szülőszolgálat a gyermeknép kellő mennyiségű, az egész napot betöltő szórakozta-tásáról. Készségeskedem, igenis, lehetne szó, mondjuk, egy délutáni cirkuszlátogatásról. Megtudakolom, hogy lesz-e délután előadás, igen, elefántok is lesznek.

*

Mind a nyárra panaszkodunk, hogy sok volt a hűvös, esős idő, ma éppen nedves, meleg, borús nap van, mellettem hatalmas leveleket terjesztenek ki a mogyoróbokrok, méltatlankodva és szinte kétségbeesve rikácsol egy kakas. Fecskék surrognak a pingpongasztal fölött, labda kucorog a fűben, leanderek virágzanak a teraszon, gyerekhangok csörgedeznek, seregélyek vijjognak. Mondják a faluban, hogy idén több a madár, a szarvasok leereszkedtek a patakra inni, hersegett a friss kukorica a foguk között.

Ebből a kerti világból ebben a hónapban nem rángat el semmiféle fondorlatos kötelességtudat. Mozdulatlan, fülledt nyármeleg, a fűzfa levelei éppen csak meglibbennek, felhők között bujdokol a nap. Hullámokat érzek torlódni a homlokom és a hegy között, amelyben az ősidőkben vulkanikus magma forrongott, de amelyből már sok ezer év óta csak gyümölcsök, vizek, illatok jönnek. A kőfalnak támaszkodom, a hátam jó domborulatokat és homorulatokat keres. Ujjaimat összekulcsolva, a combomra könyökölve, behunyt szemmel előre-hátra dülöngélek.

Ezeket a kéziratlapokat pénzre váltom, azt odaadom a feleségemnek, aki mindenkinek enni ad, én meg bújhatok vissza az odúba. Rokona vagyok a hegymagasi vakondnak, akit még sosem láttam. Néha egy vakondtúrással, könyvvel jelzem, hogy vagyok, élek, felástam magamat egészen a felszínig, aztán vissza a járatba, ahol áshatok tovább.

Csinálhatnék még ezt is, azt is, tehetnék a gyerekek, valamilyen hátrányos helyzetűek, a bebörtönzöttek, a hajléktalanok, az elmebetegek, az öregek, a magányosok, a haza, Európa, a nagyvilág érdekében valamit. Kilovagolhatnék a várból, és kaszabolhatnám a szélmalmokat. Mindezt nem teszem.

*

Megyek a falusi utcán, kezdenek rövidülni a napok, a nyár dereka megroppant, bár még fenn a nap. Szól a déli harang, fátyolos köd takarja a Hosszúhegy élét, rezegtetik a szárnyukat a fehér pillangók, keréknyomok között haladok a réten, a ruganyos talajon majdhogy el nem repülök, visz a lábam. Nem zavar semmiféle parlagfű, szagolom a gyomnövényeket. Ennek a nagy rétnek a közepén, tüzet már nem hányó, de jó bortermő hegyek között találtam meg a nullpontot. A réten a juhász a jobb lábát panaszolja, én a ballal bajoskodom. A juhásznak jobban esik, ha a bal oldalára fekszik, de a szívére nem jó feküdni, úgyhogy éjszaka forgolódik.

Megállok egy erdei tisztáson a temető mellett, csak a cinkék és a rigók szólnak. Kirándulás, barátok, vacsora, közös ágy, külön ágy, búcsúztatom az eltelt napot. Holnap a kerti asztalnál folytatom kalligrafikus műveleteimet. Az irodalom: kiszökés az ablakon át, mikor az ajtón nem merek kimenni egy kávéért a konyhába. Délelőtt fondorlatosan kikerülöm a kedves vendégeket, a telefon üzenetrögzítőre és faxra van kapcsolva, menjen a sok beszéd a gépbe, ha fel bírnám venni a kagylót, akkor olyan napirendem lenne, amely reggeltől estig tele van programpontokkal, így azonban mániás alak vagyok, aki azon mesterkedik, hogy legyen előtte még egy darab magányos idő.

Kétfele tartják karjukat a görcsös szőlőtövek, rátámaszkodnak a drótra, fej nélkül állnak, köztük a karók a rend őrei. Egy kőből faragott, százéves oroszlánpofa szájából tiszta forrásvíz csurog egy mohos betonmedencébe, feslenek a tamariszkusz bimbói, az ember nem tehet okosabbat, mint hogy megy, a hegyen is megy.

*

A szomszédasszony a boltból hazajövet megtántorodott, hazatámogattuk, be-benézünk hozzá, de ő már – egy kis ledőlés után – kitartóan formázza, tojásozza, sajtreszelékkel hinti a sok perecet, jó lesz rágcsálni a saját boruk mellé, a háta mögött kacsák sülnek, holnapra várja az unokáit.

Vendégek jönnek, nagyfiam, nagylányom, anyám, nővérem, anyósom, barátok, kisgyerekek. A meglévőnél nagyobb forgalmat ebbe a faluba nem igényelek. Az asztal körül ülünk vagy tízen, így volt ez a gyerekkori házban is. A teraszon, a kertben, az ebédlőben az élők mellé ültetem a halottakat, a megölt családtagok és az eltávozott barátok együtt mulatnak az élőkkel, ha az utóbbiak nem is tudják ezt. Másfél száz évvel ezelőtt a nagyszobám a helyi kocsma ivóhelyisége volt. Szabad, mondom, ha az egykori vendégek kopognak. Tessék belépni a halottak kocsmájába.

