Keresztesi József: 1986-ban, amikor megismerkedtetek, mindketten a Bóbita Bábszínház tagjai voltatok. 1989-ben önálló, kétszemélyes társulatot alapítottatok, ez lett a MárkusZínház. Mi hiányzott, mi volt az, amiért annak idején otthagytátok a stabil hátteret jelentő állami bábszínházat?

Vajda Zsuzsanna: Sokkal több lehetőséget láttunk a bábozásban, mint ami annak idején rendelkezésre állt. Nem volt elegendő bábszínészként részt vennünk benne. Többre vágytunk.

K. J.: Szerettétek volna az egészet ti csinálni?

Pilári Gábor: Pontosan. 1971-ben kerültem a Bóbitába tizenéves gyerekként, néhány éven keresztül játszottam egy előadásban. Felnőttként kisebb-nagyobb megszakításokkal vissza-visszatértem. Közben mesterséget is tanultam, bútorrestaurátor mester lettem, antik bútorokat javítottam, még a püspökségnek is, Cserháti József püspök idejében. S akkor Lulu bá – Kós Lajos – visszacsábított. De ekkor már több lehetőségem volt a megmutatkozásra: bábot faraghattam, tervezhettem. Vele nagyon jó volt a kapcsolatunk.

K. J.: Ha jól tudom, ő is épp ’89-ben ment nyugdíjba.

P. G.: Igen. Utána még rendezett gyerekdarabokat itt-ott, a Harmadik Színházban is. Ezekhez is készítettünk bábokat.

K. J.: Gyakorlatilag ő építette föl a pécsi bábszínházat mint intézményt.

P. G.: Előtte volt itt már a megyében egy bábszínház, amiről kevesen tudnak. Ezt Zágon Gyula szigetvári festőművész-rajztanár vezette. Ugyanabban az épületben működött, mint a Bóbita, és a salzburgihoz hasonló, bár annál kisebb léptékű marionettszínházat csinált, nagyon igényes díszletekkel. Lulu bára is jellemző volt az igényes képzőművészet, hiszen grafikusként végzett, és nagyon jól értett a komolyzenéhez és a dzsesszhez is. Amikor egy központi döntés révén Pécsre került – a részleteket nem tudjuk –, Zágon Gyula visszament Szigetvárra. Talán húsz évvel ezelőtt Kovács Márton, aki akkor még nem volt zeneszerző, a festőművész unokájával, Zágon Zsófiával közösen egy Eleven Fesztiválon, az egykori Úttörőházban, a mai Civil Közösségek Házában kiállította a Zágon-hagyatékot: színpadképeket, maketteket, bábokat.

V. Zs.: Sajnos nem tudunk a hagyatékról semmit. Pedig hozzá tartozik a magyarországi és a megyei bábtörténethez. Visszatérve a kérdésedre, talán úgy lehetne megfogalmazni a választ, hogy az emberben egyszer vágy ébred, hogy nemcsak megmozdítani akarja a figurát, hanem meg is teremteni, és a világot is, amelyben elindítom és éltetem. Ez az a vágy, amitől elindult a bábszínházunk.

K. J.: Kétszemélyes társulat vagytok, és vándortársulatként működtetek: mindez nyilván egy csomó dolgot eleve meghatároz. Miért épp a mesék és a klasszikusok jelentették a repertoár biztos pontját?

P. G.: Talán a nyelv szeretete miatt. Mind a mai napig fontos a nyelvvel, a dialektusokkal való foglalatosság. Játék az idegenajkúságból hozott akcentusokkal. Amikor Erdélyben jártunk, ott is tanult az ember olyan nyelvjárásokat, amelyeket aztán be lehetett vinni a színpadra. Ez biztos, hogy meghatározó volt. Az első, Betlehemi történet című előadásunkban ez az erdélyi élmény még erősen élt. A barátainkhoz jártunk minden december 24-én, 25-én betlehemezni. Olyan barátaink voltak, akik befogadtak bennünket szenteste. Később ez a Betlehemi történet színpadi előadássá nőtte ki magát, amit megjárattunk az Uralon innen és túl is.

