Nem csak a Turulpörkölt

A már címével is botrányt okozó Turulpörkölt heves fogadtatásának köszönhetően Krzysztof Varga viszonylag széles körű ismertségre tett szert Magyarországon. Kevés szó esik azonban arról, hogy a magyar téma nem először jelenik meg Varga írásaiban. Első magyarul megjelent, viszonylag csekély figyelmet kapott könyve egy kötetbe szerkesztve tartalmaz két kisregényt: a Tequilát és a Fejlődésregényt.^[1] Már az utóbbiban feltűnik a magyar téma, és az író legalább olyan kritikus volt velünk szemben, mint későbbi írásaiban. A sajátos narrációs technika miatt nehezen kibogozható cselekmény Kristóf, aki egyben a szerző és az elbeszélő alteregójának tekinthető, és öregedő apja, Béla budapesti utazása köré szerveződik. A származással való számvetés, a gyökerek nosztalgikus keresése vegyül az emlékek útján történő valós és asszociatív utazással. A kísérlet azonban, mint olyan, elkerülhetetlenül csalódással végződik. Az Élet és Irodalomnak adott interjújában Varga így vall a szöveg születéséről: „Végérvényesen elintézhettem vele néhány személyes érzelmi ügyemet is, de nem tudom, hogy mindent kiírtam-e magamból.”^[2] Később azt is megemlíti, hogy legközelebb szívesen írna egy útikönyvet Magyarországról. (És ezt a következő magyar témájú könyvével, a Turulpörkölttel tulajdonképpen meg is valósította, habár nem egészen útikönyv formájában.)

A Turulpörkölt előszavában^[3] azt olvashatjuk, hogy a könyv elsősorban lengyel olvasóknak íródott azzal a nem titkolt céllal, hogy szembesítse őket idealizált és idejétmúlt magyarság-képükkel. Dekonstruálja a Magyarország-imázs szimbólumait, és egy merőben más Magyarország-képre hívja fel a figyelmet. Félreteszi a „Polak, Węgier dwa bratanki” jelmondattal fémjelzett tradicionális lengyel–magyar barátságot, és helyébe egy szubjektív tapasztalat alapján született képet helyez, mely mégis vagy éppen ezáltal sokkal szorosabb kötődésről árulkodik. Írásában a nemzetinek tartott motívumok, szimbólumok és sztereotípiák a humor és az irónia forrásaivá válnak, ám tévedés lenne ezt valamiféle zsigeri magyarellenességként értelmezni, mint ahogyan azt sokan és sokszor megtették.

A nemzeti jelképeket dekonstruáló szándék legnyilvánvalóbb példája az, hogy milyen bánásmódban részesíti a magyarság mitológiai madarát. (Valószínűleg ez volt a könyv megjelenését kísérő botrány egyik fő oka.) A turul-szimbólumot a keserves magyar nosztalgia megtestesítőjeként mutatja be. „A turul, mely a sas és a liba furcsa kereszteződése, a magyar álmodozásokat és komplexusokat is megszemélyesíti.”^[4] Jelképes „turulvadászatra indul”, és felkutatja, hogy az ország mely pontjain és pontosan hol bukkanhatunk turulokra. Továbbá kategorizálja is őket: „van harci turul kitátott csőrrel, karmai között karddal és szélesre kiterjesztett szárnyakkal (a budai Várban, a XII. kerületben, Tatabányán); van aztán átmeneti turul, erről nem tudni, fel- vagy leszáll-e éppen, jobban is kitárhatná szárnyát, de határozatlan (a győri pályaudvar előtt); és van végül szégyenlős turul, ez szerényen üldögél, mint tyúk az ólban, bátortalanul összecsukott szárnnyal és összeszorított csőrrel (galambszarral borított turul a soproni városkapuban, aztán a budapesti Tátra utca egyik házán meg az egri OTP bejáratánál).”^[5]

