…amit kinyit, senki sem zárja be, és amit bezár, senki nem nyitja ki.

Jel 3,7.

 

Die schöne Mädchen sind nicht schön.

Rammstein: Wo bist du

 

Személyek

 

Epifánia királynő, harmincöt éves, szép

 

Epifánia uszálya:

Felícia (finoman lóarcú negyvenes)   

Gemma (izgatóan szeplős homlokú harmincas)       Epifánia udvarhölgyei

Fiona (porcelánarcú tizennyolc éves, terhes)  

 

Epifánia udvara:

Hibiszkusz grófnő (42), belügyminiszter, határozott

Alpakka grófnő (33), egészségügy-miniszter, Hibiszkusz élettársa, kétkedő, kicsit aggódik

Cinóber tábornoknő, hadügyminiszter (60), elég rátartian szónokol

Ottília (55), polgármesternő Epifániában, férfias, ingerlékeny, bűntudata van

Ottokár (55), élettársa illegálisan, vállalatigazgató, bíráló szellem

Zoé püspöknő (58), méltóságteljes

Kloé (29), udvari stylist és kamarásnő, a Nőtanács elnöke, IT-tag Ottokár vállalatában stb.

Mirtill (22), titkárnő, később tizedes Epifánia testőrségében, lojális

Énekesnő

Kórus

Katonanők

Gyerekek

 

Különböző férfiak:

Milán herceg (30), repülőtiszt ezredesi rangban, heves

Tóni, a tisztiszolgája, infámiai bevándorló. Ködvágó frizurája van, nyugodt (20)

Tekk hadnagy (41), a Királynői Őrezred tagja, Epifánia személyes testőrségének parancsnoka, nyugodt

Leó tizedes (25), katonai hírszerző és elhárító, megbízható

Remete/Fogoly/Masiniszta (60)

 

Játszódik: Epifániában és nem Epifániában

 

 

1. Dea

 

Epifánia (hangja): Szerelmes vagyok a hazámba,

                   A vulkánjaiba és az öbleibe;

                   De a népem fáj,

                   De a királynőségem kínoz.

     

Rövid légoltalmi sziréna

 

 

2. Emigránsok

 

(Erdei ösvény, mocsár, híd ősz közepén. A háttérben magányos, tornácos faház. Legelöl Epifánia halad lehajtott fejjel, főtestőre kíséri, Tekk. Mögötte Felícia lép egy kisfiút és egy kislányt vezetve, majd Gemma és Fiona közelednek – udvari rangjukat leplezve – katonai egyenruhában, barettsapkában, fegyveresen, kezükben zseblámpa, amellyel saját arcukat világítják meg. Kora alkonyat, de máris fönt van a telihold. Bagolyhuhogás)

 

Felícia:         Ebben a tömör és keskeny országban

                     Bármerre veszed az irányt,

                     Öt kilométeren belül törvényszerűen

                     Lakott településbe botlasz.

Gemma:        Elvben, csakis elvben;

                     De próbáltad már igazából valaha?…

Fiona:          Persze, ha pont akad egy ház,

                     Félig kivilágítva, sötéten, akárhogy:

                     Akkor meg nincsenek otthon,

                     Hiába dörömbölsz.

Gemma:        Tévedtél már el igazából?

Fiona:          Olyan jó eltévedni.

Felícia (megborzong, összehúzza magán a kabátját):

                     De nem ilyen fél lábnyom széles úton,

                     Gyerekekkel, csomagokkal a kézben,

                     Sűrű, sötét erdőben… Nyakig érő víz körös-körül.

                     Még nem tudod, milyen a jégbe fagyott völgy,

                     Ahol mindörökre tél van.

Gemma:        Védekezünk a hideg ellen.

Fiona (a hasát simogatva): Az ő lihegésük fűt föl:

                     Nyomunkban a Forradalmi Gárda!

Felícia:         Az árnyékuk még nem vetült ránk,

                     De vadásznak ránk, űznek minket eléggé.

Gemma (előresiet): Most kezdődik a, most kezdődik a víz,

                     Vigyázzatok. Baljós moha… Lányok, utánam!

Kislány:       Ne, Gemma, ne ilyen gyorsan!…

Tekk (Epifániának): Úrnőm, hadd menjek elöl, nem biztonságos az út.

Epifánia (Tekknek): Hadd menjek legelöl én!…

                     Hadd menjek legelöl én. Ismerem a járást.

                     Ez a teknő a kihűlt tűzhányó krátere;

                     Most eleven láp, áfonyabokrokkal.

Kisfiú:          Lyukacsos a föld, mint a szivacs.

Epifánia:      Vigyázz, csak a palló léceire lépj.

                     Becsap ez a tőzegláp,

                     A rugózó mohaszőnyeg:

                     Alattad emeletmélységben víz és víz.

Fiona:          Őzike inal a törpefenyők ágai közt.

                     Lábadnál a cikázó viperák. Ni, az

                     Ösvényen szétszórva a szemetes tartalma.

Kislány:       Éhes medve kíváncsiskodott.

Gemma (elalélva a gondolatától): Az erdő nyiladékában, a lejtőn

                     Elhagyott csillesor pillérei.

                     Itt gördültek le a völgybe a szállítmányok,

                     Az izzadt bányász lökte a csillét

                     Bazalttal púposra pakolva, kemény kővel rakva…

Epifánia (a térképet nézi): A hátsó meredélyen, a tölgyek alatt

                     Rövidítünk. És máris itt a tisztás.

                     Megérkeztünk! Ez az ígért ház.

                     Hiába zörgetek… Hoppá, mit szóltok? Nyitva van.

                     Mit látok az ajtaja mellett?

                     Egy ismeretlen zászlót: érdes a tapintása.

 

Tekk berúgja az ajtót, fegyverrel a kézben belép a házba

 

Gemma:        Háromszínű lobogó.

Fiona:          Hm, idegen. Átléptük volna a határt?

                     Ez már igazi külföld, mondjátok, lányok?…

                     Külföldi erdőben még sose jártam.

Epifánia (a zászló selymét simítva): Padlizsánlila, ekrü és olíva.

Gemma:        Semmi alapszín, csak az árnyalatok.

Fiona:          Sose láttam még ilyet.

Felícia:         Majdnem mindegyik háromszínű, de ez itt…

                     Közepében kacifántos, kastélyos-griffes címerrel.

                     Na, ki tanult heraldikát?

Fiona:          Valamilyen… határ menti grófság.

Gemma (bólint): Egy elhagyatott nyaraló. Nem ismerős?

Epifánia:      Nekem kicsit… Azaz mégsem. Vagy csak nem akarom ismerni?

Tekk (térképpel a kézben): Nincsen a térképen, bár létezése tény.

Gemma:        Üldözőink elég ínyenc szörnyetegek:

                     Arisztokratákat hajszolnak.

Felícia:         Főleg a királyi család tagjaira vadásznak!

Fiona:          Mindenkire, csak nő legyen.

Gemma (suttog): Megbecstelenítendő nőkre, akárhogy,

                     Innen és túl a határon…

Felícia (átkarolja a gyerekeit): Mélységi ellenőrzés, nincs lazaság.

Epifánia (leül a padra a tornácon, halkan diktál Tekknek):

                     Anyám szigorú trónját sohasem döntötték meg:

                     Ő fordult le róla, nagybetegen.

                     Amikor meghalt, én örököltem a trónt,

                     Egyenes ágon az egyetlen lány.

                     Anyám emlékét tegnap délután

                     Megcsúfolták tegnapi hívei,

                     Hatalma haszonélvezői.

                     Hangsúlyozom, nem a népem fordult ellenem.

                     Hangsúlyozom továbbá, hogy nem csupa férfi,

                     Tehát nem a megszorítások kárvallottjai

                     Háborodtak föl rajtunk… Hanem csupa nő,

                     Aki unja az elnyújtózó dinasztiákat.

Fiona:          Köreikben közellenségek lettünk.

Gemma:        Csakis a kutyáik férfiak?

Tekk:            Úgy van, a vérebeik meg a szexrabszolgáik.

Epifánia:      A hírszerzésem jó, s a szemtanúk szerint

                     Megkínoznak, megölnek, hogyha a kezükbe kerültök.

                     Ha otthon maradok, a hazám megöl.

Felícia:         Ez csak a kézimajmok lázadása…

Epifánia:                                                                Több:

                     Zászlót bontott az éberalvó gyűlölet.

                     Úgy indult, mint egy elmérgesedő vita.

                     Elharapózó járvány, csak lobog tovább:

                     Lemészárolták az Őrezred tagjait.

                     Menekülnünk kellett, percek alatt.

                     Az utolsó helikopterrel… lezuhantunk.

Tekk (Epifániának, bentről): Akik itt laktak, azok is menekültek.

                     Én nem fekszem le, úrnőm, én résen leszek.

Epifánia (Gemmához fordul): Mit hoztatok magatokkal?

Gemma:        Három váltás ruhát, felség.

Epifánia:      Nem is kevés, nem igaz? (Felíciának): Mosakodtál, amióta…?

Felícia:         Még reggel, alaposan.

                     Mosakodni egyszer elég egy nap,

                     Pláne emigrációban! Fölöslegesen

                     Nem bontom meg a savköpenyemet.

Epifánia:      Hogy mondtad, micsodádat…?

Felícia:         Sav-kö-pe-nye-met.

Epifánia:      Úgy is jó… Mondd, hol a tábornoknő?

Gemma:        Lemaradt, jön. Sajnálatosan

                     Veszekednek a polgármesternővel.

Felícia:         Mi lehet most otthon?

Fiona (cinikusan megvonja a vállát): Átvétel, átadás.

Epifánia (Felíciának): Biztos vagy benne, hogy rosszat akarsz

                     Álmodni? Hát akkor?

Gemma:       (Felíciának): Ne emlegesd

                     A hazádat. Felejtsd el, rendben?

Felícia (alázatot mímelve): Igenis.

Epifánia (maga elé): Királylány voltam Epifániában, rémlik?

                     Mondd csak, igaz, hogy volt bő negyedórám

                     Élvezni a trónt? Állni az úgynevezett csúcson?

                     Igaz se volt, delejes álom. Semmiség.        

Gemma:        Menedékház. Villany, víz. Fűtés, jó takaró…

                     Keressünk egyenként kuckót, ágyat, zugot.

                     Arra találjátok a… (elhallgat)

 

Elhelyezkednek odabent. Epifánia különválik a többiektől

Epifánia:      Minden olyan szűkös lett körülöttem!

                     Odahaza vagyunk vagy már külföldön?   

Gemma (a többieknek): Dőljünk hátra, jó?

Epifánia                                                      Életünkben először

                     Átmeneti szállás… kipróbálandó, igaz?

                     A többit rendezd el te, Igazságos Ég.

                     Ha lejön az égből az eső, akkor fázni fogunk –

                     Mégsem a halál árnyékának völgyében.

                     Addig-addig feszítettem a húrt,

                     Míg meg nem botránkoztattam valakiket?

                     A népemet talán? A népemet, ne… Én?

                     De mivel, a puszta jelenléten kívül?

                     Hiszen időm se maradt kormányozni!

                     Háromszor láttak a képernyőn,

                     Semmit aláírni, foganatosítani, sőt.

                     Ennyi maradt a szülőföldemből:

                     Átutazó vízum… sem.

Gemma:        Felejtsd el mielőbb a hazádat, jó?

                     Nézz csak szét, milyen otthonos itt…

Epifánia:      „Felejtsd el a hazádat”, mondjátok ti,

                     De én nem, soha. Én aztán nem:

                     A hazám maradandó.

 

Epifánia a fal felé fordul. Csak az ő olvasólámpája ég. Magában

 

                     Az államcsőd jelei emitt és amott

                     Burjánzottak, mint rák a szervezetben. És

                     Naponta sötét, súlyos kompromisszumok;

                     A hűtlen kezelés, mint udvari divat,

                     S az államadósság, mint földagadt ruha!

                     Anyám reformjai kifulladtak… (Föláll)

                     Legelső csapatunkból lett a lázadó!

                     Főbe lőtték a miniszterelnökömet.

                     A vidék nem állt át, ők harcolnak velem,

                     Légierőnk zöme, gyalogságunk kitart,

                     Van még ütőképes hadseregünk!

                     És titkos vőlegényem jó nyomon halad,

                     Ő az: a hozzám tartozó herceg, Milán.

                     Eltűnt a radarról, de majd előkerül.

                     Jó fiú, nem alattvaló: szinte király.

                     Több, mint egyszerű udvari nemző.

                     Én szerelmes vagyok, bár elvileg tilos.

 

Kinyitja az ablakot, odakint süvít a szél. Epifánia Gemma felé fordul

 

                     Lelkem árnyékos felét faggatom:

                     Gyűlöltem-e az anyámat?

                     Egész biztosan nem szerettem,

                     No de gyűlöltem-e igazából?…

                     Apámat nem is ismertem:

                     Elválasztották tőlünk, régen: így szokás.

                     Elhatároztam az alázatot.             

                     Eddig nem ment. Miért nem ment magától?

                     Miért vágytam nagyra, anyám örökébe?

Gemma:        Neked ezt kellett, erre neveltek, Epifánia.

                     És lázadni saját, kijelölt sorsunk ellen…

Epifánia:      Olyan, mint fölpofozni a levegőt:

                     Nevetséges pökhendiség, igaz?

 

Kialszik az olvasólámpa

 

                     Aki követett minket, lemaradt.

                     Akik a nyomunkra tapadtak, leszakadtak.

                     A szél üvölt, a réseken befúj.

                     Magunkra maradtunk az elemekkel.

 

 

3. Háborúban a szépségipar

 

(Másik tisztás ugyanebben az erdőben. Álcázott harcálláspont. Ottília, Cinóber tábornoknő telefonnal a kezében, Zoé püspöknő, Kloé. Később Ottokár)

 

Ottília (Zoénak): Az érseknő lemaradt?

Zoé:                                                             Ó, nem értesült?

                     Őeminenciája túsz. Ha él egyáltalán.

 

Cinóber fölemeli a telefonját

 

Ottília (tajtékozva Cinóbernek): Jól meggondolta, kérem?

                                                                                                  Természetesen,

Cinóber:       Bajtársnő. Nos… (a telefonba) Minden ütegnek új parancs!

                     Ma kiáltják ki a köztársaságot, és

                     A középpontot pacifikálni muszáj.

                    

Ágyúk sorozattüze. Cinóber a telefonhoz nyúl

 

                     A tüzérségi előkészítés után

                     Csapásmérés következik, a gyantagyár…

                     Mivel az áruló elitalakulat,

                     A Forradalmi Gárda ott ütött tanyát.

                     Az állomás! S a délkeleti üzemek.

Ottília:        Bombázni fölhatalmazás nélkül tilos.

                     Ne kövessen el újabb tragikus hibát!

                     Királynőnk jóváhagyta?

Cinóber:                                                 Jóváhagyta.

Ottília:                                                                        Ó.

                     Még ő sem tanúsíthat önmérsékletet?

Zoé (Cinóbernek): A kultúrának vége, hogyha megteszi.

Cinóber:       Akkor van vége, hogyha nem teszem.

                     A fönntartható fejlődés: illúzió!… (A telefonba)

                     Cél: a saját főváros. Első kötelék

                     Indul.

Ottília:                  Ezért, nyilvánvaló, felelni fog,

                     Bajtársnő.

Cinóber:                        De kedves bajtársnő, mit beszél?!

                     Abszurd… A kormányzat fegyveres erejét

                     Hogy is vonhatná felelősségre, Madame?

Zoé:              Miközben napról napra visszavonulunk…

Cinóber:       És miközben, excellenciás asszonyom,

                     Meg kell fékeznünk üldözőink iramát!

                     Hű sejtek termelik az ellenanyagot,

                     Megkötve minden támadót, behatolót,

                     Jól megjegyezve szemszínt, arcvonást, hibát,

                     Hogy rögtön fölismerjék új harc idején. (A telefonba)

                     A rakétapajzs?

Leó (hangja):                         Hatástalanítva.

Cinóber:                                                            Jó.

                     A kötelességem… bármilyen keserű. (el)

 

Bombák közeli becsapódása. Mindenki fedezékbe húzódik. Ottokár előbújik a rejtekhelyéről

 

Ottokár:    Nehézbombázókkal?

Ottília:                                             Igen, igen, igen…

                     Polgári célpont ellen, saját birtokon!

Ottokár:     Tele van nőkkel a város.

Ottília:                                                  Szükségszerű

                     Áldozatuk meghozza majd… Előre is…

Ottokár:     Szánalmas utóvédharcok, ezt ismerem.

                     Ez járulékos veszteség… Jó, szomorú.

                     Nem akadályoztam meg.

Ottokár:                                                 Hogyan? Mivel is?

Ottília:        Magukra hagytam őket. Jó helyen vagyok,

                     És ezért halálomig mar a bűntudat.

Ottokár:     Az önbombázóknak legyen bűntudata!

                     (megnézi közelről Ottíliát)

                     Milyen finom az arcbőröd, kicsim. Te is

                     Virulsz.