K. J.:’89-ben elindultatok egy külföldi tanulmányútra. Ez már az önálló színházalapítás az előkészítése volt?

P. G.: Nem volt benne ilyen tudatosság. 88–89’-ben többfelé is jártunk. Az első nagy impulzus Ljubljanában ért minket, egy egyetemista bábos világtalálkozón. Nagyon rangos esemény volt, számtalan iskolával lehetett találkozni: németekkel, kubaiakkal, lengyelekkel, fülöp-szigetekiekkel, és olyan tradicionális előadásokat láthattunk, amelyek azóta eltűntek már. Trabanttal utaztunk, dunyhákat raktunk bele, kiszedtük a hátsó ülését, esténként a csomagtartóba dugtuk a lábunkat. Tél volt, és hosszú fesztivál, legalább két hétig tartott, naponta három-négy előadással. Csodálatos, jobbnál jobb bemutatókat láttunk, és nagyon sokfélét, kortárs előadásokat is. Például egy Podehl nevű kiváló bábos professzort – ő a bochumi egyetemen tanított –, aki egy méterszer méteres asztalszerű színpadon három-négy bábbal egyedül játszott egy előadást, aminek a témája a holokauszt volt. Addig ezt nem gondoltuk volna. Ritkán volt magyarországi bábszínházban felnőtt előadás – persze valamikor Blattner Gézáék idejében igen, a Blattner-féle csapat odakint Párizsban Eizensteinékkel meg a többiekkel –, de Magyarországon ez nem volt jellemző. Ljubljanában egyszer olyan előadást láttunk, ami inspirált és a bábjáték filozófiáját újra értelmezte bennünk. És akkor belevetettük magunkat a bábjáték-alkotói folyamatokba: adott egy magyar-népművelés szakos tanár, adott egy régi bábos-restaurátor, képzőművészettel kacérkodó, zenéhez értő-értegető ember. Néprajzos vonalon, mesevonalon kezdtünk kutakodni meg tanulni. Olyan utakat kerestünk, amelyekről azt gondoltuk, hogy majd használhatók lesznek, akár a kézművesség, akár a szerves műveltséganyagunk, a mesék révén. Merthogy azt elhatároztuk, hogy a kezdetekben csak klasszikusokhoz nyúlunk: népmesékhez, Petőfihez, Aranyhoz.

V. Zs.: Nemcsak Ljubljanában voltunk, hanem jártunk Lengyelországban és Oroszor-szágban is tanulmányúton. Az előadásoknak, amelyekkel találkoztunk, az alapjai a tradícióból nőttek ki. Láttuk, hogy az oroszok hogyan dolgoznak fel orosz népmeséket, hogy a fülöp-szigeteki hogyan dolgozza fel a saját tradícióin keresztül a maga történetét. Láttuk, hogy mindenkinek megvan a saját nemzeti vonala, megvannak a saját meséi, saját történetei, megvannak azok a formai elemek, amelyek a kultúrájára jellemzők. Számunkra mindig fontos volt a magyar műveltség, kultúra, hiszen ez a miénk. Ehhez jön még a nyelv szeretete, és az, hogy a határon túl is nagyon sokan élnek magyarok szerte a világban. Hogyan lehetnénk mi afféle kis követek a határon túli magyarság számára, mi az, amit mi innen ki tudunk juttatni, és onnan mit tudunk visszahozni? Elkezdtünk Erdélybe járni, és ez nagyon sok tanulsággal szolgált: ott az emberek mentalitása más, a tradíciók még jóval erősebbek. Úgy láttuk, hogy találtunk ott egyet s mást, amiből, ha ide visszahozzuk, ki tudunk bontani valami nagyszerűt, ami itt is fontos lehet. Ezért kerestük a meséket. A mese egyetemes üzeneteket hordoz. Benne van a világ rendje – csak újra meg kell tanulnunk olvasni belőle.