*

Ezt a vidéket arra teremtették, hogy az ember itt jól érezze magát. Negyven évvel ezelőtt üdülőkönyvtáros voltam itt, élőszóban egészítettem ki a diafilmek szövegaláírását egy nagy szobányi gyereknek, akik vacsora után már sürgették a mesét. A fürdővendégeknek olvasható könyveket adtam, megbízható adatokat mondtam a tó hosszáról és a hold távolságáról a Ki Mit Tud?-versenyeken, és felelősségteljesen kormányoztam a motoros vitorlást Badacsony felé, ahol sok bort ittunk és megtekintettük Kisfaludy Sándor költő kétévszázados, puha, fehér hálósipkáját.

Tulajdonosa derűs lélek volt, családszerető, jó gazda, iszogatós, táncolgatós, kellőképpen hazafi, de a nagyság saskeselyűi megkímélték. Esténként a hegytetőről nézte a tavat, nem bocsátkozott le onnan a szenvedélyek és szenvedések útján ismeretlen mélységekbe, a szerenitás ott marasztalta a tornácon.

Nagy cserépben leng a leander, létezhetnék én is ugyanilyen csendesen. A diófa alatt súlyok válnak le rólam, tágabb tüdővel lélegzem, derű jár át, és a lábaim is ruganyosabbak, a mezőre kívánkoznak. Amikor már semmi vizet nem zavarok, bocsánatot nyerek. Az emlékek, amelyeket másokban hagytam, már az ő tulajdonuk, ők viszik tovább. Egyedül maradtam a hegymagasi házban, a család visszament Budapestre. Ki mennyivel éli túl a másikat? Kit mikor temetünk? Ki látogatja meg az özvegyet?

Reggel még nem tudom, hol tartok, diribdarabokból rakosgatom össze magamat. Nem azt írom, amit akarok, hanem amit tudok. Vonalba szervezés helyett ez inkább szőnyegszövés, azon igyekezve, hogy a csomók sűrűn illeszkedjenek egymáshoz.

A kezdetektől máig folytatom magányos játékomat hasonló elmerüléssel, mint hajdan a gyerekszoba nagy, barna linóleumán hasra fekve, ahol vonatot, várat, ágyút állítottam fel, és a sokféle tereptárgy között játékkatonákat is. Élükön nehéz ólomból őfőméltósága Horthy Miklós állt, a magyar királyság kormányzója, kék tengernagyi uniformisban, tányérsapkásan, arany vállbojtokkal, kezét tisztelgésre emelve. Majd ahogy jött a háború, és már tudtam, amit tudnom kellett, a kormányzó mind gyakrabban átkerült a túloldalra, az ellenség térfelére, az ágyúk torkolatával szembe, aminek a vége az lett, hogy egy zöld agyaggolyó őfőméltóságát ledöntötte a lábáról.

*

Kimegyek a házból, és meghívom magamat egy présház teraszára, amely fölé szőlőlugas és fügelomb borul. Esőcseppek maradnak a vadrózsalevél és a bodzavirág fogságában.

Hullanak és szétválnak a vadgesztenyék, a gyerekek barátokat találnak közöttük és egymással összepárosítják őket, gyufaszál kerül a vadgesztenyepocakokba. Megürülnek a nyaralóházak, sétabottal mennek az erdőbe a maradék esőkabátos üdülők, a gyerekek visszamentek az iskolába, a fákon még rajta a levél, az utcaseprő mindennap összegyűjti az avart.

A nyár tajtékjával elvonultak a pucérkodók, a lakókocsival táborozók. Nekem jobban tetszenek ezek a mostani kirándulók, visszahajtott zoknival a cipőjükön és a hegyes végű bottal, ahogy a domboldalon fölfelé kaptatnak. Mennek egymásba karolva, és messzelátóval figyelik a madarakat, vitáznak a látott egyed nevén, így egymásba fogózva még sokáig tudnának menni, külön azonban már nem.

Elhagyott hinták, csúszdák, homokozók, amelyekre nem térdel már senki, fehér padok a zöld fűben, tavaszig várakoznak, de még virulnak az őszirózsák. A nevek a házak homlokán nem érvényesebbek, mint a tetovált mellkasokon, a viselőjüket már régen elfelejtették. A gesztenyesoron északról bemohásodott a fák dereka, zöld lécrácsok a verandák fölött, rácsos zsaluk, kazettás ablakok. Az egyik kertben darabokra fűrészelt tönkök hevernek, az egyik fát ki kellett vágni, hétvégenként felaprítják, billenőszekrényes teherautójáról a sofőr lecsúsztatja a sódert, épül a háza, odafent három szoba az üdülőknek kiadó lesz.

Fehér padok között piros labda pattog, még itt van a nagymama az unokájával, megkérdi a vén kuvasztól, hogy aludt, aztán a megsötétedett nádszéken kivárja, hogy a veranda szegélyfalára tett villanypirítóból kiugorjon a kenyér. Lóg az ajtó elé a vadszőlő, két diófa között alumínium szárítódróton csimpaszkodnak a dologtalan ruhacsiptetők, a csúszdán halkan dolgozik a rozsda.

