A 2013/14-es színházi évadban a Bányavidék trilógia két darabját is megrendezték Pécsett. A trilógia első részét, a Bányavirágot Vincze János állította színpadra a Pécsi Harmadik Színházban, a trilógia második részét, a Bányavakságot pedig a kaposvári Csiky Gergely Színház és a Pécsi Nemzeti Színház közös produkciójaként, Bérczes László rendezésében mutatták be, az előadás a Csiky Gergely Színház Stúdiószínpadán és a Pécsi Nemzeti Színház Kamaratermében is megtekinthető. A Bányavakság az idei POSZT versenyprogramjában is szerepel.

Székely Csaba az utóbbi évek magyar drámaírásának legnagyobb felfedezettje. Drámáit számos díjjal jutalmazták, a Bányavidék trilógia darabjai pedig megjelenésük óta a magyar színpadok előszeretettel játszott darabjai. A Bányavirágot 2011 óta négy, a Bányavakságot pedig 2012 óta három magyar teátrum mutatta be. A két drámát elsőként Marosvásárhelyen Sebestyén Aba állította színpadra, aki a Bányavirágot később a budapesti Nemzeti Színházban is megrendezte. A trilógia harmadik részét pedig a Szkéné Színházban, Csizmadia Tibor rendezésében mutatták be először, aki a Pinceszínházban a Bányavirágot, a Szkéné Színházban pedig a Bányavakságot is színpadra állította.

Vincze János és Bérczes László rendezése kiemelkedőnek tekinthető az idei pécsi színházi évad előadásai között. Székely Csaba drámái már eleve rendkívül jó drámai alapanyagot szolgáltatnak a színházi bemutatóhoz, dramaturgiailag és logikailag szinte megbonthatatlan, tökéletesen megformált művek. A drámák zárt tere, pontos szerzői instrukciói, a szövegben elrejtett, kulcsfontosságú információkra, titkokra történő utalások, a sebészi pontossággal kiszámított poénok, melyek feloldják a tragikusnak induló jeleneteket, olyan zárt dramaturgiát hoznak létre, amely miatt nehéz elképzelni, hogy a művek szövege nagy mértékben megváltoztatható lenne. A Székely-drámák bemutatói is ezt igazolják; hiszen vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon kis mértékben változtatnak az eredeti szövegen, és többnyire igazodnak a drámákban kirajzolódó elképzelésekhez. A Bánya-drámák ugyanakkor a színpadra állítás során kihívást is jelenthetnek a rendezők számára, hiszen éppen a zárt, jól megformált dramaturgiai szerkezet miatt kevesebb teret hagynak a színházi kísérletezésre, illetve a markánsabb rendezői értelmezés megvalósítására.

Bérczes László és Vincze János rendezésében ugyan az eredeti drámához képest nagyobb szövegbeli változtatások nem figyelhetők meg, de színházi eszközhasználatában és térkezelésében mindkét előadás izgalmas és egyedi megoldásokat alkalmaz. Míg azonban Vincze János rendezése jobban ragaszkodik a drámai alapanyaghoz, addig a Pécsi Nemzeti Színház és a kaposvári Csiky Gergely Színház produkciója némileg kísérletezőbb, bátrabban kezeli az alapanyagot, és markánsabb rendezői koncepciót érvényesít. Utóbbi előadásban az eredeti műhöz képest hangsúlyeltolódások figyelhetők meg, az előadás zárójelenete például a drámához képest több és más értelmezési lehetőséget is kínál.

A Székely Csaba-drámák színpadra állítása során fontos rendezői döntés, hogy a darabokban erőteljesen keveredő tragikum és komikum a színpadon hogyan lép működésbe, melyik válik dominánssá, illetve dominánssá válik-e valamelyik. Székely Csaba trilógiájának mindhárom darabja fajsúlyos, aktuális problémákról beszél, és egy erdélyi falu (község) izolált, leépülő, kiábrándult világát mutatja be kilátástalan emberi sorsokkal, széthulló kapcsolatrendszerekkel. Ugyanakkor groteszk elemekkel, fekete humorral, nyelvi játékokkal, jól kiszámított poénokkal, a komikum folyamatos működtetésével el is távolít ezektől a problémáktól, viszonylagossá teszi őket, és rávilágít arra, hogy a befogadó a darabokban nem az erdélyi valóság pontos másával, hanem egy stilizált, alulnézetből szemlélt világgal találkozik. A tragikus események, az elhallgatott, majd leleplezett súlyos titkok ellenére a darabokban bemutatott világ mégis lehetőséget ad a nevetésre.