Kloé:                          Mint háborúban a szépségipar…

Ottokár:    …A vendéglátás és a szórakoztatás!

Ottília:        Alapszükségletekre halkan költenek.

                     Rekordbevétel a luxusból, ez a trend.

Ottokár:     Csak én vesztettem el mindenemet. (A kezén számolja)

                     Pár beruházást: zöldmezőt, barnamezőt…

Kloé:            Nekem egy illatszerlánc volt a kenyerem.

                     Mondd, sajnálsz, Ottokár? Mert én téged nagyon.

 

 

4. Közös nevező

 

(Erdei tisztás a menedékház előtt. Forrás. Epifánia, a Remete. Később Mirtill, majd Zoé püspöknő)

 

Epifánia:      Tegnap nemcsak a fáról,

                     A plafonról is vadgesztenye hullott.

                     Keményen koppantak a padlón a szemek:

                     Olyan komoran koccantak a falhoz,

                     Mint hajnalban a biliárdgolyók.

                     Valaki üvöltött: „Emberek, kifelé!”

                     Az erkélyről a mélybe söpörtük

                     A tömérdek gesztenyét. (a láthatárt kémleli)

                     Bombáztuk megállás nélkül egész nap

                     A lázadó sereg állásait,

                     Rakétákkal és aknavetővel puhítottuk a gárdát,

                     Így szorgalmaztuk a párbeszédet

                     A két oldal között: adjanak új királynőt

                     Vagy akár új királyt! A királyság marad,

                     A mi föltételünk egyes-egyedül ez.

                     És még? Elindítottunk egy kémrepülőt,

                     Most ott kering a főváros fölött.

                     A házatok, az én házam fölött kering –

Remete (jön): Háromszor mosd meg az arcodat ebben a vízben,

                     Igyál belőle, és örökifjú leszel.

                     Háromszor érintsd homlokod ehhez a fatörzshöz,

                     És tévedhetetlen maradsz.

Epifánia:                                                    Miért, az vagyok?

 

Jön Mirtill, meghajlik Epifánia előtt

 

                     Mirtill, mi újság? Hírt kaptunk? Milánról? És…

 

Mirtill biztatóan bólint, majd Epifánia int a Remetének

 

                     Hagyd már a hülyeségedet. Tűnés, tűnés.

 

A Remete el. Mirtill Epifánia fülébe súg valamit. Epifánia arca földerül

 

Mirtill:        A bombázás után…

Epifánia:                                         Túlélte, Istenem.

Mirtill:        Reggel… Túl sokat nem írt.

Epifánia:                                                       Semmi részlet, és…

                     És semmi pátosz?

Mirtill:                                        Feljött a pincéből. Él.

                     Sőt, már kijutott bentről, úton van ide.

                     Hamarosan csatlakozik hozzánk.

Epifánia:                                                                Igen?

 

Szünet. Mirtill meghajtja magát, majd el. Epifánia magában

 

                     Miért nem nekem írt először?… Milán, Milán! (a láthatárt kémleli)

                     Csakis szemérmetlen szabadság kell nekem,

                     Gondoltam kislányként. Naiv voltam, ugye?

                     Meglelni a legkisebb közös nevezőt,

                     Most már tudom. Tapintat és könyörület!

                     Akkor szolgálok jól, hogyha képes vagyok

                     Megegyezni velük. Velük? Akárkivel.

                     Azokkal, akik anyámat… azokkal is

                     Lesz béke? Majd egy másik életben talán,

                     Gondoltam régen. Rajta, gondoló agyam,

                     Terelj a megoldás felé, de szaporán!

 

Bombák távoli becsapódása

 

                     Anyám túlságos hatalma fojtott:

                     Királynőtúltengés! Díszszemle csattog át

                     A téren: parádés erőfitogtatás…

                     De ő azért mégis volt valaki:

                     Az egység szobra a széthúzókhoz képest,

                     Akik nem csakgyőzni akarnak,

                     De lenyomni is minket a földre. Talán még lejjebb!

                    

Bombák közeli becsapódása. Jön Leó, szalutál

 

                     Szőnyegbombázás, á! Ez volt a palotám,

                     Királynőségem legragyogóbb kerete.

                     Májusi fényben jó volt látni azokat

                     A keskeny fénytócsákat a mezzaninon.

                     Lábunk előtt merev rézpálcák rögzítik

                     A főlépcső borvörös szőnyegét: de szép!

                     Ezüst korlátok, arany kandeláberek: de szép!

                     Úgy tűnt, hogy minden rendben ég és föld között:

                     Szétnéztem, vérpezsdítő elegancia!

Leó:              Ez volt a Déli pályaudvar.

Epifánia:                                                    Ez az egyetem.

Leó:              Ez az Epifán Opera. Ez a repülőtér.

Epifánia:      Az apám sírja… Kár ezért a városért.

                     Mi koptattuk el omlatag kárpitjait.

                     Vajon ki lép a bilincsekbe szorított

                     Rézpálcákon? A fordulat után

                     Az új kormány meggyőző rendet rak-e majd,

                     Vagy beéri a régi forgácsaival?

                     Sajnálom ezt a szép októberestét,

                     S az estében a jó- és rosszakaratú

                     Embereket: csalódott, csodaváró népem!

                     Most menj szépen.

                    

Leó szalutál és el. Jön Zoé püspöknő

 

Zoé:              Felség…

Epifánia:                     Súgd meg, excellenciás asszonyom,

                     Mindaz, mit eddig óvtunk, semmivé lehet?

Zoé:              Nagyjából semmivé, felséges asszonyom.

Epifánia:      Hogyan látod, áruld el, őszintén… anyám

                     Szál ellen fésülte a hagyományt?

Zoé:                                                                        Igen.                 

Epifánia:      Messzire ment?

Zoé:                                        Nem… Velük nem egyezkedünk.

Epifánia:      Angyalkormányzat, ugye, ez az égi terv?

Zoé:              Ha angyalok volnánk, nem kellene vezér.

Epifánia:      Ahol az embert angyal kormányozza, ott

                     Külső és belső kontroll is szükségtelen;      

                     Ahol ember igazgat embert, ott muszáj

                     Pajzsot tartani kint és rendet rakni bent:

                     Ellenőrizni mind a kormányzottakat;

                     És átvilágítani… a kormányt magát!          

Zoé (megáldja Epifániát): Túl ingatag, túlságosan porózus

                     Halandóságunk bútora, a trónus;

                     De meg kell ülni, mert ha nem szeretnénk 

                     Viselni rosszabb hivatás keresztjét,

                     Akkor maradni kell, hitből maradni kell!…

                     Trónunkat óvni kemény kötelesség.

 

5. Dűne után dűne

 

(Vörös sivatagban. Elakadt terepjáró- és harckocsironcsok. Távolról fegyverropogás. Epifánia, Tekk, Felícia teveháton a kisfiúval és a kislánnyal, Gemma és Fiona, egyenruhában és fegyveresen, mint a második jelenetben. Később Cinóber, Kloé)

 

Gemma:        Ajajajj, hűha, de fáj… húgom!

Felícia:                                                             Gemma lesérült.

Gemma:        Összekarcoltak a gallyak, a tüskék.

                     Telefújta a szél a szemem.

                     Mikor kereszteztük a lebombázott sztrádát,

                     Hullákat is láttam a leállósávba sodorva.

Felícia:         Bővebben?

Gemma:                           Ha jól vettem ki, talán férfiakat.

Epifánia:      Én nem láttam senkit… káprázik a szemem.           

                     (Tekkre mutat) Ülj a nyakába. (Fionának)

                     Én viszem helyetted a terhed.

Felícia:         Úrnőm, elment az eszed? Neked tilos.

Epifánia (Fionának): Negyedik hónap?

Fiona:                                                        Biztosan elbírod,

                     Felség? Köszönöm, köszönöm. Légy áldott!

 

Tekk és Felícia hordágyra helyezi Gemmát. Epifánia némán segít, aztán fölnyalábolja Fiona csomagját; Fionát magát pedig Tekk veszi a nyakába

 

Gemma (lázasan): Epifánia és Infámia határán

                     Megállított egy rendőrnő:

                     Szerinte átléptük a záróvonalat.

Fiona:          Mese.

Felícia:                   Nem ismerte föl a Felséget, ez is valami. (Epifániának)

                     Csodát tettél smink nélkül, pusztán akarattal

                     Olyan hatékonyan elváltoztattad az arcod!

Kisfiú (botlik): Auu.

Felícia:                     Óvatosabban, kisfiam.

Tekk (fölemeli a kisfiút): Azóta a terepjárónknak is lőttek.

Felícia:         A csenevész bokroktól foltos hegyháton elakadt.

Gemma:       Időcsapdába kerültünk!

                     Ez a jövő már volt egyszer… kifelé! kifelé!

                     Hajrá, jussunk ki a kríziszónából.

Epifánia:      Hunyd be a szemed! Folyton fölfakad a múlt,

                     A drága emlék kéretlenül is betör.

Gemma:        És nem hagy aludni.

Kislány (Felíciának):                       Anyu, félek!

 

Cölöpről cölöpre lépnek

 

Epifánia:      Ez az egyetlen termékeny sáv a vörös sivatagban.

                     Egy fölrobbantott híd csonkjain átérve

                     Málhás, vízhordó szamarak közt evickélünk

                     A magunk még nehezebb málhájával.

Gemma:        Akkor játsszunk fejben logisztikát.

Fiona:          Kitűnő ötlet.

Gemma:                              És túl sok vérrel se jár.

Felícia:         Kitaszítottak minket a saját országunkból,

                     Akkorára duzzadt

                     A frusztráltak forradalma odabent!

Gemma:        Először csak féltek a holnaptól…

                     Utána vártak a csodára, de semmi, de semmi…

                     Most már ténylegesen tenni akarnak!…

                     Akiknek eddig diktáltunk,

                     Mostantól azok diktálnak:

                     Csupa kevéssé kisportolt kispolgár,

                     Pszichopata lumpenproletár mind,

                     Aki most van az utcákon.            

Epifánia:                                                   Milán ezredes üzent:

                     „Még hallasz rólam”. „Akár egy fenyegetés”,

                     Mondta Felícia. Nem, inkább bájos…

                     Továbbmenekülni, a biztos fedezékbe,

                     Ha van.

Gemma:                     De mi mégis elit módon szaladunk,

                     Mégse vakon és étlen-szomjan, mint a mi népünk!…

Fiona (félre): A kialvatlanságtól félrebeszél.

Felícia:         Dűne után dűne, dűne után dűne…

                     Utána rézvörös kősivataggá komorul a táj,

                     Likacsos falú erődök csonkjaival.

Gemma:        Mondom, harc volt itt, nem akármilyen.

                     A szemem még éhes a földre: az otthonira!

                     Itt fájdalmasan forró körülöttem minden.

                     Hogy kerülök ide, lelkecskéim?

Felícia:         Gyalog kelünk át a hegyláncon.

Gemma (nem figyel oda): Hol is tartottunk?

Fiona:                                                               Hú…

Gemma (szaporán):                                                                    És hogy bírod?

Fiona (teljesen zavartan): Tessék, mit hogy bírok?

Gemma:        Elképesztő, hogy mit kibír az ember,

                     Fiona.               

Fiona:                     Te, lázad van.

Gemma:                                           Igen, lázam van… Látod, amit én?

Fiona:          Kis kecskék legelésznek az argánafák lombozatán!

Gemma:        Félek, hogy egyáltalán nincs célállomás.

                     Mivel a külpolitikánk merő kudarc,

                     Nincs sok esély, hogy bárhol befogadjanak.

Fiona:          Infámiában kérjünk menekültstátust?

Gemma:        Aha, jó hely… Az erdőben jobban féltem

                     A mókus neszezésétől, sejtve a medvét. 

Fiona:          Itt fekete-fehér és tarka tehénkék legelnek

                     És birkanyájak a vízmosás peremén.         

Gemma:                                                                        Mesélj,

                     Nem látok semmit.    

Epifánia:                                        Én is csak találgatok

                     Korai királynőségemben…

                     Lágy lejtők, ritkás borókással. Agyagos

                     Pala fennsíkon kallódó sziklarögök.

                     Gyűrődött, vöröskő gerinc, taréj alakú éllel:

                     Látod az óriási kakast, ahogy a díszét hordja?

                     Bizonytalan határvonalú paratölgyerdők…

Gemma:        Kinél is van fű? Kinél volt fű?

Erős fény

 

Epifánia (dörzsölgeti a szemét): Olyan, mintha

                     A Napba pillantottam volna, túl soká:

                     Szemem előtt ugráló vakfolt, és minden vibrál.

Gemma:        Nocsak, nocsak.                             

Tekk:                                         Úrnőm, legfölülre értünk:

                     Itt kígyózik az erdei szerpentin,

                     Méltóságos cédrusok mindenfelé,

                     Mintha egy otthoni középhegységben.

Fiona (egy virágtővel babrálva): Mi a neve ennek a virágnak?

Epifánia:      Nem mindegy? Ember adta: így esetleges.

Felícia:         Nos, egycsapásra oda a birodalom.

                     Életünk kertje búcsúragyogásban áll:

                     Sokat virult akárki martalékaként –

Fiona:          Jól van, átkeltünk a gerincen, lányok.

                     Lefelé már összefüggő fenyvesek jönnek.

                     Majd újra a síkság, sima kősivatag.

                     Távvezeték, aztán semmi, sokáig.

                     Oázis, délceg legyezőpálmákkal,

                     Elkoszolódott benzinkúttal.

Gemma:        Kesztyűs kézzel bánni a néppel hiba volt.

Felícia (Gemmára, Fionának): Figyeled?

                     Észre akarja vetetni magát. Műsor…

                     Az önimádat problémája fölmerül,

                     Mint már annyiszor.

Gemma (félálomban, magában): A jelek szerint

                     Rajtam tehát jobban látszik, mint másokon?

                     A húgaim talán nem éppen ilyenek?

                     Ők kedvesebbek mind? És kritikátlan: én?

                     Élek, ahogyan élnem adatott, igen?!          

Fiona:          Megint egy város, mert lakott helyet jelez

                     Az égő gumiabroncs szaga.

Gemma:                                                         Nagyszerű,

                     Mindig van izgalomra ok! Sok akadály.

                     Ez egy adrenalinbarlang,

                     Ez egy adrenalinbarlang!…

                    

Szünet. Megérkeznek egy elhagyott oázisra

 

Felícia:         Kiapadt a kút.

Epifánia (kezét a kút kávája fölé emelve): Ó. Mindjárt ihatsz, Felícia.

Fiona:          Vizet fakasztottál, úrnőm?           

Felícia (vidáman):                                       Ja, így megy ez.

 

Mindnyájan isznak a kút vizéből. Katonanők Mirtillel az élen egy foglyot vezetnek

 

Fogoly (jön): Felséges asszonyom, én…

Epifánia (szaporán): Tudom, mossam meg háromszor az arcomat

                     Ebben a vízben, és akkor majd… hm?

Fogoly:        Bárhogy törekszel, így nem vagy tökéletes:

                     Ha ellenünk vagy, biztos nem lehetsz jó.

                     Sajnálom, más választásod nincs:

                     Add föl a harcot. Adj át minekünk mindent.            

Epifánia (Mirtillnek): Átvilágítani ezt az embert,

                     Mirtill tizedes.

Mirtill:                                  Igenis, úrnőm.

                     Szorongassuk meg?

Epifánia:                                         Ráfér… Milánról tudsz valamit?

Mirtill:        Amit felséges asszonyom: siet, jön, nehezen.

Epifánia:      Nehezen, mivel ő is tehetetlen,

                     Mint egy szélben vergődő bogáncs.

                     Ő is menekül a maga démonai elől.

 

A Foglyot elvezetik

 

                     „Még hallasz rólam…” Biztosan!

 

Ágyúszó egyre közelebbről. Tüzérségi lövedékek közeli becsapódása. Felícia és Tekk fedezékbe menekítik a gyerekeket

 

Epifánia (Fionának): Na, mondd már.

Fiona:                                                       Lányom lesz.

Epifánia:                                                                          Lányod, te jó Ég!

                     Tiszta szívemből gratulálok, Fiona.

Fiona:          Nagy, erős lányom lesz, egyedül

                     Téged szolgálni, királynőm.

Epifánia:      Most lesz gyereked, a legjobbkor!…

                     Az utódlás kérdése sose volt titok:

                     Egyenes ágon az egyetlen lány vagyok!

                     Baj van, ha a nép nem érzi magáénak

                     A megkoronázott királynőjét,

                     Hiszen mindenkinek részt kell vennie – bennem.

                     De mint az ujjaim közül kipergő,

                     Hiábavaló homok,

                     Olyan az én népem az én országomban.

                     Nekem így rémálom a trónra lépni,

                     Ennyire korán, ilyen zöldfülűen: én

                     Még nem vagyok jó, nem készültem el.

Fiona:          Elfáradnak olykor a legnagyobbak is.

                     Abban a percben dönti romba lelküket

                     Sugalmazó és ellenőrző Istenük,

                     Mikor egy mákszemnyit elbízzák magukat…

                     De Istenük forró érintése nyomán

                     Majd szárnyra kelnek, mint a sasok, nemsoká.

