Darvasi Ferenc: Mikor olvastál először Mándyt? Emlékszel-e rá, melyik könyve volt az, és milyen benyomást tett rád?

Vörös István: Elég hamar rátaláltam. A nyolcvanas években élő klasszikusnak számított, akinek a műveibe és legendájába bele lehetett futni még ha az embernek nem is az irodalom volt a legfontosabb ügye. Nekem ráadásul az volt. A Mészöly-kultusz talán inkább zárt szakmai kérdés maradt akkoriban is – bár gimnazistaként már Mészölyt is olvastam, de Mándyt még hamarabb. Ő – egyrészt a gyerek- és felnőttfilmjeivel, másrészt a könyveivel – a levegőben volt akkor.

Ha valamit untam kamaszként, az a realizmus volt. Minden érdekelt, ami bontotta azt: a szürreális, az abszurd. Ebben a tekintetben is elég hamar megtaláltam Mándyt, a középső és a kései korszakát. A Fél hat felé az első könyv, amit olvastam tőle. Egyszer rokonokkal lementünk a Velencei-tóhoz, és egy sátorban laktunk a telkükön, hárman, unokatestvérek. Ott próbáltam egy ideig Proustot olvasni, és amikor nem ment, áttértem a Fél hat felére, az viszont revelatív élmény volt.

A filmek is hozzájárultak a felfedezéséhez, például a Szabadíts meg a gonosztól, amely a kései Horthy-kor háborúba átcsúszó világáról is rendkívül pontosan beszélt, mégsem a történelmi atmoszféra érdekelt benne, inkább a szürrealizmusa.

DF: Mikor találkoztatok először személyesen?

VI: 1982-ben. A Sárvári Irodalmi Kör az idő tájt kéthetente tartotta összejöveteleit, ha nem tévedek, abban az évben Mészöly Miklós és Mándy Iván is ellátogatott hozzánk. Mándy nagyon barátságosnak mutatkozott. Mindig közvetlen volt. Rengeteg anekdotát mesélt, többek közt Füst Milán humortalan humoráról, zseniális szigorúságáról. Ő viszont zseniálisan megbocsátó volt, hozzáállása cseppet sem hasonlított egy precíz irodalomtörténészére. Minden szava, minden megnyilvánulása maga volt az irodalom. A személyisége teljesen adekvát volt munkáival.

Nem írt esszéket, tanulmányokat. Ha valaki valamiben elsőrangú mester, akkor mindent el tud mondani a saját műfajában. Mándy a legjobb novellisták közé tartozik, nemcsak a magyar, hanem a világirodalomban is. Amit csak gondolt a világról, át tudta tenni prózába, ezért nem szorult rá, hogy esszéket írjon. Mindent történetekké, mondatokká, mondatokkal való játékká formált.

DF: Ez után a találkozás után kialakult valamiféle személyes viszonyod vele? Vagy csak azt követően, hogy összeházasodtatok Ágnessel, aki a Mándy-rokonsághoz tartozott?

VI: Egyszer-egyszer találkoztunk, küldtem neki könyvet, de azután lett szorosabb a kapcsolatunk, amikor 1994-ben megismerkedtem Ágival. Heti rendszerességgel jártunk össze onnantól, két sarokra laktunk egymástól. Sajnos csak egyetlen közös, családi karácsonyunk volt, náluk, az Aulich utcában. Akkor, ott jelentettük be, hogy összeházasodunk. Ivánnal mi már ismertük egymást, de azért ki is faggatta rólam Réz Pált, amolyan önkéntes apósként. Mindenesetre rábólintott az elhatározásunkra. Ő lett Ági házassági tanúja. 1995 februárjában volt az esküvőnk, és októberben Iván meghalt. Mondhatjuk, hogy ez alatt a rövid idő alatt mindennapi kapcsolatban álltunk.

DF: Ágnes és közted a megismerkedéseteket követően mikor került szóba először Iván?

VI: Az egyik első randevúnk a Vértanúk terén volt Ágival. Elindultunk a Báthory utcán, megpróbáltam fitogtatni végtelen nagy tájékozottságomat, és fölmutattam a házra, ahol Mándy Iván lakik. Erre Ági csak annyit mondott, hogy tudja, mert ő a nagybátyja.

Szilágyi Ágnes Judit: Mándyval próbáltál udvarolni… Nagybátyám és „ál-keresztapám” volt Iván, ahogy ő mondta, mivel ezt a címet csak Judit férjeként viselte, aki a „valódi” keresztanyám lett, de még azelőtt, hogy összeházasodtak. Vallási kérdésekről egyébként szinte sosem esett szó köztünk. Talán csupán annyi, hogy Iván néha leszögezte, hogy református.