A két pécsi előadás kapcsán elmondható, hogy a Bánya-drámákban rendkívül sűrűn alkalmazott poénok, nyelvi játékok a színpadon nem jutnak érvényre. Ez nem hátrányként említendő, csupán rámutat arra, ahogy Bérczes és Vincze rendezése a drámai alapanyagot kezeli. A két előadás elsősorban a tragikumra helyezi a hangsúlyt, és igaz ugyan, hogy a komikum is számtalanszor működésbe lép, ám a széthulló emberi kapcsolatoknak, a szereplők kilátástalan helyzetének, tehetetlenségüknek felmutatása miatt a szövegben elrejtett poénok, nyelvi játékok nem mindig fejtik ki hatásukat. Ezekben az előadásokban inkább a dráma izolált világára jellemző leépülés és kiúttalanság, az egyéni életutak csődjének tragikuma válik hangsúlyossá.

Vincze János a Pécsi Harmadik Színház Kamaratermében rendezte meg a Bányavirágot. A Bányavidék-trilógia első része – csakúgy, mint a Bányavakság és a Bányavíz – zárt, intim térben, egy család otthonának egyetlen szobájában játszódik. Vincze János rendezése igazodik ehhez az elképzeléshez. Azzal, hogy az előadást a színház körülbelül hatvan-hetven főt befogadó termének szűk játékterében viszi színre, már eleve bensőséges légkört teremt. Ebben a teremben a szereplők csupán karnyújtásnyira helyezkednek el a nézőktől, ahogy egymástól is. A színházterembe lépve szegényes, lepusztult szobabelső fogadja a nézőt: sötétbarna falécekből álló falak, rajtuk falvédők, házi áldások, tükör, régi, ütött-kopott bútorok, ócskaságok, középen egy asztal szétmálló, ragasztott terítővel, hokedlikkel, illetve két ajtó, egy bejárati és egy, amely a beteg Apa szobájába vezet. A színpad bal oldalán elhelyezkedő szekrény polcain az Irma (Bacskó Tünde) által áthordott kompótok, számtalan üres és teli pálinkásüveg és az egykori bányászmúltat idéző bányászsapkák és -lámpák sorakoznak. Utóbbiak Iván be nem teljesült álmait is jelképezik, hiszen – ahogy az előadásban elhangzik – elhitte apjának, hogy a bányából fognak meggazdagodni, és gyógyfürdőt akart építeni a pénzből. A bánya azonban bezárt, s ami utána maradt: munkanélküliség, kiábrándultság, öngyilkosságok. Ivánnak beteg apja iránti gyűlölete is ebből fakad, hiszen úgy érzi, az „öreg elvette az álmait”, ráadásul a kötelesség, hogy gondoskodjon róla, helyhez köti, és nem engedi, hogy változtathasson életén.

A falécekből álló díszletfalak három oldalról keretezik a játékteret. Behatárolják, felrajzolják a szereplők mozgásterét, így enyhe bezártság-élményt keltenek. A zárt, intim térben él együtt Iván és Ilonka a beteg, zsarnok Apával, aki azonban a színen soha nem jelenik meg (az egyik szobában fekszik betegen). Hozzájuk tér be időnként Mihály, az orvos, illetve szomszédaik, Illés és Irma. Az intimitás megteremtéséhez hozzájárul, hogy a szereplők olykor egy-egy hosszú, magányos pillanatukban, hétköznapi cselekvéseik közepette is láthatóvá válnak. Az előadás első felében Ilonka (Tamás Éva) szatyorral a kezében megérkezik az üres színpadra, a színpad bal oldalán lévő bádogtál felett előbb szappannal kezet mos, a tükörben nézi magát, majd a szatyorból almát és kenyeret vesz elő, kirakja őket egy tálba, tör magának a kenyérből, és evés közben fáradtan, elgondolkozva ledől a kanapéra. Majd újra előveszi a szatyrot, és elkezdi nézegetni az Ivánnak vásárolt pulóvert. A cselekvéssor végrehajtása a színpadon hosszú, néma pillanatokat eredményez, de mégsem válik unalmassá. A néző ugyanis e mozzanatokat szemlélve igazi voyeurré válik, a színpadon nem a cselekményhez szorosan hozzá tartozó akciókat látja, hanem az egyik szereplő intim pillanatait, mikrocselekvéseit, ami a leskelődés-élmény révén inkább felkelti kíváncsiságát, minthogy unalmasnak találná azt, amit lát. Feltételezhető, hogy ezek a mozzanatok mindennaposak, a hétköznapi rutin részei, s így a jelenet rámutat az előadásban megjelenített világ változatlanságára, körkörösségére, napról napra ismétlődő jellegére is.