A három fiatal nyírfa szereti rázni a zsenge levélkéit. A dús körtefa nem igényel semmiféle önmagán túlterjedő magyarázatot. Terem, elég misztikus önmagában. Elfogadom, hogy a lét véges, szakadékos, és nem akarok kárpótlást azért a tényért, hogy a mesének, ha végigolvastam, az almának, ha megettem, vége van. A lények rettegve tiltakoznak a halál ellen, de ha elfogadom a születés misztériumát, méghozzá örvendező csodálkozással, akkor miért ne fogadnám el a haldoklásét is? Nekem tetszik, hogy a cigányok a sír körül táncolnak, isznak, pörköltet főznek, kicsit sírnak, aztán nevetnek, a fiatalok meg elmennek párosodni. Az egyik lény életét csak a másik lény élete helyettesíti.

*

Először csend lesz, aztán néhányan kézbe vesznek, de először csend. Írónak a temetőnél fontosabb az irattár. Valamit hagyni akar a családra: a hagyaték az életbiztosítás, és az archívum a végleges halál elnapolása, várakozási idő, hátha valami őrült utánad nyúl.

A reggeli tisztálkodástól a késő esti paplan alatti nyújtózásig valóságos cselekvésviharon megyek át, és láss csodát: nem székelek magam alá, engem nem kell mosni, etetni, többre is képes vagyok, mint nyögni, pislogni, hadonászni.

Leszek még vén kabát, amely jobb, ha lekotródik a pályáról, mielőtt fellökik. Hordja-viszi a szél a vén batyut, hogy ott van-e még vagy már eltűnt, mindegy. Az országúton vastag nyakú, kopasz fiatalemberek nagy mellű, szőkített lányokkal száguldoznak, versengenek, folyvást benne akarnak lenni az emelkedő hullámban. Minél több újítás, annál több avulás.

Kedvesem, remek színben vagy, de azért rendezünk neked is egy búcsúestet. A ládákból kilép a szűkebb-tágabb família, evés-ivásról beszélgetünk, a macskáról, a fűtésről, az időjárásról, a patakról, a kápolnáról és persze a bor ügyeiről.

 

 

Munka

 

Alkonyodik, két karcsú, fehér templom húz el mellettem, sirályokat szemlélek és mozdulatlan horgászokat, visz a vonat Budapestre, onnan a repülőgép Berlinbe, haladok a begyakorolt eljárás futószalagján. Reggel fél ötkor kelek, csomagolok, piszmogok, hétkor már kinn vagyok a budapesti repülőtéren egy-egy válltáskával, a kisebbikben papírok, a nagyobbikban vasalt ingek (a három sötét öltöny helyben vár), bámészkodom, fontolgatok, minden kisasszonyt barátságos kezét csókolommal köszöntök, mindig az ablak mellé szeretnék ülni, az átvilágításnál gyanúra nem adok okot, a vámmentes boltban magyar borokat veszek ajándékul, és már fenn olvasom a reggeli lapokat a felhők fölött, miután átnéztem egy iratrendező tartalmát. Én, aki kerültem a rendezvényszervezőket, most magam is azon vagyok, hogy Berlin egy házzal érdekesebb legyen. Van nálam néhány szöveg, a napokban írtam, Henning németre fordította, én meg majd felolvasom őket.

Szobámból a lépcsőkorlátra támaszkodva lemegyek az előcsarnokba, kezeket szorongatok, beszélek mikrofonba, kamera előtt, előadóteremben és a munkatársak körében, folyó ügyekről. Mindig ugyanabban a karosszékben ülök, jobbomon Dr. Hannesen, az elnöki titkár, tőlem balra a vendég. Többnyire értem, amit mondanak, esetleg csak ismerkedni akarnak, kapcsolatot felvenni, udvarias gesztust cserélni, vagy éppen pénzről, költségvetési támogatásról tárgyalni. Jön az államtitkár, a szenátor, a miniszter, jóakaratúak, de a költségvetési szigor irgalmatlan, kiskapukon gondolkodunk. Nem mindegy, hogy mit mond a sajtó és a közvélemény az akadémiáról, mutatós tervekkel kell előállnunk, az intézmények versenyeznek az állami pénzért. Berlinben kezdeményezhetek, néhány ötletem megvalósulhat, egyetértő kollégákra leltem mindenféle körben, érdeklődve beszélgetek a mindenkori kormányhölgyekkel és -urakkal, nem vagyok elfogult egyik oldallal sem, megtanultam különbséget tenni a pártvonalak és a személyek minősége között. Elém hoznak nekem többnyire érdekes embereket, némi társalgás után van, amiben meg is tudunk állapodni.

Havonta egy sűrű hetet Berlinre és néhány napot ezzel járó egyéb utakra és teendőkre szánva erős iramot diktáltam magamnak. Az ember, ha kell, cikázik, jön-megy, viselkedik, aláír, és már úgy beszél, mint egy valódi elnök, nyájasan fogadja a vendéget, meghallgatta, megbeszélték, jelzi, hogy eddig tartott, nagyon örült, az ajtóig kíséri. A liftig már csak az elnöki titkár kísér némelyeket.

Már nem vagyok nagy újdonság magamnak itt az akadémián, sorra leszolgálom a teendők, találkozások, fellépések hosszú listáját, amelyet a titkárság előzetes megbeszélések nyomán naprakészen elém tesz. A prezidens terminusai helyenként összesűrűsödnek, a megfigyelő túl sok előadást, köszöntést, interjút, fogadást, díszvacsorát, illendő hiábavalóságokat észlel. A színpadon én vezettem a monoteizmusok pódiumvitáját, majd desszertként egy kamarazenekar nyújtott gordonkazengést és elviselhetetlen sivításokat.