Epifánia:      Új fiúk és új lányok mentik majd meg a mát,

                     Ha hiszed, ha nem: összefogózva.

 

Jön Cinóber tábornoknő, tiszteleg Epifániának. Utána Kloé

 

Epifánia:      Tábornoknő…

Cinóber:                                 Futnak és nem lankadnak el,

                     Járnak és nem fáradnak el!

Epifánia:                                                      Ők nem, soha!

Fiona:          Te is szülj, úrnőm! Szülj lányt, az a tiszta tett!

Cinóber (Fionának): Szüljünk lányt, az a tiszta, a tiszta!

                     A lényeg: soha többé férfiselejtet!

Epifánia (nevet): Jó. Lányt, és férfi által.

Kloé:                                                           Jobb híján. Muszáj.          

Epifánia (mosolyog): Én nem bánom, ha úgy, édes húgom.

                     Én nem óhajtom kiiktatni őket. És

                     A szűznemzés sem járható út…

Fiona (mosolyog):                                                 Én tudom.

Epifánia:      …És semmiféle génmanipuláció!

Kloé:            A férfival folytatott szerelem alantas,

                     Törvénybe iktatta saját édesanyád.

Epifánia:      Nem az, ha magad kontrollálod: alszabály!

                     Nyomásra döntött így. Tudod, a Nőtanács…

                     Szerette az apámat, szinte egyenrangúként,

                     Tanácsát kérte.

Fiona:                                     Férfi nem lehet király.

                     Nem uralkodhat, pláne, ha világtalan.

Epifánia:      Eszményi nemző volt: mindkét szemére vak.

                     Isten nyugtassa! Gondolj bele, Fiona…

                     Megváltónk férfi. Szűzen halt meg.

Kloé:                                                                          Biztos ez?

Fiona (félénken): Nős volt, azt mondják. Lányokat is oktatott…

Epifánia:      Ne tiszteletlenkedj, kislányom. Máig őt

                     Imádjuk. A jászola, a keresztje helyét.

Fiona:          Szerintem Isten nőnemű.

Epifánia:                                                   És akkor Jézus apja ki?

                     Bonyolultabb, mint te szeretnéd, Fiona.

                     Folyton-folyvást keresünk, és: üres mező. (lehajtja a fejét)

                     Szóval nem kellettem. Ki jön? Üres mező.

                     Utánam akárki jöhet… (fölnéz) De most még én vagyok.

 

KORONAHERCEGNŐ, ANYAKIRÁLYNÉ

 

(Énekli a Kórus)

 

Koronahercegnő, Anyakirályné!

Te is, én is: jelen.

Egyikünk sem önmagáé, hanem

A szeme előtt játszódó világé.

Betölti reggeli érzékeinket

A trónusunk alatti labdatér;

Mélyzöld mezőre ugrik a tekintet,

Hol penge villan, s hüvelyébe tér.

 

Nincsen tapasztalat, mely letörölné

Arcunkról a mosolyt;

És nincsen kéz, mely címünktől elold,

Magasban lakva vagyunk mi a földé.

Kastélyt építünk, rabjai a rangnak,

Mely arra kötelez,

Hogy ékszert hordjunk, s ha koccan az ablak,

Intsünk a térre. Örökséged ez.

Nagykönyvbe írva két iniciálé:

Koronahercegnő, Anyakirályné.

 

Úgy hagylak el, mint a várost a tenger:

Lassan, centinként, szinte észrevétlen…

Ha szülsz, nekik szülsz. Apránként növekszel

A karzatot megtöltő nép szemében;

De összetörhet egyetlen hiba,

És a tanúkban sosem lesz tapintat.

Isten fuvallata

Fodrozza napjainkat,

Mint holtágak tükrét a sós szelek.

Miért hisszük szabadnak,

Akaratunknál százszor szabadabbnak

A fénypászmánkban úszó porszemet?

 

 

6. Örökölt államcsőd

 

(Egy katedrális üszkös romjai között. Gemma, Ottokár, Ottília)

 

Gemma:       A barátnőm volt ez az Epifánia!

                     El tudod ezt képzelni, Ottokár, milyen,

                     Mikor a kebelbarátnőd uralkodik

                     A terveiden meg az álmaidon, hm?…

Ottokár:     Vigyázz, omlik a fal! Balra kerülj.

Gemma:        Ezeket a finom játszmákat…

Ottília:        Nézzétek, az volt az oltár. Koromfekete.

Gemma:        Ki tehet róla, hogy mi most menekülünk?

Ottokár:     Mi mindent hagytak takarásban hölgyeink?

                     Mi lappangott a barátságos máz alatt?

                     Mi lappang mögöttük? Nincs éjsötét titok,

                     Csak az Anyakirálynő új törvényei.

Gemma (lép, keresztet vet): Egy beomlott mellékhajó…

                     Egy szakállas férfiszent

                     Cafatokra tépett képe a földön.

Ottília:        Ottokár nem ok nélkül ilyen kritikus.

Ottokár:     Az Anyakirálynő fokozatosan

                     Kiszorított minden férfit maga mellől;

                     Bár közben zsugorodott,

                     Mintha Nap érné, a gazdaság.     

Gemma:        Mit sem segített a bűvös csomag,

                     Megszorító intézkedések özöne…

Ottília:        Anyánk vetette vissza a korrupciót,

                     Nem volt hivatalnoknője vesztegethető…

Ottokár:    A népen sajnos nem lehet segíteni!

                     A korrupció a szellemi otthonuk,

                     Megszokták, mint a túlköltekezést… Na, nem én!

Gemma:        Mert Epifániának semmi nem elég.

Ottokár:     Dehogyis, ez a nő nagyon is puritán!

Gemma:        De egymásba értek a pompás gálaestek,

                     Miközben mélyszegénység dúlt a peremen…

Ottokár:    Ad a külsőségekre, ennyi az egész.

Gemma:        Miközben a sajnálatos periférián

                     Az olajfoltos munkásparasztok olyan

                     Természetességgel indultak a mélybe,

                     Mint amikor vízcseppek válnak le a kád pereméről!

Ottília:        Magnetikusan vonzza őket a völgy.

Ottokár:    Szakadékszerű sorsok.

 

Egy faldarab leomlik, porfelhő. Mindhárman keresztet vetnek

 

Gemma (Ottíliának): Anyánk nem számolta föl a munkanélküliséget,

                     Mondd, Epifániának talán sikerült?

                     Neki sem sikerült, bajtársnő!

                     Csak úgy tett, mint aki szorgos.

                     Fönntartani a tiszta, csinos portát: csupa látszatgond,

                     Ünnepi játékok, némi kenyér és cirkusz…

Ottokár (kacsint): Egyébként egy fiaskó tényleg belefér;

                     A másodikat nem lehet büntetlenül…

Ottília (megcirógatja. Gemmának):

                     Mi kedveltük a régimódi kémiát, húgom.

Ottokár:     De törvény tiltja azt a régi kémiát:

                     Sajnálatos, a férfi-nő szerelmet itt

                     Kidobták, eltörölték… Csak nemzésre jó.

                     Volt szabad sajtó és volt jogállamiság;

                     Bizonyíthatta bármiként a nép előtt

                     Az Anyakirálynő… De hát ez az alap!

                     Még hagyján, hogy kivéreztette csakhamar

                     A gazdaságot…

Gemma:                                   Mert első: a hadsereg!

Ottília:        Olyan türelmetlen: siet valahová?…

Ottokár:     Én rendpárti vagyok, és meg kell mondanom,

                     Anyánknak voltak jó, komoly törvényei:

                     Saját hatáskörén belül

                     Ő töröltette el a cölibátust,

                     Az ő uralma alatt szenteltek először nőket pappá;

                     Epifánia ilyen magasan kezdte,

                     De az anyja erényeit nem volt ideje gyarapítani,

                     Mivel kerülte a kockázatot.

Ottília:        S az anyja hibáit kijavítani nem tudta…

Gemma:        Amúgy se szerette az anyját!

Ottokár:                                                        Se a híveit, mégis az ő

                     Nyakába zúdult ez az örökölt államcsőd!

                     Ámde gyakorlatlan.

Gemma:                                           Nélküle könnyebb volna.

Ottokár (Gemmának epésen): Nem tehet róla, hogy ilyen a tábora

                     S az ellentábora. Ha most új gyűlölet

                     Rakódik a régire, hát erről sem tehet…

Gemma:        Mondjuk ki, hogy Epifánia alkalmatlan.

Ottília:        Ne mondjuk ki.

Ottokár:                               De, mondjuk ki.

 

 

7. Hó és jég, páncélvonat

 

(Északi tél. Katonai páncélvonat száguld a hómezőkön át, körbeforgó lőtoronnyal. A terem falán, az irányítóközpont kivetítőjének képernyőjén a frontvonal sáncai. Epifánia, Tekk, Cinóber, Felícia és a Masiniszta. Később Leó és Fiona)

 

Epifánia:      Odakint ez a fájdalmas hósivatag!

Tekk:            Fölébredtem a kőomlás zajára éjszaka.

Epifánia:      Komor, jégcsaptól szakállas alagutak…

                     Ha megkérdezem: éhes-e, vérszomjas-e,

                     Ne vegye támadásnak, jó tábornokom.

Cinóber (mosolyog): Úrnőm, én mindent támadásnak veszek,

                     Ami támadás. Ez a dolgom, nem egyéb.

Epifánia:      Ágyúk, rakéták roncsolják fővárosom.

                     Vajon enyém-e tényleg? Megszállók-e ők?

                     Egy harckocsiroham indult a szív felé…

                     Hadd halljam, Cinóber tábornok, indokolt-

                     E ennyi rombolás.

Cinóber:                                       Igen, sajnos, igen.

Epifánia:      Értem, jaj. Meddig kell még bujkálnom vajon?

                     Fél éve egyfolytában visszavonulunk.

Cinóber:       Ne mondjuk szebben: „rugalmas elszakadás”?

Epifánia:      Fél éve nem aludtam királynői birtokon.

Felícia (kipillant a vonat ablakán):

                     Ha nem hazánknak, hát a napos télnek örülünk,

                     Védőruháink hagymahéjrétegeinek,

                     A vonatnak, mert gyönyörűn robog és fut,

                     A menetszélnek, mert fiatal-friss!

                     Meg a szétterülő hósivatagnak: akármilyen ország.

                     Úrnőm, nyisd ki a szemed és nézz föl: hógőz a hegyen!

                     Idelent párállik a fjord vize.

Epifánia:                                                       Szemben

                     Fenyőkkel befutott sziklagörgeteg.

                     Körös-körül kilométer magas sziklafalakról

                     Lógnak az elefántormány

                     Vastagságú jégcsapok.

Felícia:         Ez pech! Igazán nem várt klímapesszimum.

Cinóber:       Senki sem érti ezt a rendkívüli lehűlést. (a műszereit nézi)

                     Ultrahangos vágányfölmérés…

                     Letapogatjuk a sínt, minden rendben.

Masiniszta:           Ahol most gleccser van, tavaly szántóföld volt.

                     Idefagyunk estig.

Epifánia:                                     Tábornok, mit motyog ez?            

Cinóber:       Szegény harcos kikészült, biztos láza van.

Tekk:            Mindjárt leváltjuk.         

Epifánia:                                       Hallja, mit beszél?!

Masiniszta (motyog): Hósiklón támad ránk a Forradalmi Gárda. És

                     Egy csapatszállító jármű észak felől…

                     Föladom. Adjuk föl a vonatot,

                     Vagy esküszöm, belehajtok

                     A lezárt sorompóba.

Epifánia:                                          Én megértem őt,

                     Összeroppantak csigázott idegei.

                     Fáradt és kishitű. Ráfér a pihenés.

Felícia:         Nincs a helyére tartalék.

Epifánia:                                                Hát így állunk, kicsim?

                     Mindjárt újév, győzelmi év, de az ünnep

                     Előjeleit észre se venni… komor nap.

                     Elnyel minket ez a hepehupás hómező.

Masiniszta:           Látja, felség, a jégátfolyásokat a párhuzamos úton?

                     Egy hómobillal közlekedő kisfiú…

                     Menekül, menekül mielőlünk!

Epifánia (Cinóbernek, a Masinisztára mutatva): Letartóztatni.

                     (Felíciához bújik)

                     Így állunk, hűséges Felíciám.

 

A vonat kerekei megcsikordulnak a sínpáron

 

Cinóber (a műszereit nézi): Ultrahangos vágányfölmérés…

                     Letapogatjuk a sínt. Hatszáz méter

                     Kritikus szakaszon: sebességkorlátozás!

                     Vágánycsere szükséges.

Epifánia:      Összpontosítok… Istenem, segíts! Ez az.

 

A vonat akadálytalanul folytatja útját

 

Cinóber:       Hoppá!

Masiniszta:           Kiegyenesítette a sínpárt.

Cinóber:                                                   Mi a franc…

Epifánia (mosolyog): Csak előre… Na, földerítőinktől van-e hír?

 

Tekk megragadja a Masinisztát, akit katonanők vezetnek el. Cinóber beáll a helyére 

 

Cinóber:      Leó tizedes harci helikopteren

                     Portyázni ment, most száll a főváros fölé,

                     Nemsokára jelent. Igen, igen, ez ő! (el)

Leó (arca a képernyőn): Jelentem, fénypálcák az utak szélén.

                     Egyre sűrűbben kandeláberek.

                     Beértem a kültelkekről a belvárosba.

                     És nem és nem tüzel a légelhárítás!…

                     Ismerős kerület, az égboltja magas

                     És fénytől szennyezett: a lámpáik miatt

                     Az égen alig látszanak a csillagok.

                     Ragyogóbb, mint a mi háborús fővárosunk,

                     Mert ez világos: nincsen elsötétítés.

Epifánia:      Az ülepedő korom alján alkonyat:

                     Megcsillan-e lent a nagyságos élet?

                     Látható-e a völgykatlanban

                     A működés a hamufoltos hó alatt?

Leó:              Jelentem, nem mindennapi neonparádé.

                     Rakparttól rakpartig befagyott a folyó,

                     Mint soha azelőtt… Mínusz húsz fok lehet.

                     Az útpadkán autók és szélfútta szemét,

                     Az is reflektorozva. Nincs mitől tartaniuk.

                     Elsötétítés nincs: optimizmus a javából. (boldogan)

                     Egy óriáskerék igazán körbeforog!

                     S a kedvenc mulatóm! Elegáns Ananász!

                     Megismerem a grillterasz mintázatát.

                     Kivilágított pompa.

Felícia:                                            Ó, áll még a ház?                                               

Leó:              Csodával határos módon áll, asszonyom.

Epifánia (magában): Ősszel, menekülőben, egy magaslesen,

                     A hegyen kaptam el az elsötétítés

                     Pillanatát, amikor odalent

                     Lekapcsoltuk a parlamentet és

                     Az összes reklámfényeket a körúton.

                     Nem csak fél napra állt meg a város, ahogy

                     Zúgó vihar vagy áramszünet idején:

                     Az volt a nagyhalál.

Leó:                                                  És ez a születés!

                     Nem félnek világítani a tereken.

                     Lázas tevékenység jelei láthatók.

Epifánia:      Nos, nélkülünk is van, van ünnepük!

Leó:              Ha ez így megy tovább, lassan beengedik

                     A nemzetközi megfigyelő missziót?…

Cinóber:       Nem félnek reklámozni új idoljukat,

                     A köztársaságot!

Felícia:                                       Kriptaköztársaságot!

Leó:              Nem félnek tőlünk.

Epifánia:                                        Hiszen a testvéreink,

                     Saját vér: a leghűségesebb ellenségeink!

                     Úgy utálom a buta visszarévedést,

                     Unok minden fölösleges nosztalgiát;

                     De mióta a térképről leszaladtunk,

                     A várost akarom, azt az egymillió

                     Fiút, lányt, férfit, nőt: az áramlást magát,

                     Folyton visszakívánkozom az utált eredetbe:

                     A régi udvaromba! Mint egy csokor ibolya,

                     Olyanok voltak együtt az embereim.

                     Azóta sokat romlott a szemem… (fölfigyel Cinóberre) Igen?

Cinóber (tiszteleg, jelent) Az előkészített rajtaütés

                     Küszöbön áll. Sorakozó, sorakozó!

                     Cél: a saját főváros, annak is a közepe.

                     Királyi Vadászok! Sokadik kötelék indul.

                    

Epifánia fásultan bólint. Felícia el

 

Epifánia:      Haragudott az anyámra az én népem.

Cinóber:       És ez az ő trónja, ön ül rajta…

Epifánia:                                                          Én, igen;

                     Ám az elődök nem tehetők felelőssé

                     A jövőben szinte semmiért; szintén nem az

                     Apák bűneiért az ivadékaik.

                     Miért az ősök nevébe kapaszkodunk?

                     Hozzunk törvényt, hogy nincs többé apai név,

                     Jó lesz? Tehát eldobva ajándék nevét,

                     Szerezhet bárki egy szebb és jobb másikat;

                     Akárki akárki lehet – saját jogon!