VI: Én persze szigorúan véve semmilyen rokonságban nem álltam vele, de pontatlanul azért már lehet beszélni róla. Ő a feleségem nagybátyja, lazán értelmezve akár az enyém is, ha nemcsak a vér szerinti, hanem a házassággal létrejövő kapcsolatokat is figyelembe vesszük. Simon Judit, Iván özvegye és feleségem édesanyja testvérek. Mándy a későn talált, tiszteletbeli nagybácsi. Nem is lehetett volna előbb rálelni…

DF: A köztudat úgy tartja számon, mint nyugodt, barátságos, halk szavú embert. István, te, aki a legtöbb íróhoz képest többet találkozhattál vele, milyennek ismerted?

VI: Szerintem ugyanazt fogom mondani, mint mindenki más: nagyon barátságos volt. A barátságosság persze egy igazi nagy írónál csak a felszín, ami mögött ott van a figyelő tekintet, Ivánnál is ott volt. Mégsem érzek törést a külső, kifelé forduló arc és az írói arc között. Nagyon is hasonlítanak egymásra. Ahogy ír, az is ugyanolyan sármos, mondanám, ha ez így nem lenne félreérthető. A legkeményebb dolgokat mondja el elegánsan, ugyanakkor nyelvi tökéletességével feledteti, mennyire tökéletlen világot mutat. Ahogy a másik iránti udvariasságból volt megejtően barátságos, ugyanúgy írói udvariassága szorítja rá, hogy töredékes jegyzeteit ne a maguk nyerseségében tárja elénk, hanem egyetlen varázsos toll-legyintéssel a szinte összefüggéstelent is koherensnek, magától értetődően összetartozónak mutassa.

A mű mögött mindig ott rejlik a személyiség, ami nála kifejezetten szimpatikus. Vannak átlagosan szimpatikus személyiségek az irodalomban, és vannak nagyon ellenszenvesek is, mint például Kundera. És itt nem az irodalmi minőségről beszélek, hanem a szövegekben megjelenő írói arcélről. Egy kiemelkedő író nem tudja kihagyni a személyiségét az írásaiból. Éppen Mándy beszél arról a Mit akarhat egy író?-ban, hogy „A hang, az a bizonyos  egyéni stílus, mázli dolga”. Ehhez a szerencséhez hozzátartozik, hogy bele tudja-e tenni a szövegeibe a – valamilyen módon természetesen megformált – személyiségét.

Mándy alapvetően pozitív kisugárzású ember volt. Mintha mindent szeretettel ábrázolna. Ott van például a Fagylaltosok című novellája. Mennek a fagylaltosok bosszút állni az egyiküket ért sérelmen, amiből egy valóságos tömegverekedés, majd tömeggyilkosság lesz, és az egésznek mégis pozitív a kisugárzása. Véletlenül se pozitív üzenetre vagy szocreál tanulságra gondolok, hanem arra, hogy nála, akár Hrabalnál, ott van az alapvető életöröm. Ennek ellenére az élet iszonyatos szörnyűségét is megmutatja.

Persze, nem tudom, mit mondtak volna azok a barátai, akik megharagudtak rá. Hiszen például a Fabulya feleségein a címszereplő modellje, Végh György megsértődött, ahelyett, hogy örült volna. Úgy látszik, nem volt elég jó a humorérzéke. Mándynál, miközben nem feltétlenül úgy humoros szerző, hogy végignevetjük az írásait, állandóan jelen van az a humor, amit még a Teremtőn is számon kér. Mondja is az Isten című novellájában, hogy „Különben azért valamit mégiscsak megkérdeznék. A humora? Az hová tűnt?”.

DF: Volt benne – a finomságában, a légiességében, vagy abban, ahogy öltözködött – valami koridegenség is?

VI: Az ötvenes években koridegen akart lenni, az biztos. A polgárias megjelenése a lázadás, az önmegőrzés eszköze volt. Később is hű maradt önmagához. És lassan el is fogadták a kialakult rítusaival, kávéházi, cukrászdai alkotói szokásaival.

DF: Tegeződtetek?

VI: Persze. Úgy emlékszem, már az első alkalommal felajánlotta, hogy tegeződjünk. Nem kellett magázni őt ahhoz, hogy meglegyen a magázás nyújtotta elegancia.

DF: Volt ennek a pozitív kisugárzású embernek másik, sötét oldala?

SzÁJ: Sötét oldalnak nem nevezném, de voltak helyzetek, amik bosszantották vagy nyomasztották, az indulatos kirohanás azonban akkor is távol állt tőle. Juditot nagyra tartotta, ugyanakkor nagyon féltette. Igazán fel tudta dühíteni, ha mondjuk vezetés közben (kettejük közül csak Juditnak volt jogosítványa) valamilyen méltánytalanság érte. Nem volt könnyű időszak számára, amikor nagynéném fél évre elutazott Svájcba egy orvosi ösztöndíjjal. Akkoriban, az 1970-es évek elején a távolsági kommunikáció sokkal nehézkesebb volt, mint manapság, élénk levelezéssel, rövid látogatással kellett beérniük. Érdekes az akkor íródott leveleket újraolvasni. A kellemes modorú Mándy ezekben megmutatja csipkelődő kedvét. Éles kritikai érzékkel és humorral megfogalmazott észrevételein vagy az általa kitalált alkalmi gúnyneveken most is jól szórakozunk.

