Kecskeméten, pontosan délben megszólalt hangosan, tisztán és szépen az impozáns harangjáték a városházán, ezen a szédületes szecessziós épületen, amely úgy áll a város közepén, mint egy hatalmas óceánjáró a kissé szűkös kikötőben. Mozdulatlanok a nagy harangok, meg azok a kisebbek is, amelyek így együtt vasgyöngysorként díszítették a városháza nyakát, csak a kalapácsok ütögették határozottan belülről a harangok falát, én pedig gyermeki lelkesedéssel bámultam hol az egyik, hol a másik harangot, próbáltam kitalálni, melyik kondul meg a következő pillanatban. Ez a mozdulatlan harangok belsejében végzett mozgás alkotta a tökéletes látványt, a hang pedig e tökély körül keringett, mert a harangok zenéje mindig komoly, méltóságteljes, és a pillanat nagyságáról tanúskodik, mint most is: a délidő nyár elején, Kecskeméten alapvető fontosságú, uralkodó volt az ürességével, mintha mindenki elmenekült volna már ebből az unalmas síkságon szétterülő városból; egyébként lehet, hogy tényleg így is volt, lehet, hogy Kecskeméten szinte elviselhetetlen az élet, és ha alkalom adódik erre, akkor ki kell használni, és el kell utazni? Egyébként reggel óta szólt a harangjáték, reggel héttől óránként aggályos pontossággal elkopogta a kecskeméti szignált, de a déli koncert valóban a legfontosabb volt, annál is inkább, mert a hangok ekkor Kodály Zoltán szerzeményét játszották, ő pedig nemcsak az egyik legfontosabb magyar, hanem Kecskemét egyik legfontosabb szülötte is. A város ma mindenekelőtt a pálinkafőzdéről és a katonai repülőteréről híres, ott állomásozik a Magyar Légierő tulajdonában álló minden vadászgép. Itt olyan nagy hagyományai vannak a pálinkának, hogy nemcsak „pálinkaházak” nyíltak, ahol komoly a kínálat, különösen ajándék- és emléktárgyakból, de olyan elképesztő üvegcséket és csomagolásokat is láttam, mintha az áru nem is lenne alkalmas ivásra, csak arra használhatnánk, hogy bárszekrényben vagy a kredencben tároljuk. Ugyanakkor olyan erős ez a tradíció, hogy a szállodában reggel hétkor a svédasztal kínálatában a felvágottak, a sajtok, a kenyér és a zöldségek mellett literes üvegben barackpálinkát is találtam, előtte meg egy sor kupicát, hogy mindenki, aki azt az elvet vallja, hogy étkezés előtt, a jobb étvágy és emésztés kedvéért le kell küldeni egy felest, követhesse ezt a hagyományt. Volt pár ember, aki kemény tojást és kolbászkákat evett, de egyikük sem nyúlt a pálinkásüvegért, én legalábbis nem láttam ilyet, és én sem éltem az alkalommal, mert a tömény ebben a napszakban olyan csapást mér az emésztőnedveimre, hogy a látványtól is torkig vagyok. Egyébként is, a reggeli után még tettem egy kis sétát, hogy kinyújtóztassam a tagjaimat, aztán pedig be kellett szállnom az autóba, indultam tovább, mert hívott az Alföld, az ígéret földje. Pedig ennek is meglett volna a maga bája, berúgni korán reggel Kecskeméten, ebben az elég lehangoló szállodában, a szobában, ahol nyomasztó barna lambéria borította a falat, ezért muszáj volt elmenekülnöm a Malom Bevásárlóközpontba, hogy megtapasztalhassam az optimizmus valamilyen formáját. De, mint kiderült, van valamiféle mély értelmük a nagy kereskedelmi központoknak, a boltok közti rohanásban vagy lassú sétában (mert ezt az utat is választhatjuk, mint egy különcködő bolti flâneur) elvész valahol útközben az elmúlástól való félelem, mert mintha örökkévalók, halhatatlanok lennének a plázák. Ki tudná elhinni, hogy egyszer majd összedőlnek, a föld alá süllyednek, egytől egyig eltűnnek az ismert márkák híres hálózati boltjai? Tulajdonképpen minden magyar városban, ahol csak voltam, elmentem a bevásárlóközpontba, és nagyon jól éreztem magam, mert ott nem lehet halálfélelme az embernek.

Szólt a harangjáték a városházán, én pedig nemcsak a fülemmel, hanem a szememmel is csodáltam méltóságteljes játékát. Egyébként később is megszólalt, délután Händelt, Beethovent és Mozartot kopogta ki, este pedig olyan népdalok kerültek műsorra, mint a Lement a nap, a Csillagok, csillagok és az Erdő mellett, de ezeket már nem hallottam, mert mentem tovább. Útnak indultam, mert el kellett menekülnöm Kecskemétről, hisz az egész utazásom véget nem érő menekülés volt, végig az Alföldön, az egyik városból a másikba.

