A Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszékén rendezték meg azt a konferenciát, amelynek középpontjában a nemzedék fogalma állt – az ott elhangzott előadások továbbgondolásából megszülettek aztán a tanulmányok, illetve elkészült néhány, fontos forrásként kezelt írás fordítása, és megszerveződött az a kötet, amely sokkal többet nyújt, mint amennyit egy konferencia anyagát közreadó könyvtől megszokhattunk. Mint minden olyan kötetnél (illetve konferenciánál), amely egy számos módon kontextualizálható hívószót adott (feltehetőleg) felkérésként a szerzőknek, megfigyelhető némi esetlegesség, támadhatnak hiányérzetek – de nem lenne méltányos számonkérni egy tanulmányköteten, hogy ki/mi/miért nincs benne. Különösen azért nem, mert bár több generációhoz tartozó kutatók írásait adja közre, túlnyomórészt a legfiatalabbak írásai töltik meg, az ő esetükben pedig teljesen természetes, hogy a saját kutatásukat és a kijelölt kulcsfogalmat kapcsolják össze, nem átfogó koncepciók kialakítására vállalkoznak. A hiányok tehát (amelyeket valamennyire enyhíthetett volna, ha nemcsak szerkesztőként, illetve a köszöntő gondolatok szerzőjeként, de saját írással is jelen van Mekis D. János vagy Thomka Beáta) inkább azt jelzik, hogy alapvető fogalmat talált meg magának a pécsiek irodalom- és társadalomtudományi műhelye. A nemzedék számos szerzőnél, műnél, problémánál érvényesíthető szempont – gazdag is a vizsgáltak köre, szó esik, hogy csak néhány példát emlegessek, Szerb Antalról és Ljudmilla Ulickajáról, Tar Sándorról és Kemény Istvánról, Thomas Mannról és Karinthy Gáborról. És nem pusztán irodalomtudományi szempontból közelítenek a kötet szerzői a nemzedékiség, a nemzedéki közeg, a nemzedéki elbeszélésforma kérdéséhez – már az előszó is a szociológus Mannheim Károly A nemzedékek problémája című, ebben a kötetben is többször hivatkozott tanulmányának gondolatával indít: „A nemzedéki jelenség a történelmi dinamika kialakulásának egyik alapvető tényezője. Külön feladat az egyszerre ható erők összjátékának a feltárása, aminek a tisztázása nélkül nem ragadhatjuk meg maradandó érvénnyel a történelem alakulását.” (9.)

A nemzedékfogalom szociológiai, történeti aspektusai csaknem minden írásban jelen vannak – és bekerültek olyan írások is, mint Barcsi Tamásé a hatvanas évek fiatalságának nemzedéki lázadásáról, vagy N. Kovács Tímeáé a nőknek a kulturális antropológiában játszott szerepéről, amelyekről nehezen állíthatnám, hogy közvetlenül hozzájárulnának a XX. századi magyar irodalom folyamatainak újragondolásához és megértéséhez. Áttételesen mégis hasznunkra lehetnek ezek az írások, ha ezekről a folyamatokról kívánunk gondolkodni – mert úgy látom, ez a problémakör áll a középpontban, számomra a vállalkozás legnagyobb értéke az, hogy a XX. század fontos írói, és egyúttal a róluk szóló irodalomtörténeti, kritikai, emlékező szövegek kapcsán szembesülhetünk vele, milyen jelentésekkel telhet meg a nemzedék fogalma. Teljesen egyetértek Mekis D. Jánossal, aki a kötetben is hivatkozott Nemzedékproblémák, irodalomtörténet, kritika című írásában kiemelte: „A »nemzedékprobléma« vezérfogalom a kor viszonyainak megértésében, akár a kritikai beszéd, diskurzus főbb mozgásaira, akár az irodalmi intézményrendszer alakulására tekintünk” (Literatura, 2005/3, 363.)

