Éjjel nem tudtam aludni. Kimentem az erdőbe, és még mielőtt a kakas kukorékolt volna, besiklottam a Lovas-halastó felszíne alá, leheveredtem látótávolságra az úgynevzett Halálsziklától, amely nem túl magas, szinte a vízbe fúródó, ék alakú kő, kiugró párkánya gondolkodó ember lehajtott fejére emlékeztet. A víz a jég alatt sűrű volt, mint a kása. A tó nem volt mély, ráadásul a tavalyi gyékények csomói, valamint a mindenütt jelenlévő úszó tőzeg is sűrűvé tette; később, tavasszal megjelenik még itt a vízirózsa és a nád is. Felkavartam az iszapot, vártam míg leülepszik, majd végignyúltam a fehér homokban. Álomba kísért a madarak éneke, amely tompán hallatszott le hozzám a felszín alá, és csak akkor ébredtem föl, amikor aznap először elfáradtak, úgy reggel kilenc felé. Felettem a jég egészen elolvadt már, csak a szikla árnyékában maradt meg foltokban, azok a következő újholdig nem is olvadnak el.

A magas felhők szalagjaival átszőtt kékséget figyeltem, fehér szárazföldek partjait mosó kék óceánt láttam. Régi térkép volt ez, pontatlan és folyton változó. Még gyerekkoromban fedeztem fel ezt a játékot: egy pillanatig én vagyok felül, és onnan nézek le a földre. Egyszer majd elveszik tőlem az emberek, akik valósággá változtatják.

Egyszer csak lányok énekére lettem figyelmes, és felkaptam a fejem. Az erdőből fiatalok menete érkezett. A lányok együtt haladtak, egymás derekát átkarolva, míg a legények előreszaladtak, versenyezve, ki ér elsőként a sziklához. Ügyesen másztak fel a Halálsziklára, a túloldalról nem meredek, a homokkőbe vájt lépcsőkön még az esetlenebbek is könnyedén feljuthatnak. A lányok pedig hagyták, hogy a fiúk a kezüknél fogva felhúzzák őket. Az ének litániába fordult, de a szavakat minduntalan elfútta a szél, mire hozzám szálltak volna. Néhányat tempóztam, és elrejtőztem a tavalyi nádas legközelebbi kocsányai közé.

Hamarosan, mintha teleszórták volna, a szikla megtelt fiatalokkal, felismertem közülük néhányat, akik a falumból jöttek, de oly sokan voltak, hogy biztosan többen érkeztek Kozlyból, Holanyból, sőt talán még Stvolínekből is, hiszen éppen ebből az irányból futott be még egy-két későnjövő, egyesek párban, mások a reggeli kenyér maradékát majszolva. Hamarosan a szikla széléről lehajló csenevész fenyő mellől egy furcsa pózna emelkedett fel: egy hosszú botra kötözött szalmazsúp, szalmafejjel, sötét nyílásokkal a szem és az orr, tüskés ággal pedig a száj helyén. A bábut sárral bekent halotti ingbe öltöztették, rajta nagy, ocsmány, ferde, kereszt alakú folt. A halál, fekete vasárnapon, a Halálsziklán. Végre rájöttem, már tudtam, miféle színjáték következik most. És mit sem sejtettem a saját szerepemről ebben a darabban.

A faluból a Halált kihozzuk,

az új nyarat meghozzuk!

Üdvözlégy, drága nyár,

zöldellő gabonánk!

Már értettem. A szalmából készült halált egy legény tartotta, nyurga, mint a vízből kihajtott vessző, erős csontozatú, fekete hajú. Fényes csizmát, világos gyapjúnadrágot és egyszerű, gallér nélküli fehér inget viselt – a társaihoz képest, akik még rövid bekecset öltöttek, meglepően könnyen öltözött.

Ahol nem volt árnyék és átható hideg, ott a nap kellemesen sütött és lekényszerítette az emberről a legmelegebb ruhadarabokat. A halált vivő embernek nem volt szüksége a napsugarakra, ereje kihívásként áramlott felém az öblön keresztül. Jakub, az éjjeliőr fia. Bizonyos, hogy ő volt az.

Itt hozzuk a vén halált,

Megfojtjuk a Mariskát!

Hátul, a fák alatt egy fiatal nő jelent meg, hosszú léptekkel átfutott a szikla ormán, egy pillanat alatt Jakub oldalán termett, a vállára támaszkodott, és mondott neki valamit. Jakub erre elmosolyodott, félig hátrafordulva kiáltott valamit, amire sokan nevetéssel válaszoltak. A halál úgy himbálózott a kezében, mint nádszál a szélben, egy ilyen rettenthetetlen férfival szemben tehetetlen volt. A zaj aztán megszűnt, mintha elvágták volna, a halált pedig magasan a fenyő fölé emelték, ott állt mozdulatlanul, akárha előre érezné megmásíthatatlan sorsát. Az egész menet megdermedt. Minden szempár a szánalmas szalmafej felé fordult, egyet kivéve, amely az öblön át közvetlenül rám szegeződött. A nádasban engem nem vehetett észre, de én jól láttam. Ezekben a furcsa, kerek szemekben, melyek élesek voltak, mint két sarló, lesben állt a halál. Mégpedig az igazi halál, nem afféle szalmabábu.