A Varga-féle kritikus hangnem valójában a nézőpontból, az elbeszélői szerepből fakad. Varga ugyanis egyfelől azt mutatja meg, hogy mit láthat az, aki idegenként érkezik Magyarországra, és nem igazodik el a magyar kulturális kódok világában. Olyan ember szemén keresztül láttatja Magyarországot, akinek csak a tapasztalás áll rendelkezésére, és ezekből a különféle információkból, benyomásokból, ingerekből kell megalkotnia saját Magyarország-képét. Az élmény pedig szükségképpen szubjektív. Ezért tűnik elhibázottnak az olyan kritikai megközelítés, amelyik sértett hangnemben listázza a könyv vélt vagy valós tárgyi tévedéseit, közben egyfajta erkölcsi fölényt demonstrálva a szerzővel szemben.^[6] A túlzásokat illetően viszont igaza van a kritikának, valóban tele van velük a könyv, azonban ezek a túlzások nem öncélúak, funkciójuk van: növelik a szöveg belső feszültségét, mely abból fakad, hogy elbeszélője egyszerre bír az „idegen” tekintetével, és mégis olyan információk birtokában van, melyek csak a „beavatottak” számára elérhetők. Az elbeszélő sajátossága, hogy egyszerre kívülálló és bennfentes megfigyelő. Az idegen szemével láttatja Magyarországot, de egy bennfentes magabiztosságával kalauzol el ebben a világban, és magyarázza az adott jelenségeket. Az elbeszélés, a leírás vagy akár a képzeletbeli „Magyarország-ismereti túra” rendezőelve esetlegesnek tűnik, asszociációkra épül, és a „magyar” fogalmának különböző rétegeit vizsgálja, különféle megközelítésekből. A könyv fejezetei is erre utalnak, ahogy címükben összekapcsolják egy magyar étel és egy meghatározó történelmi személy vagy politikus nevét. Ilyen címekkel találkozunk: Kádár-paprikás, Horthy-pecsenye, Rákosi-leves, Bulcsú–Lehel-pörkölt, Szent István-szalámi, Gyurcsány–Orbán-lecsó, Kossuth-zsír, Árpád-szelet.

Varga olyan kalauz, aki valóban bejárta az általa leírt helyeket, minden, amiről véleményt ír, saját, valós tapasztalatán alapul. Teljes tudatossággal tartja távol magát a közhelyes turisztikai pontoktól, vagy azokat éppen ebben a minőségükben említi meg. Jobban kedveli a régi típusú kiskocsmák és kifőzdék világa mentén kirajzolódó hétköznapi Budapestet. Név szerint említ utcákat és helyeket, éttermeket, piacokat, hentesüzleteket. A Varga-féle várostörténet stílusának uralkodó jegye a városi legenda, a pletyka, ezek pedig természetszerűleg nem a turisták, hanem a helyi lakosok világához tartoznak.

Még egy Magyarországgal kapcsolatos írásról kell említést tennünk. Ez Varga pécsi naplója, mely Pécs, ahol élnék címmel jelent meg a Pécs Európa Kulturális Fővárosa program keretében kiadott antológiában. A Writers in Residence Program során több más, európai kortárs íróval együtt egy hónapot töltött Pécsett, ez idő alatt az írók naplót vezettek pécsi benyomásaikról, végül ez jelent meg egy antológia formájában. Már a címe utalhat rá, de valóban igaz is, hogy ez Varga legkevésbé kritikus magyar vonatkozású írása. Kijelenti ugyanis, hogy hiába vonzó Varsó metropoliszi tempója, azért Pécsett mégis szívesen élne. Pálfalvi Lajos értelmezése szerint ez azt jelenti, hogy: „már kialakult benne az az egó, amelyik otthon érzi magát Magyarországon.”^[7]

A három magyar vonatkozású mű között eltelt időben mindenképpen érzékelhető a magyarságkép változása. A Fejlődésregény áradó emlékezetfolyamával szemben a Turulpörköltben sokkal letisztultabb, tudatosabb kompozícióval találkozhatunk. Vannak ismétlődő elemek, például a dánszentmiklósi kirándulás felidézése, de összességében elmondható, hogy az azonos elemek más koncepcióba illeszkedve jelennek meg újra. Ezáltal az is érezhető, hogy a téma egyre fontosabbá válik a szerző számára, újra és újra visszatér hozzá, és egyre tudatosabban használja azt. A továbbiakban három fő motivikai szál mentén mutatom be, hogyan építi le tudatosan a készen kapott, sztereotípiáktól átitatott motívumokat, és építi fel azokból saját identitását az elbeszélés során.