                     Név ide, név oda,

                     A józan tetterő, s a hisztéria is

                     Vérvonalunkon terjed észak s dél felé,

                     Apánktól kapjuk a kincset, a szennyet is,

                     De a szerződés köztünk nem kölcsönös,

                     Hanem, sajnos, mélységesen egyoldalú.

 

Szünet. Jön Felícia

 

                     Adni szerettem volna, nagyon naivan…

                     Senki sem azt kapta tőlem, amire várt:

                     Követelték anyám erényeit; vihart,

                     Konszolidációt; olyasmit, ami nincs;

                     És hogyha van, se nekik termett földemen.

                     Fékeznek, ha nem élek akaratuk szerint.

                     Korlátoznak, ha nem képükre öltözöm…

                     A szabálykövető életet kedvelem,

                     De tényleg nem vagyok megrögzött ortodox.

Cinóber:       Én értéknek tartom az alkalmazkodást.

Epifánia:      Én is, még a magam gyakorlatában is…

                     De a bőrömből nem bújhatok ki a kedvükért.

Cinóber:      Felség, ez érthető.

Epifánia:                                     Igen, Felícia?

Felícia (súgva): Úrnőm, telefont kaptam: megkerült Milán.

Epifánia:      Tudom, üzent. Találkozunk ma délután.

                     Már úgy várom, hogy ki se merem mondani.         

                     Szaladj, drágám, szaladj. (Cinóbernek)

                     Tegye a dolgát, tábornoknő! Én pedig

                     Elbúcsúzom a tájtól, mert holnapra más lesz:

                     Orkán borzolja fáit, új nap írja át.

Cinóber (hangja a távolból): Királyi Tüzérek, támadás!

                     Királyi Honvédség, rajta, rohamra!

                     Királyi Vadászok, második kötelék indul.

                     Diadalmas, fürge Királyi Vadászok,

                     Hármas kötelék készenlétben?

 

Bombák távoli becsapódása. Berohan Fiona

 

Fiona:          Mi zeng itt, a pokol üllője, kalapácsa?

                     Kint és bent is kemény dörömbölés.

                     Így nem lehet aludni terhesen.

 

 

8. Csúcstámadás

 

(A hegy tövében. Milán és Tóni)

 

Tóni:            Ezredes úr, ezredes úr, ezredes úr…

                     Melyik országban van ez a kastély?

Milán (a vállába bokszol):                                         Nem tudod?

                     Nem kell mindent tudni.

Tóni:                                                        Határsáv, vitatott nyomvonalú…

Milán:          Jaj, te bevándorló vagy! Ébred a honvágy?

                     Már az a tény, hogy valaki

                     Infámia szülötte, izgalmas gondolat. (fölnéz a csúcsra)

                     Ott fönt magaslik a királynőm trónja, nézd!,

                     Egy vulkán tetején. A királynő imád

                     A bazaltúton sétálni, megérezni a föld melegét.      

                     Fölvertem az alaptábort a lába előtt,

                     És éppen győzni indulok. Csúcstámadás

                     A fehér ormokra.

Tóni:                                           Sok szerencsét, uram.

Milán:          Nem kísérsz el?

Tóni:                                        Dehogyisnem. Lehet?

Milán (lekezelően újra a vállába bokszol): Kisfiam…    

                     (előveszi a telefonját, keresgél benne)

                     Királynőm egyáltalán megismer-e még?

Tóni:            Mióta nem látta, uram?

Milán:                                                   Fél éve. Izgulok. (mutatja)

                     Nézd, ilyen ima közben.

Tóni:                                                       Milyen légies!

Milán (szúrósan): Nem inkább egyszerűen elragadtatott?

                     Légies?

Tóni:                         Hogyha bármit hozzáfűzhetek…

Milán:          A fényképezés majdnem becsületes ügy,

                     De minden fotó projekciós felület:

                     A szebbik portréba leszel szerelmes, és

                     Nem a személybe, akinek optimumát

                     Mércéül vetted.

Tóni:                                         Igen, uram.        

Milán:                                                           Tudhatod,

                     Én vagyok, aki igazából nem szeret

                     Átváltozni, külön életet élni a

                     Mások agyában. És én, aki nem akar

                     Projekciók áldozatául esni, ha lehet!

                     Ne filmezzék le, hogyha kérhet ennyit! És

                     Ne találják ki, hanem talált tárgy legyen.

                     Ne képzeljék el – kész, ki van találva rég.

                    

 

9. Kastély a vulkán oldalán, Infámiában

 

(Hegyi kastélyszállóban. Szétnyílik a függöny, láthatóvá válik a háttér: ünnepi előkészületek, girlandok és konfetti. Terített asztalok sora. Hibiszkusz grófnő, Alpakka grófnő és Ottokár. Később Kloé és Mirtill)

 

Hibiszkusz: Válságkonferencia készül, gyönyörű!

                     A royalista lobbi csak tanácskozik,

                     Ahelyett, hogy tettekkel és erővel is…

Alpakka:     Együtt élünk a veszteségeinkkel és

                     Együtt lélegzünk csöpp kudarcainkkal is.

Hibiszkusz: Együtt társnőinkkel, akik itt sétálnak föl-alá,

                     Már átöltözve ünneplőbe, illatosan,

                     És pliszírozott sellőruhában… Gyász idején.

Ottokár:     De hát ha hajsza közben is jól áll nekik!

                     És ugyanúgy a harc feszes vállszíja is…

                     Tudja, a glamúr tőlem elég távol áll,

                     De azért hagyja csak tárgyalni őket, és

                     Ne legyen örömgyilkos, asszonyom.

Alpakka:     Ne legyek? Miközben légterünkben ezer

                     Robotrepülő köröz?

Ottokár:                                        Átmenetileg!

Alpakka:     Adásainkat megzavarva –

Ottokár:                                                    Propaganda, á!

Alpakka:     Céljukat nem fedik föl, bár nyilvánvaló,

                     Hogy küldetésük roppant mocskos küldetés!

Ottokár:     Akárhány lopakodó propagandagép:

                     Ártalmatlan, akár a szöcske vagy a légy.

                                               

Berobban Kloé, követi az egyenruhás Mirtill egy estélyi ruhával a kézben

 

Mirtill:        Ajajajjj, elnézést.

Kloé:                                         Igenis, tizedes?…

Mirtill:        Mi történt ezzel a ruhával? Összement

                     A mosásban.

Kloé:                                  Bocsásson meg, ez az anyag

                     Nem mehet össze, drágalátos tizedes.

                     Mutassa, hol van összemenve… na, azért.

                     Selyemsantung, oké? Nekem elhiheti,

                     Én folyton az udvarért élek és halok.

                     Sosem kaptam ilyen képtelen vádakat.     

Mirtill:        Nagyon sajnálom. Szörnyen szégyellem magam.

Kloé:            Teregessen ki, tizedes. Magára vár

                     Az estély. Ügyeljen a részletekre, jó?

 

 

10. „Hol jártál, szerelmem?”

 

(Epifánia lakosztálya a kastélyban. Epifánia az ablakban áll. Motorzaj. Milán lép be)

 

Epifánia (átöleli Milánt): Ügyes vagy, ránk találtál. Most megvagy, Milán!

                     Komoly bűn bizonytalanságban tartani

                     Az embert, legyen bármilyen parány, igaz?

Milán:          Legyen hatalmas, legyen akármekkora.   

Epifánia:      Nos, hazajöttél karácsonyra?

Milán:                                                           Mondjuk így. (letérdel)

                     Felséges úrnőm, térden állva hódolok.

Epifánia:      Jól utaztál?

Milán:                             Kicsit rázósan.

Epifánia:                                                   Hogy értél ide?

Milán:          Hát hómobillal.

Epifánia:                                Hol jártál, szerelmem?

Milán (kiegyenesedik)                                                    Ú,

                     Átfésültem a határt, észak-délkelet,

                     Jártam a környék ismeretlen rögein.

                     Megkerültem a kedvenc vulkánodat.

Epifánia:                                                                       Jól van, és

                     Találkoztál az ellenségeinkkel?

Milán:                                                               Többször is.

Epifánia:      És gondoskodtál róluk érdemük szerint?

Milán:          Bennem meg lehet bízni.

Epifánia:                                                  Én is azt hiszem.                 

                     Mi sülve-főve együtt nem jártunk soha,

                     Sosem tapadtunk össze még nyilvánosan,

                     Mégis úgy képzelem, a világon belül

                     Mi ketten külön, közös kapszulában létezünk.

                     Jólesett jönni? Örülök, hogy létezel.

                     Hogy áll a front, Milán?

Milán:                                                    Felség, rugalmasan.            

                     Éjjel az egységünk lelőtt egy drónt.

Epifánia:                                                                    Tudom,

                     Az Epifán Vízerőmű fölött. Bravó!

Milán:          Az áruló gárdisták gépe volt.

Epifánia:                                                         Aha,

                     Szeretnek leskelődni. Szaporodnak a

                     Berepülések…

Milán:                                  Ezeknek olvadt fém folyik

                     Az ereikben. Egy kidől, jön másik öt.

                     Leszedtünk egy drónt? Százat leszedünk!

                     Eddig sohasem használt, mindent átütő

                     És fölülíró eszközökkel hamuvá

                     Változtatjuk a provokáció bázisát…

Epifánia:      Csak annyit kérek, légy tökéletes.

Milán:          …E szégyenteljes, rákos daganat…

Epifánia (az ablakon kinézve): Ne gyűlölködj, Milán fiam. Inkább gyere,

                     Zsűrizd velem az életet. Szeretek itt.

                     Benne ülök egy komoly kuratóriumban. És

                     Nem csak nézem, mi van: meg is szabom, mi lesz.

Milán:          Jó érzés lehet.

Epifánia:      Nem hiszed el: tényleg az.

                     De közben törvénynek engedelmeskedem,

                     Akár a gravitációnak: jó ez is.

                     Királyságnak hívják, királynőségnek hívom én.

                     De mindig elfáraszt a bosszantó balett!

                     Kevés idő után oszcillál a figyelmem,

                     De nézelődöm, hogyha már fiatalon

                     Tagja lettem egy előkelő zsűrinek.             

Milán:         Nem unatkozol?            

Epifánia:                                   De, ha csak néző vagyok…

                     Amúgy meg se hivatalom, se birtokom;

                     De a kezemben az irányítás. Gyere,

                     Nézz szét. A fák talán az én platánjaim?

                     Mondom, csak látvány, nem birtokviszony.

                     Itt semmi sem az enyém, idegen a föld.

                     Hideg hely. De azért lássuk be, hercegem,

                     Jobb ez a kecses kastély fönt a hegytetőn,

                     Mint egy menekülttábor fázós sátrai.

                     Valahol messze volt egy szülővárosom.

Milán:          Most is van város, örökre is a tiéd.             

Epifánia:      Ilyenkor ezrek ülnek az óvóhelyen? (Vár)

                     Mondd, van még egyáltalán város, hercegem?

                     A híradóban csakis füstölgő romok.

                     Te mit hallottál, vajon… átkeresztelik?

Milán:          Biztos, csak nem tudnak megállapodni.

Epifánia:                                                                           Nem?…

                     Kár értük, nem igaz, Milán?

Milán:                                                           Miért, kiért?

                     Ne temesd a várost, se a híveidet.

Epifánia:      Dehogy temetem. Láthatod, van udvarom.

Milán:          Tőled a nép sose vonta meg a bizalmát,

                     Csak bizonyos kisebbség… haragosaid?

                     Akárhogy is, te ősszel újra trónon ülsz,

                     Téged erre szemelt ki Isten.

Epifánia (izzva):                                           Úgy legyen. 

Milán:          Ez vagy te: hunyni nem tudó őslobogás!

                     Van itt most férfi?

Epifánia:                                     Miért kérded, fiú?

Milán:                                                                       Csak úgy.                          

Epifánia:      Csak Ottokár. A polgármesternőnk, Ottília… (keresi a szót)

                     …Élettársa.

Milán:                    Nem a férje! Hallottad-e,

                     Hogyan szólítja őt a felesége?

Epifánia:                                                           Nem.

Milán:          Oti, úrnőm.

Epifánia:                           S ő nem „otizza” vissza?

Milán:                                                                           em.

                     Tekintélyéről ennyit…

Epifánia:                                             Kacagsz, hercegem?

Milán:          A házastársak belső becenevei

                     Idegen füllel mindig nevetségesek.

                     Olyan, mint hogyha téged bárki Fáninak…

Epifánia:      Csak egy király hívhatna így.

Milán:                                                             Felség, igen.

Epifánia:      Na jól van, fiam, egyedül neked szabad…

                     Jó, jó, jó, egyedül ma: hívhatsz így, na jó!

Milán:          Nem merlek. Ehhez még korán van.

Epifánia:                                                                     Gyermekem…

                     Te is lehetsz egyszer király. Gátlásaid

                     Fogynak, ahogy nősz. Bimbózó öntudatod

                     Elvégre van a trónhoz, nem igaz, fiam?

                     Ha kalapács vagy, mindent szögnek látsz, igaz?

Milán:         (tiszteleg): Igenis.

Epifánia:                                    Nagyon szeretsz cselekedni, jó!    

                     Nem éppen felhőtlen az egünk, hercegem,

                     De azért… de azért… na, ez már valami!

                     Elkezdett simogatni a hangod, fiam.

 

 

ISTEN SZERELME I.

 

(Énekli Epifánia, imához térdepelve)

 

EPIFÁNIA

Mint egy vasárnapi rokon,

Akit a csengő hangja hirdet:

Ha arany szívét tagadom,

Ajándékával szégyenít meg;

 

Hogy nem voltam se jó, se hű

Az iskolához, elfelejti −

Krétával írni egyszerű,

Akár késsel-villával enni.

 

Figyelme lassan futja át

A szoba sarkait − találjon

A vásznakon harmóniát,

Szimmetriát a dupla ágyon,

 

 

S tetszése tárgya én legyek. −

Agyam termését válogatva

Elejti büszkeségemet,

S egy nőt emel szédült magasra.

 

 

11. Szilveszteri oratórium

(A kastély nagyterme szilveszterkor, színpaddal a háttérben. Zene, elektronikus alapokkal. A lépcsőn és egy ovális nagyasztal körül áll Zoé, Kloé, Gemma, Milán, mögötte a tisztiszolgája, Tóni; Leó és Mirtill. Később Ottília és Ottokár, Hibiszkusz és Alpakka; Epifánia, Felícia, Fiona. A jelenet oratóriumként képzelhető el)

 

Zoé:              A háború akaratátvitel.

Kloé:            A háború hitel, hitel, hitel.

Zoé (irtózva): Ez bacchanália, és lépni sem lehet.

Gemma (átszól): De jókedvű az emigrációnk!  

Zoé               Derűs és harcedzett fegyverzetű.

Gemma:        Jelszavam mindig: Isten nőnemű!

Kloé:            A kereskedelem, a táblamédia –

                     A kábítószer és a pornográfia

                     Elszórakoztat: repülök egyedül is.

Milán (leül az asztal peremére): Ez aztán asztal. Micsoda eszményi hely.

                     Micsoda súlyos összeesküvéseket

                     Lehetne itt kifőzni, hú, barátaim!…

Leó (Tekknek): Csak neki vicces.

Tekk:                                              Hőzöng ez az ember.

Tóni, Mirtill (tisztelegnek): Bajtárs, jó estét.

Leó:                                                                    Erő, egész…

Fiona (sápadtan):                                                                     Sziasztok.

                     (Mirtillnek): Te civilben?

Mirtill:                                                  Igazán csak ma…

Kloé (Fionának): Húgom, mi van?

Fiona:                                               Megszédültem a lépcsőn.

Kloé:            Negyedik hónap? Csupa édes lüktetés.

Fiona:          Ide-oda pörög és forog odabent ez a lány,

                     Salapál, grimaszol,

                     Hallja, amit énekelek!

 

Mirtill támogatja Fionát. Jön Ottokár és Ottília, Hibiszkusz és Alpakka

 

Ottokár (Milánnak súgva): Mondja meg őszintén: a királynőn

                     Meg a papságon, pár katonán

                     Meg a társadalom krémjén,

                     Persze magán és rajtam kívül

                     Van még itt velünk egyáltalán valaki?

Milán:          Túlzottan optimista, jó uram…

                     És téved: már a királynő sincs velünk.       

Zoé:              A mi szórakozásunk az örökös késés kéje:

                     Utólagos ünnep

                     Mély basszusa lüktet:

                     Folytonos afterpartikra vagyunk ítélve.

Ottília:        Igazad van, örök pótszületésnap,

                     Örök pótszilveszter…

Ottokár:     Informális estélyek, de csupán keveseknek:

                     Exkluzivitásuk a táplálék.

Kloé:            Mindig lesz bőséges muníciónk

                     Húshagyókedd után hamvazószerdára is!

Hibiszkusz: Póthúsvét, pótpünkösd, mit akarsz még?

Alpakka:     Hát akkor mulatunk, most ez a kényszer.