Ahogy az előszóból is kiderül, a nemzedék, legalábbis első közelítésben, objektív, biológiai kategóriának tűnik – az odatartozást a születési dátum határozza meg, ezen túl pedig, ahogy Márai fogalmaz, „nemzedék, melynek közös ihlete, ösztönzése van” (10.). Jelenthet közös ösztönzést egy apa-figurává magasodó, egyben írói mintát adó előd (miként a prózafordulat jelenségéhez kapcsolt szerzők számára Mészöly Miklós és Ottlik Géza), de legalább ennyire meghatározóvá válhat a közös traumatapasztalat, efféléből pedig nem kevés jutott épp a 20. századra. Miként a szerkesztőként is közreműködő Németh Ákos kiemeli A tegnap árnyékában. Az „esszéíró nemzedék” és kontextusa: a korszak európai és magyar nemzedéki retorikája című tanulmányában (számomra az egész kötet egyik legösszetettebb, legizgalmasabb írása ez), épp a sorjázó traumák mélyítették el a generációk közti töréseket: „A nemzedéki megszakítottság és újrakezdés tapasztalatai a 20. század során a korábbiaknál is koncentráltabb formában jelentkeztek, mivel az első világháború, illetve az azt követő idők gyors egymásutánban bekövetkezett történelmi kataklizmái a különböző korcsoportok tagjainak tapasztalati elkülönböződését eredményezték.” (90.) Igaz, a 20. század második felében a generációs határok akár már egészen elmosódottá válhattak, talán a traumatapasztalat elmaradásával összefüggésben. Míg a századelőn döntő különbséget jelentett, hogy valaki fiatal férfiként vagy kamaszként élte-e meg az első világháborút, addig Kemény István saját élménye az, hogy a meg-nem-élés hozott létre egy egészen tág időhatárokkal leírható generációt: „Az én nemzedékembe Kukorelly Endrétől (1951) Peer Krisztiánig (1974) bele lehet venni minden olyan írót, aki a rendszerváltás idejéig nem lett egyértelműen elismerve, vagyis (bár utálom ezt a szót): kanonizálva. Kicsit szűkítve: az én nemzedékem azokból áll, akiknek már nincsenek személyes ’56-os emlékei, de már felnőttek voltak 1990-ben. De nem is ez a legfontosabb: van egy közös szemlélet, egy okos és rezignált, önironikus világlátás.” (A Ménesi Gábornak adott interjút idézi: Fekete Richárd 157.) És, persze, traumák és ezek átalakulása kapcsán érdemes lenne azon is eltöprengeni, hogy Máraiék nemzedékének Gavrilo Princip merénylete volt az alapvető, világot felrobbantó megrázkódtatás, 1993-ban pedig egy rajzfilm megszakítása válhatott olyan generációképző erővé, amelynek az EX Symposion 2010-ben tematikus számot szentelt. Miként Jekel András írja ebben a lapszámban: „1993. december 12-én a Magyar Televízió egyes csatornáján a Kacsamesék közben elsötétült a képernyő, s hosszas adásszünet után bejelentették Antall József miniszterelnök halálát. Az akkori öt-tizenöt évesek, azaz a mai húsz-harminc évesek nagy része emlékszik erre az eseményre. Sokan generációs traumaként jellemzik az esetet. […] Nagyon sok gyermeknek ez volt az első találkozása a halállal és egyúttal a politikával is.” (EX Symposion, 2010/70, 66.)

Persze, ha az irodalomtörténetet mint elbeszélést nézzük, akkor a 20. században hagyományosan és hosszú ideig nem történelmi traumák és azok megélése mentén különböztettük meg az egyes nemzedékeket – a lázadást, a szembenállást, az előző nemzedékkel való szembekerülés okozta töréseket egyaránt elmosva egy folyóirathoz kötöttük a 20. század írógenerációit. Ahogy Fekete Richárd írja: „A nemzedék fogalma az irodalomtudományban értelemkonstruáló erővel bír, ennek talán legkézenfekvőbb példája a Nyugat történetének generációs, leegyszerűsített elbeszélése.” (157.) Az egyszerűsítés eredményezte azt, hogy még évtizedekkel a folyóirat megszűnése után is annak új nemzedékeit emlegettük – ez a felfogás pedig olyan folytonosságot sugallt, amely sem az írói beszédmódokat, sem az irodalmi intézményrendszer alakulását, sem az egyes írócsoportok egymáshoz való viszonyát tekintve nem volt igazolható.

A 20. század irodalmának a megszakítottság lett az alaptapasztalata, ezért az irodalomba belépők a saját helyüket a lázadáson keresztül, az irodalmi apákkal való szembehelyezkedésben találták meg, akár rituális apagyilkosságokat is elkövetve: „A modernitás korában a folytonossággal szemben sokkal inkább a társadalmi tudat megszakítottságának kifejezői a nemzedéki alapon szerveződő politikai, irodalmi, művészeti diskurzusok. A nemzedéki narratívák kialakulásának hátterét az apák és fiúk nemzedékenként megújuló antagonizmusa jelenti, mely koronként más-más értékrendbeli, világnézeti tartalmakkal telítődik, és jellemzően a fiak nemzedékének generációs alapú lázadásaként tör a felszínre.” (Németh Ákos, 89.) Mindez olyan mintázatokat is eredményezhetett, hogy a „fiúk” a „nagyapákat” kezelték megelőző hagyományként: ahogy Garami András a prózafordulat nemzedéki kérdései kapcsán meg is jegyzi, „az 1970-es években induló szerzők nem az előző korszakhoz viszonyítva határozták meg önmagukat, hanem visszanyúltak a klasszikus modernség hagyományához, illetve az erre a vonulatra alapozó későmodernség szerzőinek koncepcióihoz.” (188.)

