A nyolcvanas évek eleje óta nézem rendszeresen a vidéki színházak előadásait, a kilencvenes évek eleje óta hivatásszerűen is követem a munkájukat, de még soha nem kaptam ennyire teljes és átfogó képet róluk, mint ebben az évben, amikor POSZT-válogatóként működtem. Minden vidéki színházban jártam, mindenütt legalább két előadást láttam, de sok helyen (jóval) többet is.

Ebben az írásban nem az előadások esztétikai elemzésére vállalkozom. Ezt az Ellenfény hasábjain teszem meg. Nem is összkép fölvázolására, a magyar színjátszás állapotának áttekintésre törekszem. Ezt nagyrészt megtettük válogatótársammal, Császár Angelával közösen készített beszélgetésünkben, amely a Színház júniusi számában jelenik meg. Ebben sok szó esik arról, hogy milyen állapotban vannak a vidéki színházak. Mostani írásomban az egyes társulatok jellemzőit próbálom elemezni, azt bemutatni, hogy milyen ellentmondások határozzák meg manapság a vidéki színjátszást.

 

 

Dilemmák

 

Az elmúlt egy év legfontosabb tapasztalata számomra az, hogy miközben a magyar színjátszást továbbra is a társulati rendszer határozza meg, ez jelenleg inkább csak intézményi formát jelent, s nem művészi működésmódot. Nagyon kevés a valódi belső erővel rendelkező, tényleges műhelymunkára képes, valóban ütőképes társulat. És hogy Budapesten (és a határon túl) jóval több ilyen színház működik, mint vidéken. (Az idei POSZT-on szereplő újvidéki, szabadkai, kolozsvári, marosvásárhelyi előadás mellett akár sepsiszentgyörgyi, komáromi, kassai, csíkszeredai vagy a (szintén) szabadkai Kosztolányi Színházban készült előadás is bekerülhetett volna a válogatásba, hisz itt is jó társulatokat láttam.)

Ha intézményi helyett művészi szempontokat feszegetünk, akkor egy társulat esetében is az a legfontosabb kérdés (mint bármely művészeti ágban tevékenykedő alkotóval szemben), hogy a munkáiban megjelenik-e valamiféle szellemiség. Ez végső soron magához a színházhoz való viszonyban fejeződik ki. Egyrészt abban, hogy a színházművészet aktuális szakmai kérdéseiben hogyan foglalnak állást az előadások, másrészt abban, hogy ezek milyen viszonyt teremtenek a jelenkori valósággal. Míg a Katona, az Örkény Színház, újabban a Vígszínház esetében könnyen megválaszolhatók ezek a kérdések, a legtöbb vidéki színházat nehéz jellemezni ebből a szempontból.

Ebben nyilván az is közrejátszik, hogy a vidéki színházaknak összetettebb feladataik vannak, mint a budapestieknek: nem csak művészi célokat követnek, hanem szórakoztató feladatokat is magukra vállalnak, mert az adott város egyetlen intézményeként a színjátszás minden funkcióját képviselniük kell. De az arányok sok mindent elárulnak a szándékokról. Ugyanakkor a társulatot átható színházi ízlés is jobban tetten érhető a szórakoztató produkciókban, mint a művészi produktumokban. (Egy ripacsériától áthatott kommersz előadás után – vagy egy gügyögős gyerekdarabot követően – nehéz elhinni, hogy ugyanezek a színészek az emberi mélységet keresik egy művészi előadásban.)

Egy vidéki színház fontos dilemmája az is, hogy a társulat munkájának helyi értékűnek kell-e lennie, vagy azt esetleg országos (netán nemzetközi) kontextusban kell meghatározniuk. Egyszerűbben fogalmazva: egy adott város közönségét, elvárásait kell-e kiszolgálniuk, vagy – afféle közvetítőként – meg kell ismertetniük őket azokkal a tendenciákkal, formákkal, kifejezésmódokkal, amelyek korszerűnek számítanak a jelenkori színházművészetben. Ez viszont a helyi közönséggel való konfliktus lehetőségét is magában rejti, miközben egy vidéki színház elemi érdeke, hogy elkeljenek a jegyek, legyenek nézőik. Ebből a szempontból sok múlik a fenntartón is. Azon, hogy elsősorban üzletileg sikeres működésre ösztönzi-e az intézményt, vagy biztosít-e számára némi mozgásteret, amelyben benne rejlik a kockázatvállalás lehetősége is.

 

 

Társulati erő

 

Ugyanakkor fontos kérdés az is, hogy mekkora erőt képvisel egy-egy társulat. (Ez gyakran független a művészi feladatvállalás jellegétől.) A jó színházhoz alapvetően jó színészekre van szükség. Arra, hogy az adott színházban legyenek minden életkorra és szerepkörre megfelelő képességű művészek. De az igazi társulati munkához szükség lenne olyan állandó alkotótársakra is, akik nemcsak a színészeket ismerik jól (mintegy rájuk építik, belőlük bontják ki az előadásokat), hanem egymással is folyamatosan kommunikálnak. Ez a feltétel a legtöbb magyar színházból hiányzik.