Szindbád tovább vándorol

A Szindbád-motívum jelentőségére hívja fel a figyelmet az a tény, hogy négy magyar vonatkozású művéből háromban felbukkan Krúdy és Márai hősének alakja, tehát visszatérő és folyamatosan alakuló motívummal van dolgunk. (Igaz, hogy ebből a szempontból, keletkezési körülményei miatt, a pécsi naplónak talán nincs is jelentősége.) A művekből világosan kirajzolódik a motívum különböző rétegeivel való megismerkedés – a magyar olvasóétól eltérő – folyamata, mely egyben rámutat a témában való elmélyülés tudatosságára is. Szindbád kezdetben Huszárik Zoltán filmje nyomán jelenik meg Varga írásaiban. Tehát nem közvetlenül Krúdy nyomán találkozik vele először, hanem már egy lehetséges interpretáción keresztül. Ennek megfelelően kezdettől fogva tudatában van a Krúdy mint író és főhőse, Szindbád között fennálló párhuzamnak is. Huszárik filmjéről már a kortárs kritika azt írta, hogy képileg tudta megvalósítani azt, ami Krúdynál a nyelv által jelenik meg, vagyis a sajátos Krúdy-stílust.^[8] Varga láthatóan teljes tudatossággal fejti vissza a motívumra rakódott jelentésrétegeket. És saját Szindbád-novellájában főképp már Márai Szindbád hazamegy című regényére utal. Ez tehát már elsősorban nem vizuális, hanem olvasmányélményen alapul. (Mind Krúdy, mind Márai művei lengyel fordításban is hozzáférhetők.^[9])

A Fejlődésregény két helyen említi Krúdy-Szindbádot. Az első szöveghelyen a Margit-szigethez kapcsolódó asszociáció mentén bukkan fel az alakja. Azt olvashatjuk, hogy Krúdy Gyula a Margit-szigeten egy kolostorban lakott, mely már nem létezik. „Mindennap reggel hatkor kelt, asztalhoz ült a kolostori cella rémisztő hidegében, hogy újabb novellát írjon a temetőket és volt szeretői hálószobáit járó utazó, Szindbád metafizikai vándorlásairól. A parfümillat hullaszaggal, az élő, meleg test illata a nyüzsgő férgektől mozduló földben oszló holttest bűzével keveredik.”^[10] Ezután tér rá, a Huszárik-film kapcsán, Szindbád és Latinovits jellemzésére. Mindkettőjük esetében elsősorban a halálukról ír, a halállal és a melankóliával összefüggésben emlegeti őket, de ez a regény többi részét tekintve egyáltalán nem kirívó. „Latinovits a halál elől menekül a Szindbádban. Állítólag a halál után is nő az ember haja és körme. Mekkora bajsza nőhetett Latinovitsnak?”^[11] Később egy hosszabb részt is szentel a figurának, itt a filmből idéz fel jeleneteket: a híres ebédjelenetet, Szindbád utazásait, egy temetőt és számmal megnevezett nőalakokat, akiket elhagyott. A Szindbád-motívumot a regény nosztalgikus-melankolikus hangulatának fokozására alkalmazza.

A Turulpörköltben Szindbád elsősorban Huszárik Zoltán filmje nyomán kerül szóba, a film híres jelenetei idéződnek fel ismét. Krúdy jellemzésekor ezt olvashatjuk: „a kiváló magyar szibarita író”, Szindbád pedig: „a belle époque melankolikus playboya”.^[12] A leírás elsősorban a híres velő-jelenetre koncentrál, és ezt írja róla: „A világ filmművészetében bizonyára ez a jelenet ábrázolja a legnagyszerűbben a húsleves fogyasztását.”^[13] Szindbádot olyan érzelmi vámpírnak is nevezi, aki a felszínes szerelmekben keres enyhülést világfájdalmára, és „(…) az evésben csillapul egy pillanatra érzelmi éhsége, a folytonos utazásban a halál elől keres menedéket. Nem kedveli a »mai időket«, kizárólag a múlt emlékeinek él, nem nyugszik bele az elmúlásba. A régi idők szentimentális emlegetésével, azoknak a nőknek a felidézésével, akik otthagyták, akiket otthagyott, akik vízbe ölték magukat, kiugrottak az ablakon, akiket nem más férfiak, hanem a férgek vettek birtokukba, mindezzel nem tesz egyebet, mint beoltja magát a halál ellen, kis mennyiségű halál vírust fecskendez be a tudatába, így aztán ellenállóbb lesz a valódi halállal szemben.” ^[14]