Kloé:            Hol a királynő?

Zoé:                                         Épp most lép be. Milyen szép, nézd.

Milán (meglöki Tónit): Állj már félre, na: útban vagy.

                     Kifacsarunk mindent a pillanatból. (Epifániát lesi)

 

Tekk lép elöl. Epifánia testőrei kíséretében bevonul, helyet foglalnak a nagyasztalnál. A színpadon megjelenik az Énekesnő

 

NYUGODJ MEG

 

(Egyre csak ismétlődik egy teljesen szimpla, de körkörös basszusszólam, amelynek hipnotikusan kell hatnia a hallgatóra. A folyamatos körkörösség egészen magával ragadó, miközben a vokál nyílegyenesen ránt bele minket a főtémába) 

 

Énekesnő:    Próbálj megnyugodni.

                     Próbálj megnyugodni,

                     Használ a háború, de

                     Próbálj megnyugodni.

Kórus:         Bárhol is vagy,

                                Leterítettségedben

                                Nyugodj meg!

                     Bárki is vagy,

                                Kizsigereltségedben

                                Nyugodj meg!

                     Bárhogy érzel,

                                Szétbombázottságodban

                                Nyugodj meg!

Énekesnő:    Próbálj megnyugodni,

                     Próbálj megnyugodni.

                     Használ a háború, de

                     Próbálj megnyugodni.

Kórus:         Bármiért élsz,

                                Nagy lehangoltságodban

                                Nyugodj meg.

                     Bárkivel vagy, bárkiért élsz,

                                Szétforgácsoltságodban

                                Nyugodj meg, nyugodj meg!

Énekesnő:    Tőlem ne félj, ne félj!

                     Egyáltalán ne félj!

 

Milán:          Milyen már! micsoda meggyőző tánczene!

Ottokár:     Ez egy tőrőlmetszett aranytorok!

Ottília:        S hozzá micsoda egy fölforgató dal…

Epifánia (Milánnak): Harmincöt évvel a születésem után

                     Dehogyis nyugszom meg. Lehetetlen.

Milán:          Senki által, sohasem nyugszol meg?

Epifánia:      Jókedv? Tombola?

Milán:                                          Persze.

Epifánia:                                           De tánc? Mi a bánatnak?

Milán:          Hogy minek is? Rajta, találj rá az okára…

                     Lélegzünk. Életben vagyunk, csak ennyi.

Epifánia (homlokcsók Milánnak): Szeretlek nagyon, csak ennyi.

Ottokár:     A jókedv, a derű öltöztet, nem?

Kloé:            Vigasznak az első korty épp elegendő.

Epifánia (magában): Kerek és boldog egészek, talpraesettek!

                     Emberek ők is, mint én: ez a kulcs. Mulatunk. (Nevet)

Fiona (jön, meghajtja magát): Jó éjt, úrnőm.

                     Az újévben már szerencsésebbek legyünk.

Epifánia:      Máris? Mikorra vagy kiírva?

Fiona:                                                            Május elsejére.

Epifánia:      Az még odébb van, előtted a hosszú-hosszú tél.

                     Agyő. Jó éjszakát, drágáim, nektek is.

 

Fiona el. Milán és Epifánia félrehúzódnak

 

Milán (cigarettával kínálja): Szabad, felséges úrnőm, Epifánia?

Epifánia:      Milán, tudhatnád, vacsora előtt soha.

Felícia (jön, végigméri Milánt): Dohányzó nálunk csak a VIP-szalon.

Milán (Epifániának): Jól vagy?

Epifánia:                                     Nem. Tudod, alig alszom mostanában, és…

                     (hunyorítva) Káprázik a szemem.

Milán:                                                                  Na… Nem látsz jól?

Epifánia:                                                                                                  Időnként

                     Eltűnik látókörömből a fél világ.

Milán:         Mit látsz?

Epifánia:                       A világ bizonyos szeleteit…

Milán:         A stressz műveli, a fölfordulás!

Epifánia:                                                             Úgy gondolod,

                     A háború? Mindig is rossz volt a szemem.

                     Lekötnek a testem szenzációi… Bár

                     Azért lassan öregszem, van időm.

Milán:                                                                     Naná.

                     Ó, mennyi fény van itt! E luxus idegen!

                     Miközben a címünkön, otthon, napra nap

                     A tárgyainkat használják a lázadók.

Epifánia:      Kibírják, mert a tárgyak engedelmesek,

                     És a kövek a végsőkig közömbösek.         

Énekesnő:    Tőlem ne félj

                     Egyáltalán ne félj

 

Leülnek az ovális asztalhoz, amely vacsorához van terítve. Hibiszkusz grófnő Gemmát lesi, aztán Alpakkához bújik

 

Hibiszkusz (Alpakkának, Gemmára mutatva)

                     Láttad? Nyugodt képpel késpengét csúsztatott

                     A tányérja alá, hogy észrevétlenül

                     Ellenőrizhesse a porcelán színén

                     A márkajelzést.

Alpakka:                                Hm, gyanakodik?

                     Nem vagyunk elég előkelőek neki?

Fiona (tálcán röviditalokat hordoz körbe):

                     Milán, egy aperitif?

Milán (fáradtan nyög, elvesz egyet): Ja.

Felícia (Fionának):                                  Milán nekünk

                     Még sose mondta: köszönöm. Ilyen fiú,

                     Abszolút nem tud köszönetet mondani.

                     Fogalma sincs, mi volna az a hála.

Milán (fanyarul biccent):                          Thanx.

Tóni (kinyújta a kezét egy pohárkáért):                 Uram?

Milán (Tóni vállába bokszol): Tóni, te szolgálatban nem iszol.

Gemma (Milánnak, Tónira mutatva):

                     Figyelj, a lelki bokszzsákod ez a fiú?

Milán:          A szellemi medicinlabdám, persze hogy. 

Gemma:        A perszonális gumicsontod!

Milán:                                                          Hogyha akarod.

Gemma:        Pofozógépednek tartod, mondd, uram?

Milán:          Na!… Ő a tisztiszolgám, Tóni. Jó fiú.

                     Infámiai bevándorló, de ugye

                     Nem hallani a kiejtésén?

                    

SENKI LÁNYA

 

(Erőteljes elektromos alap dübörög)

 

Énekesnő (a színpadon):

                     Senki lánya

                     Senki lánya

                     Nyald ki a szívem

                     Nyald ki a szívem

                     Még egyszer

                     Még egyszer

                     Nyald ki a szívem

                     Oh yeah

                     Nyald ki a szívem

 

Milán (Epifániához fordul): Felséges úrnőm, kérsz egy kis kesudiót?

Epifánia (belemarkol a tálba): Aha, kérek.

Ottília                                                        Nekem is, nekem is!

Milán:                                                                                            Futok.

Gemma (félre): A királynője persze, hogy olvadozik,

                     Mosolyog, fölírja a hűségpontokat.

Hibiszkusz (Gemmának): És mondd csak, húgom, az óév

                     Jól alakult, hozzád méltón fontosan?

Gemma:        Köszönöm! Én mindig jelentős dolgokat

                     Csinálok szilveszterig, és így hát szilveszterkor is.

Ottokár:    Mi összejárunk, közösség a javából, függés!

Alpakka:     Feldübörgő, szuperszonikus szeretetszólam,

                     Jókedvtől habzó szeretetfürdő!

Ottília:        Nem érhetjük be a kivilágított ünnepeken

                     Érzelmes mütyürkékkel, nem igaz?

Alpakka (Ottíliához fordul): Na, és ön mit tud még mesélni?

Ottília:                                                                                         Csupa jót.

                     Legutóbb síeléskor egy olyan, de olyan…

Milán:          Én itt… Elnézést, mindjárt visszajövök,

                     Muszáj fölhívnom az anyukámat.

Epifánia (Gemmát nézve, magában):

                     Kacsinthatnék Gemmára, mint aki erősebb;

                     Csakhogy azzal halálos sebet ejtenék,

                     Ha kimutatnám átütő fegyverzetem.

                     Mi sem történt, tegyünk úgy, nyugtalan szívem. 

                               

Milán föláll az asztaltól, lehuppan Gemma mellé

 

Milán (Gemmának, sziszegve): Szívem, kérsz egy kis cassist?

Gemma:                                                                                          Merci. (Kiissza) Azt

                     Hiszed, egy kis cassisszal leveszel

                     A lábamról?

Milán:                               Szépség, abszolút azt hiszem.

                     Kérsz még szusit, szerelmem?

Gemma:                                                             Szó sincs szusiról.     

                     Kissé messzire mész, nem gondolod? 

Milán (porcelántálkáról kínálja):                                 Bocs, én…

Gemma:        Milán!

Milán:                      Tessék?

Gemma (lopva, fojtott hangon): Eszméletlen, amit csinálsz.

Milán:          Koalíciós feszültség keletkezett

                     Köztünk, kedves húgom? Hogyan csitítsam el?

Gemma:        Csókot!

Milán:                        Jó, kapsz. És bocs, ha elmaradtam,

                     Láttad, dolgom volt az asztal körül:

                     Szolgáltam.

Gemma:                            Fölöslegesen mentegetőzöl.

Milán:          Én nem mentegetőzöm, én szidlak.

Gemma:                                                                      Figyelj,

                     Miért itt szolgálsz, ha fajsúlyos katona vagy?

Milán:          Minek sürgetsz, ha úgysem szalad el a cél?

                     Mit nógatsz, Gemma, minek sürgetsz folyton?

                     Mondtam, ne legyél nagyon sokat szem előtt,

                     A társaságomban ne, legalábbis itt…

Gemma:        Nekem az eltűnősdi sose sikerült.

Milán:          Föltűnőek lennénk, ha mi ketten, ma… nem?

Gemma:        Azt hittem, ezen igazából túl vagyunk. (sziszegve)

                     Bármit teszek, fölöttem az üvegplafon.

                     Érek annyit, mint ő. Vagyok oly szép, mint ő…

                     De mikor növekszem, folyton falba ütközöm.

 

Tálcán szendvicseket hordoznak körbe, mindenki újratölt. Tóni elbóbiskol a székén

 

Milán (az óráját nézi): Négy órája kemény január van.

Hibiszkusz: Hó szakad, és idebent konokul csak mulatunk.

                    

Milán feszeng az asztalfőn. Üvegcsörömpölés

                                               

Felícia:         Fáraszt a beszéd tébolya, mosoly, köszönés.

                     Úgy vágyom az ágyba, hogy itt alszom el.

Milán (Gemmának): Na, béküljünk ki.

Gemma:                                                    Mi ugyan nem, kicsikém.

                     Talán egy másik életben kibékülünk.

Milán:          Örök haragra rendezkedni be: soha!

                     Jól meggondoltad?

Gemma:                                          Én meg. Egyszerű. Mehetsz.     

Milán:          Hölgyek, pá.

Gemma (sminkel. Milánnak): Jól nézel ki nagyon. Na, szervusz.

Milán:         Jó volt veletek: jó éjt, drága udvarom. (Gemmának)

                     Fogam között neveddel alszom el.

Gemma (a sötétből): Na persze, persze… Nyald ki a szívem, Milán.

 

Milán kimenet belebokszol az alvó Tóni vállába

Epifánia az ablakhoz lép

 

Epifánia:      Milyen törékeny és illékony béke ez!

                     Fél lábbal billegünk a pallón, napra nap

                     Hímes tojásokon egyensúlyozunk.

                     Merjek gyámoltalannak lenni, mert kaland!,

                     És védtelennek maradni közöttük? Ah.

                     Újév napján, mint pofon ütött áldozat,

                     Minden vérfoltos, bosszúvágyó, hallgatag.

 

ISTEN SZERELME II.

 

(Énekli Epifánia és Milán, imához térdepelve)

 

Epifánia:

Vetkőzni kezd. Nyakszirtemen

Hideg cikázik, míg a vendég

Combom közé nyúl hirtelen.

Az arca: sarkvidéki fenség.

 

Az eszmény ellen vétkezem

Minden első gondolatommal…

Megköti mind a két kezem,

S ölem fölé hajol. Azonnal

 

Föloldoz: szeretne olyan

Szabadnak tudni, mint a múltam.

Élhetek napsugarasan,

Ha leckémet jól megtanultam.

 

S a lecke annyi: ő meg én

Már összetartozunk örökké;

Növekszik bűneim tején:

A langyos életet kiköpné.

 

Milán:

Kávét kér. Nem csodálkozom,

Ha végemet fülembe súgja.

Dolgozni megváltásomon

Akármi, csak nem elmemunka.

 

Szemembe néz, lépten-nyomon

Pillantásával szégyenít meg:

Átsiklik határaimon,

Bent is vigyáz az Egy Tekintet.

12. „Segíts neki!”

 

(A kastély kápolnája. Felícia, Ottília, Ottokár, Fiona, Hibiszkusz grófnő)

 

Felícia (imához térdelve): Epifánia bajban van: segíts neki!

                     Segítsetek neki! Gyorsan segítsenek!

Fiona:          Mi baj?

Ottília (Ottokárnak): Szóval, te, kérlek, nem tudtad?

Fiona:                                                                               Mit is?

Hibiszkusz: Alpakka grófnő mindent tud, vizsgálta már

                     A királynőt, dehát titoktartás köti:

                     Duplán…

Ottokár:                      Miniszter asszonyom, na bökje ki.

Hibiszkusz: A királynő, a királynőnk… sajnos, beteg.

                     Mondják, meg fog vakulni napokon belül.

Ottokár:    Ilyen elképesztő fiatalon? Lehet?

Hibiszkusz: Összemosódik szemei előtt a táj,

                     Körvonalait veszti népünk arca is.

Fiona:          Zöldhályog van a szemén?

Hibiszkusz:                                                 Valami más…

                     A specialistához néhány éve elrepült,

                     Megműtötték kétszer, de nem valószínű,

                     Hogy soká látni fog.

Fiona:                                              Ó. Nem túlozzuk el?

                     Miniszter asszony, nem hallott ön félre valamit?

Hibiszkusz: Nem, ez nem félreértés: ez valós veszély.

                     Nagy szeme fénye naponként zsugorodik,

                     Keskenyül az a napsütötte övezet.

                     Egy újabb beavatkozás… kockázatos.

Ottília:        Most Szerteszét Ország, megcsonkított haza

                     A birodalma. Vízkeresztkor érkezett

                     Élete legmélyebb völgyébe: fénytelen,

                     Reménytelen, szurokfekete január!

                     Talán szerencsésebb volna nem látnia

                     Többé a szülőföldjét.

Fiona:                                              Nem… Muszáj látnia.

Ottokár:     Annyira teherbíró az a kicsi nő!

                     Sosem láttuk depressziósnak, nem igaz?

                     Míg él, amíg csak él: ő nekünk a remény.

Hibiszkusz: Bízik a gyógyulásban?

Ottokár (túl magabiztos):                 Természetesen.

Hibiszkusz: Maga csak hallgasson, mindenki tudja, hogy

                     Szabályellenesen tartózkodik itt velünk

                     A főhadiszálláson.

Ottokár:                                      Élettárs…

Hibiszkusz:                                                     Na jó.

Fiona:          A remény amforája Epifánia.

Ottokár:    Ez állt a koronázási plakátjain…

Fiona:          Amfora alakú, mint a régi nagyok.

Felícia:         Több nálam. Szolgálnom kell bármi áron. (el)

Ottokár (tapsol)                                                                        Ó.

Ottília:        Családos?

Ottokár:                      Külföldre adta gyermekeit,

                     Hogy jobban szolgálhassa úrnőjét, mivel

                     Ez az áldozatos nő Epifánia

                     Meghosszabbított karja!

Ottília:                                                  És ő félkezű

                     Az asszisztense nélkül, nemdebár,

                     Aki csak általa, őérte létezik.

Ottokár:     Azt mondják, hogy ő a titkos koronaőr.

Ottília:        Ki mondja?

Ottokár:                          Védem az informátort.

Ottília:                                                                    Aha…

Ottília:        Na és ki mondja ezt?

Ottokár:                                          Na ki, na ki, na ki?

                     Védem az informátort, ez alapszabály.     

Hibiszkusz: Epifánia virradóra megvakul?

                     Nem látja szemtől szembe, pontosan

                     Mi fenyegeti?

Ottokár:                             Imádkozzunk érte, jó?

Fiona:          Öntsünk magunkba lelket, mert holnap talán

                     Már késő lesz.

Hibiszkusz:            Micsoda defetizmus ez!

                     A templom nem kórház, édes lányom, tudod?

                     Nem javítja meg kényes testét az ima:

                     Abszurd! Nem pótolja az oltár semmiképp

                     A meneküléskor elpusztult sejtjeit. (El)

                    

 

13. Még egy megszorítás

 

(Kastély. Mirtill, Epifánia, Felícia, később Milán)

 

Mirtill (átnyújt egy okmányt): Felséges úrnőm, kérem, itt írja alá.

Epifánia (olvas. Mirtillnek): A Nőtanács ajánl még egy megszorítást…

                     Kedves bajtársnő, tudja, szívesen teszem,

                     De nem muszájból… Mindig hadd döntsem el én!