Az utóbbi évtizedben az a gyakorlat vált meghatározóvá, hogy rendezők nem kötődnek egy-egy társulathoz, oda legfeljebb csak állandó vendégként térnek vissza. Manapság vándoréletforma a rendezés, akinek van munkája – mert nem minden tehetségnek jut elég feladat –, az járja a színházakat. Így azonban csak különféle előadások hozhatók létre, de az nem biztosítható, hogy a szellemiség, amit egy-egy rendező képvisel (ha igazán tehetséges), folyamatosan jelen legyen az adott színházban. Így az a színészpedagógiai munka sem végezhető el, amely nemcsak az egyes színészek fejlődését szolgálhatná, hanem a társulat közös művészi vállalásait is megalapozhatná.

Ehhez az is hozzájárul, hogy – nyilván megélhetési okokból – a legtöbb rendező, aki teheti, túlvállalja magát. Így korántsem jut minden előadásra annyi felkészülési idő, annyi művészi energia, ami egy jó rendezés megalapozásához feltétlenül szükséges lenne. (Egyébként is egyfajta „túltermelési válság” jellemzi a magyar színjátszást, különösen a vidéki színházakat: nagyon sok produkció készül, amelyek aztán alacsony előadásszámot érnek meg. Ennek a rendszernek az újragondolása – alapvetően egzisztenciális félelmek miatt – ez idáig lehetetlennek tűnt. De a működési feltételek romlása lassan rákényszeríti a színházakat arra, hogy több városban is játszható koprodukciókat készítsenek, illetve hogy előadáscserékre vállalkozzanak.)

Így manapság a legtöbb vidéki színházban az igazgatón kívül nincs senki, aki a színház szellemiségét meghatározhatná. Ő alakítja a műsorpolitikát, ő formálja a társulatot, ő hívja meg a rendezőket. Az igazgatónak kellene akkora vonzerővel rendelkezni, hogy a kedvéért nívósabb idősebb és középkorú színészek, illetve vitathatatlan tehetségű fiatalok is a társulathoz csatlakozzanak, mert mindannyian azt remélik, hogy a közös munka során kiteljesedik a pályájuk. Ehhez viszont jó rendezőket is kell tudnia hívni az igazgatónak a színházhoz.

Az elmúlt időszak igazgatóváltásait, amelyek alapvetően átformálták a vidéki színjátszást, jobbára csak politikai szempontokból elemezték. Pedig a művészeti szempontok sokkal fontosabbak. Az elmúlt évtized(ekb)ben alig kerültek vidéki színházak élére olyan színházteremtő erővel rendelkező igazgatók, akik sok új tehetséget vonzottak volna magukhoz, így képesek lettek volna az adott színház megújítására. Nemcsak a művészi program újrafogalmazására, hanem a közönséggel való kapcsolat újragondolására is.

 

 

Miskolc

 

Csak egyetlen példát tudok mondani az elmúlt évekből olyan vezetőváltásra, amely egy színház radikális megújítását eredményezte. Két évvel ezelőtt Kiss Csabát választotta a miskolci önkormányzat igazgatónak, aki nem egyedül pályázott, hanem egy csapat élén, amely olyan tehetséges középkorú rendezőkből állt, akik együttesen jelentettek olyan vonzerőt számos tehetséges színész számára, hogy a kedvükért Miskolcra szerződtek.

Miskolcon olyan rendezők gyűltek egy társulatba, akik már jócskán bizonyították tehetségüket. Kiss Csaba (1960) a 90-es évek közepén a győri Padlásszínházban hozott létre izgalmas előadásokat (például a négyszereplős Macbethet vagy a háromszereplős Csehov-játékot De mi lett a nővel? címmel). Aztán az ezredfordulón az Új Színház rendezője, művészi vezetője volt. (Itt többek között a Woyzecket rendezte, amelyhez maga fordította újra Büchner töredékeit). Mellette igazgatóhelyettesként Béres Attila (1971) működött, aki sokfelé dolgozott, többek között Egerben, Pécsett, Szombathelyen hozott létre sikeres előadásokat. De a társulathoz tartozik Rusznyák Gábor (1973) és Keszég László (1970), akik Kaposváron értek rendezővé, illetve Szabó Máté (1977) és Szőcs Artúr (1980) is.