A már említett művek mellett Sinbad się starzeje címmel egy egész novellát is szentelt az általa értelmezett öregedő Szindbádnak.^[15] Varga a jelen Budapestjére helyezi hősét, a novella a Lukács fürdőben indul, és értesülünk arról, hogy Szindbád ide járt egész nyáron. A Lukács vendégei Élet és Irodalmat olvasnak, Szindbád a Művész mozit és a Katona József vagy éppen a Radnóti Színházat látogatja, a Margit-szigeten kocogó budapestiek iPodon hallgatnak zenét futás közben, Szindbád pedig régebben kijárt a Sziget Fesztiválra is. Megtudjuk azt is, hogy Szindbád mennyire utálja a turistákat, akik csak azért jönnek Budapestre, hogy megtömjék magukat gulyással, Gundel-palacsintával, és hozzá cigányzenét hallgassanak. Gondosan elkerüli a Váci utcát, a Vörösmarty teret, a Bazilika környékét és a Várhegyet, míg a Farkasréti temetőben tett sétákat előnyben részesíti. A novellabeli Szindbád középkorú férfi, aki úgy érzi, hogy elkezdett megöregedni. Az értelmiségi körökhöz tartozik, bár mostanában elvesztette érdeklődését a kultúra iránt, és szívesebben szenteli idejét egy jó pörkölt és egy igényes bor párosának. A Lukács fürdőben tett látogatás után felkeres egy kisvendéglőt, Krúdy írásait idéző stílusban társalog a pincérrel, véleményt mond az ételekről. A vendéglő étlapja Kádár János halála óta nem változott. A pincér székelykáposztát és kijevi pulykamellet ajánl, de utóbbit Szindbád már nagyon unja, és azt javasolja, hogy tulajdonképpen át kellene nevezni budapesti pulykamellre, mert annyira nemzeti ételünkké vált már. Végül pacalt rendel petrezselymes krumplival és uborkasalátával, valamint fröccsöt. Evés közben értekezik a jó fröccs elkészítési módjáról és arról, hogy hogyan kell beszélni a nőkkel. Az étkezés befejeztével melankolikus jóllakottság lesz úrrá rajta, mely állítólag nem ritka a magyar vendéglőkben tett látogatás után. Az ebédet követően pedig sétára indul a Farkasréti temetőben. Így töltötte mindennapjait Szindbád, ám egy napon meggondolta magát, és inkább a Dagályba ment úszni. A hideg víz felélénkítette testét, úgy érezte, egészen megfiatalodott, még némi hódítással is megpróbálkozik, de végül csúfos kudarcot vall. A balsikerű kaland után ismét csak a jól megszokott Lukácsot látogatja. A novella az öreg vagy öregedő hős szerepeltetésével, valamint tartalmában is utal Márai Szindbád hazamegy című regényére. A novella végén Varga szerzői jegyzetét találjuk, mely a lengyel olvasók számára szolgál magyarázattal Szindbád alakjával kapcsolatban. Itt Márai regényét is megemlíti, ami árulkodik arról, hogy most már ez a mű is ismert számára. Varga Szindbádja kortársunkként jelenik meg, a Turulpörkölttel és a Fejlődésregénnyel (de más Varga-regényekkel is) összehasonlítva pedig valószínűsíthető, hogy szintén gazdag önéletrajzi elemekben. Ám mégis megmarad irodalmi hősnek. Ez abból a jelenetből egyértelműen kiderül, amikor sikertelenül próbál udvarolni a strandon egy lánynak. Azon gondolkozik, vajon mit tanulhat a lány, hátha esetleg magyar szakos, de az lehetetlen, hiszen akkor már rég fel kellett volna ismernie…

