Székely Csaba az elmúlt évek nagy felfedezettje, mondhatjuk azt is, túl van ajnározva, túl van játszva, a színházak azonban nem jóléti intézmények, nem igen követik se a média túlhabzását, se a hatalom politikai elvárásait, se az irodalom időnkénti elfogultságát, elitizmusát. A színházak – némi képzavarral élve – minden ízükben a földön, a realitásban léteznek. Elemi érdekük, hogy jó érzékkel válasszanak olyan eljátszandó szövegeket, amelyek pontos ösztönnel és pontos színpadi érzékkel olyan dolgokról szólnak, amelyek naprakészen érdeklik az embereket. Így elmondható, Székely Csaba megérdemli ezt a kitüntető figyelmet, színházak, rendezők, színészek és főleg a nézők egyöntetű szavazata alapján.

Az író saját maga és sok méltatója is hangsúlyosan említi Csehov, de főleg az ír McDonagh nevét munkáival kapcsolatban. Ez utóbbi különösen rendjén való, hiszen a társadalmi közeg, az írói szemlélet, a történetek nyersessége, a sötét tragédia és az éles komédia merész elegyítése valóban sok rokonságot mutat a két író szövegeiben. De ne felejtkezzünk el Székely Csaba tehetségének és műveinek hozzánk sokkal közelebb álló összetevőiről sem. A nagytotálból váltsunk közelire, és beszéljünk a közép-európai és főleg a magyar gyökerekről.

A kelet- és közép-európai szatírák, tragikomédiák, groteszk művek mindig közelebb álltak a valósághoz, érzékenyebbek voltak a történelmi, társadalmi nagyfolyamatok valós abszurditásaihoz, mint Európa nyugati felében. Feltehetően azért, mert maga a történelmi realitás is sűrítettebben mutatta fel a létezés sötét anomáliáit, váratlan tragikus vagy mulatságos, netán abszurdnak tűnő bukfenceit, és a legnagyobbak ezeket a képtelen szituációkat és emberi nyomorúságokat kétfelől is képesek voltak láttatni. Máig érvényes az a megállapítás, hogy még az abszurditás sem képes felülmúlni a kelet-közép-európai valóság riasztó fordulatait. Sorjáztak ezek a művek, hol közelítve a realitáshoz, hol elemelkedve a filozofikus abszurdig, hol hangsúlyozva a tragédiát, hol inkább a reménytelenség véres komikumát. (Gogoltól, Szaltikov-Scsedrinen, Erdmanon, Caragialen át Mrożekig és Gombrowiczig, a számtalan Svejk adaptáción át Voskovec – Werichig, és említhetjük még a bolgár Radicskovot vagy a zseniális szerb filmes Kusturicát.)

Ez a humorba és a távolságtartásba, szatírába és lírába, realitásba és képtelenségbe ágyazott, több dimenziós közép-európai komédia-típus lett a korszerű, modern magyar színjáték legvirulensebb műfaja, amely talán a leginkább időtállóan tudta és tudja rögzíteni az elmúlt évszázad valós történelmi-társadalmi helyzeteit és a magyar mentalitást, hol egyszerűbb komédiaszinten, hol távlatosabb tartalommal telítetten. Ez a speciális magyar változat, a pesti magyar komédia bátor, szabadelvű társadalomkritikai attitűdje, a kettős látás képessége révén történetileg is végig tudja követni a múlt századforduló magyar, pontosabban inkább csak budapesti polgárságának tündöklését, átalakulását, majd bukását a világháborúk, válságok, forradalmak kataklizmáin át a szocializmus és a rendszerváltás utáni lassú erodálódásig. Magas szinten kezdődött Molnár Ferenccel, Szép Ernővel, Szomory Dezsővel, és hozzájuk számíthatjuk Füst Milán kevésbé ismert polgári rémálom komédiáit. Rajtuk keresztül jutott el ez a nagy magyar történet Déry Tibor és Remenyik Zsigmond szürreális, a nagy világválságot is érzékeltető, abszurd komédiáin át a hatvanas években új lendületet nyert korszerű beszédmódokig. Csurka István értelmiségi szatíráit, Eörsi István intellektuális abszurdjait, Örkény István groteszkjeit, Weöres Sándor A kétfejű fenevadjának költői látomását követte a következő nemzedék: Kornis Mihály, Spiró György, Parti Nagy Lajos sötét tragikomédiái, és a rendszerváltást Spirón kívül talán a legjobban tükröző Háy János darabok. Háy A Gézagyerekkel kezdődő trilógiája abban is különleges, hogy ezt a kifejezetten urbánus tematikát kiszélesítette a vidéki Magyarország rendszerváltás utáni kor- és állapotrajzáig. Ezek a szövegek a kulturális és egzisztenciális leépülés riasztó emlékművei. És e nyomasztó jelzők ellenére is a humor, Parti Nagy Lajos kifejezésével „a humorkeserű”, Háy szövegeiben is dominál. Líraian lágy, nem karcos, Hrabalhoz hasonlító, nagyon is együttérző, de a komédia kettős fedezékéből, az írói kettős látásból fogalmazva.