Mindannyian több érdekes előadással jelentkeztek már Miskolcon is. Kiss Csaba a tavalyi POSZT-válogatásban szereplő A vágy villamosa mellett idén a(z egyik) Sirályt rendezte, amely tele van izgalmas teátrális megoldásokkal. Béres Attila idén a kegyetlenül költői Woyzecket vitte színre, ami bekerült a POSZT versenyprogramjába. Akárcsak Rusznyák Gábor a klasszikus magyar drámát keserű iróniával kezelő A tanítónő-rendezése is. Rusznyák nevéhez más figyelemre méltó miskolci előadások is köthetők: izgalmas vizuális ötletre épült a tavalyi Gézagyerek, idén pedig eredeti szemléletű Sirályt rendezett. (Ez is kivételes merészségre vall, hogy egy társulat egy évadban két eltérő rendezésben, teljesen más szereposztásban mutatja be ugyanazt a darabot. A legtöbb vidéki társulat számára egy Sirály színészi kiállítása is nehézséget okozna, nemhogy kettőé.) Szőcs Artúr tavaly egy Mayenburg-darabot, A hideg gyermeket eredeti megoldásokkal teli „ellenszínházként” vitte színre, idén pedig egy Ibsen-klasszikust rendezett, a Rosmersholmot. Keszég László tavaly magyar Platonovként állította színpadra Móricz Úri muriját, illetve eleven mulatságként a klasszikus „ellenszínművet”, A kopasz énekesnőt. Idén egy Feydeau-vígjátékból, a Kézből kézbe címűből rendezett szórakoztató előadást – sokkal jobb ízléssel, mint ami a darab Madách Színházban látható előadását jellemzi. Miskolcról most is elmondható, miként a korábbi nívós színházi műhelyekről is, hogy a szórakoztató előadások is ugyanazzal az igényességgel (és színészi komolysággal) készülnek, mint a művészszínházi bemutatók.

Az új miskolci vezetés ugyanis 180 fokos fordulatot hajtott végre a műsorpolitikában. Az előző időszakban kommersz darabok alkották a műsor gerincét, és évente csak két-három művészi szándékú bemutatóra került sor. Az új vezetés azonban erre helyezte a hangsúlyt, a tágabb értelemben vett művészszínházi eszmény jegyében klasszikus drámákat éppúgy bemutatnak, mint kortárs műveket. Ugyanakkor nem feledkeznek meg a szórakoztató műfajokról, a bohózatról és az operettről sem, de ezekbe is színházi munkát fektetnek. Emellett igényesebbé váltak a gyerekelőadásaik is, itt megjelentek új műfajok, a beavató és az osztályterem színház. (Az is sokat elmond egy színházról, hogy mit gondol az ifjúságról, valódi problémákkal szembesíti-e őket, vagy arra kéri őket, hogy Ádámok és Évák ünnepén demonstráljanak a klasszikus irodalmi értékek mellett.)

Szerencsére ez a minőségi fordulat egyáltalán nem jelentette azt, hogy a közönség elfordult volna a színháztól (miközben a legtöbb vidéki társulat arra hivatkozik, hogy a közönség nem igényel mást, csak szórakoztatást, ezzel védve kommersz műsorpolitikájukat). Bár nem ismerem a konkrét miskolci statisztikákat, de magam azt tapasztaltam, hogy amikor Miskolcon jártam, tele volt a színház. És ez nem csekély szó, hiszen egy négy játszóhellyel rendelkező, havi 60-70 előadást tartó nagy intézményről van szó, amely a prózai tagozat mellett tánctársulattal is rendelkezik, de rendszeresen játszik zenés műfajokat, az operettek mellett operákat is.

Ugyanakkor Miskolc legnagyobb erejét a vidéken jelenleg szinte egyedülálló társulat jelenti, amelyben nagyszerű idősebb színészek mellett (Máhr Ági, Szegedi Dezső), jelentős középkorú művészek vannak (Györgyi Anna, Nádasy Erika, Gáspár Tibor, Görög László, Harsányi Attila, Kocsis Pál). A társulat gerincét a nagy munkabírású tehetséges fiatalabb színészek alkotják: a harminc körüliek (Simkó Katalin, Märcz Fruzsina, Zayzon Zsolt, Gyuriska János, Molnár Gusztáv) és a huszonévesek (Czakó Julianna, Lovas Rozi, Rusznák András, Dénes Viktor, Simon Zoltán).

Kérdés természetesen, hogy ez a társulat mennyire képes együtt maradni. Hírek érkeztek arról, hogy Béres Attila lemondott az igazgatóhelyettesi posztjáról, és Szombathelyen lesz majd művészeti vezető, illetve arról, hogy többen elszerződnek a színháztól (Lovas Rozi, Kocsis Pál, Simkó Katalin, Molnár Gusztáv). Azt sem tudni, hogy az önkormányzat meddig támogatja a jelenlegi vezetést. De jó lenne, ha nem külső okok, hanem belső folyamatok alakítanák azt, hogy milyen messzire képes eljutni ez a színházi műhely.

 

 

Nyíregyháza

 

A nyíregyházi színházat is három tényező emeli ki a vidéki színházi átlagból. Egyrészt az igényes műsorpolitikája (évi egy, maximum két szórakoztató előadás mellett zömében művészi célú bemutatókat tartanak – nemcsak a kamarateremben, hanem a nagyszínpadon is), másrészt igényes rendezői gárdát foglalkoztat a színház, harmadrészt jó a társulata is.