Az előadás egyik nagy erénye a térválasztásban, térhasználatban rejlik. Az előadásban egymásnak feszülő akaratok, elfojtott érzelmek, dühkitörések, az elhallgatott, majd leleplezett titkok a Pécsi Harmadik Színház kistermének szűk terében sűrűsödnek össze, ahol színpad és nézőtér közt alig van távolság. E térben minden egyes felszínre törő indulat fokozott erővel hat. De nemcsak ezek a mozzanatok, hanem a szereplők megszólalásai közé szüremkedő csendek is rendkívüli módon felerősödnek. Az előadás szereplői ugyanis sokat hallgatnak, és némaságuk nem csupán kommunikációs nehézségekből fakad, hanem abból is, hogy érzéseket, bűnöket, titkokat hallgatnak el. Itt mindenkinek van valami elhallgatnivalója, ez azonban csak az előadás egy kései pontján derül ki. Illés (Németh János) például mindig mosolyog, mindenkihez kedves. Iván nem is érti, hogy lehet mindig jókedvű, hisz ő az egyetlen, aki nem iszik a faluban. Az előadás végén azonban Illés felakasztja magát, búcsúleveléből pedig kiderül, hogy halálos beteg volt, és azért lett öngyilkos, hogy Irma boldogan élhessen Ivánnal. Iván (László Csaba) is titkolja Irma iránti szerelmét. Mikor a nő burkoltan szerelmet vall neki, durván elutasítja, és dühöngve elküldi a házból. Az előadás utolsó jeleneteinek egyikében aztán bevallja Mihálynak (Bánky Gábor), hogy szereti a nőt, de nem akarta tönkretenni Illéssel való házasságát, ezért üldözte el.

Habár a cselekmény helyszíne Ivánék otthonának egyetlen szobája, az előadás a szobán kívüli, (nem látható színpadi) teret is többször játékba hozza. Ennek egyik fő eszköze a hátsó díszletfalon elhelyezkedő ablak, mely izgalmas játéklehetőségeket nyújt a színészek számára. Az Ivánékhoz érkező látogatókat, mielőtt belépnének a bejárati ajtón, már az ablakon keresztül látja a néző. De a szobán kívüli tér játékba hozására példa az a jelenet is, amelyben az Illés temetéséről hazatérő Ivánnak és Mihálynak előbb csak a takarás mögül felhangzó, részeg dalolását halljuk, majd a két férfi az ablakban jelenik meg, amelyen Mihály megpróbál bemászni. Ez már önmagában komikus hatást kelt, de a jelenet, mely a sikertelen bemászást követően a szobában folytatódik, még nevetségesebbé teszi azt. A jelenet attól működik és válik humorossá, hogy az Ivánt játszó László Csaba és a Mihályt megformáló Bánky Gábor nem játssza túl a részegséget. Ennek ellenére a jelenet – amely megtartja az eredeti dráma szövegét – a színpadon kissé hosszú és vontatott, és a benne elhangzó poénok, melyek eleinte még remekül működnek, egy idő után erőltetetté válnak.