K. J.: Milyen darabokkal indultatok?

V. Zs.: Volt a betlehemi történetünk, és mindjárt utána A helység kalapácsa.

K. J.: Az pedig nem mese, hanem szépirodalmi anyag: vígeposz.

P. G.: Nem is volt könnyű. Mindig fájt az ember szíve, hogy mi az, amit ki kell hagyni belőle, mert az egészet két embernek negyven-ötven percben eljátszania nem egyszerű.

V. Zs.: Szerintem az volt a nagyszerű kihívás ebben A helység kalapácsában, hogy ez volt az első olyan előadás, ahol szembekerültünk azzal a problémával, hogy rengeteg szereplője van, mi viszont csak ketten vagyunk. Ekkor kezdtük kialakítani azt a játékmódot, stílust, ami jellemző előadásainkra. Eredetileg ennek az előadásunknak a beállított jeleneteit a függöny fel- és lehúzásával tagoltuk.

P. G.: Még ott volt a hátunk mögött a kőszínház.

V. Zs.: Első bábfesztiválunkon Sárospatakon A helység kalapácsát mutattuk be. Mindenképpen akartunk még egy próbát, így elvonultunk a Bodrog partjára, összekészülődtünk, amikor nagy szél kerekedett, és elvitte az összes díszletet.

P. G.: És leúsztatta a Tiszáig… Amit el tudtam kapni belőle, azt elkaptam. És akkor a maradék díszlettel játszottuk – pont elég volt.

K. J.: Ennyit a kőszínházról.

P. G.: Igen, ez egészen emblematikus. Persze akkor nem volt ilyen egyszerű.

V. Zs.: Oda kellett állni a szakma elé. Ott álltunk díszlet nélkül a bábjainkkal.

P. G.: És három ágasfával, amelyekre rátettük az éppen jelenetben lévő fejeket.

V. Zs.: És ekkor jött az improvizáció, amit Gábor mindmáig nagyon ügyesen használ: abban a szorult helyzetben egész egyszerűen megszületett. Azóta is minden előadásunkban jelen van, aktualizálja a pillanatot, összeköti a mesét a jelen valóságával – segíti célba jutni a történet üzenetét.

K. J.: Ettől a szélvihartól függetlenül az a tény, hogy ketten vagytok, és hogy vándorszínházban gondolkodtok, eleve az improvizatív hagyományok, a vásári színház vagy a commedia dell’arte irányába tereli a dolgot.

V. Zs.: Igen, e három alappillére minden előadásunknak.

P. G.: Így minden előadás hoz valami újat még azokban a játékokban is, amelyeket tíz-tizenöt éve játszunk.

K. J.: Hány bemutatótok volt idáig?

V. Zs.: Tizenhét – körülbelül.

P. G.: Továbbá rendeztünk is más színházakban.

K. J.: Tehát nem hagytátok ott végleg a kőszínházat.

P. G.: Nem, jó a kapcsolatunk velük.

V. Zs.: Mostanában nagyon kevés rendező akad, aki klasszikus mesékhez nyúl. Ebben szerintem hiány van – inkább a mesék parafrázisai jelennek meg. Ezek divatosak, korszerűek. Gyakran a gyerekek már nem ismerik az alaptörténetet.

P. G.: Persze ezek közül is születnek nagyszerű előadások.

K. J.: És az hogy esett, hogy sikerült megtelepednetek 2012-ben?

P. G.: Már nagyon régen le szerettünk volna telepedni. A mostani, Perczel Miklós utcai épületrész volt a harmadik ingatlan, amelyet kinéztünk bábszínháznak.

V. Zs.: Huszonöt évig vándoroltunk.

K. J.: Vándoroltok azért most is, nem itt tartjátok az összes előadást.

V. Zs.: Persze. Ez itt biztos pont, játék- és próbalehetőséggel, de a fenntartásához szükség van a vidéki előadásokra is, és kapunk a működéshez az NKA-tól is valamennyi támogatást. Ez a hatvan férőhelyes szobaszínház új, kísérleti lehetőség: a vásári komédiás megtelepedik, és próbálgatja a tér, fény, akusztika, látvány és játék új lehetőségeit. Játszik gyerekeknek, felnőtteknek. A színház alapításakor célunk volt a felnőtt közönség számára megmutatni, hogy a bábjáték nem csupán gyerekeknek szóló tanmese. Kultikus múltban gyökerezik, tradicionális és egyedülálló formanyelvével és kimeríthetetlen lehetőségeivel.