De mielőtt elmenekültem volna Kecskemétről, elmentem a Cifrapalotába, ebbe a főtér sarkán álló, tébolyítóan szép szecessziós épületbe, amely mintha a vele szemben álló zsinagógával együtt alkotná a legbelsőbb városközpont kapuját. Elmentem, hogy megnézzem még egyszer a kiállítást, melyen a 2012. január 1-jén életbe lépett új magyar alkotmány illusztrációit mutatták be. Már láttam ezt az anyagot a budai várban, de még mindig izgatott pszichedelikus elborultsága, ezért amikor kiderült, hogy pont a Cifrapalotába érkezett a kiállítás (nyilván hónapok óta körözött az országban, az új alaptörvény promóciós turnéján), úgy gondoltam, muszáj megnéznem még egyszer, meg kell találnom azokat a jelentéseket, amelyeket annak idején, a budai várban elszalasztottam. A Cifrapalota ma városi múzeum, megnéztem hát különösebb lelkesedés nélkül a különböző ruhák és fazekak gyűjteményét, melyeket „a kolostorok kincseiből” készült kiállításra szedtek össze, vetettem egy pillantást a polgármester tiszteletére rendezett kiállításra, amely a dualizmus „aranykorát” idézte fel, de igazából egyik sem érdekelt, csak megint ott akartam állni az új alkotmányt illusztráló művek előtt, amelyeknek valamiféle új képet kellett adniuk a magyar történelemről. És persze megvettem a múzeum boltjában a nagyalakú, kemény borítós díszkiadást, melynek köszönhetően a törvény, amely normál kiadásban zsebben hordozható vékony füzet lenne, mondák és legendák, nemzeti regék, mesék, mítoszok és fantazmák vaskos kötetet megtöltő gyűjteményévé vált.

Az impozáns kötet illusztrációinak felét Benczúr, Than, Vágó, Munkácsy és Székely klasszikus műveinek reprodukciói teszik ki, ez tehát a magyar festészeti kánonok kánonja. Még Matejko A várnai csata című képének részlete is látható, hisz a török kéztől 1444-ben elesett Várnai Ulászló halála részben magyar is volt. Én viszont nagyobb és bizarrabb élvezettel nézegettem a kortárs festők képeit, amelyek az új alkotmány tiszteletére készültek, és a magyar történelem legújabb korszakának művészi és allegorikus ábrázolását kínálták.

Somogyi Győző művével kezdődik a sorozat, ezen a képen pszichedelikus színekben láthatunk egy 1914. évi jelenetet, a rohamozó huszárokat, az egész úgy néz ki, mintha LSD-trippel kapcsolná össze a primitivizmust. Amúgy is elég gyakori itt a pszichedélia, lehet, hogy a XX. századi történelem mindenekelőtt pszichedelikus, nem pedig patetikus; narkotikus, nem pedig realista. Egyébként hogy lehet képekben elmesélni az első világháborús vérengzéseket, amikor több száz fényképet láttunk már a harcmezőn heverő, szögesdrótokon lógó holttestekről, a minden pátosztól megfosztott, sorba rakott holttestekről? Addig volt patetikus a történelem, amíg nem találták fel a fényképezőgépet, ez a készülék óhatatlanul is úgy mutatta be a háborút, hogy nagy rendet vág a Mogorva Kaszás, a festészet itt tanácstalan, ostoba, sőt talán szánalmas. Az alkotmány e díszkiadásában látható képek példája amúgy is azt mutatja, hogy a kortárs festészet nem boldogul, eszköztára szegényes, veszít, ha meg kell ütköznie a romantikusok hatalmas vásznaival, mint a tankokkal harcoló lovasság. Incze Mór Horthyt festette le, természetesen fehér lovon, de titokzatos kezek tartják piros kantárjánál fogva az altengernagy lovát, a kezek nem tartoznak senkihez, a háttérből tűnnek elő, az ajtóból nőnek ki, ami alighanem azt akarja jelképezni, hogy titokzatos erők béklyózták meg Horthyt, talán a történelem könyörtelen keze; jót akart, de visszatartotta ez az ismeretlen lény. A ló, hátán az altengernaggyal, lépésben halad a vasúti vágányon, nyilván mint a történelem mozdonya vagy talán a történelem igáslova, a háttérben pedig egy nagy hajó úszik, sőt talán süllyed, nyilván az, amelyen Horthy kommandírozta a császári és királyi flottát. Bráda Tibor félmeztelen nő képében festette meg a második világháború allegóriáját, a nő fehér ruhája alá próbál rejteni három kisgyereket, fölötte bombázók szállnak, előtte egy katona holtteste hever, íme a magyar háborús Pietà. László Dániel a magyar Bierut, Rákosi Mátyás portréját készítette el, aki 1956-ban lelécelt a Szovjetunióba, és már ott is fejezte be az életét. Rákosi feje fölött az imádkozó Mindszenty prímás mellképe látható, ettől az egész a giccs csúcsaira emelkedik, maga a portré pedig, úgy tűnik, az ÁVH valamiféle kínzókamrájában van elhelyezve a képen, ez ugyanis egy pincehelyiség, van benne íróasztal, ülőke és egy magas lámpa, nyilván azzal világítanak a kihallgatott személy arcába, a padlón pedig egy félmeztelen alak hever, alighanem gyerek vagy nő, esetleg fiatalember. Nem, inkább gyerek. Rákosi igazi sztálinista bűnöző volt, Kádár viszont egy másik képen már olyan jóságosféle, egyenesen gyermeteg, a fején pedig szovjet Pravdából készült csákó van, magával sakkozik, mögötte a halál erdeje nő, a sűrűjében akasztófákkal, az előtérben pedig játékok: kis ház kutyával, futball-labda, bírói síp, kis szekrényre emlékeztető rádió, játék Trabant és pártjelvény. Talán pontosan így keveredett minden a kései kommunizmus idején: a kommunista popkultúra a kommunista erőszakkal, a gyermetegség a brutalitással. Ez a kép valójában azt kérdezi tőlünk, hogyan emlékszünk ezekre az időkre. Csak a derűs napok maradtak meg bennünk, a legendás futballmeccsek, a Balatonon töltött szabadság és a kiutalásra kapott, hőn áhított autó, az első igazi hazai rockzenekar, a legnagyobb slágereivel együtt, amelyeket harminc-negyven éve dúdolgatunk? Mit felejtettünk el, és mit mitologizáltunk? Létezik-e objektív igazság azokról az időkről, vagy mindannyiunknak megvannak a maga emlékei? Hisz nemcsak az ocsmány rezsimre emlékezik az ember, hanem a felejthetetlen nyaralásokra, a nyári szerelmekre és a szexuális beavatásra, az első cigarettára, az első sörre, az első borra és az első részeg okádásra. Hisz nem a förtelmes rezsimtől okádtunk, hanem csak az olcsó édes bortól.