                     Igen, úgysem lesz sok alkalmam dönteni

                     A hátralévő életemben, nem igaz?

Felícia:         Felséges asszonyom, ön nem beszélhet így. (nyújtja az iratot)

Mirtill (átveszi): Köszönöm, úrnőm!               

Epifánia:                                                Nagy éjszakám küszöbén

                     A papírt, s rajta az írást elengedem…

                     Fáradok, mint a szem, ha folyton látni kell.

Mirtill:        Felség, mit…?

Epifánia:                Hazám látványától búcsúzom.

                     Ez volt a mi bajunk, százszor édes hazám,

                     Hogy a küzdés korszakát nem követte rend

                     És biztonság: elmaradt a föllendülés, 

                     S az együttélés nem nyert új szabályokat!

                     Bevallom: látni fáj kettévált népemet.

                     Élvezik, hogy széttépve élnek, szanaszét,

                     Megosztottságukban túlontúl boldogok.

 

Mirtill el. Jön Milán

 

Milán:         Felség… Jó estét, hölgyem.

Felícia:                                                   Herceg. 

Epifánia (Felíciának):                                           Elmehetsz.

 

Felícia, kérdő pillantást vetve Milánra, el

 

Epifánia (szemét dörgölve): Milán! Milán, figyelted mostanában az

                     Én Gemmámat?

Milán:                                       Gemmádat? Ki az, egy udvari nő?

Epifánia:      Középső hölgyem,  csak tudod te, hogy ki az.

                     Szilveszterkor még beszélgettél is vele.

Milán:          Törekvő alattvalód, példaképe vagy.

Epifánia:      Van valakije? Tényleg, kivel is fut ő?

Milán:         Nem tudom, úrnőm. Mindenki valakié.

Epifánia:      Féltékeny rám, nem?

Milán:                                               Más. Annyira mást csinál

                     Egy udvarhölgy, mint egy királynő, asszonyom.

Epifánia:      Aha, látom. Máshogyan ugyanazt.

Milán:                                                                       Dehogy,

                     Felségre féltékenynek lenni nem lehet.

Epifánia:      A fontosságtudata… (megengedően) Izeg-mozog itt.

                     Folyton csak pattog, mint a száradó papír…            

                     Túl közel engedtem magamhoz, azt hiszem.

Milán:         Saját jószántadból.

Epifánia:                                      Igen, mert jólesett:

                     Megtanítottam néhány fortélyra, az is.

                     Azóta utánoz, újabban gátlástalanul.

Milán:          Ügyes lány.

Epifánia:                           És karrierista. Csinos is.

Milán:          Aha.

Epifánia:                Olyan édes és olyan számító.      

                     Két kis melle, akár két pici mandarin;

                     Nade a vágyai, azok hatalmasak.

                     Amikor rám néz, mindig villog a szeme.

                     Szép szeme van. Soha, senki nem adta még

                     Ilyen világossággal értésemre azt,

                     Hogy szívesen ülne a helyemen.

Milán:                                                                 Hogy ő,

                     Tessék?

Epifánia:                   Nem az oldalamon: a helyemen.

Milán:          Miért? 

Epifánia:                Olyan furcsán nézel, mint akinek

                     Normális ez. Mi lelt?

Milán:                                               Nézd el: fáradt vagyok.

                     Bocsásd meg, engem is használ a háború…

Epifánia:      Megváltoztál.

Milán (sóhajt): Lehet. Felség, jó éjszakát.

 

Méregetik egymást. Epifánia a keményebb. Milán el

 

Epifánia:      Micsoda szakadék nyílt meg körös-körül!

                     Úgy jártam, mint az a hófehér hajadon,

                     Akit körbesöpörtek az irigyei:

                     Így soha nem fog férjhez menni, sőt, soha

                     Nem is fog élni férfival négy fal között.

A TÜKRÖK

 

(Énekli Epifánia)

 

Epifánia:

Ha két szemem, két fájdalom-golyóbis

A foglalatból egyszercsak kiugrik,

Elvesztem pályám türkizzöld tanúit;

 

S ha elhagyom majd sorsom két tanúját,

Örökre tartósítom azt a percet,

Mikor szolgáim láttak és nevettek.

 

Tündöklő tükröt tartotok napestig,

De megszűntök mutatni az aranykort,

Ha színetekre rátapad a vakfolt.

 

Tűzforró hályog ült a zöld üvegre;

S a tükrök fényre téve megvakulnak,

Mert színükön villódzik már az új nap.

 

Az új Nap, mint a járvány, lopva tör ki,

S egy ismerős bolygó magmája olvad

A tükrök védtelen lapjára holnap.

 

Ó, levegőég lobbanása – új nap!

Vérben forogva – mindig új veszélyben –

Borúlátó tanúja mind a két szem.

 

Ti, boldogságos részletek, tolongtok,

Hogy egészséges képetek az álom

Kaleidoszkópjában összeálljon!

 

Miféle fáklyás angyal gyújt gyehennát,

Miféle tűzben fürdök?… Életem sem

Olyan gyúlékony, mint a meztelen szem.

 

 

14. Gemma ébred

 

(Szoba a kastély alagsorában. Gyertyafény. Gemma, Milán. Később Tekk hadnagy)

 

Gemma:        Hiányoztam, mi?… Te hús, te bűn, te ragály.

Milán:          Hát ez hízelgő.

Gemma:                                   Gyere szépen közelebb.

                     Közelebb! Nyelved, mint a méreg; és olyan

                     Duzzadt, hogy szájamat betölti teljesen.

                     Vigyázok, ne kelljen megint keservesen

                     Csalódnom.

Milán:                              Úrnőm, úrnőm, biztosítalak…

Gemma:        Imádom a bőröd. Puncsos szaloncukor-

                     Ízű voltál tegnap… Azelőtt zöldtea!

                     Hadd kóstoljalak… Pezsgős lazacízű ma.

Milán:          Nem hoztam virágot… A mulasztásaim!

Gemma:        Kis buta. Nem mintha számítana a gaz…

                     Mi van?

Milán:                        Rosszul aludtam. Gyakran riadok

                     Föl éjszaka.

Gemma:                            Miattam, miattam? Vajon.

                     Mi az, mi az, vőlegénybetegség, Milán?…

                     Tedd föl a kezed, hogyha velem vagy, uram!

Milán (emelt kézzel): Mindig neveddel az ajkamon alszom el.     

Gemma: Mindig ízeddel a szájamban alszom el. (kivár)

                     Te még mindig őt szereted.

Milán:                                                        Dehogy, ne már!

Gemma:        Az hittem, Milán, akárhogyan froclizol,

                     Ingerküszöbömet többé nem éred el.

Milán:          Kicsim…

Gemma:        Mondd, miért kell ezt csinálni velem?        

                     Milán, fogalmad sincsen… (éles fejhangon visítva): Iszonyatosan

                     Megsértettél.

Milán:                                 Én? Már aztán miért, mivel?

Gemma:        Hogy ilyen hosszan beszélgettél ővele.

                     Hrrrrrr, te gazember, hrrrr! Rám untál, nem igaz?

                     És közben szerelmes vagy őbelé.

Milán:                                                                    Kibe?

Gemma:        A királynőbe: őt nézed, mióta itt vagy. És

                     Ő meg csak fölírja a hűségpontokat.

                     Reménytelenül szerelmes vagy, köztudott.

Milán:          Édes kis Gemma, igazán ne haragudj.

                     A királynőre pillantani szent jogom.

Gemma:        Nem lehet eleget csalódni, nem igaz? (Szétnéz)        

                     Kinek a fülébe súgod az esküdet?

                     Csinálj valamit, Milán, vagy nem hiszlek el.

                     Vágjál siralmas képet, aztán büszke légy.

                     Ez az, jó! Csettints, hogyha velem vagy, Milán!…

                     Találgatom csöndben, igazából ki vagy?

                     Te feszes, patyolattiszta katonatiszt…

                     Szemedben fölületes hűség… Ejnye, na.

                     Én azt szeretem, mikor dinamit vagy.

Milán (átöleli Gemmát):                                                Uh.

Gemma:        Erőszakmester, hess! Erőszakmester!

Milán:                                                                           Én?

                     Te indulatbabzsák! Csillapodj.

Gemma:                                                             A világot is

                     Tamagocsinak használod, na bökd ki már!

                     Na, jól van, alakítsd át ezt a földet is,

                     Formáld saját képedre ezt a termet is,

                     Csak igazítsd el egyszerű lakóit, és

                     Tegyél a rendetlenségükben rendet, á!      

                     Miért ők? Mert gyöngék, mi? Mert prédák eleve?

Milán:          Nincsen akaratuk, és nem is lesz soha.

Gemma:        Mindenki lelkét megeszi a félelem?

Milán:         Treuga Dei, jó? Fölfüggesztjük a viszályt…

                     Na, te sírsz?

Gemma:                             Szeretek sírni, de még mennyire!

                     Ész nélkül szeretek sírni. Könnyebb leszek.

Milán:          Ámen. Milyen szép volt a mi eredetünk.

                     Amikor először csókoltalak, belém

                     Haraptál.

Gemma:                         Én próbáltam ellenállni, sajna nem

                     És nem tágítottál.

Milán:                                        Mert jólesett nagyon.

Gemma:        Naná… Már hogy haragudnék én rád, fiam?

                     Kellek, mi? Önbizalmadat dagasztani.

                     Egy ilyen magas nővel, az udvar előtt…

Milán:         Jó, büszke voltam rád, nem tagadom.

Gemma (fintor): Nem akartam második lenni, hm?

Milán:                                                                           Jogos.             

Gemma (lihegve csókol): Pilóta nélküli kémrepülő

                     Hatol be légterünkbe?

Milán:                                                 Ó, elhárítod? (elfúlva)

                     Kémkednek ránk és mi is kémkedünk. Unom. (átöleli)

                     Minden hatalmat két fehér kézbe fogunk!

                     (az ablakhoz vezeti Gemmát, kiinteget)

                     Így is jó, nem kell a szervezett szeretet.

                     Voksok? Nem kellenek a pontszámaitok.

Gemma:        A mi népünknek kényelmesebb zabolát!

                     Mondjuk, egy irányított demokráciát…                    

Milán:          Ami irányított, nem demokrácia. (évődő iróniával)

                     Lennél te elnök? Uralkodjon csupa nő?

Gemma (haját igazgatja): Miért volnék jobb, mint egy férfi vezető?

Milán:          Nagyjából kerülöd a konfliktusokat.

                     Nem vagy se túl türelmes, se túl toleráns,

                     De cselekedsz! Mert a passzív nő mítosza

                     Régen a múlté. Nézd, minden pozíció…

                     Az egész drágalátos hierarchia…

                     Ebben az udvarban mindenki nő, szívem!

                     Megfojtva minden buzgó versenyszellemet

                     A felsőbbrendűségeteken alapult

                     Minden.

Gemma:                       Túlzásba vittük, nem igaz, Milán?

Milán:          A haladó kormányzás bármi, csak nem ez!              

Gemma:        De megbízhatatlan egy férfikabinet:

                     Elbizonytalanodó nárcizmusotok

                     Állandó támogatásra szorul, igaz?             

                     Tudod, köztünk erős a szolidaritás;

                     Mi összezárunk: ez egy holtbiztos falanx.

Milán:          Volt eddig.

Gemma:                           De ti széthúztatok régen is.

                     Azelőtt, férfikézben, dőlt a gazdaság,

                     Virult mezei gazként a korrupció;

                     Anyánk vetette vissza…

Milán:                                                    Bár csak percekig.

                     S aztán mi történt? Nos, nem mi magunk

                     Válaszoltunk a női fordulatra, hanem

                     Ti magatok.

Gemma:                            A frissen vasalt hadsereg!

                     Kiszorítás, ez a mi módszerünk;

                     Egy jó államcsíny, az olyan szexi, ugye?… (fölnéz a mennyezetre)

                     Az utolsókat rúgod, Epifánia! (Milánra pillant)

                     Az olyanok, mint én, ritkán türelmesek.

Milán:         S az ő királynősége lassan csupa nyűg…

Gemma:        De a személyét máig népszerűség övezi!

Milán:         Népét a tekintetével bűvölte el

                     A híd rácsán, az óriásplakátokon.

                     Néha azt gondolom, nem evilági lény.      

Gemma:        Nálunk egy tisztességes katonai puccs

                     Nagyon is szokványos problémakezelés! 

Milán:          Egy puha, diszkrét, csöndes kis puccs

                     Puskalövés nélkül?

 

Tekk arca megjelenik az ablakban

 

Tekk:            Az illatfüstölő, a kóbor gyertyafény

                     A vágyat hivatott fölkorbácsolni: wow!

                     De ez itt… Gemma. És Milánnal! Ész megáll.

Gemma:        Kicsit félek.

Milán (Gemma fenekén végigsimítva): Akkor jusson eszedbe most

                     A szépen, ügyesen formált pályafutás

                     Fölfoghatatlan nagyszerűsége.

Gemma:                                                              Bravó.           

Milán:          A királynőnek meg kellene mondanunk,

                     Hogy mi mostantól együtt… Egy vagyunk.

                     Hadd szokja…

Gemma:                                  Attól félek, kicsit korai.

                     Nagyon vicces vagy, imádlak, Milán.

Tekk (beugrik az ablakon): A törvény nevében…

 

Gemma a szája elé kapja a kezét

 

Milán:                                                                       Bajtárs, kapsz egy golyót

                     Örökbe. (Lelövi)

Gemma:                                    Ez hajszál híján lebuktatott.

                     (rajongva Milánnak): De te dinamit vagy.

 

 

15. Gemma szobája üres

 

(Kastélykert reggel. Felícia, Fiona, Epifánia kapkodva. Később Hibiszkusz és Ottokár, majd Alpakka)

 

Felícia:         Figyelj, nem láttad Gemmát?

Fiona:                                                              Én?

Felícia:                                                                   Gemma sehol.

                     Nem jött le vacsorázni.

Fiona:                                                  Reggelizni?

Epifánia:                                                                  Nem

                     Szokott ilyet csinálni.

Fiona (Felíciának):                            Hívtad?

Felícia:                                                             Tízszer is.

Epifánia:      Ma reggel nézted? Próbáltad az ajtaját?

Felícia:         Nem elérhető. És a szobája üres.

Epifánia:      Üres?

Felícia:                   Üres, de nemcsak ő nincs ott, hanem

                     Kiürítette, mint aki elköltözött.

Epifánia:      Na tessék.       

Felícia:                                   Szőrén-szálán eltűnt ez a lány,

                     Elbujdokolt még a képernyőinkről is.

Fiona:          Megijesztesz, de tényleg. Akkor célja van…            

 

Jön Hibiszkusz grófnő és Ottokár

 

Fiona:          Miniszter asszonyom és kedves Ottokár,

                     Gemma fölszívódott, nincs a kastélyban, és…

Hibiszkusz: Mióta nincsen?

Fiona:                                      Tegnap este óta.

Hibiszkusz:                                                          Hm.

Ottokár:    Ó, Gemma? Jó rég nem vitatkoztam vele.

Epifánia:      Vitatkozott?

Ottokár:                          Vele mást alig lehetett.                               

Felícia:         Ó, Gemma Milán herceggel lófrált sokat:

                     Mindig a legszebb fiúk oldalán feszít…

                     Milán enyhén szólva elég különösen

                     Viselkedik újabban…

Fiona:                                                Nagyon ideges.

                     Szerinted összefügg a kettő?

Epifánia:                                                         Az lehet.

Ottokár:     A vezérelve ennyi, nem túl bonyolult:

                     Az embertársat fáradt nyűgként vetni el,

                     De megtartani kamatozó hasznait…

                     A kapcsolattőkéjét ha átadta: hess!

 

Jön Alpakka, csók Hibiszkusznak

 

Alpakka:     Á, Gemmáról van szó.

Hibiszkusz:                                         Ó, ez a Gemma, ez…

Felícia:         Ő maga szabad szemmel nem is látható;

                     De Milánt nézve következtetni lehet

                     A kastélyon kívüli mozgására, mint

                     Egy láthatatlan égitest létére egy

                     Látható pálya furcsa töréseiből.

Hibiszkusz (ironizálva): Ez a Gemma nem romlott, nem elvtelen.

                     Nem idegesítő. Nem dög. Ezek után

                     Nagyon érdekel, amit mond.

Ottokár (magában):                                   Tele vagyunk

                     Megfertőzött és fertőző nőkkel…

Epifánia:                                                                  Nyugi.

Fiona:          Egy légtérben se szívesen vagyok vele:

                     A társaságában tegnap fizikai

                     Rosszullét környékezett!

Alpakka:                                                  Látni se bírom

                     Többet ezt a Gemmát, ez egy notórius

                     Panaszkodó!

Felícia:                                Grófnő, neked van eleged?

                     Nekem mindennap muszáj tárgyalnom vele.

 

 

 

 

 

16. „A boldogság beszél?”

 

(Lovagterem a kastélyban. Felícia, Epifánia. Később Fiona)

 

Felícia (vár): Felség, valamit el kell neked mondanom.