Ebben a kicsi színházunkban az idei tanévben színházi nevelési programot indítottunk KORTINA néven. A színházi, bábszínházi formanyelvet használtuk fel, és tettük élményalapúvá az iskolán kívüli oktató-nevelői munkát. Nyolc különböző foglalkozást kínáltunk óvodás kortól a gimnazista korosztályig. Több mint ezerháromszáz gyermek vett részt: drámajátékos, dramatikus játékos, személyes és tanulási készségeket fejlesztő programjainkon, legalább három alkalommal. A kicsiknek mesefoglalkozásokat tartottunk.

K. J.: 2012-ben jártatok Indiában, épp abban az évben, amikor kőszínházba költöztetek.

V. Zs.: A tradíciók iránti vonzalom, a gyökerek keresése vonzott minket. Huszonvala-hány évvel ezelőtt találtuk ki, hogy egyszer majd oda is elmegyünk.

K. J.: De miért pont India? Nyilván még rengeteg helyet választhattatok volna, ahol ősi technikákkal játszanak tradicionális bábjátékokat.

P. G.: Ez érdekes módon kötődik a Bóbitához. A ’87-es kiválásunk előtti tavaszon voltam kint a Bóbitával Indiában, Bombayben, Delhiben játszottunk. Hatalmas varázslat volt, pedig nem láthattam túl sokat Indiából, mert nagyon vigyáztak ránk, nagyon féltettek bennünket. Egy kedves ismerősünk, aki annak idején még az Indiai Kulturális Intézet munkatársa volt, javasolta, hogy pályázzunk ösztöndíjra, de hát ez ’88-ban még másképp ment. El szerettünk volna jutni Ahmedabadba – ott mind a mai napig működik egy bábos egyetem, ahol akkor még létezett képzés tradicionális bábtechnikákra. Sajnos, ez azóta már megszűnt. Ekkoriban tanult kint egyébként a Kalkutta Trió. De ez nekünk akkor nem sikerült. Telt-múlt az idő, aztán a huszonöt év is eltelt, de elérkezett az utazás napja. A kint töltött bő hónapot Gudzsaratban és Radzsasztánban töltöttük. A cél az volt, hogy bábosokat és muzsikusokat keressünk, kathputli-játékosokat, lehetőleg vándor bábosok legyenek, akik élő zenével és bábjaikkal mesélik el a hősök történeteit, maguk készítik a bábjaikat, díszleteiket, ugyanúgy, mint mi. A hosszú utazás lassan meghozta a várva várt találkozást. Először nagyszerű zenészeket találtunk, tablásokat, dzsodiapavásokat – kettős furulyásokat. Aztán Nagorban – radzsasztáni erődváros – eljutottunk egy szufi fesztiválra, ahol nemcsak Indiából érkeztek fellépők, hanem fiatal egyiptomi dervistáncosoktól kezdve a zanzibári tánc- és énekkarig minden volt. Ahhoz, hogy bejussunk erre az indiai és angol felső tízezernek rendezett exkluzív fesztiválra, komolyan meg kellett küzdenünk. Egy angol újságíró segített, aki a maharadzsa oxfordi évfolyamtársa volt. Ő vitt be bennünket. A történet bája, hogy a záróünnepségen, ahol a zanzibári jammelt az egyiptomival, mi is felléptünk gyimesi furulya dallamokkal és Kossuth-nótákkal.