Magam sem tudom, hogy miért vagyok konzervatív az egyik órában, és miért radikális a másikban. Engedélyezem magamnak a belső ellentmondásokat, sőt, azokból élek. Ne zavartassa magát, elnök úr, a szerző gyanakvó kérdéseitől, nyisson meg kiállításokat, tegye mérlegre a század teljesítményeit, és gyakorolja a levitációt a hosszú éjszakákon. Mosolyogjon jobbra-balra, nyújtson bő választékot, gyűjtsön tehetős baráti kört, amely tervei megvalósulását segíti. Rendezzen tarka eseményeket, szóljon bele a városi ügyekbe, és beszéljen az egyszerre táguló és kisebbedő világról, de vigyázzon, szegény barátom, tartson mértéket. Tudja, ugye, hogy minden úgyis másképpen lesz?

Visszavonulván a prezidens vidoran dörzsöli a kezét, és beszámol a sikereiről, én meg penészesen hallgatom. Enyém az elfekvő készlet, a nem publikus, az átvilágítatlan, a sötét anyag, aminek a nagyja a nyakamon marad. Jól van, K. úr, most egy ideig maga itt a cirkuszigazgató, eljátssza, belead anyait-apait. A szolgáltatásban benne van az agyának a rögtönző mozgása és a megnyugtató dörmögés.

*

A felolvasásommal bevezetett rendezvény és az azt követő fogadás után felmegyek a harmadik emeletre, és a folyosóról baloldalt nyíló harmadik ajtón belépek egy már beüzemelt, enyhén szigorú műterembe, ahol minden a kora hatvanas évek modernitásából maradt itt. Szívesen tapogatom a fényes tetejű, nagy, fekete íróasztalt. A dolgozó- és a hálószoba elválasztása és a nyolc méteres mennyezetmagasság teret ad a koponyaterjeszkedésnek. A műteremben, mint egy holdkóros, fel-alá járkálok, és egy pohár borral tisztelgek az ismeretlen vincellér előtt. Telefon haza, a feleségem végre a foteljében ülhet, mind a három gyerek alszik már, most van egy órája, hogy a folyóirata részére magvas tanulmányokat szemlézzen. Holnapután éjfélre én is otthon leszek.

Néhány napra bebolyongok, mint afféle vadember, valami naiv perzsa, egy színpadi feladatba. Ha kell, persze, domborítok, és többes szám első személyben is beszélek, a költségvetési vitákban védem az akadémia érdekeit, elődeim is nagyjából ugyanezt az álláspontot képviselték, remélhetően utódaim is ezt teszik majd, mert az intézmény kiforrja magából a saját érdekeinek tudatát, és fenn akarja tartani magát, mint egy állam vagy mint egy jobb futballcsapat. Az opera igazgatója az operának akar sokat, az akadémia elnöke az akadémiának. Egy józan hang viszont azt súgja, hogy ne zavarogjak folyton, amikor kell, legyek itt, de amúgy hagyjam őket békén, egy-egy jó kezdeményezést nem bánnak, de ebben is tartsak mértéket.

*

Kacsák fürödnek, bukdácsolnak a közeli kis tóban, platánok rügyeznek ablakom előtt a szomszédos Schloss Bellevue parkjában. Az elnök terminusai, nézem, hogy mi vár rám holnap estig. Látogatók, ügyek, interjúk, állásfoglalás, értekezlet, elnökölés, tárgyalás.

Kilépek a balkonra, járatom a szemem a lenti kavicsfenekű medencén, leltározom az épület szárnyait, megvan a trapéz alakú nagy stúdió és a kiállítási terem is, középütt pedig a nyitott patio, ahol a kékcsempés aranyhaluszoda körül büféasztalok állnak, mert a műélvezethez bor jár és ízletes apróságok. Itt a művészetért van minden, itt a művészet a hétköznap.

Tekinthetem magam kötelességtudó haszonállatnak is, rendesen tejelek, kevés takarmányon elvagyok. Tudtunk még egy kis lakást építeni a mi nem túl tágas lakásunk fölé, hogy mind a három gyereknek külön szobája lehessen. Nagyapakorban megint apa lettem, a nagy gyerekeim, Anna és Miklós már önállóak, házastársuk, gyerekük van, de néha egy kis segítség jól jön, kilencvenötéves anyámról is jobbára én gondoskodom. A családban nem vagyok elnök úr, jámboran vigyorgok a zajlásban a konyhaasztalnál.

*

Teltek-múltak az évek, és én még mindig itt vagyok, a súlyos magyaros hangsúlyaimmal az első szótagon. Belebeszélek a németek dolgaiba, és már megint mondom a sokadik lépcsőbeszédemet a Hosszú Éjszaka kezdetén, népes hallgatóság körében. Három évre újraválasztottak, a polgármestertől a portásnőig mindenki erre biztatott. Ha már benne vagyok, csináljam, tanuljak, legyen muszáj kollégákkal tanácskozni, használjak a meghívó városnak, és a honoráriumból tartsam el a családomat.

Nem vezetek autót, nincs mobiltelefonom, nem használom az elektronikus postát. Szívesen kószálok Berlinben olyan utcákon, ahol hétvégén a gyalogos forgalom összesűrűsödik, s ahol a járdán a sok nép között csak lassan haladhatok. Ragaszkodom az elvonuláshoz és a forgataghoz egyaránt, a gondolatébresztő ingázáshoz a ritkaság és a tumultus között. Vendégelnök vagyok, visszahúzódom és vegyülök.