Rendezőként rendszeresen visszatér Nyíregyházára Koltai M. Gábor (tavaly Petőfi klasszikusát, a Tigris és hiénát értelmezte át mai magyar viszonyokra, idén a POSZT versenyprogramjába bekerült előadásában, az Énekes madárban mai élményekkel átitatott keserű olvasatát adta Tamási Áron csodát remélő népi játékának). Sokat dolgozik Nyíregyházán Forgács Péter (az itt készített Kasimir és Karoline-ja korábban szerepelt a POSZT-on, de több eredeti szemléletű nyíregyházi rendezésének is helye lett volna a versenyben, például a tavalyi Az eltört korsónak vagy az egy évvel korábbi Kulcskeresőknek). Új vendég Nyíregyházán Keresztes Attila (aki egészen egyedi vizuális nyelven és originális koncepcióval vitte színre tavaly a Karnyónét, idén a János királyt), visszatérő rendező itt Keszég László, illetve Bodolay Géza.

Egészen erős a nyíregyházi társulat női „tagozata”, a középkorú és a fiatalabb színésznők (Pregitzer Fruzsina, Szabó Márta, Széles Zita, Kuthy Patrícia, Horváth Réka, Horváth Margit) egyaránt jól terhelhetők. Más korosztályi elosztást mutat a férfi „tagozat”: az idősebb színészek közül sajnos Fazekas István az utóbbi időben már nem vállal új szerepeket, Gáspár Tibor is csak keveset játszik Nyíregyházán, így túl sok feladat hárul Horváth László Attilára. Ugyanakkor – ezt ellensúlyozandó – sokat és jól dolgoznak a fiatalabbak (Fellinger Domokos, Illyés Ákos, Nagyidai Gergő, Horváth Sebestyén Sándor), egészen sajátos színt jelent Vicei Zsolt ironikus játéka. Nyeresége volt a társulatnak néhány fiatal érkezése (Kosik Anita, Gulácsi Tamás).

A nyíregyházi színház a 90-es évek közepén, Verebes István igazgatósága alatt emelkedett a magyar színjátszás élvonalába, és ezt a helyét – a hullámvölgyek ellenére is – megőrizte Tasnádi Csaba is. Elsősorban azzal, hogy igazgatóként jó rendezőket kötött a színházhoz, illetve azzal, hogy a társulatot rendre újraszervezte (valahogy a legfiatalabb korosztályok képviselői nem maradnak sokáig Nyíregyházán). De nem biztos, hogy ez az 1999 óta tartó munka folytatható. Ugyanis lejárt az igazgató mandátuma, az új pályázatot viszont előbb eredménytelennek minősítette a fenntartó, majd a megismételt eljárásban csak egy évre adott felhatalmazást Tasnádi Csabának a színház vezetésére.

Ezt a különös eljárást, amelyet legutóbb a Vígszínház esetében is alkalmaztak (csak másfél évvel hosszabbítva meg Eszenyi Enikő mandátumát), néhány éve a kaposvári igazgatóválasztásnál „találták fel” a politikusok. Nyilván nem azért, hogy garantálják a műhelymunka folyamatosságát, inkább azért, hogy a döntésükhöz időt nyerjenek.

 

 

Kaposvár

 

Az egész magyar színház szempontjából – különösen a vidéki színjátszás jövője kapcsán – érdekes az, hogyan változott az elmúlt években a kaposvári színház, amely a 70-es évek óta a hazai színjátszás élvonalába tartozott. A 29 év után 2007-ben az igazgatói posztról távozó Babarczy László Znamenák Istvánt szerette volna utódjául, ebben látva garanciát arra, hogy a színházban évtizedek óta folyó műhelymunka folytatható legyen. De az önkormányzat – az utolsó pillanatban benyújtott indítvánnyal – csak egy évre választotta meg őt igazgatónak. Miközben Znamenák (és a két vezető rendező, Mohácsi János és Rusznyák Gábor) nagyszerű évadot produkált, ezzel mit sem bizonyíthattak, hisz az önkormányzat ez alatt az egy év alatt talált olyan vitathatatlan jelöltet, akit velük szembe állíthatott, Schwajda Györgyöt.

Megválasztása után Schwajda fokozatosan alakította át a kaposvári színházat. Ezt a munkát Schwajda váratlan halála után 2010-től Rátóti Zoltán folytatta. Rátóti szemléleti fordulatot hirdetett meg, az addigi politizáló színház helyébe az érzelmek színházát kívánta állítani. Ennek jegyében teljesen lecserélte a rendezői gárdát, viszont megtartotta a társulatot. Egyetlen régi kaposvári rendező sem dolgozott itt tovább (pontosabban Rusznyák Gábor még 2012-ben megcsinálhatta az Oidipus folytatását, az Antigonét). Ugyanakkor az új rendezők közül valószínűleg nem mindenki talált hangot a régi kaposvári színészekkel. Legalábbis ezt jelzi, hogy két évad után a harmadikban már nem kapott feladatot sem Göttinger Pál, sem Szabó Máté, pedig eleinte elsősorban rájuk számított az igazgató. Mint ahogy kudarccal végződött az angol Tim Caroll kaposvári rendezése is. (Korábban mindhárman a Bárkában dolgoztak, és nyilván a szintén a Bárkából érkezett művészeti vezető, Bérczes László közvetítésével kerültek Kaposvárra.)