Emlékszem gyerekkoromból rajzfilmekre, melyeknek egy bizonyos Gusztáv volt a hősük. Kopasz, elég szimpatikus idióta, szürkéskék öltönyben, a fejfedője keménykalapra emlékeztetett. Százszám készültek az ötperces epizódok a hatvanas-hetvenes években Gusztáv kalandjairól, aki valamiféle magyar Mr. Bean, csak éppen évtizedekkel megelőzte Beant. Jut is eszembe, nem is volt teljesen kopasz, mert volt a fején egészen pontosan két szál haj, ezeket időnként meg is fésülte. Mindenesetre Gusztáv akkoriban, azt hiszem, hatalmas népszerűségnek örvendett, amin nem is csodálkozom, mert ezek a kisfilmek már-már zseniálisak voltak. A tévében néztem, amikor naphosszat a zuglói lakásban ültünk, meg Varsóban is, a házi vetítőgépen, és nem nagyon maradtak meg bennem más filmek azokról a kattogva forgó szalagokról. Gusztáv viszont egyáltalán nem tűnt el az emlékezetemből. Átlagos hivatalnok volt, aktatáskával, különböző kalandokon esett át, például jogosítványt szerzett, feleséget keresett, gyűjtő lett, nyert a totón, elhatározta, hogy egészségesen fog táplálkozni, vagy átadja magát a testgyakorlásnak, még a nemzet iszákosságával is szembeszállt. Természetesen bármire is adta a fejét, minden rövid úton látványos katasztrófába torkollott, a hatás pedig mindig pont az ellenkezője volt annak, amit akart, vagyis amikor például a részegeskedés ellen harcolt, akkor önfeláldozó módon megivott mindent mások helyett, hogy megvédje őket az alkoholizmustól. De végül sosem járt sikerrel, gondolom, ezért örvendett olyan nagy népszerűségnek, bizonyos értelemben nemcsak a magyar hazardőr iskolapéldája volt, hanem egyszerűen minden közép-európai ország állampolgára, el tudom képzelni, hogy a budapesti buszok és metrókocsik tele voltak ilyen Gusztávokkal, magányos fazonokkal, akik aktatáskát vittek a hónuk alatt. Nagyon szerettem Gusztávot, azt hiszem, talán ő volt a kádári Magyarország kvintesszenciája, a kádári paradicsom emblematikus átlagembere, vagy legalábbis az emblematikus budapesti kispályás. Igen, az én szememben Gusztáv volt a kádárizmus arca, a korabeli budapesti városképeket még ma is e filmek szürkéskék, kifakult pasztellszíneiben látom.

Ha az új magyar alkotmányban van Kádár-portré (groteszk, röhejes-rémisztő, de van), akkor Nagy Imréről is kell lennie, legalábbis az 1989. június 16-i emlékezetes második temetéséről. És van is. Galambos Tamás festette, megmaradva a pszichedelikus stílusnál (ez talán valami új irányzat a festészetben, „magyar történelmi pszichedélia”?). Alighanem ez volt az elmúlt negyedszázad, sőt talán fél évszázad legfontosabb magyar temetése, mert szimbolikusan itt született meg az új, szabad Magyarország. A művész, Galambos Tamás nagy technopartiként mutatja be ezt a születést: olyan benyomást kelt a színes tömeg, mintha azt várná, mikor lép színre a szórakoztatózene sztárja, a dísztribünön álló hivatalos személyeknek nincs arcuk, ellentétben a közönséggel; mindez a Hősök terén zajlik, de a Szabadság helyén, az oszlop tetején csak egy zöld kaméleon áll, nem több, nem kevesebb, és pont ez az a metafora, amelyet egyáltalán nem értek.

Az alkotmányt illusztráló képek sorozatából természetesen nem hiányozhatott a trianoni gyalázat ábrázolása, hiszen ha lehetséges lenne, a magyar alkotmány első pontja érvénytelennek nyilvánítaná az egyezményt, és talán így hangzanának az alaptörvény első szavai: „Így volt, így lesz”. Ha meg lehetne változtatni a naptárt, Magyarországon örökre ki kellene törölni belőle június 4-ét, mert míg a lengyeleknek az 1989-es első szabad választások jutnak eszükbe erről, a magyarok számára ez a legnagyobb történelmi trauma napja. Az egész világ emlékszik arra, hogy június 4-én diákokat mészároltak le a Tienanmen téren, de csak a magyarok tudják, hogy június 4-én, 1920-ban következett be a legnagyobb katasztrófa nemzetük történetében. Kiss Tibor festménye nagyon furcsa (mint szinte mindegyik ebből a sorozatból): férfiak kis csoportja látható, nyilván ők e szerencsétlenség okozói (talán a magyar küldöttség, amely aláírta ezt a gyalázatos, megalázó dokumentumot?), egyikük (kibiztosított?) gránátot tart a kezében. Megnéztem az összes képet, és megpróbálom kiolvasni belőlük, hogy milyen állapotban van ma a magyar tudat, de igazából képtelen vagyok megérteni, talán azért nem megy, mert egyre kevésbé tudok mit kezdeni a kortárs művészettel, az érthetetlen nemzethez kapcsolódó felfoghatatlan művészet pedig még nehezebben olvasható ki, mint a rovásírás, azt még csak meg lehet tanulni valahogy, a magyar lelket viszont nem lehet kiismerni.