Az ablak mint díszletelem az egyik legfontosabb funkcióját Illés búcsúlevelének felolvasásakor tölti be. Ez a jelenet véleményem szerint a zárójelenettel együtt az előadás egyik csúcspontjának tekinthető. Irma kétségbeesetten jelenik meg Ivánék ablakában, és arra kéri a doktort, hogy siessen, mert Illés felakasztotta magát. Mihály és Iván elsiet, a szín eközben elsötétül, csak egy fehér reflektor világítja meg az ablakban álló Irmát. Bacskó Tünde rendkívül hatásosan, mély fájdalommal, könnyeket ejtve formálja meg a férjét elveszítő nő alakját, és egyes szám első személyben közli Illés búcsúlevelét. Irma és Illés kapcsán megfigyelhető, hogy bár mindketten állandó látogatói Ivánéknak, soha nem jelennek meg egyszerre a színen. Illés hol a faluba érkező magyar tévéről hoz hírt, hol pedig a napi postát viszi el Ivánnak, ha már épp arra járt. Németh János mindig mosolygós Illése korántsem az a félbolond karakter, amilyennek a szereplők (a drámában is) leírják. Mosolya az előadásban nem valamilyen őrületet tükröz, sokkal inkább olyan jószándékot, megértést és nyugalmat, ami a többi szereplőből hiányzik.

László Csaba a főszereplő, Iván szerepében lobbanékony, hirtelen haragú, mélységesen kiábrándult férfit formál meg. Gumicsizmájában, kopott kék mellényében beleillik a szobabelső ütött-kopott, szegényes világába. Játéka energikus, megszólalásai élesek, és szinte mindig dühből, haragból születnek. Mindenkit durván sérteget, esetenként meg is fenyeget, de ezek a sértések, fenyegetések a darab világában megszokott kommunikációs elemeknek számítanak. Irmát a szerelmi vallomása után durván megragadja, és kiüldözi a színről. Ilonkát pedig erőszakosan majdnem magáévá teszi, amit Illés váratlan színrelépése akadályoz meg. Az előadásban itt a drámához képest némi elmozdulás figyelhető meg. Vincze János rendezése erőteljesebben, ösztönösebben ábrázolja az Ilonka és Iván közötti jelenetet, mint Székely drámája. Az előadásban a drámától eltérően László Csaba erőszakkal megcsókolja, majd a színpad jobb oldalán lévő kanapéra kényszeríti a kétségbeesetten ellenállni igyekvő Tamás Évát.

Tamás Éva Ilonkáján első látásra észrevehető, hogy nem tartozik e közegbe. Külső megjelenése rögtön éles kontrasztba kerül mind a lepusztult házbelsővel, mind az előadás többi szereplőjének megjelenésével. Míg a darab másik női szereplője, Irma gumicsizmában, barna poncsóban, addig ő – ugyan régi divat szerint – talpig rózsaszínben, magas sarkú cipőben jelenik meg. Kacérkodik az orvossal, kihasználja nőiességét, Ivánnak is kedveskedik, de környezete őt is fásulttá teszi. Ez megmutatkozik nevetésében is, mely sokszor inkább erőltetettnek tűnik, mint őszintének. A Bánky Gábor által megformált Mihály külső megjelenését tekintve szintén kilóg a színpadi világ leromlott közegéből, viselkedésében azonban már ő is alkalmazkodott ahhoz. A többi szereplőhöz hasonlóan belefásult az erdélyi bányatelep kilátástalan, lehetőségek nélküli világába, melyet csak tetemes mennyiségű pálinka elfogyasztásával tud elviselni. Bánky Gábor különös érzékenységgel formálja meg az öngyilkosságot fontolgató, kiábrándult, magányos doktor alakját, akinek ugyan családja van, de Ilonkához is vonzódik.

Az előadásban a színészi játék általában jó, ám néha kissé veszít az intenzitásából. A szereplők megszólalásai között beálló csendek pedig olykor vontatottá teszik az előadást. A Bányavirágban bár főként az egyéni sorsok csődje, tragikuma, az előadásban megelevenedő világ monoton, ismétlődő jellege kerül előtérbe, a komikum is működésbe lép, és némileg feloldja a komolyabb, tragikumba hajló jeleneteket. Az előadást nézve azonban mégsem tudunk minden poénon önfeledten nevetni. Az előadás csakúgy, mint a dráma, végig az idealizált Erdély-mítosz lebontásán munkálkodik. A zárójelenet azonban nézőpontváltást alkalmaz, mely Vincze János rendezésében a térhasználatban is megnyilvánul. E jelenetben – ahogy P. Müller Péter fogalmazott a pécsi dramaturgiai szimpóziumon – a tér kinyílik, a bezártság-élményt adó, falécekből álló, hátsó fal pedig eltűnik, ami helyett egy patakot (ahogy Iván fogalmaz „szar kis csermelyt”) és hegyeket ábrázoló poszter jelenik meg a hátsó díszletfalon.