A hétköznapi élet praktikus nehézségei (mondjuk a lakásfestés vagy az egészségügyi problémák) néha leküzdhetetlen akadályt jelentettek számára. Ebben is nélkülözhetetlen segítsége volt Judit és egyszer-egyszer mi, többiek is.

Persze, Iván fiatalkori temperamentumát nem ismertük; akiről beszélünk, az egy viszonylag idős ember. Ötvenévesen került be a családunkba, ráadásul én akkor még kislány voltam. Abban az évben születtem, amikor Judittal megismerkedtek. Ami viszont írásaiból is kiderül, és amiről többször beszélt is, fiatalabb korában nyomasztotta a szüleihez fűződő ellentmondásos viszony, közös életük az utolsó években, betegségük és haláluk, ami egyszerre volt fájdalom és valamiféle felszabadulás. Mindennek emléke később is kísértette.

DF: Hogyan viselkedett a gyerekekkel?

SzÁJ: A gyerekekkel is olyan közvetlen volt, mint a felnőttekkel, nem kezelte másként őket, sosem „gügyögött”. Szívesen volt együtt velünk, mondjuk egy-egy családi ebéden, főleg, mikor húgom és én már idősebbek lettünk. 7-8 éves koromtól néha magukkal vittek a Balatonhoz vagy Jugoszláviába. Szüleimmel közös nyaralót építettek Visegrádon, ott is gyakran voltunk együtt. Sokat beszélgettünk, teljesen természetes viszonyban álltunk. Gyerekkoromban izgalmas szellemi közeget jelentett az élénk családi élet, a beszélgetések szüleimmel, nagyszüleimmel, irodalomról, emlékekről, politikáról. A sivár percek akkor kezdődtek, ha futballközvetítés ment a TV-ben, és a férfiak leültek meccset nézni.

VI: Iván nyilván figyelte is a gyerekeket. Weöres Sándor gyerekverseivel szemben, amelyek eredetileg nem a fiatalabb generációknak íródtak, ő a Csutak-sorozatot és az Arnoldot tényleg gyerekeknek írta. 

DF: Kijelenthetjük, hogy az Arnold, a bálnavadászban a család egyes tagjait és barátait is megírta?

SzÁJ: Így dedikálta nekünk ezt a könyvet: „Ágikának, Imrécskének, kis Áginak (aki Csimu néven a regény hősnője) és Eszterkének atyai szeretettel Iván Apó 977 máj. 3.”. A szememben sosem volt „Iván apó”, de ő viccesen, önironikusan néha így emlegette magát. Azt hiszem, figyelt minket, gyűjtötte az írói anyagot a család körében is, álmainkat kérdezte, történeteinket. Meg aztán a neveket, osztálytársaimét, barátokét. A név különös hangzása sokszor jobban érdekelte, mint a személy, aki mögötte van. Még akkor is, ha mondjuk a kötetben emlegetett Pánczél Péter vagy Pogácsnik Olivér létező személyek, az osztálytársaim voltak. Mándynál a név gyakran csak egy emlékfoszlány. Az Arnold, a bálnavadász szereplőiben mégis magunkra ismertünk. Én mint Csimu jelentem meg, egy gyerekkori barátom a szomszédból Horgos alakjában, az Ági nevű szereplőt és szüleit pedig a Nemeskürty családról mintázta Iván, akik egy időben közeli barátai voltak.

VI: Ő maga Zsámboky lett. Véghből Fabulyát kreált. Mikor az Átkelés megjelent, még a Veres Pálné Gimnáziumba jártam, ahol az igazgatónkat Fiam Adriennek hívták. Abban a könyvben, az Erkélyen című novellában van egy ilyen sor, hogy „Mi az, levelet hozott? Ide hozott nekem levelet? Talán Fiam Adrientől?”. Rá is kérdeztem később Ivánnál erre, és mondta, hogy valóban ismerte fiatalkorában Fiam Adrient, begyűjtötte a nevét, mint valami csemegét, és évtizedekkel később felhasználta ebben az írásában, ami nekünk akkor szenzációs telitalálat és poén volt a gimnáziumban. Az írói munka egyik legnehezebb része jó neveket találni.

DF: Közösen eltöltött óráitokat, napjaitokat mennyire járta át az, hogy közkedvelt írónak számított?

VI: Ami ma már szokatlan lehet: megismerték az utcán. Szerintem jelenleg nem ismernék meg annyian Kertész Imrét, Nádast vagy Esterházyt sem, mint akkor őt. Nem lehetett úgy eljönni a Művész mozitól a Nyugati térig, hogy két-három ember meg ne szólította volna: írásokat ígértek neki, mesternek nevezték.