De a legelképesztőbb, a legrejtélyesebb és legmisztikusabb, valójában teljesen idióta kép a Lovasroham (2006. október 23.), a művészt Korényi Jánosnak hívják, és a maga tébolyodott művészi módján kommentálta a 2006. őszi emlékezetes zavargásokat, melyek következtében napokig tartó utcai harcokká alakult át az 1956-os magyar forradalom ötvenedik évfordulója: sikerrel ostromolták a televízió Szabadság téri székházát, aztán meg az egész városban kergetőztek a rendőrséggel. De a magyar felkelés e paródiája valamiképpen a mai kor legendájává vált, hisz ebben tört ki, mint a vulkán, a magyarság szélsőséges változata, a politikai gyűlölet forró lávájával öntve el az egész országot; és ki tudja, nem azok a 2006. októberi napok jelzik-e a magyar történelem legújabb fejezetének legfontosabb dátumát, hisz minden, ami eztán történt a Duna partján, bizonyos értelemben e forró ősz következménye.

Az alkotmány e pofás kiadását ékesítő Korényi-kép központi alakja egy lovas rendőr, sisakban, Szent György pózába vágja magát, de nem gumibot van a kezében, hanem hosszú lándzsa, amelyet egyenesen a földön fekvő fehér ruhás, hosszú hajú fiatal nő szívébe döf. A nő kezéből piros virág (rózsa? tulipán?) hullik ki. Ártatlan szűz jelképezné Magyarországot? Jó, de akkor miért öli meg a rendőr Szent György? Vagy sárkány lenne a nő? Na ne, sárkány az van, valahol a háttérben, zöld-piros színben vonaglik a fémkordonok mögött, amilyenekkel tüntetések idején választják el a tömegeket a rendfenntartó erőktől. Akkor hát mire megy ki itt a játék? Ha a rendőr Szent György (aki, mint tudjuk, amúgy nem létezett), az azt jelenti, hogy ő a jó letéteményese, legyőzi a gonoszt, amelyet ez esetben a fehér ruhás lány (szűz?) személyesít meg. De ez nem illik a jobboldali (nagyrészt igaz) változathoz, mely szerint a rendőrség gonosz volt azokon az őszi napokon, és a joggal felháborodott magyar nemzet ellen fordult. De rögtön magyarázatot is kapunk mindenre. A művész ugyanis kommentálja a művét: Szent György 1992 óta a magyar hivatalos rendfenntartó erők patrónusa. „Hol volt 2006-ban?” – kérdezi a festő, Korényi. Igen, Szent György itt áruló, aki ahelyett, hogy a sárkányt ölné meg (az a képen a budai hegyekben mászkál, a háttérben látszik az Országház és a Lánchíd), az ártatlan magyar lánnyal végez. A jobb felső sarokban kinyúl az égből egy kéz, benne kitüntetés, amelyet rögtön Szent György mellére tűznek. Igen, így volt, hisz a saját szememmel láttam a tévében, ahogy Demszky Gábor, Budapest főpolgármestere kitűzte a kitüntetést a rendőrparancsnok mundérjára a demokrácia megvédéséért, aztán mosolyogva veregették egymás vállát, és ekkor már senkinek sem lehettek kétségei afelől, hogy hatalmas robajjal omlik össze a szocialista-liberális kormány, üszkös romokat hagyva maga után, amelyeken hamarosan átmasírozik a győztes jobboldal. Láttam a tévében, és dühített Demszky ostobasága vagy cinizmusa, hisz alig néhány nappal azelőtt csak azért lőtték a rendőrök a tömeget gumilövedékekkel és petárdákkal, mert Gyurcsány lemondását követelte, a saját szememmel láttam, ahogy a rendőrök falkában rontottak a zászlókat lengető védtelen öregemberekre, láttam a magyar rendőrség sértettségét és erkölcsi nyomorúságát, most torolta meg azt, hogy a zavargások első napjaiban vereséget szenvedett, csődöt mondott, amikor elzavarták a televízió székháza elől, a tömeg fölborította az ősrégi, halványkék locsolókocsikat, amelyek már annyira elavultak voltak, hogy még a víznek sem volt ereje kispriccelni belőlük, amikor borultak a rendőrök Robur márkájú roncskocsijai, amelyek még emlékeztek az NDK járműiparára; a rendőrség ekkor szégyenletesen megfutamodott, szinte fegyvertelenül, mert teljesen felkészületlen volt. Aztán, bár később is ugyanaz a kifakult egyenruha volt a rendőrökön, mintha először vették volna föl egy rég elfeledett háború óta, de rohamtempóban hozattak új sisakokat, gumibotokat és pajzsokat. Édes volt nekik a bosszú, méghozzá pontosan azért, mert most nem maradt el a siker, a főpolgármester pedig átadta a rendőröknek a megfelelő kitüntetéseket.