Itt a drámához képest némi elmozdulás figyelhető meg. A zárójelenet az előadásban nem kizárólag Iván monológjából áll. A színpadi térben előbb megjelennek a Magyar Televízió munkatársai, akik beállítják a fényeket, elrendezik a bútorokat, s mindeközben felvételről szól a Gyere velem a Hargitára című dal, amelyet Iván és Mihály többször is emlegetnek az előadás során. Ezután Iván is megjelenik székelyharisnyában, valamint az Ilonkától kapott, néhány számmal kisebb, világoskék pulóverben, és a televíziónak Erdély szépségéről, élhetőségéről beszél. Monológja éles ellentétben áll az előadásban megjelenített szegényes, kiábrándult világgal, melyben, ahogy korábban fogalmaz: „…az egyetlen őrzött hagyomány, hogy békaszarrá isszuk magunkat, egymás torkának ugrunk, s aztán kimegyünk az erdőre fát lopni.” Iván zárómonológja akadozó, zavart, de azt mondja, amit elvárnak tőle, ami leginkább megfelel a köztudatban élő, ám hamis, idilli Erdély-képnek.

A Pécsi Harmadik Színház a kortárs magyar dráma műhelyeként azzal, hogy színre vitte az elmúlt évek egyik legsikeresebb színpadi szerzőjének művét, ismét fontos bemutatót tudhat a háta mögött. Vincze János rendezése méltó helyet foglal el az eddigi Bányavirág-bemutatók sorában. Az előadás viszonylag pontosan követi az eredeti dráma szövegét és a benne kirajzolódó elképzeléseket, ugyanakkor megtalálja a módot, hogy izgalmas, egyedi megoldásokkal gazdagítsa azokat. Összességében tehát elmondható, hogy kisebb hiányosságaival együtt is korrekt, jó előadás született, mely ismét új megközelítését adja Székely Csaba drámájának.

Bérczes László Bányavakság-rendezése a kaposvári Csiky Gergely Színház és Pécsi Nemzeti Színház közös produkciója. Bérczes zömében kaposvári színészek közreműködésével hozta létre az előadást, amelyben két pécsi színész, Köles Ferenc és Urbán Tibor is látható. Az előadás erényei közé tartozik, hogy bátran kezeli a drámai alapanyagot. Bár az eredeti drámához képest nagyobb szövegbeli változtatások nem figyelhetők meg benne, kísérletező, markáns rendezői koncepciót érvényesítő előadásról van szó, melyben az eredeti drámához képest elmozdulások figyelhetők meg.

A tér- és díszlethasználat már eleve rendkívül izgalmas, többféle értelmezésre is lehetőséget ad. A kifelé dőlő, ferdén álló díszletfalak felfelé szélesedő, trapéz alakú, felülről is zárt teret hoznak létre. Míg Vincze János Bányavirág-rendezése inkább realista díszletet alkalmazott, addig Bérczes László Bányavakságának díszlete, mely Cziegler Balázs munkáját dicséri, stilizált. A stilizált jelleg ellenére azonban e térben is jelen vannak a szegényes falusi házak kellékei: régi kredenc, bádog kézmosó tál és kancsó, színes szalagfüggöny, hokedlik. Ez a színpadi tér jelképezi két testvér, Iringó (Nyári Szilvia) és Ince (Szula László) otthonát, ahova időnként betér Izsák, a hungarista szomszéd (Urbán Tibor), egy gyors látogatás erejéig hazaérkezik Ince lánya, Izabella (Grisnik Petra), valamint ideiglenesen beköltözik a román rendőr, Florin (Köles Ferenc), aki egy nyomozás miatt érkezik a faluba.