Ezen a fesztiválon ismerkedtünk meg a dzsaiszalmeri zeneiskola igazgatójával, tőle érdeklődtünk bábosok – bathok – után. Sürget az idő, mindjárt haza kell mennünk, és még egy árva bábossal sem találkoztunk. A turistavezetők ígérgették a bábszínházat, de ezer kifogásuk volt, amiért éppen most nem tudunk velük találkozni. Egy kifogás a sok közül: na, azok ilyenkor nem játszanak – csak este, hogy a zsinórok ne látsszanak. Bárhova mentünk, ahol bábost ígértek, soha nem volt ott senki, vagy előttünk jártak arra, vagy utánunk. Ez, mondjuk, hozzátartozik az indiai hétköznapokhoz: nincs idő. Bele kell illeszkedni, bele kell állni ebbe a rendbe, és az ember vagy elfogadja ezt az állapotot, vagy folyamatosan idegeskedni fog az európai eszével. Nem egyszerű előre tervezni.

V. Zs.: Innen, Európából nagyon nehéz megtervezni egy tanulmányutat Indiába. Ha az ember ott van, már semmi nem úgy működik. Ahmbedabadban a Dharpana Akadémia húsz évvel ezelőtt nagyon fontos bábos központ volt, bábos képzéssel. Persze, az volt az első, hogy odamegyünk: ott álltunk, és azzal szembesültünk, hogy nincs bábos tagozat, csak tánc- és drámaitánc-képzés. Egy skót bábos asszony jár oda, és Muppet Show-t tanít. De ott tartózkodásunkkor éppen szünet volt. India kiszámíthatatlan más világ.

P. G.: Az indiai út végén, az említett zeneiskola-igazgató révén eljutottunk ebbe a Dzsaiszalmer nevű kis városkába, amely a pakisztáni határtól hetven kilométerre fekszik, és ott találkoztunk azzal a cigány mutatványos, muzsikus családdal, akik már a harmadik generáció óta mozgatnak ilyen kathputli-bábokat, meg zsonglőrködnek és táncolnak. Mukhesnek hívták azt a harminc év körüli fiút, aki egy személyben volt a családfenntartó – hát, népes volt a család. Megmutatták, hogyan készítik bábjaikat, hogyan mozgatják. Tradicionális radzsasztáni zenét játszottak az előadáson kasztanyetta, dob és ének kísérettel. Tíz bábot hoztunk tőlük, amelyeket a kathputli-előadásunkon bemutattunk a magyar közönségnek is. Egy bő hetet töltöttünk velük. Vendégül láttak bennünket. Beleláttunk egy kicsit ebbe a világba is. Az egyik este Krisna születésnapja volt – ők böjtöt tartottak, de nekünk külön főztek, és csak érkeztek a vendégek végeláthatatlanul. Rövid idő alatt megtelt a kis udvaruk. Ötször öt méteres lehetett. Legalább ötvenen voltunk – aztán az öregek kezdtek szép lassan beszivárogni. Énekeltek és muzsikáltak – a Gulyás testvéreket vagy Sára Sándort kellett volna odaküldeni, hogy vegyék föl őket. Nagy élmény volt. Ez az este is mindig benne van abban, amikor megfogjuk a kathputli-figurákat az előadás vagy gyakorlás alkalmával: más érzülettel nyúl az ember ezekhez a bábokhoz, mint a többi előadásunk figuráihoz.

K. J.: Az indiai tapasztalatokból létrehozott előadáson túl melyek voltak azok a tapasztalatok, amelyek beépíthetőnek bizonyultak egy-egy olyan műsorba, amely nem indiai témájú?

V. Zs.: A technika mindenképpen beépíthető. Hozzá vagyunk szokva az európai típusú marionettbábhoz, ahol adott egy kereszt, ezen függnek a zsinórok, és minden attrakciót, amit a báb tud, erre a keresztre építünk föl. Amikor először láttuk, hogy miként mozognak ezek az kathputli-bábok, akkor elképzeltük az európai látásmódunkkal, hogy vajon milyen bonyolult kereszt lehet, hogy vezetheti át a zsinórt, és így tovább. És aztán kiderült, hogy ez milyen végtelenül egyszerű.