És így összesűrítve, ezekben a huszadik századi komédiák felől megközelített történeti helyzetrajzokban időtállóan bennefoglaltatik a magyarországi modernitás nekilendülése és megfojtásának újra- és újra visszatérő körforgása. Jobban rögzült bennük a kor, a társadalmi struktúrák, a történelmi folyamatok, sőt a magyar mentalitás is, mint az ugyanebben a korszakban született, bármelyik, pusztán drámai hangvételű műben.

 Ez az egyik nagy hagyomány, amit Székely Csaba remek színpadi és drámaírói érzékkel megtalált és folytat, ezt a liberális, urbánus vagyis pesti komédiát, ezt a speciális műfajt, méghozzá egészen új világokból hozva hiteles üzenetet, tematikát, beszédmódot, hangütést. A Bányavidék-trilógia napjaink erdélyi valóságából érkezik, de úgy, hogy abszolút érvényes az itthoni viszonyokra, a saját mindennapi, de gyökeresen és riasztóan megváltozott valóságunkra is. (Háy trilógiája több mint egy évtizede született, ám azóta ezt az irányzatot itthon senki sem tudta érvényesen folytatni.)

Székely három műve tehát, miközben pontos érzékkel követi a pesti magyar komédia gazdag, kettős látású hagyományát, ugyanazzal a lendülettel felrúg és megújít egy másik hagyományt, mégpedig a nagy múltú erdélyi drámaírás hagyományait, szemléletét, dramaturgiáját.

Ezt a nagy erejű tradíciót elsősorban Sütő András, Székely János, Páskándi Géza triásza fémjelzi, és a kétszeresen elnyomott kisebbségi lét híradásait küldték világgá, elsősorban persze hozzánk. Zseniális érzékkel, megemelt irodalmi nyelven idealizálták az elnyomottak, a szenvedők alakját, felnagyítva az erdélyi ember, az erdélyi hagyományok erejét, szépségét és a Tamási Árontól örökölt, költőien megrajzolt megmaradás fontosságát, a példamutatást. (Most nincs szó Páskándi abszurdjairól, csak a Vendégségről, a Tornyot választok írójáról.) És a döntések, választások szörnyű dilemmáiról is szólnak a túlélésre kényszerűen berendezkedett, sötét évtizedekben.

Ebbe a küldetéses erdélyi írói hangvételbe azonban nem fért bele az a fajta kettősségen alapuló, keserűen humoros világszemlélet, kritikai attitűd, ami a huszadik századi szabadelvű, budapesti, városi komédiát és helyenként cinikus (de fájdalmasan cinikus) íróit jellemezte. Mások voltak a körülmények, mások voltak a premisszák, az író feladatai. Más nyelven szóltak, más dramaturgiát, történetmesélést követtek.

És akkor jön egy fiatalember, aki elegánsan, könnyed nonchalance-szal folytatja az egyik, és radikálisan megújítja a másik hagyományt: a pesti magyar komédiáét, illetve az erdélyi magyar küldetéses drámáét, és, ismét Parti Nagy Lajos szavaival, az „édes Erdélység mítoszát” is idézőjelbe teszi. (Lásd a Bányavirág utolsó jelenetét vagy a Bányavakság tragikomikus összecsapását a két részeg, a román rendőr és a magyar polgármester között a két nép nyomorúságos együttéléséről és az egyre messzibb közös múltról.