A festő, Korényi egész képe tele van különös szimbolikával, mivel Szent
György jelenetét – mint a szentképeken vagy az ikonokon – különböző miniatűr jeleneteket ábrázoló keret díszíti; fönt láthatók az angyalok kórusai, az 1956-os és a 2006-os évszám, egy nő, koronával a fején (egy szent asszony? Patrona Hungariae?), vérző arcú férfiak, jelenetek a zavargásokból, a tömeggel szemben álló szovjet tank, amelyen magyar zászló leng, és még valami az igazi ínyenceknek (ha jól értem a művészi szándékot), rendőrök keresztbe tett gumibotjai és keresztbe tett szegfűk, tegyük hozzá, ahhoz hasonlóan kereszteződnek, ahogy a nyilaskeresztek, ezt a jelképet pedig alighanem mindenki ismeri Magyarországon. Ráadásul a szegfű, mondhatni, a kommunista idők szabványvirága, ezt kapták március 8-án a dolgozó nők, valójában minden nő, ez látható a Magyar Szocialista Párt logóján, tehát a festő mintha a nyilaskeresztesekhez hasonlította volna a magyar posztkommunistákat, példátlan művészi szabadsággal. Ez a festmény valójában egyoldalas képregény, sokkal többet ki lehet olvasni belőle, mint amennyi rá van festve, annyira túltelített a politikai és misztikus szimbolikától, amennyire csak túltelített lehet egy mű, amely a feldúlt magyar lélekből született. A képregény valójában alighanem a legjobb formát kínálja ahhoz, hogy bemutassuk az államok és az ott élő emberek történelmét, ugyanakkor a traumához és az eufóriához is illik, mert csak ebben a műfajban lehet a popkultúrára jellemző módon ilyen tökéletesen összekeverni mindent, ami a nemzetek és államok sorsát alkotja: csatákat, a győzelem örömét, a vereséget követő kétségbeesést, a szép ruhákat és a szép ruhákat viselő szép hölgyeket, az elmúló korszakok stílusait, a lenyűgöző épületeket, a születőben lévő és a végóráikat élő divatokat, a remekműveket alkotó legendás művészeket és a korszakos felfedezésekre jutó zseniális tudósokat, a hétköznapi és az ünnepi életet, a vért, verítéket és könnyeket, de a mosolyt, az éneket és a táncot is; képregényben be lehet mutatni a háborút, az irodalmat és a festészetet is; Magyarország története ezeroldalas képregény, őrületes a grafikája, a színei pedig tébolyítók. Magyarország történetében valóban hatalmas képregény-potenciál rejlik.

Kecskemétről jártam a közeli Bugacra, a bugaci pusztára vagy a puszta ottani darabkájára, hisz a puszta nem egyetlen egész, a sztyeppének kisebb-nagyobb lepényei szóródtak szét a síkságon, mintha Magyarország fölött egykor hatalmas tehén szállt volna át, amely gigantikus tehénlepényeket bocsátott ki magából, ezek pedig elég véletlenszerűen potyogtak volna, az egyik a Hortobágyra, a másik Bugac mellé, és még néhány kisebb is jutott volna belőle ide-oda. A lepények kiszáradtak, napégette sztyeppékké változtak, ezeket aztán elnevezték nemzeti parkoknak, most pedig jönnek az emberek, hogy némi élvezetet leljenek itt, Európa közepén Ázsia e kis darabjában, én pedig – nem tagadom – azért járom a pusztát, mert érzek ebben valamit, ami nagyon magyar, tehát nagyon európai és ázsiai egyszerre. Ahogy egyszer a barátom, Lajos mondta ironikusan: „Nekünk genetikai emlékezetünk van”, tehát nem kell elmennünk Ázsiába ahhoz, hogy igazi ázsiainak érezzük magunkat, mert már voltunk ott ezer éve, és mindent láttunk, amikor pedig megérkeztünk ide, és megpillantottuk a pusztát, úgy döntöttünk, itt telepedünk le, fölvertük hát a jurtáinkat, és megkönnyebbülten sóhajtottunk fel, mert ez az egész Pannónia a hazai tájakra emlékeztetett minket, ahol gyerekkorunkban játszottunk, elértük a serdülőkort, aztán jöttek az első nők az életünkben, először ittunk kumiszt, először öltünk ellenséget, legyen hát ez az új hazánk, kössük hozzá a jövőnket legalább ezer évre.

Tehát a bugaci puszta kisebb annál a nevezetes hortobágyinál, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy itt kevesebb a turista, a magyar és a német is, mert ez a hely nem olyan ismert, így nincs akkora tömeg, nincs telezsúfolva nagy buszokkal a parkoló, nem roskadoznak a standok a kínai fröccsöntők termékei alatt, nincsenek is standok, csak egy kisbolt árválkodik ott. Ez valójában emberi léptékű, meghittebb puszta, a szíve pedig a bugaci Karikás csárda, ahol talán rongy életem legjobb vörösboros marhapörköltjét ettem, természetesen szürkemarhából, tarhonyával. Több száz vörösboros marhapörköltet ettem már életemben, annyit, hogy már elegem is lett belőle, annyira untam, hogy ha megláttam az étlapon, ásítottam, felsóhajtottam, fanyalogtam, de most tudtam, hogy ezt kell rendelnem, a puszta szelleme súgta nekem: „Vegyél, öcsém, ebből a pörköltből, mert megbánod, ha kihagyod”, én pedig rendszerint hallgatok a szellemekre.