A Bányavakság díszlete döntött falaival tölcsért is idézhet, mely szinte beszippantja, nem engedi kilépni a szereplőket, s föléjük magasodva mintegy bezárja őket a térbe. A falaknál elhelyezkedő bútorok maguk is igazodnak a trapézformához, a színpad jobb oldalán lévő kredenc például a földtől félig elemelkedve, döntve illeszkedik a falhoz. A tér így már eleve kifordított, a sarkaiból kiforgatott világot feltételez. Erre az előadás kezdőképe is ráerősít, amelyben az Incét megformáló Szula Lászlót látjuk, aki természetellenes, kicsavarodott pózban, félig a földön, félig egy hokedlin fekve alszik, s eközben disszonáns hegedűszó hallatszik. A színpadon bemutatott világ kifordított jellegét az előadás hangzásvilága is felerősíti, hiszen az előbb említett hegedűszó, illetve a disszonáns elemeket tartalmazó zenék, hangeffektek több helyen is visszatérnek. Például amikor Ince libákat kerget, a felvételről hallatszó gágogás mellett az említett hegedűszó is felhangzik, és groteszk megvilágításba helyezi az előbbi mozzanatot. De a disszonáns elemeket tartalmazó zenék elidegenítő hatással is bírnak, például abban a jelenetben, amelyben Ince az előadás végén megöli Florint, s felhangzik egy hegedűszóló, amely kisebb megszakításokkal a darab zárójelenetét is kíséri.

Vincze János rendezéséhez hasonlóan ez az előadás is játékba hozza a nem látható színpadi teret. A Nyári Szilvia által megformált Iringó miközben beszél, gyakran eltűnik a színpad jobb oldalán lévő kijárás mögött. Ha nincs a színen, Szula László Incéje gyakran kikiabál neki a takarás mögé, a nő pedig onnan válaszolgat. A hátsó díszletfalon elhelyezkedő két ablaknak köszönhetően a lakásbelsőn kívüli tér is játékba lép. Az ablakokon keresztül a néző láthatja, amint Ince „az udvaron” libákat kerget (ezt a férfi rohangálása, és felvételről szóló gágogás jelzi). Köles Ferenc Florinja pedig néhányszor az ablak túlsó feléről szól a színen lévőkhöz.

Vincze János Bányavirág-rendezéséhez hasonlóan Bérczes László Bányavakság-előadásának utolsó jelenetében is van nézőpontváltás. A darab zárójelenetében a tér megnyílik, a hátsó díszletfal felemelkedik, és végtelennek tűnő folyosót hoz létre. Eközben a szín elsötétül, csak a folyosót világítja meg egy reflektor, melyen keresztül Ince kivonul, elhagyja a színt. E jelenetben a drámához képest elmozdulás figyelhető meg, a drámabeli instrukció Iván monológja után ugyanis a következő: „Kintről libagágogás hallatszik. Ince felkapja a fejét és megmarkolja kabátját.” Az előadás – egyébként rendkívül hatásos – befejezése tehát markáns rendezői értelmezés eredménye. A végtelennek tűnő, fehér fénnyel övezett folyosó képéhez számos asszociáció kapcsolódhat, melyek közül az egyik legkézenfekvőbb az életből való kivonulás lehetősége. Az előadásban ugyan elhangzik, hogy Incének el kell hagynia a házát, amely már Izsák tulajdona, és előbb-utóbb börtönbe kell vonulnia, de a zárókép a végtelenített folyosó terhelt szimbólumával sokkal többet jelent ennél. Ahogy az előadásban megfogalmazódik, az otthon, a családi ház jelent Ince számára mindent, görcsösen ragaszkodik hozzá, könyörög Iringónak, hogy ne adja el, az előadás végére azonban otthonát és családját (Iringót és Izabellát) is végérvényesen elveszíti, így a folyosó képe Ince kilátástalan, magányos útját is jelképezheti.