De vannak visszatérő vendégek is. Ilyen például Schwajda György fia, Schwajda Gergő, aki Schwajda György-darabokat állított színpadra Kaposváron (máshol viszont még nem rendezett). A tavaly bemutatott A szent családot elsősorban a nagyszerű Lázár Kati játéka tette emlékezetessé. Kevésbé volt sikeres az idei Csoda, bár Takács Kati játékára szívesen emlékszem az előadásból. Visszatérő rendező lett Funtek Frigyes. Érdekes módon mindkét felnőtt előadása filmfeldolgozás, s inkább csak a színészi alakítások miatt érdekes. A tavalyi Amint a mennyben Rátóti Zoltán számára jelentett fontos szerepet, az idei A király beszédében felfedezésszámba megy Hüse Csaba alakítása: a ziccerszerepet alázatos munkával, pontosan kidolgozott játékkal tette emlékezetessé. Egy-egy előadásra visszatér minden évben Kaposvárra Valló Péter. Két éve Sofi Oksanen darabját, a Tisztogatást vitte színre, majd két klasszikust rendezett, tavaly az Éjjeli menedékhelyet, idén a Bölcs Náthánt. Mindkettőben pontos rendezői elemzés és jó színészvezetés ismerhető fel, de valamiért nem igazán átütő erejűek ezek az előadások. Az idei Bölcs Náthán például azért nem, mert a karakteresen meghatározott látványvilága ellenére is – a darab természetét követve – alapvetően szószínház uralja a produkciót.

Igazán emlékezetes kaposvári előadások az elmúlt években Bérczes László nevéhez fűződnek. Tavaly a Vaknyugat került be a POSZT versenyprogramjába, idén a pécsi színházzal közösen készített Bányavakság. A Bérczes-rendezések egyrészt alapos szövegelemzésre épülnek, ezekből bomlik ki az aprólékosan, pontosan felépített színészi játék. Ezt Bérczes mindig hangsúlyosan támogatja meg különféle látványelemekkel, vizuális megoldásokkal is. A Bányavakságot két okból éreztem a POSZT versenyprogramjába illőnek. Egyrészt azért, mert – bár minden színrevitelét láttam a darabnak – új színeket, ismeretlen értelmezési tartományokat nyitott meg a rendezés, másrészt azért, mert nagyszerűek voltak benne a színészek. Aki Pécsen (is) néz színházat, annak nem meglepetés Köles Ferenc nagyszerű játéka. De régen láttam (a kaposvári) Szula Lászlót és (a pécsi) Urbán Tibort ilyen jónak, a (kaposvári) Nyári Szilviát pedig még soha nem éreztem ennyire nagyszerűnek.

Az elmúlt egy-két évben lassan kezdett átalakulni a kaposvári színészgárda is. Távoztak régiek, újak érkeztek. Elment a színháztól Kocsis Pál, aki 16 éven át volt vezető színésze a társulatnak. Elszerződött Takács Géza, aki a legérdekesebb figura volt a fiatalok közül, nem tért vissza Sárközi-Nagy Ilona, aki számos fontos fiatal női főszerepet játszott az elmúlt években. Meghalt Karácsony Tamás, aki a régi gárda egyik legerősebb tagja volt. De jöttek új színészek is. Kaposvárra szerződött Takács Kati, akinek máris több nagyszerű alakítása volt itt, mégis az az érzésem, mintha a színházvezetés nem igazán építene arra, hogy milyen nagyszerű színésznő áll a rendelkezésére. Hasonló nyereség Mészáros Sára érkezése is, aki még csak egy-két szerepet játszott el itt. Úgy tűnik, hogy Kaposvárott új szintre emelkedhet Hüse Csaba pályája, aki szintén Egerből érkezett. Visszatért Kaposvárra Spindler Béla, aki korábban fontos tagja volt a társulatnak. Vendégként több előadásban játszott Karalyos Gábor és Érsek-Obádovics Mercédesz.

Átalakulóban van tehát a kaposvári színészgárda, ez a belső erőviszonyaikra is érvényes. A korábbinál jóval több főszerepet kapott Hunyadkürti György, jóval kevesebb előadás épült viszont Kovács Zsoltra, s mintha kevesebb fontos szerep jutna Kelemen Józsefnek, Varga Zsuzsának, Csapó Virágnak. Azt látni tehát, hogy lassan, de biztosan változik a kaposvári színház. Azt viszont még nem tudni, hogy milyen irányba fog menni, hogy esztétikailag mit fog képviselni, művészi értelemben milyen erőt fog jelenteni. Erre csak a következő évek munkája adhat választ.