Bár a Nyugat folyóirattal hozzávetőlegesen egyszerre indult (hagyományosan a Nyugat első nemzedékeként emlegetetett) írók esetében egy egész könyvre való probléma merülhetne föl, a kötetnek az első, a Nyugat nemzedékei és utóélete című blokkjában csak Karinthy Frigyes, a Nemes Nagy-Babits viszony és Szerb Antal kap külön tanulmányt. Az utolsó írás ráadásul, Szerb Antal monográfusáé, Havasréti Józsefé, legalább ennyire a helyén lenne a következő ciklusban is (A két világháború közötti szellemi műhelyek nemzedékfogalmai), hiszen leginkább Németh Ákosnak az esszéíró nemzedéket középpontba állító írásával lép párbeszédbe. Havasréti a Szerb Antal halálára érkezett kortársi reakciókat vizsgálja, kibontva a Szerb temetési beszédét tartó Keresztury Dezső sokat idézett mondatának („Egy nemzedék színe-javát roncsolta szét a közibük vágó bomba”) kontextusát. Azt a kontextust, amely a vészkorszakon az amnézia stratégiájával lépett túl, és Szerb Antalnak a saját „zsidó” identitásához való összetett viszonyáról mélyen hallgatott. Németh Ákos pedig egy Ortutay Gyula naplójában (és kevésbé részletesen más forrásokban) fennmaradt esetet elemez, amikor is Szerb Antalban alapjaiban rendült meg a generációs összetartozás érzése, és tört össze egyúttal az a csodálat, amelyet nemzedéktársa, Márai Sándor iránt érzett: „Márai […] Farkas Sándor végtelenül érdekes, izgató, de hamis és konjunktúrát kiszolgáló új könyvét idézgette, bizonygatva a zsidó faj nagy bűneit. Végül is, sarokba szorítva kijelentette, hogy igenis van külön európai és külön amerikai faj, s hogy könnyen megkülönböztethető jegyei vannak mindkettőnek, mint minden fajnak általában. Szerb Tóni halálra rémült ettől a sok zagyvaléktól, s Márai elrobogása után a szó teljes értelmében sírva fakadt, és jó ideig sírt. Megrendítette Márai nem új keletű pálfordulása.” (Idézve: 100.) Az eset és elemzése nem pusztán a Szerb- és Márai-értésünk szempontjából lehet lényeges: azt a kötetben csak rejtetten jelenlévő lehetőséget is felmutatja, hogy nemcsak generációkat összekapcsoló, de azokat szétvető traumatapasztalatról is érdemes gondolkodnunk.

Úgy tűnhet az eddig elmondottak alapján, hogy a fiúk, apák és nagyapák uralják az egész kötetet – szó sincs azonban arról, hogy a gender-szempont kimaradt volna a könyvből, hiszen, miként a szerkesztők leszögezik, „megkerülhetetlen az Ortega által felemlegetett [lásd: José Ortega y Gasset: Korunk feladata, Budapest, Napvilág, 2003] nemek ritmusának kérdése: ha voltak női dominanciájú korok/nemzedékek, volt-e, van-e, lehet-e női oldala a nemzedéki kérdésnek, beszélhetünk-e »anyákról és leányokról«.” (14.) N. Kovács Tímea és Földvári József társadalomtudományi tanulmányai talán még inkább kiemelik a 20. századi magyar irodalomról folytatott gondolkodásunk korlátait: de ezt a legkevésbé sem a kötet hibájaként említem. Éppen annak köszönhetően, hogy a társadalomtudományi írásokban hangsúlyosan jelen van, az irodalomtudományiakból pedig döntően hiányzik a női nemzedékek szempontja, a könyv megvilágít egy olyan problémát, amelyet későbbi kutatások bonthatnak csak ki. Az egyik legérdekesebb, valójában odavetett megjegyzés ebben a tekintetben V. Gilbert Edité, aki egy a nemzedékiség kapcsán teljesen releváns kortárs orosz alkotást elemez, Ulickaja Imágóját, és itt említi meg, hogy az egyik hősnő, némileg reflektálatlanul, még az anya-lánya konfliktust is az irodalmon keresztül, és éppen ezért szinte magától értetődő módon csak apa-fiú ellentétként tudja elgondolni: „Antonyina Naumovna nem volt botránykezdeményező alkat, de miután Olgát kirúgták az egyetemről, átélte minden keserűségét annak a szakadásnak, amely a jól ismert orosz vonal, az »apák és fiúk« vonal mentén következett be. Éppen ezért nem tett szemrehányást a lányának…” (Goretity József fordításában idézi V. Gilbert Edit: 146-147.)