Azokban a napokban ugyanúgy gyötört a hőség, mint a szúnyogok, mihelyt lement a nap, nekem estek, nem hagytak békén egész éjszaka. Rettenetes szúnyoginvázió volt abban az évben, pont akkor ment a moziban egy Brad Pitt-film az egész világra kiterjedő zombiinvázióról, a pusztát pedig valamilyen mutáns szúnyogok árasztották el, és azt hiszem, a nagy sztyeppén könnyebben meg tudja védeni magát az ember a támadó zombik hordájától, mint a szúnyogok rajaitól. Lám, milyen hülye veszélyeket talál ki a popkultúra ahelyett, hogy a valóságból merítene ihletet. Kész szerencse, hogy a vendégszobákban, pár száz méterre a szállodától, olyan hűvös volt, mint egy gótikus székesegyházban, még ablakot sem kellett nyitni, sőt pont attól kellett óvakodni, nehogy bejöjjön a szobába a forró levegő; úgy védett a naptól a vastag szalmatető, mint a rakéták elleni védőpajzs, kellemes volt kimenni innen abba a hőségbe, aztán megint visszamenni, és hirtelen megérezni a hideg kéjes fuvallatait. Az ember unottan, kissé megviselten lépked a pusztán, ahol délben nem voltak szúnyogok, viszont úgy martak a legyek és a böglyök, mintha valaki megfertőzte volna őket veszettséggel. Valósággal remegett a levegő a röpködő rovaroktól, a lábamat meg valamilyen alacsonyan szálló lények csípték, így járás közben különös táncot jártam, a karomat és a lábszáramat csapkodtam, meg a fejem körül hadonásztam, igazi pusztai tánc volt ez, nem pedig csárdás vagy verbunkos, bár biztos ezt is tekinthetjük harci táncnak. Szökellve jártam a sztyeppén, azon törtem a fejem, mit gondoltak a honvédek, akik kelet felé nyomultak az orosz sztyeppéken, emlékeztette-e a látvány legalább egy részüket a hazai tájakra? Emlékezetükbe idézték-e azokon a sztyeppéken, amikor megpihentek a menetelés és a csaták után, a falujukat, a portájukat, a tanyájukat, ahonnan kivetette őket a háború, és átdobta mindannyiukat ezekre a más, idegen sztyeppékre? Mit gondoltak a nevezetes 32. gyalogezred katonái, emlékezetükbe idézték-e a hazai tájakat, amikor Oroszország határtalan térségeiben vonultak, olyan útra léptek, amely halálba vagy lágerbe vezetett? Mit gondoltak a magyar harckocsizók könnyű Toldi tankjaikban és a zsákmányolt csehszlovák T–38-asokban, a Nimród önjáró lövegben és a Csaba páncélautókban, amikor fulladoztak a portól, a homoktól és a hőségtől, később pedig az orosz sztyeppék pokoli hidege gyötörte őket?

Így mentem, a gazban gázolva, és csatamezőnek képzeltem ezt a sztyeppét, ahol hatalmas ütközetet vívtak; egyáltalán nem esett nehezemre, láttam a tankokat és a kimerült, verítékben úszó gyalogságot, amint a vesztébe rohan; forróság volt a lapályon, fölhevült a puszta, mint a sivatag, tombolt az üresség, ami itt talán mindent jelképez, ami elmúlt vagy egyáltalán meg sem történt, aztán végül feltűnt a láthatáron az első attrakció: épületek pajtákkal, istállókkal és karámokkal, itt tartották az állatokat, a turisták szórakoztatására. Elmentünk hát, hogy jó turistákként megnézzük a lovakat, a rackajuhokat, a mangalicákat és a szürkemarhákat, az utóbbiak szétszéledve legelésztek, de azért csoportosan változtatták a helyüket, mint egy tejeskávé színű nagy pocsolya, figyelmesen néztek minket nagy tehénszemükkel, a fejükön hatalmas szarvakat hordoztak, és ettől afrikai antilopokra vagy bivalyokra emlékeztettek, bár ezek a tekintetek biztos nem voltak olyan szelídek, mint a derék foltos bociké, mert a szürkemarháknak van méltóságuk, érzik, hogy kivételesek, elkülönülnek a többiektől, és egyébként pont ettől olyan magyarosak. Szürkemarhának kellene virítania a magyar címeren, érinthetetlen magyar szent teheneknek kellene nyilvánítani őket, hadd lássák az indiai szent tehenek, hogy az alföldi szürkemarha felsőbbrendű lény. A mangalicák pedig be voltak zárva az ól előtt elkerített területükre. Az egyik oldala kis rét volt, itt elszántan és módszeresen tépkedték a füvet, könnyedén és vidáman lépkedtek, hozzánk is elhallatszott elégedett röfögésük, a másik oldalon meg pocsolya volt, ahová időnként bemászott egy-egy hatalmas, méltóságteljes koca, és láthatóan nagy élvezettel merült bele. Csíkos malacok futkároztak a kifutóban, nemrég jöhettek a világra, mert akkorák voltak, mint a kölyökkutyák, és ugyanolyan kíváncsiak is voltak a mozgékony, sovány kis malackák, mint a kiskutyák, minden résbe beleszagoltak, beletúrtak, minket is jól megbámultak kis fekete szemükkel, miközben a gondjukat viselő, ránézésre legalább kétszáz kilós kocák az engedetlen kölykök nevelésébe belefáradva heverésztek. A malacoknak még maradt egy kis idejük, mielőtt bevégeznék pályafutásukat a Karikás csárdában, a konyhafőnök különleges ajánlataként.