SzÁJ: Jelen volt a városban, és a budapestiek – gyakran név szerint – jelen voltak az írásaiban, talán ez is növelte népszerűségét. Ahogy Sándor Iván írja nagyon szépen Drága Liv című regényében, ahol a főhőst részben Mándy átható tekintete menti meg attól, hogy egy pesti presszóban engedje magát besúgónak beszervezni: „… mindig ott láttuk körülötte a Teleki téri figuráit meg a némafilmsztárjait, meg a presszós lányokat, de nem azokat, akik a kávéját hozták, éppen azokat, akik megjelentek a mondataiban. Úgy nyüzsögtek ott, mint az éjszaka mélyvizében a figurák, akiket megírt néhány évvel előbb egy musical számára…”

Emlékszem a Fészek Klubban rendezett 70. születésnapjára. Már jóval korábban lehetetlen volt belépőt szerezni, és a terem zsúfolásig megtelt. Ivánt tüntető vastaps köszöntötte, ahogy felment a színpadra. A rendszerváltás előestéjén voltunk, és ez a taps nemcsak a születésnaposnak szólt, hanem a csendes, de kérlelhetetlen ellenzékiségnek is, amit képviselt.

DF: Milyen tárgyi emlékeitek vannak Ivántól?

VI: Most is az ő asztalán könyökölünk.

SzÁJ: István ruhadarabokat is megörökölt tőle: inget, zakót, nyakkendőt, öltönyt. Egy halszálkás zakóját nagyon sokáig hordta.

VI: Voltak ruhái, amiket hordtam. Sőt, Judit más, akkor kezdő, fiatal írónak is adott, például Térey János is kapott egy Mándy-öltönyt. Nem egészen volt egyforma az alkatunk Ivánnal. Egy darabig hordtam őket. Elkoptak azóta, pedig kifogyhatatlan hagyatéknak tűntek ezek a tényleg nagyon jó öltönyök.

Néhány évvel azután, hogy összeházasodtak, Judit átalakíttatta a lakásukat, újragondolta a berendezését. A modern stílushoz nem passzoltak a Fiumei úti Mándy-lakás régi bútorai, ezek így Judit szüleihez kerültek, ebbe a lakásba, a Vécsey utcába, és azóta is itt vannak. A nagy- és a kiskomód, az üveges szekrény. És egy festmény is, ami Mándy édesanyját, Alfay Ilonát ábrázolja. Szerintem elég jó kép. 1932-ben készült, L. Gy. aláírással.

SzÁJ: Az L. Gy. szignó alighanem Ilonka egy jó barátját jelöli, valószínűleg Iván sem tudta, pontosan kicsoda. Ilyen értelemben nem gyűjtött emlékeket.

VI: Nem volt filológus alkat.

DF: Az Arnoldon kívül is vannak dedikált példányaitok?

SzÁJ: Nagyszüleim hagyatékából: „Feleségem Édesanyjának és Édesatyjának kartársi szeretettel Iván 974 IV. 14.”, áll például a Fél hat felé címoldalán. „Árpádnak, Mancinak (tehát a legjobb apósnak és anyósnak) szeretettel Iván, egy régi bútordarab 980 márc. 23.”. Így dedikálta A bútorok című könyvet.

DF: Amikor kapcsolatba kerültél Ivánnal, már több verses- és egy elbeszélésköteted is megjelent. A szakmai kapcsolatotok hogyan alakult? Ő mint tapasztalt író adott neked tanácsokat, ötleteket, elmondta a véleményét a műveidről?

VI: Volt olyan, hogy amikor megjelent a Holmiban két versem, fölhívott, és beszéltünk róluk pár szót, de utána át is váltottunk más témára. Annál fontosabb visszajelzés, mint amikor az ember által sokra becsült író annyit mond, hogy tetszett, amit írtál, nem kell. Annál is inkább, mivel ez kéretlen, nem kiprovokált megnyilvánulás volt. Van egy késői novellája, az Üzenetek, amit egy hasonló helyzetből bont ki. Az író egy bizonyos Eszter (alighanem Ági húgának a valóban a kezébe került) versét olvassa, kommentálja.

SzÁJ: Figyelte ő az irodalmi élet fiatal szereplőit. Már jóval azelőtt elismeréssel beszélt Istvánról, hogy megismerkedtünk volna, mégpedig a Csipesszel a lángot. Tanulmányok a legújabb magyar irodalomból kötet kapcsán, nagyon dicsérte nekem a Tóth Krisztináról szóló írását.

VI: A legfontosabb tanácsokat a novelláiban adta. Csomó mindent tanítok, amit ő írt le. A Mit akarhat egy író?-ban szerepel, hogy úgy talált rá a saját hangjára, hogy kijelölte magának, ezt sem tudom csinálni, azt sem tudom csinálni,  meg ezt se, meg ezt se – akkor ami marad, azt csinálom. És itt mondja azt is, hogy az egyéni hang mázli kérdése. Igen, de a mázlit sok-sok munka készíti elő. Csak úgy véletlenül nem lesz senkinek egyéni hangja.