A Szindbád-hagyomány hatása nem csak explicit módon, az alak szerepeltetésével jelenik meg Varga prózájában. Prózájának számos olyan stílusjegye van, amely az említett hagyománnyal kapcsolatba hozza. A gasztronómiai érdeklődés, a gasztronómia és az emlékezet összekapcsolása, a fürdő mint kedvelt helyszín, a nosztalgiára és melankóliára hajlamos stílus mind ide tartoznak. Az asszociációs szerkesztésmód, a hosszas kitérők és a terjedelmes leírások a Krúdy-prózának is sajátosságai. Szegedy-Maszák Mihály Márai-monográfiájának életrajzi bevezetőjében Márai Sándort a magyar irodalom legönéletrajzibb szerzőjének nevezi, akinek műveiben az életrajzi tények és a fikció szinte elválaszthatatlanul fonódnak össze.^[16] Az önéletrajziság Krúdynál is megjelenik, Vargánál pedig kifejezetten fontos értelmezési szempontot jelent már a legelső regényétől kezdve.

„Isten a főtt sonkában is ott van”

A gasztronómia és az irodalom tradicionális kapcsolatát emlegetni már közhely. A téma máig tartó szépirodalmi és elméleti aktualitását kitűnően példázza, hogy az Alföld folyóirat 2007 szeptemberében egy egész tematikus számot szentelt az irodalom és a gasztronómia kapcsolatának.^[17] „A művészetbe, az irodalomba emelt étel és ital: kimeríthetetlen tárgy- és motívumkör.” – írja Tarján Tamás az itt szereplő tanulmányában.^[18]

Az irodalomban a gasztronómiai motívum funkciója többféle lehet: hozzájárulhat a cselekmény-szerkezet felépítéséhez, a szöveg stílusához, az intertextuális utalásokhoz, de identitásképző motivikával is bírhat, mint például az Ebéd című Móricz-novellában. De ez adja a kulcsot Varga prózájához is, melyben az ételek és az étkezés szertartása motivikus szinten jeleníti meg saját magyar identitásának kifejlődését. A magyar ételek megjelennek turisztikai közhelyként, sztereotípiaként, de közben az is kiderül, hogy a narrátor valójában nagyon is szereti ezeket az ételeket. Elkötelezett híve a régi típusú kisvendéglőknek, kifőzdéknek. Számos ilyen éttermet név szerint leír, gyakorlatilag egy budapesti gasztronómiai kalauzt állítva össze.

A gasztronómiai motívum az egész Krúdy-életművön végighúzódik, de igazán a 20-as évektől tesz szert nagy jelentőségre, ide tartoznak az úgynevezett gyomornovellák és a Boldogult úrfikoromban című regény. Ezekben az írásokban az evés általában csak apropó a hosszas metafizikai elmélkedésekhez. Az evés által tud az író még többet elmondani hőseinek sorsáról.^[19] Az étkezési jelenetek mindig szertartásos eseményként vannak ábrázolva.^[20] „Nemegyszer előfordul, hogy az étel- és italrendelés szertartásának leírása terjedelmesebb és érdekesebb, mint az utána következő események elbeszélése.”^[21] Nagyon kevés az olyan Krúdy-hős, aki családi környezetben étkezik, általában az étkezés helyszínéül vendéglők, kiskocsmák, fogadók szolgálnak, mivel az étkezés egyben társadalmi reprezentációs aktus is. Ugyanakkor a hősök saját otthontalanságuk elől menekülnek ezekre a helyekre.^[22]