Ne felejtsek el köhögés elleni cukorkát tenni a zsebembe! Ha többen ülünk egy asztal körül komoly hangulatban, akkor rajtam néha vad köhögési roham akar erőt venni, kényszeres elbóbiskolásokkal elegyest. Zuhanyozom, inget váltok, vendégségbe megyek, a kelleténél többet beszélek és iszom, későn megyek haza, keveset alszom. Még egy korty tea a nagy, fekete asztalnál, ahol senki sem zavar.

Befejeztem egy regényt egy emberről, aki a végérvényesen közeledő halál elől az utolsó pillanatban meglóg. De az is lehet, hogy már a föld alatt van, bár a felesége néha azt hiszi, hogy az ő hangját hallja. Ki tudja, hogy amit elmondok, az mennyire hű leírása a történteknek? Ha írok róla, anyám is a képzelet műve, ha magamról írok, én is az vagyok. Ami szóból van, az nem valóság, hanem elbeszélés.

Várom, hogy eljöjjön a mester, aki felteszi a legfondorlatosabb kérdést, amellyel sarokba szorít. Vendégem sok ezer éves, egyszerű, civilizált, nincsen semmilyen kellemetlen szokása, nem büdös, nem vihog, nem izzad, nem böfög, nem ellensége a gazdának, csak megvan magában. Körös-körül kattintgatnak, villogtatnak, rendetlenséget hagynak. Lehet mondani, hogy a vendég érdeklődést keltett.

*

Kisgyerekkoromban a dadáimmal, német és osztrák kisasszonyokkal töltöttem az időm javarészét, nagyjából a kristályéjszaka idejéig. Ők voltak szép és testies felnőtt barátnőim, velük bizalmas voltam.

Itt, a berlini műtermemben, amelybe oldalt és a tetőn át is árad be a fény, most egy órára királyi elkülönültségben érzem magamat. Mivelhogy szüntelen fennáll az a lehetőség, hogy menni kell innen, bárhonnan, a meglevőben ideiglenesen tartózkodom, és igyekszem szinte meg sem érinteni a tárgyi környezetemet.

A szöveg írja magát. Aki a tollat irányítja, aki a szánkó siklását elkanyarítja, az valaki más. Végrehajtom a szöveg akaratát. A regényeim kérdőjeles föltevések. Mi lenne, ha gyámügyi előadó lennék? És ha városi főépítész? Utoljára azt próbáltam ki, mi lenne, ha polgármester lennék. Szerepek logikáit kutattam, és minden esetben a botorkáló, kissé ügyefogyott én kereste a kijáratot. A maszkokat eltoltam magamtól, de nem nagyon messzire. Mit tennél ilyen vagy olyan feltételek esetén?

Belekezdtem egy történetbe, és még nem derült ki, hogy mit akar tőlem ez a történet. Elbúcsúzom ettől a huszadik századtól, amelyben magamnak szabad kalandozást engedélyezek. 1900-ban az apám hároméves volt, az anyám még nem élt. Hogyan élt egy ember a huszadik században? Hogyan él egy emberben a huszadik század?

Azt hiszem, tudok néhány dolgot, amit még a születésem előtti időkből és tájakról hozok magammal, ami tudtomra adatott, amit az ujjamból szoptam. Az ütések, amelyeket kaptam, a tréning részei. Ugyanaz az ütés nagyobb annak, aki vesztesnek, és kisebb annak, aki győztesnek tudja magát. A győztes úgy gondolja, hogy megfizette a dolog árát: valamit el akart érni, ennyibe került, megérte. A vesztes meg azt mondja: nagyon fáj. És ezt sokszor elismétli.

*

1999 tavaszán átmenetileg megint disszidens lettem. Az elnök úr tévútra jutott, mondta az akkori német kultúrminiszter 1999 kora nyarán a demokratikus Nyugat jugoszláviai légiháborújáról kifejtett különvéleményemről. Sietve biztosított egyetértéséről egy-egy ismerős, majd gyorsan elköszönt. Csodálkozva figyeltem a tűzbe jövő eszmei harcosokat, de van a városban egy finomabb és frázisoktól el nem bódítható közérzület, amely egyetértéséről nyugtatott meg. Két évvel később magas kitüntetést kaptam ugyanott, ahol az előző években még a győztes hadvezéreket ünnepelték. És önnek ki súgott?, kérdezte egy fiatalember.

Udvarias levelek hívnak, tartsak előadást, örülnének, ha a jövőről és az európai távlatokról esne szó. Tessék értékeket nyújtani, és valami olyan célt tanácsolni, amelyben nem fogunk csalódni. Már túl vagyok egy hosszú interjún, amelyet egy komoly újság intelligens munkatársának adtam. A hölgy készült, idézeteket gépelt ki a könyveimből és szembesített velük, utólagos áthidaló kommentárra sarkallva a szerzőt, engem. Meghallgatnak, kihallgatnak, lehallgatnak, csupa feleltetés, csupa vizsga.

A német sajtóban éppen a lehallgatásról vitatkoznak. Nyugat-Berlinben húsz évvel ezelőtt is azt gondoltam, hogy lehallgatnak, vagy az oroszok, vagy az amerikaiak, és persze a németek, nyugatiak és keletiek egyaránt, lehet, hogy mind, lehet, hogy egyik sem.

Vagy húsz éve megtaláltam bérelt falusi házam padlásán a vékony fehér dróthoz kapcsolódó lehallgatótárcsákat a barna famennyezet fölé illesztve. Még hetekig ott hagytam a kis szerkezetet, amikor aztán kitéptem a padlás agyagos talajából a fehér porcelánfüleket, gyanítottam, hogy tesznek a helyükre másikat, de azt még nem láttam, és kevésbé zavart.