A Ma este Gizi énekelben ott vannak a fiatalkori írásai. Jók, de azért még nincs meg bennük az igazi Mándy-hang, csak az elképesztő munka. Működteti a figyelmét, csiszolja az írástechnikáját, és várja, hogy jöjjön a mázli, de nem ölbe tett kézzel, hanem ceruzával a kezében vagy a céduláit rakosgatva. Nagyon fontos könyv ilyen szempontból: Mándy, még Mándy nélkül, ott van és mégsincs ott. 

DF: A világszemléletedet, írói stílusodat befolyásolta?

VI: Igen, az ő korosztályának a nagyjai abszolút meghatározták: Pilinszky, Nemes Nagy, Mándy, picit később Mészöly, Ottlik. Emlékszem, egyszer Czigány György beszélgetett a tévében három íróval, akik közül kettőt, Nemes Nagyot és Mándyt már ismertem és tiszteltem. Nemes Nagy miniesszéket mondva, Mándy finom, impresszionisztikus meglátásokban fogalmazott, a harmadik ember pedig szinte megformálatlan mondatokban dörmögött valamit. Utóbbit nem is ismertem, ő volt Ottlik. Utána, a gimnázium második évét követő nyáron olvastam el az Iskola a határont, ami szintén meghatározó élmény számomra. Nemes Nagy, Mándy, Ottlik: a nagyon okos, a nagyon szenzitív és a szinte autistának tűnő. Furcsa hármast alkottak.

Sokat tanultam Ivántól. Nem pusztán a mondattechnikáról, inkább a képzelet és a valóság közötti mozgásról. De a mondatait is tanítani kellene. A magyar irodalomban ma nagy becsülete van a hosszúmondatnak, de a rövid mondatról, melyet még nehezebb jól megcsinálni, kevesebb szó esik, ha egyáltalán. Tőle lehetne megtanulni, hogyan kell rövid mondatokkal pingpongozni, miként ellensúlyozzák a rövideket a hosszabb mondatok, milyen ritmusa van a váltásnak. Vagy azt, hogy ha a rövid mondat rövid bekezdésben szerepel, az milyen vágási lehetőségeket nyújt. És még azt is, a mondat hogyan válik a képszerűsége és a gyors vágások révén filmszerű eszközzé.

A filmesek jó érzékkel látták meg, hogy Mándy nekik való anyagokat, vizuális töltésű szövegeket ír. Kamatoztatták is azt, ahogy ő az irodalom nyelvén filmes eszközökkel beszélt, és olyan erős kihagyásokkal dolgozott, mint akkoriban a jó művészfilmek. Persze, meglehet, hogy Mándy a némafilmekből és a korai fekete-fehér hangosfilmekből is sokat merített. Nemcsak hogy tematikusan beszélt a moziról, hanem a mondataiba is át tudta ültetni a filmszerűséget. Valóban mindent bele tudott forgatni a saját médiumába.

DF: Nevezhetjük őt csak és kizárólag Budapest írójának? És egyáltalán: létezett valaha az a Budapest, amiről ő írt? És ha létezett, létezik-e még?

VI: Nem is annyira Budapest, hanem a Józsefváros írója. Kérdés, hogy Józsefváros és Budapest közé egyenlőségjelet tehetünk-e. Megvan-e a cseppben a tenger, Józsefvárosban az egész Budapest? Buda nincs jelen Mándynál, azt Ottlik (és Márai, Kosztolányi, Esterházy) írja meg. Pest viszont abszolút megvan. Hogy akkor, amikor írt, létezett-e az a Budapest, azt nem tudom, de hogy már csak az írott változat létezik, az biztos. Amilyen a valóságban volt, az eltűnt, legfeljebb filmeket, fotókat nézhetünk róla, és találgathatjuk, mennyiben tért el Mándy verziójától. Iván a személyes tapasztalataiból, az ezek kapcsán támadt ötleteiből és vízióiból mondatainak ritmusát követve összerakott egy teljesen koherens világot.

Az ő szemével látjuk ezt a várost innentől fogva. A harmincas, negyvenes, ötvenes évek, tehát három egészen eltérő korszak Budapestjét mindenképpen így, általa fogjuk megismerni, ennél intenzívebben nem ábrázolja senki. És talán még a – gyerekkori emlékeiből megteremtett – húszas éveket is. (A hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek opálosabban jelennek meg nála.) Bár sok remek Budapest-ábrázolás van, ennyire koherensen senki sem láttatta a várost. Mintha kitűzött célja lett volna az utókornak megörökíteni, egyben létrehozni Budapestet. Hogy ebből mennyi az ő kitalációja, és mennyi vág egybe a valósággal (azt leszámítva, hogy az irodalom sosem vág egybe a valósággal, mert teljesen más természetű; a realitásoktól el kell szakadni, mert az írás törvényei szerint össze kell préselni bizonyos dolgokat), nem lehet megmondani. De most már ilyen Budapest, amilyennek Mándy látta. Említhetném Bereményit is, aki az Eldorádóban Mándy Budapestjét jeleníti meg, ami persze a saját tapasztalataival egybevág, már csak azért is, mert ő is a Teleki térhez kötődött. Mégis, a személyes világát a Mándyéba kopírozta bele, amivel lehet, hogy valamelyest a saját gyerekkori emlékeit is felülírta.