Varga budapesti gasztronómiai túráiban, éttermi leírásaiban kapcsolódik ehhez a Krúdy-féle hagyományhoz. Nosztalgikus hangon megidézi és újraírja a magyar irodalom gasztronómiai hagyományait. De stílusában is utal rá, amikor hangulatot, érzéki tapasztalatot és az emlékek sorát az elbeszélés szervezőelvének teszi meg. A magyar gasztronómia leírása által megteremti saját kulináris identitását. A magyar ételek felidézése a magyar élet felidézését is jelenti számára, ahogy a gyermekkori emlékek összekapcsolódnak a magyarországi látogatások során elfogyasztott jellegzetes ételekkel. A prousti teasüteményhez tudatosan kapcsolódik Varga, és több helyen is megemlíti. „Gyermekkoromban Magyarországon leginkább azt a szagot szerettem, amelyik déli egy óra tájt kezdett a lakásokból szállongani, ekkor terítettek ebédhez. A zsíros rántással készített főzelékek, a lecsó, a töltött paprika, a rakott krumpli édeskés illatát. Olcsó, laktató egytálételekét, melyek aznapra teljesen elverték az éhséget. Friss kenyeret adtak hozzájuk, ez aztán puhán kibélelte a gyomrot. Prousthoz hasonlóan idézem fel ezeket a XIV. kerületi szagokat, errefelé laktak ugyanis apám barátai. Különösen jól emlékszem az Újvidék térre, Répáék ebédjeire.”^[23] De érdemes itt újra Krúdyra utalni, a gyomornovellákban szereplő ételek ugyanis mind-mind helyettesítő szerepben vannak jelen a történetekben. Az Isten veletek, ti boldog Vendelinek! című novellában minden fogás egy emléket, történetet hív elő a metonimikus azonosság elve által. „Az emlékezés nem más, mint egy jelenbeli hasonlóság által előhívni a múlt metonimikusan önazonos szinekdochéit.”^[24]

De nem Varga az egyetlen olyan magyar gyökerekkel rendelkező külföldi író, akinél megjelenik a kulináris identitás kérdése. Témája miatt részben ide kapcsolható Viviane Chocas Magyar bazár című könyve, mely 2007-ben jelent meg Magyarországon.^[25] A szerző emigráns magyar családból származó francia újságírónő, aki később a magyar rendszerváltásról is tudósított. A történet röviden összefoglalva a fokozatosan újra felfedezett magyar gyökerekről és identitásról szól, mindez a magyar gasztronómia, az ételek és az érzékek útján történik. A fejezetcímek csakúgy, mint Vargánál magyaros ételeket idéznek: farsangi fánk, bejgli, töltött káposzta, szalámi és tokaji, galuska, fehérbor, rakott palacsinta. A főhőst szülei nem tanították meg magyarul, otthon egymás között is kizárólag franciául beszéltek. „A túlélés érdekében meggyilkolták az anyanyelvüket.” Az egyetlen, ami megmaradt a magyar identitásból, azok a magyaros ételek. Mert „olyat még nem látott a világ, hogy egy politikai rendszer megdöntötte volna a nemzeti konyhát.”^[26]

„Nem boldog a magyar”, avagy a híres magyar melankólia

A Turulpörkölt által sugallt Magyarország-képet nosztalgia, melankólia és halálvágy hatja át. A magyar depresszió egyrészt statisztikai tény, másrészt külföldön is meglehetősen elterjedt közhiedelem. „Sírva vigad a magyar” – szól a közismert mondás. Az irodalom történetében szintén megtalálható a magyar melankólia hagyománya. Ha csak a Varga által reflektált irodalmi elődöknél akarunk maradni, maga Krúdy is azt írta, hogy: „Nem boldog a magyar.” Márai regényében pedig – nyilvánvaló utalással Krúdyra – azt olvashatjuk, hogy: „Csak Szindbád és a hozzá hasonlók tudták, hogy ez az ország szívében szomorú.”^[27]

Varga elsősorban a Turulpörköltet építi a magyar lélek legendás nosztalgiája köré, a Fejlődésregény melankóliája más természetű. Varga szerint a magyarság és a nosztalgia fogalmai elválaszthatatlanok egymástól. „Nosztalgiából van az az alap, melyre a magyar identitás épül. Ez a nosztalgia a nagy időket idézi, bár a nagyság túlságosan gyakran bizonyult illúziónak. A kudarcok miatti olthatatlan bánatra azonban nem nagyon építhető más identitás, mint a boldogtalanságé.”^[28] Úgy gondolja, a magyar létnek elengedhetetlen alapja a nosztalgia. Mindenhol nosztalgia-kávéházak vannak, Nosztalgia nevű büfében étkezhetünk, nosztalgiaboltban vásárolunk nosztalgikus ereklyéket, és nosztalgiavonatokkal utazunk a festői Duna-kanyarba. Vágyakozunk valami régi nagyság után, de nem tudni pontosan, mikor is volt ez a nagyság. A régi jó idők általános fogalma veszi körül a magyarokat.