Természetesen a lovasbemutató volt a másik attrakció a kiránduló diákok és a német turisták számára, fehér gatyában és tollas kalapban parádézó, szplínes csikósok előadásában. Direkt figyeltem az arcukat, igazából nem fejezett ki semmit. Tehát az egyik csikós természetesen két ló hátán, mindkettőn fél lábon állva hajtott négy lovat, a többiek pedig letudták a játék kötelező elemeit, szőrén ülték meg a lovat, pattogtattak az ostorral. Aztán leszálltak a lóról, állva forgatták az ostort, majd a közönségből kiválasztott, kicsit rémült, de izgatott nők feje fölött pattogtattak. Mindezt akkora lelkesedéssel végezték, mintha kényszermunkára ítélték volna őket. A harmadik műsorszám főszereplője a változatosság kedvéért egy szamár volt, az egyik csikós eloldozta az oszloptól a sztoikus nyugalommal álldogáló csacsit, amely mind ez idáig egykedvűen figyelte ezeket a mutatványokat. A szamár a rá jellemző nyugalommal viselte a dresszúrát, végül a csikós felült a hátára, és ment körbe-körbe, ostorát pattogtatva, és alighanem a fellépés e részét fogadták a legnagyobb tetszéssel, hisz vadul zizegtek a mobiltelefonok és a digitális fényképezőgépek. De ezzel persze még nem volt vége a műsornak, mert később a csikósok még azt is megmutatták, hogy a lovak tudnak úgy ülni, mint a kutyák, a farukon, két mellső lábukkal támaszkodva a földre, az egyik lónak még kalapot is tett a fejére a csikós, a közönség legnagyobb örömére, aztán lovagoltak, kezükben egy rózsaszín folyadékkal teli korsóval, nyilván szódavízzel fölengedett szörp volt, belekóstoltak, megmutatták, hogy lovaglás közben sem löttyintik ki az italt, ezzel is ámulatba ejtve a közönséget, bár maga az ital, gondolom, nem nagyon ízlett a csikósoknak, mert láttam, hogy a mutatvány után kiöntötték a maradék rózsaszín vizet, biztos jobban örültek volna, ha sör van a korsóban, vagy legalább hideg fröccs, mert az a legjobb ebben a hőségben. A csikósok arcára volt írva, hogy már szeretnének túl lenni az egészen, de én a lovakat néztem, és sajnáltam őket, bár nem esett bántódásuk, ritka szép állatok voltak, ragyogott a szőrük, látszott rajtuk a gondos ápolás, és aligha erőltették meg magukat a létfenntartásért végzett munkával, ugyanakkor a cirkuszi kiskutyák lóhoz méltatlan szerepét játszották; volt ebben valami megalázó, bizonyos értelemben – veszélyes metaforával élve – köcsögsorba kényszerítették ezeket a lovakat, megfosztották őket lóméltóságuktól. A fellépés végén hirtelen kivágtatott a placcra a ménes, lobogó sörénnyel, ezt szánták hatásos befejezésnek, és ez szép látvány volt, sőt talán mámorító, azt bizonyította, hogy a vászonról a valóságba helyezett festői giccs tiszta szépséggé válik. De az egész mutatványban volt valami lehangoló, ami egyébként minden hasonló turistalátványosságra jellemző, és talán abból is fakadt, hogy nem voltunk ott valami sokan, csak néhány német és magyar alkotta ezt a kolonialista csoportot, és olyan volt az egész, mint egy cirkusz, amely túljutott a legnagyobb népszerűségén, s már csak a legeldugottabb helyeken lép fel.

Egyre elviselhetetlenebb lett a hőség, reszketett a levegő, mint a szmókerek egy végigslukkolt hét után, az egész ország levegő után kapkodott, a magyar csapatok szolidárisan búcsúztak egymás után az európai kupaselejtezőktől: Videoton, Győr, Honvéd, az évről évre hagyományosan ismétlődő csődtömegen már nem ütközött meg senki, mindenki hozzászokott már ahhoz, hogy ez csak formaság, rituálé, a magyar csapatok egyre gyengébb ellenfelektől kapnak ki, azon a nyáron minden lapban inkább a nemzeti dohányboltokról írtak, mert mostantól fogva már csak az ilyen hazafias nevet viselő, megfelelő engedéllyel rendelkező kijelölt helyeken lehet cigarettát venni. Magyarországon még a dohányzás is nemzeti ügy lett, mert Magyarországon nagy valószínűséggel minden nemzeti ügy, és már semmit sem lehet csinálni nemzeti kontextus nélkül. Mindenesetre elmúltak azok az idők, amikor a cigaretta beszerezhető volt bódékban, élelmiszerboltokban, kocsmákban és benzinkutaknál, most az állam tette rá monopolista mancsát a dohányforgalomra, e mancs fölé pedig Szent István koronája emelkedett, sőt talán maga Szent István figyelte odafentről, mi folyik Magyarországon ezen a nyáron, ebben a lidérces hőségben. Tehát mostantól már csak nemzeti trafikokban lehet cigarettát kapni, ezek valamelyest emlékeztetnek a szexshopokra, mert tejüvegablakaik vannak, nem tesznek ki semmiféle reklámot, csak a vörös-barna logóról ismerhetők fel, és kívülről egyáltalán nem látszik, hogy éppen mi folyik bent. Megkezdődtek a dohányzók nemzeti kínjai, akikre a legszörnyűbb szenvedés vár, ha éjszaka elfogy a cigarettájuk, nem mehetnek a benzinkúthoz vagy az éjjel-nappali boltba, muszáj várniuk reggelig, amikor kinyit a legközelebbi nemzeti dohánybolt, egyébként láttam, hogy a kisebb helyeken vasárnap nem nyitottak ki a trafikok, és szombaton is kora délután zártak. Alighanem hamar összehozzák az első zugtrafikokat.