Furcsa szempár volt, de az ovális arc szépsége szíven ütött. Ilyen távolról nem tudtam meghatározni, hogy miért nyugtalanított annyira ez a tekintet, főleg a tisztaságával, olyannyira ellentétes sötétséget éreztem benne. Világos haját hátraszorítva, copfba fonva hordta, amelyet a vállán előredobott, úgy, hogy a mellére hullott, és fehér ingét rózsaszín pántlikával díszítette, míg a mellénye fekete volt, a vállát pedig kék kendő fedte. Szoknyája is fehér, lábai csupaszok, cipőcskéi a vállán átvetett madzagon himbálóztak. Egész öltözéke tiszta és ünnepélyes volt, de mintha nem lett volna elegendő ehhez az erős és fiatal testhez. A halált vivő legénnyel csaknem egymagas volt, de a karja és a lába ruganyosságát illetően a fiú a nyomába sem ért. A napnál is világosabb, hogy a bíró lányáról van szó.

„Most!", kiáltotta Jakub, és a rémet a levegőbe hajította. Boltíves pályát írt le, a tömeg sóhajtása kísérte, és amikor kétszer is megpördült, mintha malomkerékbe akadt volna, az ing a sziklára lebbent, és felriasztott egy, a sziklapárkány alatt fészkelő lilét. Épphogy csak elkerülte a kuszán zuhanó ruhadarabot, és nyílsebesen berepült a nádasba, éppen oda, ahol én ültem a sekély vízben. A szárnya megsuhintotta a nyakamat, s a szívem eszelős ütemben kezdett verni. A tömeg felhördült:

Sajna, sajna, sajna – hol voltál ily soká?

A halál a vízen feküdt, és lassú köröket írt le, szabadon átadva magát az áramlásnak, amely nem a tó közepére sodorta, hanem nagy ívben megkerülte a sziklát, majd becsurgott a délnyugati csücsökbe, ahonnan patak vezetett a szomszédos tavacskába. Fent a sziklán táncolni kezdtek, nem volt szükségük zenére, csak úgy a maguk tetszése szerint ugrándoztak. Jakub és Kateøina körben forogtak, mintha azon versenyeznének, ki tudja jobban utánozni az alant úszó halált. A többiek is eképp cselekedtek, kabátok és zubbonyok forgataga táncolt a fák mentén, és a víz felett szerteszállt a fiatalok zsivaja, úgyhogy a madarak, akik reggel még oly természetesen töltötték be zajukkal az erdőt, most egészen elnémultak. A partról újfajta lárma kerekedett: ón- és kőedények csörömpölése, amint a táncosok iccéket és korsókat húztak elő tarisznyáikból, és koccintottak az új nyárra, a tél és a halál térdre kényszerítésére, az embernek a természet felett aratott győzelmére. A pár, aki egy pillanattal ezelőtt a vízbe hajította a halált, megállt a szakadék fölött, majd, lábával a kőnek támaszkodva, egy gyors csókot váltott – mintha összeütközött volna a szájuk.

A halált a faluból kihoztuk,

Az új életet meghoztuk!

Már senki sem figyelt a halálra, aki lassanként a nádas felé úszott, de útközben egy tőzegszigetecskének ütközött, és így a felszínen lebegett tovább. Szalma-hajszálai egymás után váltak le és folytatták útjukat magányosan, ingét a nap fehérítette és a víz mosta, arca felpüffedt, akár egy vízbefúlté. Felém sodródott, egy karnyújtásnyira volt, egyedül maradtam vele. Mintha kesztyűt vágtak volna az arcomba a fentiek, ezt nem nézhettem tétlenül.

A halált rendszerint a fiatalok viszik ki a faluból, akik közé nem járok; egy meghívást azonban csak akkor lehet elutasítani, ha egyáltalán megkapja az ember. Ráadásul folyvást a szemem előtt lebegett az a csók. Úgyhogy felvettem a kesztyűt, és életre keltettem a halált. A felszín fölé emelkedett, üres tekintetét a duhajkodó falusiakra meresztette. Vajon választ magának valakit?

Azoknak, akik meglátták, egy pillanatra elállt a lélegzetük. A zaj elült, itt-ott még hallatszott, máshol újból felerősödött. De már nem volt benne öröm, inkább rettegés. A nyúlszívűek szerteszaladtak az erdőben, a bűnösök térdre rogytak, az egyik lány, krétafehér arccal, elveszítette az eszméletét, az utolsó pillanatban, mielőtt a földre zuhant volna, Jakub tartotta meg. Az árnyékba fektette, és Kateøina meglazította a fűzőjét. A kislány szemmel láthatóan életben volt, ám a halastó felett máris felhangzott a kiáltás: Morana* visszatért, a szívében bosszúval. Mint az ikrek, akiknek akaratuk egy, Jakub és Kateøina felemelte a kezét és megfenyegette, hogy maradjon ott, ahol van.