Ezekben a szövegekben új történeti minták szövődnek. A jelen valóságának drámai változásait figyelembe véve más közegbe, más helyszínekre helyezi a cselekményt, más drámai alakokat, „hősöket” választ, új nyelvet, másfajta dialógustechnikát használ, alulfogalmaz, de úgy, hogy ez az alulfogalmazás egyúttal trükkösen stilizált is. Sütőék emelkedett nyelvezetét meghaladva, provokálóan pőrén ábrázolja antihőseit, s így kerek az egész, mert így beszélhetünk az ír McDonagh-val való hasonlóságáról is. A társadalom legalján élőket világítja meg, a magyar és az erdélyi kilátástalanság, jövőtlenség szerencsétlen hőseit mutatja fel, de a maguk torzult esendőségében, korlátoltságában, és mindezt nem a sajnálat, az önsajnálat lengi be, hanem egy sírva-röhögni való kívülállás. És ez ma zsigeribb megrendülést idéz elő, mint a korábbi korok emelkedettsége.

Külön izgalmas jelenség, ahogy a pesti magyar komédia terei, nyelvezete, hősei eljutottak Molnár Ferenc nagypolgári szalonjaitól és szellemdús párbeszédeitől, a pesti értelmiség múlt század közepi panellakásaitól és kevésbé csillogó, de igen szellemes nyelvezetétől, Háy János Beckettbe oltott szociodrámáitól egy erdélyi község, egy bányatelep kopár lakóteréig és meghökkentően durva és mégis mulatságosan káromkodó nyelvi világáig, és a már véglegesen lecsúszott, alkoholista értelmiség tragikomikus megjelenéséig (orvos, tanító, pap, polgármester). Itt tulajdonképpen egy folytonosan lefelé menő civilizációs spirált követhetünk nyomon, a polgárság, a városi és vidéki értelmiség talaj- és tekintélyvesztésének különböző stációit egy drámaírói műfaj folytonosságán keresztül. Ráadásul beleférnek még ebbe az írói univerzumba a kisebbségi mentalitás torzulásai, nevetséges megnyilvánulásai, a román magyar együttélés rémséges és szánalmasan kakaskodó megjelenési formái, továbbá az öngyilkosság, az alkoholizmus, a reményvesztettség rettenetes járványa is. És ez a sűrítés inkább előnyére válik az anyagnak, ahogy egy internetes elemzője találóan írta, „tarantinós humort” hív elő, és nem szenved kárt se az anyag, se a szereplők,se a sztori történetmesélési hitelessége. Radikális szemléletváltása, új történeti mintái az egykori Háy János darabokhoz hasonlóan követték az idők, a történelem és a társadalom földrengésszerű változásait.

Ez a kettős látás eredményezi, hogy darabjai sokféle tónust, több dimenziót is felkínálnak a színpadnak. A Pécsi Harmadik Színházban látott, három különböző darabból született, három különböző színházból érkezett előadás is különböző konkrét példákkal szolgált a színházi beszédmódokra, a humor és a tragikum minőségi és mennyiségi megjelenésére, érzékeny egyensúlyára. Vincze János produkciójában inkább a sötét, a tragikusabb attitűd dominál, Bérczes László rendezésében az élesebb, leleplezőbb karakterű humor is megszólal, Csizmadia Tibornál pedig a Bányavízben már az abszurditásig kifeszített, távolságtartóan és kiélezetten poentírozó tónus a mérvadó, nem mellőzve a sötét árnyalatokat sem. (Bozó Andrea a házvezetőnő szerepében mesterkurzust tart a groteszk játékstílus lehetséges változataiból.)

És persze Csehov is jelen van a reménytelenül vágyakozó, alkohollal telített, öngyilkosságokba menekülő sivár életekben, a viszonzatlan szerelmekben, konkrétan például az alkoholistává züllött orvos alakjában vagy a Bányavíz versírással kísérletező fiatalemberének megszégyenülésében, amely felidézi Trepljov alakját a Sirályból. Egyszóval az együttérzés és a távolságtartás különösen érzékeny kettősségében szólal meg ez a csehovi reminiszcencia. És persze bőven benne van szövegeiben a már sokat emlegetett ír kolléga is, az alulnézet mestere, McDonagh, de saját gyökereink, és mindezen gyökerek kimutatása nem csökkenti, hanem épp ellenkezőleg, erősíti Székely Csaba színpadi szövegeinek értékét, mert minden összehasonlítás ellenére is sajátosan magyar, sajátosan az övé, csakis az övé, és persze a miénk is ez a hang, ez az általa teremtett világ.