*

Engem a tapasztalás és az olvasmányaim szelleme tett antipolitikussá, ami nem közönyt, hanem hitetlen szigort jelent – a magyarázatokkal és nem a személyekkel szemben. Voltak, akik megköszönték, amit írtam, mások szerint velem nem lehet szóba állni. Némelyek biztosítottak az egyetértésükről, majd sietve elköszöntek. Nem nagyon érdekelt, hogy dicsérnek-e vagy szidnak, meggondoltam, hogy mit írok.

Tanulmányozhattam a hatalmat úgy is mint kicsapott diák, mint állástalan szabadúszó, mint gyámügyi tisztviselő, mint városkutató, mint disszidens, mint vándor, mint kívülálló belső emigráns, mint liberális párttanácstag, mint a Nemzetközi P. E. N. elnöke, mint egy civilmozgalom, a Demokratikus Charta kezdeményezője, és most mint a berlini Művészeti Akadémia elnöke. Nem pályáztam semmiért, felhívtak, elfogadtam, hallgattam a véletlenek sugalmazására, majd, ha eljött az ideje, abbahagytam.

Itt, Berlinben sem ehhez, sem ahhoz nem tartozom, csak ahhoz, aki szemben ül velem, akit hallgatok és nézek, akivel figyelünk egymásra. Az értékek és ítéletek folyamában legyenek jelen független szellemi nézőpontok. Aktív önvédelem, ha Berlin nem bolondul meg, akkor nem kell félteni az európai gyerekeket.

1933-ban születtem, akkor még kevés befolyásom volt a történésekre. Eseményekkel válaszolunk eseményekre. Ti háborúztok? Mi csinálunk egy vitát. Ti kiutáljátok az idegent? Mi bemutatjuk. Ti megöltétek? Mi feltámasztjuk. Az esemény térbeli és megfogható test. Lehet szép estéket csinálni.

*

A szomszédos park fái csupasz ágaikkal jól szemlélhető rácsot alkotnak a szürkéskék ég alatt. Kong a harang, világít a portásfülke, kivilágosodnak az irodaablakok. Diplomás alkalmazottak ülnek képernyők, papírok előtt, kiállítást, felolvasást, koncertet, vitát készítenek elő, intézik a művészet sorsát, valami elkészül. Itt-ott valami ötlettel gyarapítom a műsort, túlságos ösztönzés visszatetszésre lelne, tapintatosan lehet csak néhány szívügyet előmozdítani.

Délelőtt tárgyaltunk a Brandenburgi Kapu mögött épülő üvegpalotáról, az akadémia épülő régi-új székházáról a Pariser Platz 4. szám alatt, az átlátszó és fényektől átjárt házról. Az elnök szobája a fölött a cella fölött lesz, amelybe 1989 előtt a keletnémet határőrök az elkapott határsértőket ideiglenesen bezárták.

A művészek félszegek, sértettek, magányosak, nehezen találnak egymásra, néha mégis. Ha találkozunk a folyosón, leginkább csak gyors és némileg bocsánatkérő mosolyra futja. Lesz talán egy hely, ahova érdemes odamenni, mert ott életnagyságban, a hajuktól a cipőjükig szemügyre vehetünk néhány valódi mestert.

*

Nem tudok a művészek körében jutalmazott undorkodásban versenyre kelni a többiekkel, mert nem érzem át, túlságosan együgyű vagyok ahhoz. Nekem tetszik az, ami körülvesz, többnyire. Nem működtetek helyzetidegen, követelő, elutasító normákat. A kíváncsiságom, a körülnézési, megtapasztalási vágyam felfüggeszti értékelő hajlamaimat. Talán azért sem irtózom a környezetemtől, mert nekem az a testi világ, amelyet gyerekkorom falujában érzékeltem, természetes volt. Később sokszor kellett másokkal összeszorulnunk, de mindig volt alkalom valahova kisompolyogni a szabadba, mehettem emberritkább helyekre egy kissé felüdülni. Még az ostromlott „védett háznak" is följárhattunk a tetőteraszára vagy ki a porolóerkélyére egy kis fagyos levegőt és ostromszagot szívni. Ha egymáshoz érünk, hát egymáshoz érünk!

Áthatolva az elmúlt napokon az előrehaladás megterhelt, mintha hínáros vízben gyalogolnék. Örvendek, hogy holnap meleg tappancsok surranását hallom a fejem körül, meg fogom dömöckölni a gyerekeim vállát, és meg fogom csókolni a fejük búbját hajastól, csecsemőkoruktól fogva ezt teszem.

Tágítottam a teret magunk körül, széjjelhúzódhatunk, és mire mindez megvan, az a hely is sok lesz talán, ahol az ember éppen van. Egy szempillantás alatt kienyészhet belőle, és már nem foglal el a kertből, a házból egy talpalatnyit sem.

Alapállapotom a bizonytalanság, mert a halál nem az állapotom, hiszen élek, a világnélküli világról pedig semmi megbízhatót nem tudok. Ami engem illet, én a tiszta, anyagtalan jelenlét felfogásához túlságosan ostoba vagyok.

Ha majd már semmi vizet nem zavarok, bocsánatot nyerek. Akkor már a cselekedeteim és a hozzám kapcsolódó ítéletek mind ott maradnak az idő kristályába belefagyva, de én már leléptem. Az emlékek, amelyeket másokban hagytam, már mind csak az ő képzelődéseik. Fegyelmezett ember még a halála után is azt mondja az egészre, hogy katonadolog.