A legalapvetőbb hiány mind Iringó, mind Ince életében a család hiánya. Ince felesége és fia meghaltak autóbalesetben – az autót Iringó vezette –, lánya, Izabella pedig sosem látogat haza Kolozsvárról, de elvárja apjától, hogy az állítólagos egyetemi költségekre minden hónapban elküldje neki a fizetése nagy részét. A családi otthonhoz való görcsös ragaszkodás így Ince részéről valójában kompenzáció, ez ugyanis az egyetlen, ami a hiányzó család emlékeit őrzi. A szereplők megrekedtek az emlékekkel terhelt színpadi térben, mely teli van a hiány tárgyaival, s amelyben – P. Müller Pétert idézve – a szereplők saját infantilizmusaikat őrizgetik. Amikor a színen lévő asztalról lekerül az abrosz, láthatóvá válik, hogy az asztallap alatt valójában egy bölcső, s benne egy játékmackó található, melyek az elveszített családtagok hiányát jelzik. A macit, amely gombnyomásra hangokat ad ki, az előadás során Ince többször is kézbe veszi, például akkor, mikor a lányához könyörög, hogy ne hagyja magára. A plüssállat az előadásban néhányszor „meg is szólal”, többek között éppen az előbbi jelenetben, s így kissé groteszk megvilágításba helyezi azt. De a színpadi térben találhatunk egy falra kifüggesztett fotót Izabelláról is, illetve annak a szavalóversenynek az oklevelét, amelyet a lány még kiskorában nyert meg.

Annak ellenére, hogy az előadás végkifejlete a tragikum felé billen, és az egyéni sorsok csődje itt is rendkívül hangsúlyossá válik, az előadás számos komikus pillanatot is tartalmaz. Bár a szövegbeli poénok a színpadon néhol veszítenek erejükből, mégis többnyire jól működnek, hatásosak. Az előadás egyik nagy erénye, hogy képes a komikus és a tragikus jelenetek harmonikus váltakoztatására, így azok erősítik egymást. Komikus hatást keltenek például a Florin (Köles Ferenc) kevert román–magyar beszédéből adódó félreértések. Erre példa az a jelenet, amelyben a férfi hosszasan meséli Incének és Iringónak a viszontagságos buszutat, ők – és a drámát előzetesen nem olvasó, románul nem tudó nézők – azonban nem értik, hogy miről beszél. Iringó meg is kérdezi Incét, hogy mit mondott az imént a férfi, mire az tömören azt válaszolja: „Hogy elég könnyen idetalált.” De ugyanígy Florin román akcentusa is humorforrás. Izsákot ugyanis, akinek vezetékneve Szécsi, következetesen hol Szexi úrnak, hol Szexikémnek nevezi.

Bérczes László rendezésében különösen komikussá válik  az egyik szereplő, Izsák. A drámában elhangzik, hogy Izsáknak még a Turul Zászlóalj Harcosai is túl liberális csoport volt, ezért otthagyta őket. Továbbá a szereplők többször is felhívják rá Ince figyelmét, hogy Izsák rozsdás szeggel fogja kivájni az agyvelejét, ha megtudja, hogy román rendőrt hívott a faluba. Urbán Tibor Izsák szerepében azonban korántsem az az erőtől duzzadó, ijesztő alak, akiről a szereplők beszámolnak, hanem helyette egy kis termetű, pattogós méregzsák jelenik meg a színen, aki folyton elrontja az oláh szó ragozását. Különösen komikus, amikor a nála egy fejjel magasabb, Izabellát játszó Grisnik Petrával próbál flörtölni. De Incével való verekedését sem lehet komolyan venni, a két férfi a földön fetrengve próbál egymás fölé kerekedni, s eközben rendkívül komikusnak hat, ahogy Izsák esetlenül próbálja fojtogatni Incét.

Az előadás egyik legkiemelkedőbb jelenete az, amelyben Ince és Florin a román–magyar sérelmek sorolásába kezdenek egészen 1600-ig, majd a mitológiai anyafarkasig visszamenően. A jelenet, míg az elején inkább megdöbbentő, egyre komikusabbá válik azáltal, hogy a két fél gyerekes sértettséggel, válogatott szitkok kíséretében („köménymagfaszú nemzetszégyene”, „büszke gulyásfing” stb.) próbál egymásra licitálni. Éppen a jelenet komikus volta miatt tud olyan erőteljessé válni a folytatás, amelyben Florin leleplezi Iringó titkát, miszerint a nő arcán lévő forradás nem az autóbalesetből származik, hanem Iringó egykori alkoholista férjének a műve, akit a nő bosszúból meggyilkolt. A jelenet tragikus végkifejletbe torkollik, Ince megöli Florint, ami a színpadon jelzésszerűen történik: a férfi épp szúráshoz emeli a kést, majd a szín elsötétedik. Ezt a zárójelenet követi, amelyben Izsák összepakolja a ház bútorait, s felhalmozza őket a színpad jobb szélén, majd magára hagyja Incét, aki a már említett, végtelenített folyosón kivonul a színről.