A magyar depresszióért pedig a nehéz ételeiről hírhedt magyar konyhát teszi felelőssé. „Egy kiadós budapesti étkezés után mindig melankólia, elvágyódás, szomorúság és kedvetlenség lesz úrrá rajtam. (…) Jóllakott vagyok és boldogtalan; számot vetek a lelkiismeretemmel és a végösszeg tízszeresen meghaladja azt, amit a pincérnek kellene adnom.”^[29] A magyar depresszió másik okát a feldolgozatlan történelmi gyászban találja meg. De a magyar sors tragédiáját látja abban is, hogy Magyarországnak nem sikerült világraszóló ügyet csinálnia a történelmi traumáiból.^[30]

A történelemről szóló részekben két helyen érezhető nagyon erősen az, hogy Varga egy „lengyel szemével” tekint a magyar kultúrára. Az első ilyen szöveghelyen valójában a lengyel messianizmus hagyományát vetíti rá a magyar helyzetre, az önmagát antikrisztusnak nevező Széchenyi kapcsán: „A kulcsfontosságú történelmi pillanatokban a magyarok és a lengyelek közül hiányoztak az antikrisztusok, akik megmentették volna őket.”^[31] A második ilyen részben ez hangzik el: „A magyar vereségek listája enyhíti a magyar bűntetteket.”^[32] A mondat kétségkívül igaz. De a gondolat gyökerét a lengyel társadalomban jelenleg is zajló, saját történelmi bűntetteikkel (például a II. világháború idején a zsidó lakossággal szemben elkövetett gyilkosságok) való szembenézésben kell keresnünk. Ez a lelkiismeret-vizsgálat folyamatosan témája a kortárs lengyel irodalomnak, egyik leghíresebb példája Tadeusz Słobodzianek A mi osztályunk című drámája.^[33]

Varga a magyar depresszió kapcsán hosszú részeket szentel a magyarok öngyilkosságra való hajlamának is. Sorolja a történelmi személyiségeket, politikusokat, sztárokat, a popkultúra alakjait, akik mind-mind önkezükkel vetettek véget életüknek. Nem tartja véletlennek azt sem, hogy az öngyilkosok himnuszának tartott Szomorú vasárnap című dal is magyar szerzemény. „A magyar kultúra története az öngyilkosságok története. Az élet eldobása a magyar nosztalgia elmaradhatatlan alkotórésze, sőt tulajdonképpen következménye; nem lehet kibírni az elvágyódást ki tudja, mi után – mindez feneketlen depresszióba, végül pedig önpusztításba megy át.”^[34]

A Fejlődésregényben gyakorlatilag mindent áthat a halálon való merengés, az elmúlás gondolata. A budai hegyeket például hatalmas nekropoliszként vizionálja. Az apa fizikai öregedése folyamatosan a test bomlásáról szóló hosszas elmélkedésre ad okot. A mindenhol halottakat és halált vizualizáló tekintet az Érzelgős utazás című Krúdy-novellát idézi, melyben férfiak és nők holttestei úsznak lefelé a Dunán. A parton merengő Szindbád bemegy a vízbe, hogy halott kedvesét megtalálja, de közben arra gondol, hátha öngyilkos nőkkel is megismerkedhet közben.^[35] A magyarok legendás öngyilkossági hajlandósága is megjelenik a Fejlődésregényben, emlegeti a magas statisztikai adatokat, de a szomszédok pletykái is e téma körül forognak. Ennek alapján gyanúsnak tűnik, hogy a Turulpörkölt melankolikus Magyarországának gyökereit itt kell keresnünk, sőt, hogy valójában ez a legenda csak alibit szolgáltat Vargának a metafizikai kérdésfelvetésekre. A halál iránti vonzódás legalább annyira az ő írói sajátossága, mint a magyar népléleké. Nem csak magyar témájú írásainak visszatérő eleme a melankólia. A magyarul legutóbb megjelent Függetlenség sugárút^[36] főhőse a regény első mondatában életét veszti. Korábbi regénye, a Műmárvány síremlék^[37] főhőse pedig egy lengyel utópiából visszatekintve, az öngyilkosságra való készülődés közben meséli el saját és családja történetét.