 

 

Székesfehérvár, Debrecen, Dunaújváros

 

Hasonló érzésem van több társulattal kapcsolatban. Egyrészt alapvetően átalakult a székesfehérvári társulat. Szikora János igazgatóvá választása után az idei évadra egész sor nagyszerű színész szerződött ide: Cserhalmi György, Gáspár Sándor, Hirtling István, Derzsi János, László Zsolt, Földes Eszter, Varga Mária, Radnay Csilla, Törőcsik Franciska, Krisztik Csaba, Andrássy Máté, Kádas József, Makranczi Zalán. Olyan névsor ez, amelyet bármelyik színház (akár vidéki, akár pesti) megirigyelhetne. De nyilván az első év még csak az ismerkedés, az egymásra hangolódás, a társulatformálódás jegyében telhet el. Ennek eredményei csak később lesznek érzékelhetők (különösen, hogy több színházból, a Nemzetiből, az Új Színházból, a Forte Társulatból érkeztek az új tagok, és sokan maradtak itt a régi székesfehérvári társulatból is).

Az eredményes munka esélyét növeli az is, hogy ehhez a színházhoz is állandó rendezőgárda tartozik: Szikora János mellett Bagó Bertalan, Hargitai Iván és Horváth Csaba. Bár a társulatformálást bizonyára nehezíti, hogy valamennyien több helyen dolgoznak. Bagó Bertalan az elmúlt egy évben Székesfehérvár mellett Győrben, Komáromban és Szegeden rendezett, Hargitai Iván Tatabányán is dolgozott, Horváth Csaba a főiskolai munkája mellett (a végzős fizikai színházi osztályt vezeti) saját társulatával, a Fortéval hozott létre előadást.

Igazán átütő erejű előadást az első évben nem mutatott be a székesfehérvári színház, bár több figyelemre méltó produkcióval jelentkeztek. A Bagó Bertalan rendezte Lear király határozott rendezői koncepciója a diktatúrából diktatúrába vezető utat ábrázolja, vizuálisan és zeneileg is markáns jelzéseket alkalmazva. A színészi alakítások viszont még elég sokfélék az előadásban. (Nagyszerűnek találtam például Gáspár Sándor, Földes Eszter és Krisztik Csaba játékát, bár mindannyian kicsit más stílusban játszottak.) Számtalan részértékét láttam a Hargitai Iván rendezte Fösvénynek is, amely Hirtling István jutalomjátékának készült, de a fiatalok, Lábodi Ádám, Kerkay Rita, Ostorházi Bernadett, Andrássy Máté is emlékezetesek voltak benne. Egészen furcsa, dadaista kabarét rendezett Galambos Péter Tanár úr, kérem, minden másképpen van címmel, amely Karinthy Frigyes szövegeit és a Bizottság együttes dalait (illetve Melis László hasonló szellemű muzsikáját) házasította össze. Fizikai színházi előadást rendezett Móricz Zsigmond Pillangó című regényéből Horváth Csaba. Ebben a közelítésben a szavaknál fontosabbá váltak a mozdulatok, a gesztusok, illetve a színészek által keltett zenei és képi hatások. (Az előadás alapvetően a Forte tagjaira és Horváth Csaba fizikai szakos színészhallgatóira épült.) „Furcsa előadás volt, de jó” – mondta mellettem egy székesfehérvári néző. Ez a véletlenül elcsípett mondat is azt bizonyította számomra, hogy a vidéki közönségnek nem zsigeri vágya az igénytelenség, képes szokatlan megoldásokat, új formákat is befogadni, ha ezt meggyőző erővel teszi egy előadás. És hogy nem reménytelen dolog a közönség ízlésének, elvárásainak fejlesztésébe energiát fektetni. A színházművészet jövője múlik ezen.

Ezt a hitet éreztem A novemberi éj Debrecenben látott előadásán is, amelyet Wyspiański darabjából Mezei Kinga állított színpadra. Egy megújuló fiatal társulat sodró energiáit éreztem a produkcióban, amely tulajdonképpen egy nehezen átlátható, mitológiai és történelmi utalásokkal telezsúfolt költői szöveget próbált gazdag képi és koreográfusi megoldásokkal közvetíteni (koreográfus Gemza Péter). Ugyanakkor az általam látott előadáson – Székesfehérvárral ellentétben – sajnos nem éreztem a közönség támogatását. Talán túl nagy feladatot kaptak itt a máshoz szokott nézők.

Azért is lehetett ez az érzésem, mert a debreceni nagyszínpadon egy kifejezetten hagyományos felfogású előadást láttam: Szabó Magda Régimódi történetéből Csikos Sándor rendezett színpadi játékot, mégpedig úgy, hogy a történetmesélésre, illetve az emberi fordulatokra koncentrált. (Kubik Anna meggyőző Rickl Mária alakítása feltétlen értéke a vállalkozásnak.) A többi előadást (például az Anca Bradu rendezte Antigonét vagy a Gemza Péter rendezte Iokaszté királynőt) nem láttam Debrecenben, mert itt viszonylag későn indult be az évad, hiszen az őszi hónapokban a színház majdnem teljes repertoárja a Vidnyánszky Attila vezette új Nemzeti Színházban vendégszerepelt.