Azt hisszük, talán nem történt meg, hogy a kulikabátot addig adják fel és veszik le a szegény nőről, amíg a végén ő maga is eltűnik? Ki tudja, lehet, hogy ez az egyik legrealistább története. Egy bűnügy, ami ráadásul nem is az. Ez a fajta valóság most már létezik. Akkor nem létezett, vagy másmilyennek tűnt, nem volt ilyen szépen összerakva.

DF: Nem teszi-e nosztalgikussá a szövegeit az, ahogyan a ’30-as, ’40-es vagy ’50-es évek miliőjét jeleníti meg a piacokkal, kávéházakkal, polgári öltözékekkel (és még sorolhatnánk a példákat)?

VI: Gyilkosok, kisszerű tolvajok, gazemberek, mindenféle szélhámosok világa ez. Nem hinném, hogy lenne eziránt bármiféle nosztalgia.

SzÁJ: Az írásai tele vannak érzelmekkel: szerelmekkel, barátságokkal, árulásokkal. Azonban sosem negédesek, inkább szikár szövegek, de mindig megvan bennük az együttérzés, főleg a kisemberek iránt, ami talán azóta is hiányzik a mai irodalomból. A világukat ridegen, tárgyszerűen mutatja be, egyáltalán nem hajlik a nosztalgiázásra. Az olvasó viszont lehet, hogy igen.

VI: Ugyanakkor nem tudhatjuk, konkrétan min is kellene nosztalgiázni. Azt sírjuk vissza, hogy a gyilkosok is udvariasak voltak?

SzÁJ: Ismertek még valamiféle becsületkódexet, bár szabályait gyakran át is hágták.

VI: A Józsefváros nem Japán.

DF: Van kedvenc közös történetetek Ivánról?

VI: Én legelőször 1995 szeptemberében jártam Szigligeten. Iván és Judit ott nyaralt, Ági meg éppen babát várt, amikor meglátogattuk őket egy hétvégére. Hazafelé jövet nagy, megmagyarázhatatlan szomorúság telepedett ránk a kocsiban.

SzÁJ: Gurult az autó a Balaton északi partján a szeptember végi alkonyatban, a rádióban megszólalt Zorán dala, a Szerelemnek múlnia kell. Mind a négyen elhallgattunk, elgondolkoztunk.

VI: Ráadásul akkor már tudtuk, hogy a halálos beteg Csorba Győzőhöz Tóth Krisztinával el fogunk menni látogatóba, tulajdonképpen elbúcsúzni. Iván küldött egy könyvet Győzőnek, amit át is adtam neki. Egy hónapon belül mind a ketten halottak voltak.

Amikor Iván meghalt, éppen kint jártam Prágában. Ági az utolsó estéjén Judittal és Ivánnal ment moziba. Velem pedig az történt – amit aztán a Holmi 1996/4-es Mándy-emlékszámában megírtam novellaformában –, hogy a vár mellett bementem egy elég nagy zárt kertbe, teljesen egyedül voltam, leültem egy padra egy kicsit nézelődni, ám akkor elém toppant egy idős úr. Elkezdtünk társalogni csehül. Az élet fontos kérdéseiről beszélt, furcsa volt, nem értettem, miért jött oda, mit akar. Aztán elköszönt, és mintha abban a pillanatban elnyelte volna a föld. Ahogy eltűnt, rögtön tele lett emberekkel a kert, ami valahogy nem tűnt valószerűnek. Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy ez nem az a cseh ember, akinek láttam, hanem valaki más. Azt hittem, a nagyapámmal találkoztam, aki már évek óta halott volt. Másnap, ahogy leszálltam Pesten a vonatról, Ági várt a pályaudvaron a hírrel, hogy Iván meghalt. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy – ha csehül is beszélt – Ivánnal találkoztam Prágában. Szép halála volt, reggel nem ébredt föl. Nem szenvedett hosszan, megalázó módon. Ugyanolyan elegánsan távozott, ahogy élt.   

Különben pedig nem maradtak történetek utána, mindent megírt. Jó anekdota, hogy egyszer, amikor Zuglóban sétált, belekötöttek, körülfogták többen, hogy megverjék. Ennyien egy ellen, talán jöjjenek egyesével, mondta nekik. Jött az első, meg is verte egymaga is… Sajnos nekem az sem volt elég, hogy egyszerre csak egy támadt rám, mesélte később nekem. Na de ez is benne van a Fagylaltosokban: „Csak hát, ha többen jönnek rám… […] Én mondtam nekik, hogy egy jöjjön, így nem művészet…”

DF: Osztod azt a közkeletű vélekedést, hogy Iván – hiába írt regényeket, hangjátékokat, hosszabb elbeszéléseket, drámákat, gyerekkönyveket is – alapvetően novellista?

