Az Íliász utolsó énekében, Akhilleusz és a fia holttestének kiadásáért könyörgő Priamosz jelenetében, a gyász és a megbékülés ritka pillanatában, így szól a trójai királyhoz Akhille-usz:

„Most hát ülj le a székre; s a fájdalmat, mi szivünkben

van, hagyjuk szunnyadni, akárhogy sujt is a bánat:

mert a fagyos zokogás nem használ semmit a földön.

Isteneink a szegény múló embernek eképen

szőttek bús létet, míg őket a gond sose gyötri.

Mert hisz Zeusz küszöbén két hordó áll, tele rosszal

duzzad az egyik, a másikban van a jó, amit ő ad.

Van kinek összevegyítve ad onnan a mennyköves isten,

akkor az egyszer a rosszba kerül, másszor meg a jóba;

s van kinek ő csak gyászosat oszt, szidalomra jelöl ki:

s ezt nyomorú éhség hajszolja az isteni földön…”

(Devecseri Gábor fordítása)

Borbély Szilárd halála talán azért rázott meg sokakat (olyanokat is, akik nem ismerték őt magát, csak a költészetét), mert úgy érezhették, úgy érezhettük, hogy aki most eltávozott a világból, nemcsak „egyedüli példány”, nemcsak több, költészete révén, mint legtöbbünk, de olyasvalaki is, akinek aránytalanul, igazságtalanul sok gyászost osztott a hordójából az isten. Öngyilkossága utólag rendkívüli súlyt adott némely húsz vagy tíz évvel ezelőtti sorának, költeményének, interjúrészletének, amelyek már önmagukban is drámai erejűek voltak, de mostantól megismétlődő vallomásoknak, jóslatoknak, segélykiáltásoknak is értheti őket az olvasó. „Csak elviselni / tudjam, mit elviselni másnak könnyű / volt” – áll a Hosszú nap el című költeményében. A Berlin/Hamlet kötetben az [Invaliden Strasse] című vers így kezdődik: „A félelemről kéne még beszélnem. A reggelekről, / amikor izzadságban ébredtem. Emlék nélküli álmok / után. És nem akartam semmit. Eltűnni csak. Csendet, / némaságot.”

Pedig Borbély Szilárd a személytelen költészeti hang lehetőségeit kereste, s találta meg, a Hosszú nap el egymásra zuhogó, ismétlődő, kántáló soraiban is, a Halotti pompa súlyos, darabos, hideg siratóénekeiben is. Rendkívül tudatos és radikális alkotó volt, aki a magyar irodalom egészéhez képest alakította ki saját költői gyakorlatát. „[A] modern magyar irodalmat, intézményesülésének körülményei által meghatározott módon, inkább a sors, mint a metafizika érdekli. A bölcselet és a lét kérdései is csak annyiban kerültek érdeklődése homlokterébe, amennyiben a sors kérdéseivé váltak” – írta Hét elfogult fejezet a magyar líráról című programszerű esszéjében. Őt viszont, a 2000-es évektől kezdve egyre inkább, az emberi létezés alapkérdései foglalkoztatták, filozófiai és teológiai kérdések. Olyan megszólalásmódot keresett, amely képessé teheti a beszélőt, hogy ne az énjén keresztül lásson rá az emberi létezésre. Azért fordult a felvilágosodás előtti költészeti műfajokhoz és formákhoz, a középkori himnuszok, barokk szekvenciák nyelvezetéhez és szemléletéhez, mert úgy vélte, beszélőket talál bennük, akik nem az énjükön, hanem a Megváltón keresztül pillantottak az emberi életre.

Meghökkenve olvastam némely nekrológjában, hogy akkor halt meg, amikor végre elismert íróvá vált Nincstelenek című regénye által. Nem így történt. A kortárs magyar irodalom olvasói valójában Hosszú nap el című költeményének 1993-as közlése óta kiváló költőként tartották számon Borbély Szilárdot. A Halotti pompa kötetét (2004) sok kritikusa úgy fogadta, mint az elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb magyar költészeti teljesítményét. „Az egyik legelismertebb mai magyar költő” – írta róla kétnyelvű, német–magyar kötetének előszavában osztrák szerkesztője 2009-ben, s így is volt. A Halotti pompát követő évektől interjúkban, prózai írásokban (különösen Egy bűntény mellékszálai című megrázó esszéjében) egyre többször beszélt a származásáról és családjáról: személytelen költészete mögött láthatóvá tette önéletrajzát. A Nincstelenekben, s kötetbe még nem gyűjtött, önéletrajzi anyagot stilizáló (antikizáló) újabb prózaverseiben ez a törekvés teljesedett ki. S az olvasók bizonyára könnyebben találnak utat a regényhez, mint A Testhez verseskötetének személytelen, metafizikai távlatot vagy iszonyú súlyt hordozó, rontott nyelvű történeteihez.

Önnön élettörténetének politikai értelmét is kereste: a regényét kísérő-értelmező, az Élet és Irodalom hasábjain megjelent, rendkívül fontos esszéje (Egy elveszett nyelv) választ kívánt adni arra is, miért termelődik újra országunkban az úr–szolga viszony, s miért nem alakulnak ki a szabad és bátor élet feltételei. Ez a bölcseleti ambíciójú költeményeket, finom irodalomtörténeti értelmezéseket író szerző, Csokonai és Kazinczy írásműveinek kutatója és gondozója, költő kortársainak figyelmes kritikusa, az utóbbi években társadalmának szörnyű folyamatai felé fordult. Felkavaró, bonyolult, nagy nyelvi erővel megszólaló drámát írt Az Olaszliszkai címmel az e településen történt lincselésről és bűnperéről; elbeszélést a romagyilkosságok gyilkosairól; egy másikat a kisfiát és feleségét megölni készülő férfiról (Végignéz): agresszív és szenvedő megszomorítottakról és megnyomorítottakról.

S párhuzamosan e drámai és prózai alkotásokkal, mintha változott volna a lírája. A Testhez vagy a Nincstelenek olvasója úgy vélheti, hogy Borbély Szilárd írói világában nincsen feloldás, nincs megkönnyebbülés. Újabb (önéletrajzi-antikizáló) prózaverseiben viszont halk játékos-ironikus szólam is megjelent, szinte megbékülésként. Mintha az elbeszélő próza írása levett volna valami nagy terhet a költészetről, amely ettől lazább szerkezetűvé, prózaibbá, több hangúvá tudott válni. A Jelenkorban közzétett utolsó költeménye, a Pegazus, szárnyak, miután elmondja egy ló keserves halálának a történetét, így ér véget, (antik) istenekként láttatva a szereplő parasztokat: „Így éltek az istenek a lovakkal, / a görbe folyó partjainál, hol a távoli kék / hegyeket délibáb felhőzte el szemük / elől, a nyári melegben a délibáb, meg a / szemhéjról lefutó csípős izzadságcsepp.” Vajon ha költője megírta volna a teljes ciklust, kitartotta volna-e végig a kétértelmű hangot, vagy elkomorult volna a beszéde, mint Akhilleuszé az Íliász utolsó énekében? Nem tudhatjuk; az utolsó ciklus nyitott maradt.