Kettejük körül összeverődtek a legbátrabb legények. Láttam rajtuk, hogy ők is remegnek a félelemtől és az izgatottságtól, de menekülésre egyikük sem gondolt. Lázasan tanácskoztak valamiről, és minden pillanatban zavart, elkeseredett pillantásokat küldtek a zsúpból készült halál felé, amelyet a puha iszapba tűztem, és gyakran megforgattam a bottal, hogy így a Lovas-tó közepéről integessek. Jakub mondott valamit, mire a többiek felemelték a kezüket, hogy megpróbálják visszatartani, de lerázta magáról őket. Leugrott a szikla túlfeléről, és az erdőn át máris ahhoz a tisztás részhez rohant, ahol sekély a part és ahol nyáron a lovakat úsztatták. Két csónak volt ide kikötve, egy zöld és egy fehér. Egyik sem Jakubé volt, úgyhogy egy pillanatra megtorpant. „Válaszd a zöldet", mondtam halkan, és a szavakat elküldtem felé a felszín fölött, de ő már a fehérben állt, és késével a kötelet vágta. Majd meghúzta az evezőket, és egyenesen a halál széttárt karjai felé tartott.

Jakub odaevezett hozzá, a hajó orrával egyenesen nekiütközött, és kettétörte: a pózna továbbra is a vízben állt, míg a kéz, amely előbb a sziklán magasba emelte a testet, most még egyszer, de immár véglegesen, a lehető legmesszebbre hajította. A halál mellettem esett le a nádasba, a feje lerepült és az ölembe hullott. Az erdőből diadalmas üvöltés hallatszott. Még a gyávák is visszatértek, és a falkavezér hősiességét ünnepelték, aki terpeszben állt az ingatag csónakban, és üvöltött mint egy medve. Majd letolta a nadrágját, és a hátsóját mutatta a halálnak. A parton az üdvrivalgás nem akart véget érni.

Nem siettem. A víz alatt elúsztam a halál törzséért, és rátettem a fejét. Ezután néhány szál gyékényt szúrtam a fejbe, olyan volt most, mint egy kis, sugárzó napocska. Ezzel a törött bot csúcsán világító fáklyával indultam a végső harcba.

A parton állók számára az egész olyan lehetett, akár egy bábszínház: az ifjú, mint egy görög atléta élvezi a győzelmet, lassan evez, köröz a tavon, fürdik a dicsőségben. Nem hallja, amint a közönség kiáltása figyelmeztetővé válik, nem látja, hogy a vízből ismét felemelkedik a halál, megindul a felszínen, hogy hátulról fölé magasodik, hogy felegyenesedik, int az elborzadt publikumnak, és a szalmába bugyolált fakaró egész súlyával a legény nyakszirtjére zuhan.

A csónak felborul és eltűnik a felszín alatt, a tó fenekéről buborékok törnek föl, amelyek egy rövid ideig úgy pukkannak szét a felszínen, mintha a víz forrna. Jakub eltűnt. Fújni kezd a szél, a víz elcsendesedik, az ujjongás a parton sírásba fordul. Másfél könyökkel a víz alatt az elsüllyedt csónak alá temetem a halált. A halottnak búcsúcsókot adok, és a felszínre emelem, nincs víz a tüdejében, úgyhogy fennmarad és lassanként a sziklához sodródik, az orcája még nem veszítették el színüket.

Kateøinára nézek, és rá kell csodálkoznom, milyen nyugodt, sőt megbékült, mintha várta volna a tragédiát. A sziklán térdel, és az ujjai között a hajából kifűzött rózsaszínű pántlikát tartja. A szél emeli ki a kezéből. A halastó mögötti mocsárba viszi.

BEKE MÁRTON fordítása

Miloš Urban (1967) a prágai Károly Egyetemen és Oxfordban tanult irodalmat. Első könyve Josef Urban „álnév" alatt (újabban csak társszerzőként jelöli magát) jelent meg 1998-ban Poslední tečka za Rukopisy (A Kéziratok utolsó pontja) címel. 1999-ben adták ki a Sedmikostelí (Héttemplom) című regényét, amelyet tavaly a Rowohltnál is napvilágot látott németül. A Hastrman 2001-ben jelent meg, amelyért szerzője elnyerte az év prózájáért járó Magnesia Litera-díjat. Urban legújabb kötete: Pamìti poslance parlamentu. Sexyromán (Egy parlamenti képviselő emlékiratai. Sexyregény), 2002.

A Hastrman szó a német Wassermanból származik, a cseh mese- és mondavilágban, valamint a szépirodalomban is többször előfordul mint vízimanó vagy tókirály, a vízben élő, többé-kevésbé félelmetes figura.

Jegyzet:

* A szláv mitológiában a halál istennője. (A ford.)