VI: Igen. Méghozzá az egyik legnagyobb magyar novellista. Nagyon nagy stiliszta. Valamilyen módon Krúdy folytatójának érzem. Ami Krúdynál a hosszú-, az nála a rövid mondat. Ami Krúdynál úri, régi, az nála ugyanaz, csak a Józsefvárosban. A különböző közegek miatt más a kettő, de valahogy mégis Krúdyhoz mérhető a hangulatisága.

Szerintem a novella felől értelmezhető Mándy. Ebben a műfajban csiszolt mindent tökéletesre. És ahol hosszabb formában ír, az is gyakran novellisztikus, például az Előadók, társszerzők. A regényei is inkább kisregények. Egy ilyen szövegben még lehet ugyanazokat vagy majdnem ugyanazokat a technikákat alkalmazni, mint a novellánál. A lebegősebb kisprózái és a hangjátékai is hasonlók. A hangjátékait nagyon kitalálta. Szerencsés egybeesés volt, hogy intenzíven készítettek akkor már és még hangjátékokat a Magyar Rádióban, és őt ott fölfedezték. Bizonyos dolgokra föl kell kérni embereket. Hangjátékot magától senki nem ír.

SzÁJ: Ráadásul Kopányi György rádiós dramaturg személyében remek alkotótársra talált, aki jól értette az ő világát.

VI: Úgy tűnt, színpadra nem alkalmazható a világa, de ez is csak pech volt, valószínűleg azon múlott, hogy nem találtak hozzá megfelelő rendezőt. És ami színpadon nem működött, az filmben igen, lásd a Szabadíts meg a gonosztólt, ami a sikertelen Mélyvíz című darabból született. Maga a Szabadíts meg a gonosztól pedig a reveláció erejével hat. Sándor Pál is nagyon rátalált, hiszen a két legjobb, időtálló filmje Mándy-mű alapján készült. A színház terén kimaradt egy lehetőség. Talán jelentős színpadi szerző is lehetett volna belőle. 

DF: Krúdy nevét már említetted. Tudnál még valakit mondani, aki Mándy világát megelőlegezi?

VI: Van egy olyan színvonal, ahol a világ legjobb versei és novellái összeérnek, túllépve a korstílusokon. Ilyen értelemben mivel a legjobb Mándy-novellák állják a verseny Maupassant vagy Csehov novelláival, ha ezek nem is az előképei Mándynak, de valahol ugyanarról beszélnek, egyetlen apró történésben a teljes világot megmutatják úgy, hogy az ember hátán futkos a hideg. Tudott tökéletes novellát írni. Ha az 1969-ben megjelent, válogatott novelláit tartalmazó Egyérintőt elkezdjük olvasni, elképesztő mennyiségben találhatunk benne remekműveket. Csehov valamilyen módon mindenképp az előzményének tekinthető, mint ahogy a magyar novellairodalomból Gelléri Andor Endre a lebegésével és talán Tömörkény a váratlan, erőteljes, sokkoló drámaiságával.

SzÁJ: Úgy emlékszem, nagyon szerette Hemingwayt.

VI: Ezt nem is tudtam. De érdekes, éppen mondani akartam, hogy nyilvánvalóan olvasta Hemingwayt. Novellatechnikájában biztosan van köze hozzá. De szerintem ő sokszor már elavult, ahogy egy bűncselekmény felől bont ki egy novellát, abban nem érzek akkora erőt, mint Mándyban, aki úgy tanult tőle, hogy meg is haladta. Legalábbis nekem, magyar olvasóként, az ő szövegei élnek, Hemingway prózája viszont nem mindig. Akkoriban, az ötvenes években szinte mindenki tanult Hemingwaytől.

SzÁJ: Faulknert is gyakran emlegette, ha arról beszéltünk, mit olvas szívesen.

VI: Ő jobban is passzol hozzá.

DF: A kortárs magyar irodalomban jár valaki a Mándy által kitaposott úton?

VI: Mivel elsőre nem vágtam rá egyetlen nevet sem a kérdésedre, ezek szerint annyira egyértelműen senki. Ám bizonyos áttételekkel majdnem mindenki. A mostani idősebb nemzedék, Nádas és Esterházy sokat tanultak tőle. Többet hivatkoznak ugyan Mészölyre meg Ottlikra, de Esterházynál pontosan lehet tudni, hogy Mándy milyen fontos volt neki. Bújtatottabb módon a költészetre is hatással lehetett, gondoljunk csak a Tóth Krisztina verseiben megjelenő tárgyias világra – ami persze egyben Lator Lászlóhoz is kapcsolható. De ha azt vesszük, hogyan teremtette meg Budapest atmoszféráját, akkor Zeke Gyula novellái is eszünkbe juthatnak.