Utazás vagy hazatérés?

Varga tulajdonképpen idegenként érkezett Magyarországra, és külső szemlélőként tekint a magyar kultúrára. A helyi viszonyokat azonban már az itt élőkhöz hasonlóan jól ismeri, alapos ismeretekkel rendelkezik a magyar kultúráról és a magyar viszonyokról. Könyvének fejezeteiben ő kalauzolja el a lengyel olvasókat a magyar kultúra különböző rétegeiben. Ehhez pedig minden eszközt felhasznál, sőt ha kell, lengyel párhuzamokat keres. Előszeretettel hivatkozik filmekre és a popkultúra különféle termékeire. Írásaiban egyszerre szólal meg az idegenségre rácsodálkozó hang és a fiktív idegenvezető magabiztossága. Úgy tűnik, Varga magyarországi útjait félig hazatérésként kell értelmeznünk. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy az őt budapesti tartózkodása idején meglátogató lengyel ismerősök szemszögéből már ő kerül a házigazda szerepébe.^[38] De nem csak származása kapcsolja Magyarországhoz. Ahogy a Fejlődésregény és a Turulpörkölt összehasonlításából kiderül, a gyermekkor Magyarországának képe egészen más, mint a tudatosan felfedezett Magyarországé. És az utóbbi jelenti a magyar identitás valódi megszületését. Annál inkább odafigyel a nemzet öndefinícióját adó motívumokra, melyek elsősorban a külvilágnak szóló reprezentációt szolgálják, ezért egysíkúak és felszínesek. Varga dekonstruálja ezeket a motívumokat, de az általa nyújtott kép is szükségképpen csak egyoldalú lehet. Ezt akár nemzeti mítoszrombolásnak is nevezhetjük, de hogy nem csak kritizál, azt ékesen bizonyítja lelkes beszámolója a villányi borvidékről a Turulpörköltben és a pécsi napló konklúziója is.

Emlékeiben és jelen idejű utazásai során a magyar és lengyel vonatkozású részek kölcsönösen átjárhatók, és ez rávilágít arra, hogy az elbeszélő identitása folyamatosan mozgásban van, folyamatosan formálódik. Az utazás irodalmi toposza párhuzamot von a fizikai út és a belső lelki utazás között, az idegennel való találkozás átrendezi az „én” konstrukcióit. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Varga számára magyarországi utazása identitásképző utazás, annak ellenére sem, hogy látszólag a Turulpörköltben ilyesmiről szó sincs, a Fejlődésregény főhőse pedig látszólag nem fejlődik sehová. A regény eredeti címe Bildungsroman. Varga hőse azonban hiába indul útnak, hogy visszatérjen gyermekkorának helyszíneire, úgy tűnik, ez semmilyen hatást nem gyakorol rá. „Ez a történet sehol sem kezdődik, és ott is végződik.”^[39] – olvashatjuk. A regény zárlata kétségbe vonja az egész történet jelentőségét, sőt létjogosultságát is. „Ugyan mi különös lenne ebben a történetben, melynek hősei, még ha egy-egy pillanatra érdekesnek tűnnek is, soha nem kerülnek be a háborús, világjáró vagy szerelmi legendakörbe, mint ahogy bármilyen másba sem, mert nem lesz már soha többé semmilyen legenda?”^[40] Az elbeszélő identitása nem elsősorban az egyes műveken belül, hanem azok folytonosságában, a „magyarság-motívumok” szövegek közötti történetén keresztül születik meg.