 

Szünet

 

Epifánia:      Hagyd, hogy magamtól jöjjek rá.

Felícia:                                                                 Így akarod?

Epifánia:      Nagyon rossz hír, nagyon közel hozzám?

Felícia:                                                                                 Igen.

Epifánia:      Helyes, ha magam nyomozom ki, kicsoda.

                     A legnagyobb kihívás népem némasága…

                     Úgyis Milán lesz.

Felícia:                                        Ő, felséges asszonyom. 

Epifánia:      A hírszerzésem már akadozik… Viszont

                     Tűrhetőek a megérzéseim. Beteg?

Felícia:         Dehogy.

Epifánia:      Meghalt?

Felícia:                         Nem. Rosszabb.

Epifánia:                                                  Meleg? 

Felícia:                                                                   Nem.

Epifánia:                                                                           De baj

                     Van, nagy baj, föltétlenül nagy baj. Érzem én.

                     Szóval? Valósággal fűt a kíváncsiság,

                     Mi több, haraphatnékom van, Felícia.

Felícia:         Haragudni fogsz rám, hogyha elmondom ezt.

Epifánia:      Dehogy fogok, csak ne forgasd bennem a kést.      

Felícia:         A kést? Nem én. Nehéz… Legyen. Úrnőm, Milán

                     Herceg dezertált. Reggel föltűnt odaát

                     A Forradalmi Híradóban, és beszélt:

                     Ezek után teljes bizonyossággal… Á.

                     Kimondhatjuk, hogy Milán herceg áruló.

Epifánia:      Ő áruló, Milán?

Felícia:                                     Igen.

Epifánia:                                           Ne!

Felícia:                                                      De.

Epifánia:                                                          Ne…

Felícia:                                                                       De.      

Epifánia:      Milán… tényleg? Milán elárult, így van?

Felícia:                                                                                Így.

Epifánia:      Figyelj, mi vitte oda? Őt, a gárdisták közé…

                     Elhagyva imádott-féltett menyasszonyát?

Felícia (halkan): Föladta királynőjét, a mocskos geci.

Epifánia:      Hogy beszélsz, Felícia? Türtőztesd magad.

                     Nincs ennél karakánabb és szebb tagadás:

                     Nemet mondott a koronámra? Nem, dehogy,

                     Nem trónra, koronára és jogarra: rám!

                     Ő? Énrám? Ez a férfi, rám? Hé, árulás!

                     Annyian hordozták neki a híreket,

                     Hogy egy nap ő maga akart lenni a Hír.

                     Szívem, ennél kegyetlenebbül bajosan

                     Hozhatta volna a tudomásomra… Hé,

                     Ő király akar lenni családunk helyett!

                     És nélkülem, jé! Királyi menyasszonya,

                     Legtitkosabb és legféltettebb jegyese

                     Nélkül. Országában fölösleges vagyok.

                     Nem szeret? Semmi az, csekély szívfájdalom,

                     De mindennek a tetejébe el akar

                     Veszíteni, alázni, semmisíteni:

                     Szikár tény… Mondd, túlságosan öreg vagyok?

Felícia:         Isten ments.

Epifánia:                            Eleven forgalmi akadály?

Felícia:         Ő az akadály, úrnőm.

Epifánia:                                            Beteges vagyok?

Felícia:         Ő a beteges, úrnőm.

Epifánia:                                         Hát, kétségtelen,

                     Ez a totális gátlástalanság, ez ő!

                     Némaságával is szemembe hazudott.

                     A boldogság: beszél! Harsogón, hangosan,

                     Nem sunyi, nem alattomos. De ő… Mikor

                     Megjött, olyan hajszolt volt és boldogtalan,

                     Nem értettem, miért. Velem vajon miért?

Felícia:         Hamis volt mindene: velejéig hazug,

                     Már beépült a sejtekbe a méreg… Ó,

                     Úrnőm, még valami. Tudom, nehéz.

Epifánia:                                                                      Na mondd.

                     Fokozd csak, húgom, ennyi biztos nem elég,

                     Fektesd le új életem új alapjait.

Felícia:         Gemmával van.

Epifánia:                                   Tessék, hm, mit csinál?

Felícia:         Gemma a szerelme. A barátnője, vagy….

Epifánia:      Milán… és Gemma? Ők egy pár? Na ne.

Felícia:         Úrnőm, elhiheted, sohasem viccelek.

Epifánia:      A középső hölgyem is áruló?

                     Ez vicc? Hogy is jöhettek össze éppen ők?

Felícia:         Úrnőm, nemrég… egyszer csak bekövetkezett.

                     Két percig fog tartani.

Epifánia:                                             Én is azt hiszem.

                     Nem éppen égben köttetett frigy, gondolom.

                     Ha tőlem kérded, jó ötletnek tartom-e,

                     Nem tartom jó ötletnek, be kell vallanom.

                     Erőszakosan és mocsokban boldogok,

                     A mások rovására.

Felícia:                                          Kényszerkapcsolat,

                     Annál is rosszabb, ez bizony kútmérgezés.

                     Mi más, mint eltökélt környezetszennyezés:

                     Egymást félig se boldogítják, mialatt

                     Mindent jól összemocskolnak maguk körül.

                     Gemmában volt valami szörnyetegszerű.

Epifánia:      Okos vagy utólag. Magamra vethetek… (magában)

                     Összeszorítom a fogam. Muszáj, muszáj,

                     Hogy egyáltalán elviselhető legyen.

                     Fölvesszük a harcot.

 

Jön Fiona

Fiona:                                     Jó. Mindjárt más ez így.     

                     Milán erkölcsi értelemben hulladék.

Epifánia:      Kemény szavak…         

Fiona:                                           Selejt, selejt, selejt!

                     Undorodik saját magától, én tudom.

Epifánia:      Ez látszott rajta.

Felícia:                                     Egyre inkább van miért.

Fiona:          Milán… nem kívánok többé egy levegőt

                     Szívni ezzel az emberrel. Undorító.

Felícia:         Patkány, mondjuk ki!

Epifánia:                                            Ez milyen beszéd? Akár

                     Az ő beszédük.

Felícia (suttogva):                  Jó, úrnőm, bocsánat.

Epifánia:                                                                      Egy

                     Patkánytól szép az is, hogy megtanulta ezt

                     A mi nehéz nyelvünket, üzenetet írt

                     Naponta kétszer, minden jót kívánt nekünk!

                     Legyen patkány, hüllő, ha neked jólesik,

                     De én szerettem valaha.

Felícia:                                                   Igen, tudom.

Epifánia:      Bemocskolódott – attól én még nem leszek koszos,

                     Mint a királyság lobogója százszor is.       

Felícia:         Elfordította róla az arcát az Isten.

Epifánia:      Isten egyedül őt figyeli.

Felícia:                                                  Azt hiszed?

Epifánia:      Árnyékos ember… És az ember általában

                     Sem szívderítő jelenség. Nos, nem szabad

                     Őneki ártanunk: szemléljük új frigyét…

Felícia:         S várjuk meg, míg belülről rothad el,

                     Magától.

Epifánia:                     Én ne kérjek rosszat semmiképp,

                     Nagyon kérlek, rendezd el, Igazságos Ég!

Felícia:         Úrnőm, menekülnöd kéne.

Epifánia:                                                      Dehogy, minek?

                     Maradok. Nincs mit szégyellnem előttük. Én…

Felícia:         Figyelj, itt vannak a környéken, és tudod,

                     Gyorsabbak, erősebbek nálunk…

Epifánia:                                                                Menekülj,

                     Te menekülj. Nekem nincsen mit vesztenem.

                     Milán meg én, ez a tegnapi pár! Íme, az országos

                     Megosztottság tükre: mi ketten,

                     Dúdolgatván a soha-meg-nem-értés

                     Himnuszát. Ez az ember 

                     Ma kiiratkozott az életemből; esküszöm,

                     Létem gyökérzetéből is kitépve.

 

 

17. Egyenlő

 

(Kastély. Epifánia, később Gemma és Milán)

 

Epifánia:      Ó, hamarosan nem csupán fenyegetés…

                     Hajszál híján átvonszoltuk magunkat az  

                     Orkánon… a feszültség oszlik… ám a vész

                     Minden könyörtelenségével, lám, betör,

                     Konkrétan a vész, érdes vonásaival,

                     Nyers valójával, komor szépségeivel.

                     A Föld nem tehet rólad: eltűr téged is.      

                     A férfi, akin nem fog áldás, elrohad.

                     Hallom, avul. Lepattogzanak róla az

                     Emberség utolsó foszlányai. Szegény.

                     Hát jöjjön, ami jön: a tisztító vihar.

 

Nyílik az ajtó, fegyveresen beront Milán és Gemma. Milán egyik kezében revolver, a másikban bilincs

 

Epifánia (kihívóan): Olyan izgékony leszel mindig, Gemma, ha

                     Meglátsz. Mi van, áruld el, irigyelsz kicsit?

Gemma:        Az kéne csak, ja. Téged irigyelni, úrnőm,

                     Bukásod egyszerű pillanatában.

Epifánia (fintor):                                                 Ó…

                     Mit csinál ilyenkor az én Őrezredem?

Gemma:        Harap a fűbe. Gittet rág… ilyesmi.

                     A többieknek sikerült kitörniük,

                     Hibiszkusz grófnő vezetésével

                     Találtak egy egérutat a föld alatt.

                     Mi lesz, Epifánia? Most csinálj csodát!

Milán (Epifániának): Bocsánat, muszáj megtennem. A háború.

Epifánia:      Azzá váltál, ami ellen harcoltál?

                     Megtetszett neked a csodált csapat,

                     A milicisták fess egyenruhája?

                     A Forradalmi Gárda most már imponál? (Elfordul) 

                     Annyira jó, hogy egyikünk se

                     Szűzen ment ebbe a mostani gyalázatba,

                     Hanem mindenki a maga rutinjával,

                     A saját rafinériáival.

Milán:                                             Nem vitatom.

Epifánia:      Ha gyarlóbb volnék udvartársainknál,

                     Legesendőbb a halandók között,

                     És alacsony az egyenlők körében,

                     Az egyenlőknél kevésbé egyenlő… (Gemma felé)

                     Akkor is tisztelned kéne bennem az ember

                     Egyszeri mivoltát.

 

Szünet

 

Milán:                                           Úgy van. Tisztelem én,

                     Úrnőm, de sajnos, most ellenségek vagyunk.

Epifánia:      Nem tudtam rólad, hogy ennyire máshol állsz.

Gemma:        Pedig…

Epifánia:                     Na, politikai fogoly vagyok?

                     Váltságdíjat akartok?

Gemma:                                             Nem. Téged megtörni: reccs.

                     Elég csupán maradandóan megsebezni.

                     Az már kioltás.

Epifánia:                                Gondolod, húgi? Kemény…

Gemma:        Megszorongatunk, amennyire akarunk.

                     Szemedből szent olajként könnyet préselünk.

                     Bármit ki fogunk tudni mondatni veled.

Epifánia:      Bravó, ez igen, Gemma, te nettó szadista vagy.

                     Te csakis tagadsz, és sohasem állítasz,

                     Vagy legföljebb ennyit: „Az udvar…”,

                     Vagy legföljebb annyit: „Mi, újak…”

                     Lebontasz mindent, semmit föl nem építesz.

                     Nem ajánlasz föl megváltó alternatívát,

                     Amikor annyit mondasz valamire, hogy „nem”.

                     Se mögötted, se fölötted, se alattad nincs semmi.

Milán:          Csak pillanatnyi elzárás lesz, kedvesem,

                     Míg a hatalomátvétel lezajlik.

Epifánia:                                                          Ó,

                     Látom, ambícióid kimerülnek a

                     Hatalomszerzésben, nem igaz, hercegem?

                     Az ellenségünknek való

                     Segítségnyújtásért halál jár, tudhatod.

                     Halál jár; és még az se teljes büntetés.

Milán:         Egyenlőek csupán Isten előtt vagyunk,

                     Egymás szívében sehogyan és sohasem:

                     A szív nincs demokratának teremtve, nem.

Gemma (Epifánia körül kering): Most körbejárlak, késői királynő… Hódolok.

                     Szia, késői… véged szakad biztosan.

Epifánia:      Mielőtt vágyuk tettlegességgé fajul,

                     Fölmérik az embert, mint két sakál,

                     Azt puhatolva, zsákmányuk oly gyönge-e,

                     Könnyű préda-e, amilyennek képzelik.

                    

Sötét

 

A RÉSZVÉTRŐL

 

(Énekli Felícia, Fiona és a Kórus)

 

Felícia:

Láttál-e hercegnőt sikítani

Egy harmadrangú élet ketrecében?

Orrát a rácshoz dugva bömböli:

„Időm augusztusát is elfecsérlem!”

 

Arcán a szégyen lázrózsáival

Eltűri még a megperzseltetést is.

Felesel, ha foglára rárivall;

Bőrét karcolja, sérti még a fény is,

 

Fiona:

De van pontos szava kínzóira,

Kik bíborát és bársonyát letépték;

S ha tárul cellájának ajtaja,

Ő eltakarja szalmaszín szemérmét.

 

Morzsákon él a jobbra hivatott:

Jelszó szisszent, s eldöntötték a trónját.

Uralma telkén nem lel írmagot,

Ki egymaga volt a mindenhatóság.

Kórus:

Fesd feketére! Foszd ki perselyét!

Majd elfelejt telelni és nyaralni.

A hátralévő táv, hogy ketrecét

Faltól falig fölmossa, éppen annyi.

 

Felícia:

„Etess meg, vendég, és érezz velem…

Moss hófehérre, s pernye lesz a börtön,

Melynek mélyén a szurtos végeken

Dicsőségem decemberét letöltöm.”

 

Fiona:

Húsából minden szájnak jut falat.

Forró lehellet éri: közönyének

Páncélja megreped és újrafagy;

Szörnyethal, s egy szebbik pokolban ébred.

 

Kórus:

„Meggyászolsz? Úrnő voltam valaha.

Maradjon jóságom munkája torzó;

Guruljon el hatalmam aranya,

Ha már alattvalónak sem vagyok jó.”

 

 

18. Rajtaütés

 

(Harcálláspont a város alatt. Elbarikádozott úttest, a sztrádán fölszállásra kész vadászrepülőgépek. Mirtill, Cinóber, Leó, Felícia, később Alpakka. Szirénák búgása. Sötét)

                    

Mirtill (hangja): Légiriadó! Kímélj minket, jó Uram!

                     Uram, irgalmazz, sok vész után boldogíts,

                     Kicsit végre emelj! (tiszteleg) Hajrá, tábornok úr!

                    

Jön Cinóber és Leó. Fények

 

Cinóber:       Hölgyem?       

Felícia:                           Mit néz, mit néz? A királynő fogoly.

                     Mint első hölgy átvettem az irányítást,

                     E szent helyen a felséget képviselem.

                     A pillanatnyi helyettes vagyok.

Cinóber (tiszteleg):                                             Igenis.

Felícia:         Tábornok?

Cinóber:                           Jelentem, változatlan

                     Hevességgel folynak a harcok… délelőtt

                     A Nemzetbiztonsági Hivatalban

                     A kabinet tagjai éppen

                     Tanácskoztak, amikor beépített emberünk,

                     Egy testőr működésbe hozta pokolgépét,

                     Fölrobbantva a védelmi miniszterüket…

                     Ez a legsúlyosabb válaszcsapás a terror kezdete óta. 

Leó:              Kiszabadítottunk a rezsim

                     Fogságából háromszáz hű polgárt

                     És hűséges polgártársnőt,

                     Köztük őeminenciáját, sajnos, betegen…

Cinóber:       Adóantennáikat megbolondítottuk,

                     Ráálltunk távközlési rendszerükre, 

                     Elfogtuk ádáz hívásaikat.

                     Akadozik a gázszolgáltatás,

                     Nincs élelem, víz, áram: a főváros

                     A polgári engedetlenség állapotában…

Leó:              A másként gondolkodókat üldözik, sőt,

                     Vaktában lődöznek minden mozgó célpont felé,

                     Számos civil életet áldozva.

Cinóber:       Elvesztették az ellenőrzést a város fölött.

                     Alig van már hadra fogható zsoldosuk.

Felícia:         És a királynő?

Cinóber:                               Már bemértük, merre van.

                     Infravörös kameráink kiderítették, hogy

                     Az infámiai határtól nem messze,              

                     Egy síház pincéjében őrzik.

Felícia:                                                         Nosza, tűzparancsot!

                     Elő azokat a királyi vadászgépeket,

                     Rakétáidat: föld-föld, föld-levegő!

Cinóber (a telefonba): Rajtaütés, cél: a saját főváros.

                     A terroristák minden posztja és állása ellen!

                     Legitim célpontnak tekintek minden árulót,

                     Minden hazánkban tartózkodó idegent:

                     Szimpatizáns vagy zsoldos, egyre megy.

                     Fölszabadító hadseregünk, készenlét!

                     Királyi Vadászok, első lépcső indul.

                     Királyi Vadászok, második lépcső indul.

                     Királyi Honvédség, sorakozó!    