Bugacon tartják kétévente a Kurultájt, a mongol hagyományok szerint itt, a törzsi vezérek gyűlésén választják a nagy kánt. Ezt a mongol hagyományt honosították meg a mai Magyarország kellős közepén, tíz-tizenöt kilométerre az M5-ös sztrádától, az igazi magyarok itt mutatják be kétévente, hogy kötődnek az ázsiai hagyományhoz és az ázsiai származásukhoz, megmutatják, hogy az ő igazi testvéreik és barátaik nem valamiféle elkorcsosult, elfajzott európai nemzetek, hanem az erkölcseiket és a harci szellemüket tekintve is egészséges ázsiaiak. Ellátogatnak erre a magyarországi Kurultájra a baráti nomádok Üzbegisztánból, Kazahsztánból, Azerbajdzsánból, Tádzsikisztánból, Kirgizisztánból, Tatárföldről és természetesen Mongóliából is, sőt még törökök, bolgárok, baskírok, ujgurok és jakutok is jönnek; az igazi magyarok úgy érzik, a közös gyökereknek köszönhetően ezek a nemzetek közel állnak hozzájuk. Ott lobog mindegyik ország zászlója, persze az Árpád-sávos sem hiányozhat a harci lobogók mellől; nyílvesszők rajait lövik ki az íjászok, vértelen harcokat vívnak egymással a lovasok és a gyalogosok, táncra perdülnek az Urálon túli köztársaságokból érkezett szép lányok és vékony fiúk, rémisztő pofákat vágnak a hatalmas tetovált férfiak, kürtöket fújnak, kardokat forgatnak, lovakat törnek be, mindenki az ősök ruházatát viseli az alkalomhoz illően. Íme, így teljesedik be a magyarok és a távoli unokatestvérek nagy szövetsége, bár engem leginkább a mongol, tatár és török testvérek iránti kitüntető tisztelet ejt gondolkodóba, hisz ők mégiscsak évszázadokon át sanyargatták Magyarországot, rengeteg szerencsétlenség okozói voltak. Vajon a mai kor ősmagyarjai, ezek az ősmagyar neofiták, akik ezeket az olimpiai divatbemutatókat és ügyességi versenyeket rendezték, úgy gondolták-e, hogy a tatárjárás és a török hódoltság csak valamiféle kínos családi félreértés volt, igazából közelebb állunk valamiféle ázsiai–magyar unióhoz, mint az Európai Unióhoz? Melyik oldalon állnának a muhi csatában ezek a kuzinok, akik így ápolják a rokonságot? Talán Batu kán és a hadserege oldalán, amely 1241-ben lemészárolta a magyar lovagokat, akik vesztükre nyugatiakká váltak, ahelyett, hogy tartották volna magukat az ázsiai hagyományokhoz, a régi szokásokhoz, megőrizve a régi istenekbe vetett hitüket és mindenekelőtt a harcmodorukat?

Kitaláltam hát egy projektet, amelynek A magyar Messiás címet adtam. Eszerint az igazi magyaroknak vissza kell térniük hajdani őshazájukba. Az ősök földjére, ahonnan jöttek. Mert csak ott lehetnek megint tényleg szabadok és boldogok. Még a latin betűket is elfelejthetik, átállhatnak teljesen a rovásírásra, így végre megszabadulhatnak a zsidó Istentől, hisz az tette ilyen szerencsétlenné őket, visszatérhetnek a régi hiedelmekhez; a fejük fölött repülő turul mutatja majd nekik az utat, amelyen visszatalálhatnak az őshazába. És elképzeltem a magyarok millióit, ahogy elindulnak keletre, fellobogózott járműveken, megrakodva batyukkal és dunyhákkal, mennek családostul, autóval, utánfutókra pakolt ingóságaikkal, a kocsi tetejére erősített mosógépekkel és Lehel hűtőszekrényekkel. Kakastollas, bajszos csendőrök vigyáznak majd a rendre, miközben a menetben ősrégi énekeket hallani. Nagy szarvú szürkemarhák hatalmas csordáit, borzas mangalicák kondáit hajtják maguk előtt, amelyek fölverik a port patájukkal; tágas jurtákat állítanak, amikor letáboroznak valahol, bográcsban főznek és kumiszt isznak, de persze cseresznye-, barack-, körte- és szilvapálinkából is jól föltankoltak. Pont ellenkező irányba mennek majd, mint Árpád hada 896-ban, azért indulnak útnak, hogy eljussanak az igazi kiindulóponthoz, ahol az igaz magyarság forrása fakad. Íme, ez lesz a második honfoglalás, bekövetkezik a parúzia, azaz a magyar nemzet második eljövetele. Ezúttal nem Európa, hanem Ázsia reszket. A sztyeppék reszketnek, keservesen sírnak az útközben eltiport idegen törzsek, iszkol keletre a magyarok elől mindenki, akinek kedves az élete.

Természetesen Ady Endre A magyar Messiások című versét választanám A magyar Messiás című projekt mottójának, és mivel rövid, megadom teljes terjedelmében:

Sósabbak itt a könnyek

S a fájdalmak is mások.

Ezerszer Messiások

A magyar Messiások.

Ezerszer is meghalnak

S üdve nincs a keresztnek,

Mert semmit se tehettek,

Óh, semmit se tehettek.

Elég könnyed ez a két strófa, de ne higgye senki, hogy Ady mulatságos versikéket írt. Alighanem ő a legnagyobb minden magyar közül, teljesen belebolondult a magyarságba, rögeszmésen magyar, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy nacionalista költő volt, ellenkezőleg. A nacionalista – amilyennek ma látjuk – sosem érti a nemzete lényegét, kizárólag a nemzetiségével maszturbál, ez persze kellemes elfoglaltság, oldja a stresszt, de nem ébreszt mélyebb gondolatokat. A maszturbáció, a nemzeti változatát is beleértve, mindig megmarad a szerelem pótszerének, mert a szerelemnek – még akkor is, ha a saját nemzetéhez vonzódik az ember – komplikáltnak és keservesnek kell lennie ahhoz, hogy igaz és mély legyen. Ady ilyen értelemben magyarabb, mint Petőfi. Ő forradalmi lázban égett, Adyt pedig belülről égette el a betegség, amelyet nyugodtan nevezhetünk nemzeti ráknak; ez egy lassan emésztő, fájdalmas betegség. Azt hiszem, Ady belebetegedett Magyarországba, viaskodott vele, aggódott érte. A nemzeti érzelmű nem aggódik, mert nemtörődöm módon, vagyis rosszul bánik a hazájával. Aki azt kiabálja, Hajrá, magyarok!, igazából sosem fogja fel a nemzet lényegét. Érdemes Ady verseit olvasva járni Magyarországot, mert ezek a versek a magyarság pusztájába és sötét dzsungelébe vezető utazások.

PÁLFALVI LAJOS fordítása