P. G.: Illetve egyszerűnek tűnik.

V. Zs.: Szóval nem használ semmiféle bonyolult keresztet, hanem az ujjára tekeri rá a zsinórokat.

K. J.: Minden ujján van egy-egy zsinór?

V. Zs.: Szinte minden ujján. Attól függ, hogy követeli meg az adott báb mozgása. Láttunk például egy labdás zsonglőrt, aki az egyik kezéből a másikba tudta hajítani a labdát, aztán elhajította a magasba, és az visszaesett a kezébe. Ezt el tudtam képzelni európai keresztekkel: pótzsinór, ide akasztja, oda akasztja, így húzza, úgy húzza – és látom, hogy egyetlen végtelenített zsinór van a két kézen, rá van fűzve a labda, és működik. Nagyon józan egyszerűséggel kitalált technika. Másrészt az is nagyon érdekes, amit azóta a kathputliról tanultunk, hogy ez a bábjáték összegez magában egyfajta művelődéstörténetet. Benne van az a tánc, ének, mozgás és történet, amit évszázadok óta fölhalmozott az indiai kultúra. Ezek a játékok úgy maradhattak fönt, hogy amikor a nagy hatalmi harcok folytak Indiában, a győztes fejedelem felajánlott egy lehetőséget a legyőzötteknek: szabadon vándorolhatnak, de mesélniük kell arról a győzelemről, amit felettük arattak. Így születtek a történetek, amiket énekelve, bábokkal is előadtak. Meséltek saját nemzetük hőseiről és a győztes dicsőségéről.

K. J.: Mit láttok, melyek most Európa fontos bábközpontjai, iskolái?

P. G.: A lengyelek, a csehek és most a németek is nagyon-nagyon jók egy ideje. És hát az oroszok meg a bolgárok.

K. J.: A latinok?

P. G.: Tőlük igazából a vásári vonulatot ismerjük. Ott van egy-két elképesztően ügyes bábos – én csak trubadúroknak hívom őket, mert nagyon jó muzsikusok és énekesek is. Egy bábosnak mindent tudnia kell.

K. J.: A magyar bábosképzéssel mi a helyzet?

P. G.: A Színház- és Filmművészeti Egyetemen folyik képzés több mint tizenöt éve. És már van bábos rendező osztály is. A bábszínész osztállyal párhuzamosan.

V. Zs.: Most egy olyan színházi formáról beszélünk, amelyet bábszínháznak nevezünk, és amelyben ugyanúgy megvannak a kategóriák, mint egy nagy kőszínházban: van rendező, író, van egy képzőművész, mindenki részfeladatokat végez – egyre magasabb színvonalon persze, ami nagyon jó. Én ezt nem bábjátéknak hívom, hanem bábszínháznak. A bábszínház gyökere a bábjáték, ami minőségében más.

K. J.: Láttok jellemző trendeket, jellemző folyamatokat a magyar bábszínházban és bábjátékban?

P. G.: A győri Vaskakasban van egy nagyon erős gárda, ott Tengely Gábor a főrendező. Ha népmeséhez nyúlnak, akkor is olyan színházi szerkezeteket, szcenikákat használnak, amelyek – mondjuk – a mi népmesei világunktól elviszik egészen másfelé az előadást. Amiből az is következik, hogy nemcsak gyerekeknek játszható a darab, hanem felnőtteknek is. Ez egyébként jellemző a mi előadásainkra is: van egy ars poeticánk, miszerint a szülőn és a pedagóguson keresztül lehet megfogni a gyereket. Ettől függetlenül jó ha van olyan rétege is az előadásnak, amely a felnőttekhez szól.

V. Zs.: Van egy független csapat – akik a Budapest Bábszínházban dolgoznak főállásban, a Hups Crew. Tavaly végeztek, összeálltak, és nagyszerű előadásokat hoznak létre.

K. J.: És mik a felnőtt bábszínház lehetőségei? Budapesten nyilván más a helyzet közönségszervezés szempontjából, míg egy vidéki házat nehezebb folyamatosan megtölteni felnőtt közönséggel.

P. G.: Hát igen, nem elegendő létrehozni kiváló felnőtt bábelőadást. Ott van az a sarkalatos pont, a néző. A bábszínháznak nem egyszerű még felnőtt közönséget toborozni. Pedig a színház közönség nélkül nem színház.