                     Estére bezárjátok az ostromgyűrűt.

 

Jön Alpakka grófnő egy mankóval járó kisfiút vezetve

 

                     Miniszter asszony?

Alpakka:                                       Ez a fázós lábú fiú

                     Azt mondja, súlyos ideggyulladása van,

                     Mert napokat menekült térdig érő,

                     Hideg mocsárvízben bujkálva:

                     A gárdisták börtöne várta, minden szűkösségével,

                     Vagy az idegenrendészeti őrizet…

                     A kisöccsének mindkét lába lefagyott.

Felícia:         Győzelmünk lángjainál

                     Vigasztalódj, fiam.

Kisfiú:                                           Isten óvja a királynőt!

 

Jön Leó, tiszteleg

 

Leó:              Főméltóságú asszonyom…

                     Ellenőrzés alá vontuk a fővárosi autópályát:

                     Csak azon keresztül jöhet erősítés.

Cinóber:       Úgy van, azon jött: egész tegnapig!

                     Szaporodnak a magas rangú szökevények.

                     Nyolc gárdista tábornok dezertált és

                     Keresett menedéket nálunk.

Felícia:                                                                   Ez igen!

                     Tábornok, a tíz legjobb kommandóst idekérem.

                     Fölszabadítók, most már: cél a királynő!

 

Ágyúzás és csatazaj. Egyre inkább fokozódó csatazaj

 

 

19. Szabadítás

 

(A síház pincéje. Leó, Epifánia, Felícia)

 

Leó:              Úrnőm, te magad tépted ki magad? Csoda.

                     Nézz szét, íme, kitárul a szabad világ.

                     Az üldöztetésednek vége, Istenem!

                     A terroristák fogságában két napig…

                     Megkínoztak?

Epifánia (hunyorog):            Lökdöstek, nem nagyon.

Leó:              A kék foltok?

Epifánia:                             Ne menjünk részletekbe, jó?

Felícia:         A méltóság szükséglet, mint az oxigén. (átkarolja Epifániát)

Epifánia:      Tekk hadnagy?

Leó:                                         Elesett.

Epifánia:                                              Hősi halott.

                     Túl jó volt ebbe a hazába. Istenem… (nyújtózkodik)

                     Szabadon. Pillekönnyű, egyszerű, szabad,

                     Kompromisszumok nélküli luxus!

 

Jön Felícia

 

Felícia:         Egyébként hogy vagy?

Epifánia:                                              Képzeld, már szokom.

                     Eszem és alszom.

Fiona:                                          Látom, kész csoda.

                     Az önérzet a legbelső fegyverzeted. (megtántorodik)

Epifánia:      Rosszul vagy?

Fiona:                                    Nyolcadik hónap. (elájul)

Felícia:                                                                               Elájult.

                     Minthogyha nem óvná bőr csupasz idegét,

                     Olyan hipertörékeny, s kiszolgáltatott.

 

Katonanők kiviszik Fionát

 

Epifánia:      Milán… És a mi ifjú, gazdag éveink!

                     Ő volt a mindenek fölötti étvágy.

                     Amikor elgurult a jószerencsém:

                     Ő a csalit legalján megtalálta. És

                     Én elhittem neki a nagy lendületét.

                     Valahol most is megvan, csak nem ezen a

                     Világon.

Felícia:                       Felség, őt aztán keresheted.

Epifánia:      Amikor meghalt az anyám, ez a férfi

                     Belemasírozott a gyászidőmbe,

                     És jól át akart alakítani.

Felícia:         Nem mintha lehetne… Téged?

Epifánia:                                                                Akárkit.

 

Katonák hozzák Gemmát

 

Epifánia:      Hallottam, Gemma, kitépték a nyelvedet.

Leó:              De ahogy néz, az mindennél beszédesebb…

Katonanő: Így jár mindenki, aki idegenszívű. 

Felícia:        Az úgynevezett forradalmuk, azt hiszem,

                     Csak elszigetelt epizódnak bizonyult.

Epifánia:      Szeretném átrajzolni kicsit jobbra, ami lett.              

 

 

20. Korona

 

(Ugyanaz a magányos faház, mint a második jelenetben. Éjszaka, bagolyhuhogás. Felícia, Epifánia. Leó gödröt ás)

 

Epifánia:      Most már te is tudod, amit én.

Felícia:         Igen, ez a Gemma családjának nyaralója.

                     Itt főzték ki az egész államcsínyt.

                     Aztán menekülőben pont idecsaltak,

                     Micsoda ötlet! Színtiszta perverzió.

                     Nézd csak… Légy szíves, itt ássál mélyre, Leó.

 

A gödör fenekéről előkerül egy láda, abból pedig a királynői korona

 

Felícia (magasba tartja a koronát): Itt ástam el, elég biztos helyen.

Epifánia:      Köszönöm. Szívós vagy, Felícia,

                     És hűséges az ügyhöz.

Felícia:                                                Felség, hódolat.

 

Epifánia félrehúzódik. Jön Fiona

 

Felícia:         Szeme almái ősziesek, pirosak. (lassan, nyomatékosan, sziszegve)

                     Poszttraumás stressz szindróma.

Fiona:                                                                     Úgy figyelj:

                     A szeme él, amíg tud mosolyogni… és

                     Tud.

Felícia:        Látod? Néz minket, de szeme nem kutat.

                     Szerintem nem lát. Tekintete kialudt.        

 

 

21. „Igazságos Ég”

 

(Harcálláspont az epifániai tengerparton. Viharos égbolt, a hullámok zúgása. Ottília, Epifánia, Fiona, később Felícia)

 

Ottília:        A férjem meghalt. Már nagyon beteg volt.

                     El is temettük. Erről ennyit.

Alpakka:     Részvétem, polgármester asszony. (félre)

                     Tehát nincsen többé a vagyonkezelő,

                     Aki tőke helyett érveket vesz elő.

Kloé (félre): Nincsen többé tág keblű finanszírozás,

                     Mikor az asztalnál jó szó csörren, semmi más.

                     Végül is csak egy búvalbélelt férfi volt.

                     S a neje, hát az is megér néhány misét…  

Felícia (félre): Megélhetési özvegy… dicsőségből él.

                     Meg abból, hogy nyíltan vállalta férfival

                     Való szerelmét.

Fiona:                                     Túl sokat kockáztatott.

Kloé (sokat sejtetően): De nem csak ő… Sokkal magasabb polcon is…

Felícia:         Mi mindannyian kötéltáncosok vagyunk.

 

Jön Hibiszkusz

 

Alpakka:     Hallod, szerelmem? Előnyomulás!

                     Katonáink egész háztömböket,

                     Sőt egész fővárosi kerületeket

                     Tisztítanak meg, ellenőrzésük alatt

                     A múzeumi negyed és az Opera.

Hibiszkusz: Meglátjuk, mi maradt belőlük, szép húgom.

                     Jön az újjáépítés. Te nem izgulsz ilyenkor?

                     Még egyetlen királynőnknek sem sikerült

                     Rögzíteni abban az állapotában a várost,

                     Amilyenre fölépítette…

                     Minden utód fanatikus átépítő volt,

                     Valóságos átépítés-fetisiszta.

Alpakka: Aki túlélte a száműzetést valamely csoda folytán,

                     Annak pofátlanul átformálták

                     Az egész birodalmát, mire visszatért.        

 

Katonanők Milán hulláját hozzák hordágyon. Foglyokat vezetnek, köztük Tónit és az ötödik jelenetben látott Foglyot is

 

Hibiszkusz: Mondják, a terroristák vezetői mind

                     Kapkodnak a külföldi kapcsolatokért,

                     Hogy menedéket kapjanak bukás után.

Felícia:         Milánt hozzák. Véres az arca. Amúgy ép.

Epifánia (nem néz oda): Adhattak volna még neki…

Felícia:                                                                             A nyomorult.

Epifánia:      De megsajnálták, olyan nagyon szép fiú.

                     Szeretett. Nem kapott mellettem levegőt…

                     És Gemma csak a legutolsó szikra volt.

Felícia:         Szabad szeretett volna lenni.

Epifánia:                                                        Most szabad.

Felícia:         De itt van Tóni is.

Epifánia:                                      Állítsátok ki.        

Felícia:                                                                Jó.

Epifánia:      Fékezzük meg az értelmetlen vérontást.

                     Te szabad vagy, fiam. Hm?

Tóni:                                                            Felség, köszönöm. (el)

Felícia:        És még egy ismerős. Honnan, már nem tudom.

                     A sorsuk? Döntened kell.

Epifánia:                                                   Hogyne. Hm…

Felícia:                                                                                 Igen?

Epifánia:      Életfogytiglan… nem akármilyen halál.

Katonanő: Milán, egyek belőled? Nyársra húzzalak?

Felícia (Milán hordozóinak): A földünket se szennyezhesse áruló-cafat.

Elvezetik őket. Aztán közeli dulakodás zaja, jajszó és hörgés. Besötétedik

 

Epifánia:      Mennyi ékes szavamat pazaroltam el,

                     A túlzás határán, vagy azon is túl…

                     Nem volt hiába!

Felícia:                                      Sosincs későn, sosincs hiába.

Epifánia (tapogatózik): Hol vagy, hm?

Felíci:                                                       Itt vagyok.

Epifánia:                                                                     Én is még mindig itt,

                     Még mindig itt, az élet martalékaképpen,

                     Nem a halál árnyékának szűk völgyében…

                     Az államot kinek a kegyébe ajánlom,

                     Majdnem épen és még innen a halálon?

                     Éppen itt, a határon… Uram!

 

 

22. A város alatt

 

(Lerombolt rendező pályaudvar a város szélén. Cinóber a Kórus kíséretében. Felícia, Fiona)

 

Cinóber:       Az Epifániához sírig hű erők

                     Páncélos alakulatai folytatták

                     Behatolásukat a városba: hurrá,

                     Minden résen keresztül ők özönlenek.

Kórus:         Látják szemközt a megviselt ármádiát:

                     Ők, ők, a mi fölszabadítóink,

                     Irgalmas halálbrigád!

Cinóber:       Rakéta- és aknavető- és helikopter-támadásaink

                     Során fölszámoltuk az ellenállást.

                     Detektorainkkal teszteltük a földet: akad-e akna?

Kórus:         Szemük előtt színes bosszúfantáziák?…

                     Ők, ők, a mi fölszabadítóink,

                     Irgalmas halálbrigád!    

                     Ők, ők, a mi fölszabadítóink,

                     Irgalmas halálbrigád!

Felícia:         Bejelentik a hetek óta várt tűzszünetet!

                    

Zene. Jön Fiona és Zoé püspöknő. Cinóber, Fiona és Zoé fölsorakoznak a közönséggel szemben. Mintha versenydalukat adnák elő egy dalnokversenyen

 

Cinóber:       Királyi Honvédség és Légierő:

                     Rajta, indulás hazafelé. 

Fiona:          Tehát ma este városunkban összeül

                     A Nemzeti Megmentés Kormánya,

                     Soká, de azért nem egészen megkésve;

                     Egységkormány alakul

                     A női kvótára ügyelve a tagságban,

                     Gondozva szépen többség, kisebbség jogát,

                     A társadalmi békét építve tehát…

Cinóber:       Epifánia nem fog megrettenni a megtorló

                     Intézkedésektől, ha provokáció éri.

                     Az országunk nem óhajt háborút,

                     És óva inti minden szomszédját attól,

                     Hogy próbára tegye elszántságát. 

Zoé (hangszóróba): A hit, kétségtelen, veszített erejéből. (sziszegve)

                     A társadalom szépen szabott szövete

                     Rengeteg országban bomlott föl mostanában.

                     Ó, a szabály nélküli küzdés, az maga a káosz…

                     A szülők vagy küzdenek konokul,

                     Vagy óhatatlanul lemaradnak,

                     S a gyermek, aki nem lát példaadó rendet

                     És szentjózan szabályt:

                     Az üdvös mintát hogyan is vehesse át?

                     A megálmodott jövő érdekében

                     Új evangelizációra készülünk.

Cinóber:       Királyi Őrezred, fogadás balról!

Fiona:          Ismertetjük a cselekvési tervet!

                     A királynőtöknek van mit mutatnia,

                     Bajtársak, nektek meg van két szemetek,

                     Hogy nézzétek Epifánia tetteit.

                     Epifánia királynő egyetlen

                     Alattvalóját sem hagyja az út szélén.

                     Lehetne úgy megint… (nagy levegőt vesz)

                     Lehetne úgy megint,

                     Hogy érvényesül az egység.

Felícia:         Egység? Semmilyen alkudozás

                     Még sohasem vezetett jóra. (Beles Epifánia szobájába)

 

                    

23. Újra otthon

 

(Epifánia városa. Hálószoba a romos királyi palotában. Szalagfüggöny az erős napfény ellen. Epifánia az ágyban fekszik, ágya körül áll Felícia, Fiona és Mirtill nagy hassal)

 

Epifánia:      Fiona, vizet.

Fiona:          Igen, úrnőm.

Epifánia:                              Újra itthon!

                     Mi minden után, Istenem. Megtépázva,

                     Túlélve saját időmet… és magamat! (Mirtillre pillant)

                     Nocsak, te is terhes vagy, tizedes?

 

Mirtill bólint

 

Fiona:          Isten hozott itthon, úrnőm! Idehaza!

                     Nézd, május van megint, a kedvenc hónapod,

                     Korlátlan szabadság és korlátlan tavasz!

Epifánia:      Május van, de mihez képest május?

                     A januári lapályhoz képest

                     Ez egy buja májusi lanka, igaz?

                     Olyan hűvöskés. (Fölnéz a plafonra)

                     Nem tudok meghalni.

Fiona:                                                  Félrebeszél.

Epifánia (eltépi a lepedőjét): Látom, nem akar vége szakadni

                     A viseltes, a letöltött létnek, de miért?

                     Nagyjából olyan volt, amilyennek

                     Fényes eszemmel

                     Az életet reméltem: elég sűrű és tágas.

                     Már tudva ezeregy érvet

                     Az élet tiszteletéhez,

                     Meghalni elszánt akarattal sem tudok.

                     Én megtettem mindent, hogy ne legyek:

                     Őröltem, gyúrtam, koptattam a testem

                     Visszatérve ezerszer a fertőbe.

Felícia:         Nyugodj meg, felség.

Epifánia:      Amikor uralomra törekszünk,

                     Csak az isteni felé törekszünk,

                     S ahogy egyre erősebbnek érezzük hatalmunkat,

                     Úgy árad el bennünk és fokról fokra nő

                     A boldogság felhőtlen, kéjes érzete!…

                     A boldogságunk csúcsa pedig legfölül

                     Kéklő hegytető, elképesztő meredek… (megtapintja Fiona hasát)

                     Hogy lüktet, lüktet a tested, Fiona.

Felícia:         Mindenórás terhes.

Fiona:                                              A lányom jönni akar,

                     Negyedóránként jönnek a fájások.

                     És nincs egy férfi, akibe kapaszkodhatnék…

                     Most már ötpercenként. (visít) Uramisten!

                    

Fiona és Felícia el. Láthatóvá válik a háttérben a palotabeli trónterem. Félsötét, fény csak a trón és az ablakok körül. Epifánia fölkel az ágyról, és tapogatózva elindul

 

                     Nem látlak, hol vagy? Felícia, merre vagy?

                    

Megáll félsötétben. Csecsemősírás a szomszéd teremből. Tűzijáték ropogása

 

                     Mégis fiú? Dehogyis, kislány! Fiona…

                     Az egyesítő ünnep kezdetét veszi.

                     Éjjel a hatalmas tűzijáték után,

                     Amit fáradt agyam vásznára vetítek,

                     Kígyózó, kilométeres, nemzetiszín

                     Kocsikaravánok indulnak el… Öröm.

                     Egyszer ősszel úgy szemléltem a városom,

                     Hogy egyszer ez mind semmi lesz: sivár hamu,

                     Elsüllyed, tövig pusztul, alapokig ég,

                     Vagy tíz perc alatt víz alá kerül… Ma már

                     A napnál világosabb: minden megmarad,

                     Sőt nőni, ragyogni és virágozni fog;

                     S a királynőtök, aki nem láthatja meg.

 

Epifánia lámpája kialszik, sötét

 

Felícia (hangja):  Biccent kecsesen a királynő,

                     És kibújik terhei alól:

                     Indul kipihenni a mindenséget.

                     Nem kell nyűg, ami éget,

                     Ősök, újak: más formálta rend. 

                     Lüktetése elül odabent.

                     Koronás fejét lehajtva

                     Sóváran készül a túlra át,

                     És hanyatt fekve fogadja

                     A szemére szálló éjszakát.

 

24. Királyi Légitársaság

 

Női hang (Mirtill): Megkérjük valamennyi Epifánia felé utazó kedves utasunkat, hogy fáradjanak a 10-es kijárathoz. A Királyi Légitársaság járata Epifánia felé készen áll az önök fogadására. Elnézésüket kérem a késésért.

 

Zene, a Rammsteintől szól a Wo bist du. Aztán sötét

 

Függöny