A színészi játék az előadás során mindvégig intenzív, magas színvonalú, éppen ezért is működnek olyan jól a komikumot és tragikumot váltakoztató jelenetek, ezért ülnek a poénok, amelyek valamelyest (fel)oldják a komolyabb hangvételű részeket. Ám a komikus helyzetek, pillanatok mögött valójában végtelenül komor, kilátástalan világ húzódik meg. A drámával ellentétben itt nem a szereplők kisszerűségére, hanem – mint már említettem – a csődbe jutott emberi sorsokra helyeződik a hangsúly. Szula László Incéjénél az emlékekhez, a múlthoz való görcsös ragaszkodás és a teljes magára maradás folyamata az, ami a középpontba kerül. Iringóval való kapcsolata is hangsúlyossá válik, melynek kettősségét az előadás rendkívül árnyaltan mutatja be. Kapcsolatuk feloldhatatlan ellentétekből áll, folyton veszekednek, sértegetik egymást, ugyanakkor a kölcsönös egymásrautaltság, súlyos titkaik és tetteik összekötik őket.

Nyári Szilvia Iringójánál ugyan szintén jelen van az a kiábrándultság, amely Incénél, de mégsem teljesen fásult karaktert játszik. Tervei vannak, a városba akar költözni, bízva abban, hogy új társat találhat magának. Florin bókjai reményt adnak neki, és próbálja viszonozni a férfi (látszólagos) kedvességét. A Köles Ferenc által megformált Florin viselkedésében és megjelenésében is igazi úriembernek tűnik, így nem csak nemzetisége miatt lóg ki teljesen a többi szereplő közül. Bókol Iringónak, fiáról mutat képet Incének, kedvesen elmagyarázza, hogy „vedzsetáriánus”, és még akkor sem idegeskedik, mikor Iringó egy tál madáreledelt tesz le elé az asztalra. Később azonban kiderül, hogy mindez csak látszat, valójában utálja a magyarokat, és célja végig Ince letartóztatása volt. Florin az úriemberség látszatát abban a jelenetben kezdi el levetkőzni, amelyben részegen, vad tánc kíséretében egy román nyelvű dalt énekel Incével. Ebben a jelenetben az indulatok elszabadulnak, Iringót tánc közben ide-oda rángatják, majd belerakják a bölcsőbe, s nem sokkal később Florin bevallja valódi szándékait.

Összességében elmondható, hogy a Pécsi Nemzeti Színház és a kaposvári Csiky Gergely Színház közös munkájából mind a rendezés, mind a színészi játék szempontjából rendkívül színvonalas előadás született. Markáns rendezői koncepció bontakozik ki benne, mely színházi eszközhasználatában, térkezelésében és karakterformálásában is izgalmas megoldásokat alkalmaz. Az előadás kiemelkedőnek tekinthető a 2013/14-es pécsi színházi évad előadásai, de a Bánya-drámák színpadi bemutatói között is.

Székely Csaba: Bányavirág. Rendező: Vincze János. Játéktér: Vincze János, Vatai Emil. Szereplők: László Csaba (Iván), Bánky Gábor (Mihály), Tamás Éva (Ilonka), Németh János (Illés), Bacskó Tünde (Irma). Bemutató: 2013. december 10.

Székely Csaba: Bányavakság. Rendező: Bérczes László. Díszlet- és jelmeztervező: Cziegler Balázs. Szereplők: Szula László (Ince), Nyári Szilvia (Iringó), Köles Ferenc (Florin), Urbán Tibor (Izsák), Grisnik Petra (Izabella). Bemutató: 2014. február 26. Csiky Gergely Színház, 2014. március 7. Pécsi Nemzeti Színház