Kíváncsian figyelem, hogy Debrecen valóban képes lesz-e a megújulásra. Erre jó esélyt látok, hiszen Ráckevei Anna mellett több nagyszerű színész is van a társulatban, az idősebbek közül Miske László, Kóti Árpád és Csikos Sándor, a fiatalabbak közül Mészáros Tibor és Mercs János, de tehetségesnek tűnik néhány frissen ide szerződött fiatal is: Szalma Noémi, Krajcsi Nikolette, Vaszkó Bence. Most már csak az kell, hogy olyan igényes rendezők dolgozzanak itt, akik hangot is találnak velük.

Egyértelműen bizonyította megújuló képességét a dunaújvárosi színház, amely második éve működik új vezetés alatt. Dobák Lívia művészeti vezető viszonylag ritkán követett úton járt: nem a társulat színészeit cserélte le, hanem – mintegy bízva a képességeikben – olyan rendezőket hívott hozzájuk, akik képesek voltak fejleszteni őket. Ennek a munkának az első eredményei ebben az évben értek be, különösen két előadásban, a Kuthy Ágnes rendezte Padlásban, amely vizuális ötletekkel teli jókedvű játék, és a Szikszai Rémusz rendezte Májusban, amely Szép Ernő két ritkán játszott egyfelvonásosa segítségével rajzolta fel azt az egzisztenciális kilátástalanságot, amelyben nemcsak a századelő embere élt, hanem amellyel mi is kénytelenek vagyunk szembenézni. (És Szikszai igazán kiváló színészpedagógusnak bizonyult, mert én még soha nem láttam ilyen jónak a dunaújvárosi színészeket – például Tőkés Nikolettát, Lapis Erikát, Csadi Zoltánt –, mint ebben az előadásban. De a vendégek, Tóth József és Király Attila is új színeiket mutatták.)

 

A megújulás gátjai

 

Van néhány vidéki színház, amely ígéretes jeleket mutat, mégsem születnek itt igazán jó előadások. Az okok egészen különbözőek lehetnek.

Két éve Pataki András vezeti a (bonyolult fenntartói struktúrában működő) Soproni Petőfi Színházat. Pataki egyértelműen szakított elődje kommersz műsorpolitikájával, és neves vendégművészek helyett egy kialakuló saját társulatra szeretne építeni. Ennek a munkának vannak részeredményei. Szívesen néztem a Pataki rendezte Csíksomlyói passiót éppúgy, mint a valódi commedia dell’arte stílusjátéknak ható Két úr szolgáját is, amelyet a színház másik állandó rendezője, Katona Imre készített. Ugyanakkor (a rengeteg tehetséges fiatal ellenére) a társulatot még nem érzem igazán meggyőzőnek.

Szombathelyen viszont jónak tűnik a színészgárda. Vannak itt jelentős idősebb színészek (Jordán Tamás, Kiss Mari, Trokán Péter), vannak jó erőket képviselő középkorú művészek (Mertz Tibor, Szabó Tibor, Bajomi Nagy György, Vlahovics Edit) és fiatalabb tehetségek (Nagy Cili, Csonka Szilvi, Sodró Eliza, Czukor Balázs). Valahogy mégsem születtek igazán meggyőző előadások Szombathelyen. (Bár a Krobot rendezte Tótékat szerettem, a színészek miatt is.) Elsősorban azt az erős ambíciót nem érzem a színházban, ami néhány éve még letagadhatatlan volt. Azt mondják, hogy az elmúlt két évben igazán Czukor Balázs rendezései jelentették az újdonságot (tavaly az Arab éjszaka, idén a Cudar világ), de én sajnos ezeket nem láttam.

Az utóbbi években több fontos előadással jelentkezett a zalaegerszegi színház. A tavalyi POSZT-on is szerepelt a Sztarenki Pál rendezte Színésznők, ugyancsak ő állította színpadra Krusovszky Dénes Az üveganya című darabját, hasonlóképp kortárs szövegből született a Balog József rendezte Kebab. Ezekben az előadásokban igazán jó színészi energiákat lehetett látni. És ugyancsak nagy energiával készülnek a „Tantermi deszka” sorozatcímet viselő ifjúsági, osztályterem színházi előadások (elsősorban Madák Zsuzsa munkája nyomán). De ezek az előadások mind kistérbe készült, sokszor külső helyszínen játszott darabok. Ugyanis a színháznak alig van lehetősége stúdiódarabokat játszani, hisz néhány éve a fenntartó beköltöztette a színház stúdiójába a Griff Bábszínházat. Így a nagyszínpadi előadások jelentik mostanában a zalaegerszegi színház munkájának gerincét, de ezek valahogy nem sikerülnek igazán jól. Ebben nyilván része van annak is, hogy az utóbbi néhány évben meggyengült a társulat, többen távoztak azok közül, akik korábban vezető színészek voltak itt.