V. Zs.: Az értő közönség a jó közönség. A Vaskakas Bábszínházban évek óta vannak felnőtt előadások. Kezdetben könnyed műfajokat, népszerű darabokat alkalmaztak színpadra, például a Csárdáskirálynőt – arra bejött a közönség.

P. G.: Mostanra már Pelsőczy Réka rendezett nekik darabot, amely Parti Nagy Lajos Pecsenyehattyújából készült, vendégként Szikszai Rémusz is játszott. A zalaegerszegi Griff bábszínház pedig Ibusárt csinált.

K. J.: Visszafelé is működik a dolog? Mennyire szokás bábszínházi elemeket integrálni prózai színházi produkciókba?

P. G.: Elő-előfordul, bár itthon azért nem gyakori. Amikor Hargitai Iván itt rendezett a pécsi színházban, többször előfordult. A nagylányunk, aki Londonban él és színházzal foglalkozik, azt írja, ott nagyon sokszor megtörténik, hogy bábot használnak táncszínházi és élő színházi előadásokban.

V. Zs.: Nálunk is látható ez a tendencia. Például az Örkényben Bagossy Levente a Tóték-előadásához mechanikus bábokat is tervezett.

K. J.: Az irodalmi életben megfigyelhető egyfajta mozgás a gyerek- és ifjúsági irodalommal foglalkozó szakemberek részéről, hogy ráirányítsák a szakmai-kritikai figyelmet erre a területre, és kitörjenek a rezervátum-létből. Jól látom, hogy a bábszínházban is megfigyelhető hasonló mozgásirány?

V. Zs.: Igen. Az, hogy a báboktatás az egyetemen helyet kapott, komoly előkészítés eredménye. Ettől kezdve kap nagyobb hangsúlyt és elismertséget is a báb, a bábszínház.

K. J.: Régóta készültök egy Rejtő-előadással, amely a Vesztegzár a Grand Hotelben című regényből készül. Miért esett rá a választásotok?

V. Zs.: A felnőtteknek is szeretnénk olyat kínálni, amilyent más színház nem. Elgondolkodtunk rajta, hogy vajon mi lehet az, amire be lehet hozni a közönséget, és nem a gyerekek ürügyén. Legyen krimi, bábkrimi. Elsősorban magyar anyagot kerestünk hozzá, és hamar rábukkantunk Rejtő Jenőre.

P. G.: Aki épp ugyanolyan burjánzó prozódiájában, mint Petőfi.

K. J.: Bár a történetvezetése kicsit bonyolultabb.

P. G.: Hát igen. Nekiugrottunk már két éve, hívtunk hozzá segítséget is. A százhúsz oldalt meghúzták nyolcvanra, de hát nyolcvan oldalt sem lehet bábszínházban eljátszani. Most már van egy harmincöt-negyven oldalas változat. Ráadásul nagyon sok a muzsika benne: próbáljuk egy kicsit elvinni az orfeum, a kabaré felé, miközben ott van a krimiszál is. Kérdés, hogy melyik kap nagyobb hangsúlyt.

K. J.: Műhelybemutatókat már tartottatok.

V. Zs.: Tartottunk. Most az a címe, hogy Pestis-est.

P. G.: Próbáljuk kihasználni a bábszínház adta lehetőségeket. Képi világban kell gondolkodni, nem csupán nyelviben. Síkfiguráink vannak, kicsit a képregény világára hasonlító figurák. Ez az előadás az irodalom, a képzőművészet és a színház sajátos találkozási pontja kíván lenni. Megidézzük azt a kávéházi hangulatot, amelyben P. Howard vetette papírra a regényeit. Mire a néző észbe kap, már egy szingapúri hotel halljában találja magát: egy másik dimenzióba lépünk át. Idegen, ismeretlen tér a négydimenziós emberek számára. Az előadás létrejöttében meghatározó volt az a szándék, hogy a felnőtt közönség számára mutassuk meg a bábjáték univerzális formanyelvét. Remélhetőleg őszre már a nagyközönség is láthatja.