Még itt vagyok ebben a berlini műteremben, a nagy park fái bólogatnak, madárlakta felhőkarcolók. Összecsomagolva, útra készen megszámoltam a felső sarkokat, ami nem könnyű vállalkozás, annyi trapéz-szöglet van odafenn a ferdesíkú mennyezeti tetőablakok alatt. Már elérkezettnek láttam az időt, hogy taxiért telefonáljak, mikor az utazási iroda értesített, hogy a magyar légitársaság ma esti járatát törölték, csak másnap reggel utazhatom.

*

Erősen koppannak az asztalon a tárgyak. Felgyújtom a halogénlámpákat és a neonfényrácsot. Ami fényt találok, mindet bele az éjszakába! Vagy a rögződések visznek, vagy a rögtönzések. A lovak közé csapok, vihetik a kocsit, fogalmam sincsen, hova. A grafomán kézimunkától megnyugszom. Éjfél után egykor már csak a letett, a gép mellett fekvő szemüveg néz vissza rám. Az embernek az lesz a büntetése, hogy néznie, olvasnia kell magát.

Remélhető, hogy a rádió délután ígéretesen harangozza be és holnap barátságosan méltatja az akadémia ma esti műsorát, és hogy róla a reggeli lapokban elmés dicséreteket talál a sajtóosztály. Mit csinálok itt, a németek helyreálló fővárosában? Lépcsőbeszédet írok, néhányszázan körülállnak holnap. Úristen, mit mondjak nekik? Hölgyeim és uraim, van egy jó kis ideiglenességünk, provizóriumunk, pompás kis századvég, pezsgő fin de siPcle. Felgyorsultunk, tavasszal bomba, ősszel szerenitás.

Most éppen egy nemzetközi szamizdat-kiállításról (egykori orosz disszidensek műszava: önkiadás, tiltott, földalatti nyomtatás) tárgyalunk. A kelet-európai ellenzéki kultúrák dokumentumai a berlini akadémián, a budapesti Történeti Múzeumban és Prágában, Varsóban, Moszkvában lennének bemutatva.

Készül az emigráns- és remigráns-kiállítás is. Kínos, ha az ember sorsát és szerepeit kormányváltozások életveszélyesen meghatározhatják, nem emberhez méltó állapot, de valóságos. Aki kivándorol, akármi indokolja a távozását, szakít a maradókkal, azok meg árulónak tartják; miért nem várta meg itthon, miközöttünk azt, hogy megöljék? Menni, maradni, melyik az igazabb, melyik az erkölcsösebb? A megmenekülés önmagában nem elég erkölcsös? A menni vagy maradni dilemmájáról ismerős, szomorú retorikák vannak forgalomban.

Megesett, hogy az eltávozott a győztesekkel együtt, az ő egyenruhájukban jött vissza. Hozta a nyugati demokráciát vagy a keleti kommunizmust, s a helybeliek nem rajongtak érte. A halottak kivételével mindenki ítélkezett, mindenki igazolta magát, és mindenki talált mentséget magának. Mindenkit a sorsa rángatott meg a felettes hatóság. Mindenesetre a remigránsok hoztak valamit abból, ami ott túl volt, messze túl, a helyi felsőbbségen túl, a frontokon túl, a tágabb világban.

1945 kora nyarán szülővárosomba visszatérve elmentem egy szegény családhoz a karosszékemért. Tizenkét éves voltam. Abban olvastam azelőtt. Visszakértem, visszaadták, láttam rajtuk, hogy mit éreznek. Nem mentem többé semmilyen jószágomat visszakövetelni.

*

Megalapítjuk az akadémia barátainak társaságát, tagjai az előző szövetségi elnökök, nagy konszernek és bankok elnökei, tehetős polgárok, akik hajlandók a művészeteket támogatni. Félmillió márkát várok tőlük évente művészeti rendezvények javára. Az akadémia elnöke hivatalból tagja a baráti kör vezetőségének, ügyvédek ellenőrizték az alapszabály minden szavát. A művészetnek szüksége van a mecenatúrára, jobb, ha az állami költségvetés mellett a magántőke is ad. Többirányú függés a függetlenség záloga.

Flügge alelnök és Hannesen elnöki titkár társaságában elmegyünk a DEBIS- székházba, készségesen mosolygó titkárnők adnak kézről-kézre bennünket. A huszadik emeleti tanácsteremben minden elő van készítve a baráti társaság alapokmányának aláírására. Ott van Weiszäcker doktor, volt köztársasági elnök, Breuer doktor, a Deutsche Bank elnöke, Unseld doktor, a Suhrkamp kiadó tulajdonosa és főnöke, és természetesen Mangold doktor, az akadémia baráti körének az elnöke, és egyben a DEBIS-é is, amely cég viszont a Daimler-Chrysler világkonszern része. Felolvasom a beszédemet, fényképezőgép elé állunk a többi elnök úrral, kinézünk a huszadik emeletről a szinte határtalanul elterülő és a szélein ködbe vesző városra. Minden az előírt szertartásoknak megfelelően zajlik, titkárok és jogászok előre minden mozzanatot kidolgoztak, az alapító tagok a bőrmappában átnyújtott okiratot aranyhegyű töltőtollal írják alá, a társaság tagjai pezsgővel koccintanak, szendvicseket fogyasztanak, s ilyenformán a nagytőkével baráti kört alapítva nagy, fekete kocsin, fekete öltönyben távozunk.