Nyilván részletesebben kellene elemezni, de épp erre nem jut már hely, hogy jó néhány vidéki színház azért nem képes a megújulásra, mert sem a társulat, sem az előadásokat létrehozó rendezők nem elég erősek. Például Kecskeméten szinte minden főszerepet Kőszegi Ákos játszik, olyanokat is, amelyek az alkatától távol állnak, kellene mellé még legalább egy hasonló kvalitású színész, aki levenné a terheket a válláról. Erősödnie kellene a középkorúak csapatának is, és Trokán Anna és Porogi Ádám mellé kellene még néhány ambiciózus fiatal. Ebben az évadban a legtöbb előadást az igazgató, Cseke Péter és a művészeti vezető, Réczei Tamás rendezte (az utóbbi jó néhányat írt is. Ezek közül a tavalyi Vasárnapi gyerekeket kifejezetten jónak éreztem, és az idei, Déry Tibor börtönéveit feldolgozó Szerelmet is izgalmas anyagnak találtam). De országos figyelmet keltő előadásokat Kecskeméten korábban Szász János, Mohácsi János rendezett (ők idén nem dolgoztak itt, de jövőre fognak), illetve Zsótér Sándor, akinek viszont idei kecskeméti munkája, a Hosszú út az éjszakában nem tetszett, elsősorban amiatt, mert nem győzött meg arról, hogy az idősödő női főszerepet a fiatal Trokán Annára kellett osztani.

Veszprémben igazán egy háromszereplős előadás, az Agónia tetszett, elsősorban a színészi energiák miatt, amit Kéry Kitty, Oberfrank Pál és a vendég Gáspár Tibor játékában érzékeltem Krleža egyébként fárasztóan túlbeszélt darabjában. Nem voltak ilyen jó benyomásaim, amikor a társulat egészét láttam, például a számos vendéget is foglalkoztató Éjjeli menedékhelyben. Veszprémben is érdemes lenne a társulat erősítésén gondolkodni, és azon is, hogy talán olyan rendezőket kellene hívni hozzájuk, akik valódi meglepetéseket okozhatnának.

Igényes, de kifejezetten konzervatív szemléletű munkát érzékeltem azokban az előadásokban, amelyeket Szolnokon láttam. (A szórakoztató és a művészi szándékú előadások a repertoár 50-50 százalékát alkotják.) Mind a Hosszú út az éjszakában, mind a Sárga liliom esetében hagyományos szemléletű darabokat vittek színre hagyományos eszközökkel. Ez a Salemi boszorkányokra is érvényes, amely azért tartalmazott néhány expresszív elemet. Ugyanakkor Szolnokon is feltűnő, hogy kevés az olyan színész, akikre tényleg jelentős feladatokat lehet osztani. A hősöket rendre Molnár László játssza (még ha nem is kifejezetten hősi alkat; a korábbi években még harsány eszközöket használó színész most visszafogottabban játszik). A hősnők rendre Molnár Nikolettnek jutnak (aki meggyőzően, de kevés eszközzel játszik). A fontosabb fiatalabb férfiszerepeket Barabás Botondra és Dósa Mátyásra osztják, így sokszor kénytelenek alkatuktól távolabb álló figurákat is játszani.

Békéscsabán leginkább a Seregi Zoltán által színpadra állított Üvegfigurák tetszett, elsősorban a finom rendezői megoldások miatt. Kara Tünde is ebben volt a legjobb, sokkal meggyőzőbb, mint az Advent a Hargitán kettős főszerepében, amely alkatilag is, életkorilag is távolabb állt tőle. De sajnos hasonló kvalitású művészekkel nem nagyon rendelkezik a társulat. Sajnálom, hogy a pécsi színház repertoárja kifejezetten szórakoztató jellegű (bár a 39 lépcsőfok igazi briliáns mulattatás volt), mert az Antigoné is arról győzött meg, hogy ebben a városban is lehetne másfajta művészetet is művelni, és a társulatnak is lenne ereje hozzá.

A szegedi színházat Bodolay Géza dekonstruktív szemléletű, ironikus színházeszménye határozza meg (Tasnádi István darabját, a Memót például annyira szétszedte, hogy a nézőnek az volt az érzése, hogy nincs is darab). Provokatív szemlélete még azokat az előadásait is áthatja, amelyekben inkább csak történetet akar mesélni (mint az Othellóban). Tatabánya igényes műsorterve elsősorban olyan darabokat tartalmaz, amelyek jó színészi játéklehetőségeket kínálnak. Ehhez jó erőkből álló (alkalmi) társulat szerveződött. Talán csak az a feltűnő, hogy a színész-igazgató a kelleténél több főszerepet játszik. Nagyon meggyengült az elmúlt években az egri társulat. Győrben sem adottak az igényes művészi munka állandó feltételei (bár a Salemi boszorkányokban Szina Kinga játéka emlékezetes marad, A kripliben viszont Járai Máté játéka keltett Győrön kívül is figyelmet).