Egyértelmű követő nincs, de ez megváltozhat. Az, hogy most itt beszélgetünk róla, és hogy ez az interjú egy sorozat része, azt jelzi, hogy Mándy túljutott azon a purgatóriumon, ami a haláluk után vár állítólag a szerzőkre. Újra meg kell találni a helyét. A nyolcvanas években vagy a kilencvenes évek első felében megkérdőjelezhetetlen tekintélynek számított, akiről nem írtak rosszat (persze nem azért, mert ezt valaki megparancsolta volna, hiszen a kultúrpolitika inkább csak beletörődött, hogy Mándy jelentős író), ezért kicsit meglepő volt, ami halála után történt vele: rögtön többen kétségeiknek adtak hangot. Szinte megtagadták, megkérdőjelezték, már a Holmi Mándy-különszámában is. Vagy gondoljunk később Kornis Mihály Töredékek M. I.-ről, avagy Csutak és a szürke ló című írására, ami valójában, úgy érzem, inkább Kornis önmaga ellen irányuló agressziója volt. Ha ma megkérdeznénk, alighanem azt mondaná, hogy rajong Mándyért. Mintha féltek volna tőle. Holott ha valakitől nem kellett félni, az ő. Úgy látszik, mégiscsak erőteljes kisugárzással rendelkezett. Szimpatikus és kedves ember volt az utolsó éveiben is. Talán éppen ezzel a pozitív kisugárzásával fegyelmezte ellenzőit.  

Aztán jöttek a hallgatás, elfeledés évei. De túl vagyunk a mélyponton, nem tudták megfúrni, már ha ez egyáltalán valakinek a szándékában állt volna, amit nem tételezek föl senkiről. És most tör felszínre újra. Évről évre tanítom a kortárs magyar irodalmat, és a kortárs szerzők előtti generációkat az egyetemen. Föladom olvasni Mándyt és Ottlikot is. Mándyt mostanában egyre jobban szeretik. Hullámzanak a dolgok, bizonyos írókra egyszer jobban rezonálnak, máskor kevésbé. Az irodalom belső, zsigeri mozgásainak vannak ilyen szabályai: hirtelen a legkedvesebb mesterről is be kell látni, hogy vannak korlátai. Mándy egyébként azzal kezdte, hogy a saját korlátait fölismerte, azokban jól megkapaszkodott, és onnan lendült tovább.

DF: Mi az, amiben a legjobb Mándy?

VI: Egyrészt tudott tökéletes novellát írni. De az is kivételes, ahogy Józsefvárost ábrázolja, amely úgy van jelen, hogy arról nemcsak földrajzi, hanem társadalmi térképet lehetne rajzolni a művek alapján. Józsefvárosában benne van Budapest és az akkori Magyarország. Elég neki, ha ezt a viszonylag kicsi darabot tépi ki a világból, mint egy kis falut, de abban a faluban vissza lehet tükröztetni mindent. Lehetne egy irodalomföldrajzi tanulmányt írni arról, miként áll össze teljes világgá mindez, annak a folyamatnak a révén, ahogy megismerjük a mozikat, az alagsori üzlethelyiségeket, a különböző figurákat, józsefvárosi helyszíneket, a társadalom alján, szélén létező embereket. Nem érzi az ember hiányosnak a képet. Az a csodálatos benne, és ez, azt hiszem, minden nagy íróhoz hasonlóvá teszi, hogy ha le is szűkíti a világot, az is benne van, ami nincs benne. Arról is beszél, amit csak a kihagyással jelez.

Jóval előbb kitalálta a mágikus realizmust, mint ahogy az García Márquezzel és Salman Rushdie-val berobbant a világirodalomba. Bár a mágikus realizmus másoknál is ott van már hamarabb. Mándy hasonló úton járt, mint nemzedéktársa, a nála négy évvel korábban született Hrabal. Ugyanazt csinálta meg Budapesttel és a Józsefvárossal, mint Hrabal Líbeň-nyel és Prágával. Elképesztő valóságismeret van a szövegeiben. Hogy aztán ebből mennyit talált ki, és mennyi a valóságos valóság, megint csak nem lehet tudni. És nem is kell tudni. Mindenesetre az életben nem mindig kerekek, történetszerűek a dolgok. Ahogy Dante az Isteni színjátékban a pokol színei és történetei segítségével, ő Józsefváros révén teremt teljes világot.

DF: Mely művei jelentik szerinted az életmű csúcspontját?

VI: A Kulikabát, az Egyérintő, a Fagylaltosok. Egyébként az ötvenes évek novelláiból szinte minden. A Mi az, öreg? fundamentálisan fontos, az egyik első anya- és apakönyv, melynek sugarában később a többi hasonló műfajú alkotás született. Ha úgy tetszik, a Mi az, öreg? nélkül nem lenne a Harmonia Caelestis, vagy nem lenne a Halottak apja. Györe Balázs valóság-figyeléséről egyébként is könnyen az eszébe juthat az embernek Mándy. A Mi az, öreg? mellett a Fabulya feleségeit és az Előadók, társszerzőket tartom a legjobb könyveinek. Aki ezeket nem olvasta, az nem ismeri a magyar prózát.