*

Az akadémia főbejárata előtt van egy fekvő nőalak bronzból, Henry Moor szobra, és ha belépünk, hogy lássuk Germaine Richier szobrait, át kell haladnunk az előcsarnokon, talpunkkal érzékelve a bazalttömbök egyenetlenségét, majd föl kell mennünk egy falépcsőn, hogy egy parafapadlózatú terembe jussunk, a szobrok csarnokába, és ha a figyelmünk hajlamos szertekalandozni, akkor a kőterasz, a bazaltpadló, a falépcső és a parafapadló már önmagában is szemmel és talppal érzékelhető benyomást ad.

Mindezekre: emberre, fára, házra, kőtömbre, lépcsőre nem mondjuk, hogy szobor, pedig ők is kimarkolnak valamennyit a határtalan térből, és különböző alakú testekké alakultak maguktól vagy emberkéz jóvoltából. Megfigyelhető a művész küzdelme az emberi test parancsoló látványával. Azért sem másolja! Eltorzítja, összegyűri, szörnyeteggé sanyargatja, agresszív tömeggé gyúrja át vagy tiszta mértani alakká csökkenti, hol egy kő, hol egy madár allúzióját beletéve, erőszakoskodik az emberi test képével, vagy csak finoman megnyújtja, átalakítja, de mindenesetre egy másik formát csinál belőle. Hátha el tud szakadni önmagától? Hátha átalakulhat valami radikálisan mássá? El az emberitől!

El a nemes vonalú, sima testektől a rücskös, szúrós, kérges monstrumok – Pascal szavával –, az érthetetlen szörnyek felé. Ha a lónak hat feje van – és miért ne lenne? –, akkor az ember is viselhet penge és bárd alakú fejet vagy végtagokat. Íme egy sasorrú nő, aki éles pillantással átnéz a puha anyagon, át a hamisságokon, és amolyan vesébe látó derűvel felismeri az emberekben a kampós fejjel hadakozó potrohot, az idétlen házi rémeket, a pocakos öreg modellben az erdei vadembert, a nyomuló, a támadásra, ráfekvésre kész másikat, a jámborban a rettenetest, akitől az ember gyerekkorában is félt, a bácsi mögött az iszonyú erőt.

És az emberből kilép a múltja, valami olyan állat, amilyen nincs is semmilyen állatkertben, amilyennek láthatunk egy rovart is, egy hangyát, egy szöcskét, egy sáskát, ha felnagyítjuk, ha a testre figyelünk, a módra, ahogy vízszintesekből és függőlegesekből felépül, ha szemügyre vesszük az éles, döfni, hasítani, szétrágni kész szerveket, végtagokat, fogakat. Az ember néha önmagában is meglátja a szörnyet, nemcsak a többiekben, szinte mindenkiben, aki jön, aki még kuporog, de mindjárt ugrik.

Egyik szörnynek másik szörny a gyógyszere. Szükségük van valami lábfélére, de talán biztosabb lenne, ha ezek az alakok három lábon állnának, méghozzá botlábakon. Egész kis sereglet, sohanemvolt fejű állatok, alázatosak, oktatóak, butuskán kíváncsiak, nem kell, hogy ismert lényeket mintázzanak. Nem olyan nehéz egy embernek, aki a huszadik században élt, elrettennie a fajtájától.

De ez a látvány azért mégiscsak nevetséges is. Van jóság ennek a művésznek a mosolyában, amely éles, de nem agresszív, csak rálát az agresszióra. Látja ezt a sok kis harcost, akik a maguk előregörbülésében ezekkel a szúrós, fölfelé és vízszintesen kiálló dudorokkal, kinövésekkel, fegyverekkel úgy vannak megcsinálva, hogy a halál üzenetét hozzák.

*

Nem úgy, mint a nő, aki egy víztartály vagy maga a víz. Nem kecses. Mint egy öreg fatörzs, hordó, tartály, oszlop, fölfele nyitott, és nem olyan elhegyesedő, elkeskenyedő. A gömb és a bot, a kör és az egyenes között átmenetek adódnak, nem tiszta geometriájú gépi szerkezetek, nem fényesre csiszolt felületek, hanem magukon viselik a földből kiszakadás, a szétroncsolódás rögös-rücskös-repedezett felületeit.

Mindent lehet csinálni a testtel, bárhogy össze lehet szerelni, ki lehet találni, össze lehet keverni bármely más alakkal, az ember átalakítható, meglátható benne minden hibrid, átmeneti lény, de még akkor is test, széthasított, felhántott, összecsereberélt test. Bár már teljesen állati, még mindig emberi, túlságosan is emberi. A szörnyek, házimanók, a halálpofák mind emberiek, a gömb, az oszlop, a gúla, a kúp emberi, a háromszög is emberi, merthogy megkülönbözteti magát a négyszögtől és az egyenestől.

A művésznő biztos lábakkal áll a falusi kertben, párizsi műhelyében, művei mögül az erősek iróniájával kimosolyogva. Mesterember, láthatnád ötvösnek is, sírkövesnek is, de péknek vagy nyomdásznak is, nem csinál mást, csak dolgozik, azután a barátaival tölti az idejét, nem kell neki más, csak a szoborcsinálás. Újra kikaparta a térből a testet, csinált maga köré egy védősereget, szörnyecskéket, félelmetes babákat, amelyek által a szobrász visszafintorog magára. Az ember legfeljebb azzal csitíthatja az elégületlenségét, hogy figuráiban k