V. Gilbert Editéhez hasonló elemzéseket, a nemzedéki élményt tematizáló regényekről, novellákról, szívesen olvastam volna többet is – Takács Izoldáé hasonló még, aki Thomas Mann A Buddenbrook házában vizsgálja meg a nemzedéki kérdést. Ez utóbbi tanulmányban viszont a szépirodalmi alkotás kissé illusztratív szerepbe kényszerül, szociológiai-társadalomtudományi elméletek demonstrációs terepévé változik. Könnyen lehet, hogy generációs különbségből is fakad, hogy a magam részéről szívesebben látnám a fordított utat – kiindulópontként inkább olvasnék arról, hogy a mű maga miként teszi megkerülhetetlenné a nemzedékiség kérdését, és nem arról, hogy a művet kell „belehelyezni a nemzedéki kérdésről szóló diskurzusok általános ökonómiájába”. Vagy, miként Koncsos Kinga írásában, lemondanék róla, hogy egy elméleti bevezetőt olvassak végig „költői szimbolizáció, fantázia és költői nézés” kapcsán azért, hogy a Babitshoz mint költői apához kötődő Nemes Nagy-versek elemzésig eljuthassak. A generációs különbséget talán nem is jogosan emlegetem itt: önkritikusan magamba nézve azt kell megállapítanom, hogy az effajta előzetes fogalomtisztázás, az elméleti keretek részletes felvázolása inkább a fiatal korban született elemzések sajátossága szokott lenni, később talán törvényszerűen történik meg az, ha megtörténik, hogy a tárgy, a mű által felvetett szempontok kerülnek előtérbe.

A magam számára különös jelentőséget adott a kötetnek az, hogy megerősítést kaptam: Kosztolányi Dezső jelenlegi tudásunk szerint első, nyomtatásban megjelent novellájáról gondolkodva nem véletlenül érzem relevánsnak a nemzedékiség fogalmát. A Károly apja című novelláról van szó, amely első változatában még a Kifelé címet viselte, és először 1904 szeptemberében, a Szeged és vidékében jelent meg (kötetben először a Boszorkányos estékben) – ezt olvashatjuk róla írói önvallomásként a Kosztolányi Kritikai Kiadásban most megjelent, a levelezésből készült könyvek sorát elindító kötetben: „»Kifelé« cimű novellámat egyszerre, majdnem lázban (nem lámpalázban) irtam; sietve, talán elnagyolva, át nem olvasva, nem javitva, de nagy erővel. Ezt kellett irnom. Budapestről haza térve egy dráma eszméje motoszkált agyamban s ennek alap gondolata pattant ki a vázlatos és lámpalázas elbeszélésben, melyre most is nagy szeretettel tekintek. Elgondoltam, hogy mily távolságban áll egymástól az a |:két:| nemzedék, melynek egyike Kisfaludi Károly, Jókai, Kemény olvasásán nőtt fel, mig a másika Ibsenből, Nietzscheből, Spencer Herbertből szivta fel szellémi [!] kiképzéséhez szűkséges talaj-táplálékot. S ennek a két ellentétes »eszme-delejjel« eszme-fluidummal ellátott nemzedéknek szikráit, lángkévéit és villámait akartam reprodukálni, s akarom most is, mikor reggeltől estig nyugtalanul járkálok ide s tova, hogy megtaláljam azt a pontot, melyen a problémát legkönynyebben húzhatom ki. A műforma már nem kérdéses. A két világ hatalmas összeütközésére csak a dráma kinálkozik. Az eszközöket is kiválasztottam: a régi világ képviselője az apa, az újé a fiú lesz, s egy kiábrándult idealista, s egy fölfelé törő, nyugalmat nem ismerő temperamentum forradalmas kavargásában fog megtisztulni az a gondolat, hogy bárkihez, – s szüleinkhez is – csak annyiban van közünk, a mennyiben lelkünkhöz rokon. A fiú felveszi a harcot a szülői ház nyárspolgárságával, aprólékoskodásával, az apa rövidlátóságával, meghasonlik az egész családdal s végre egy hóbortos és bölcs barátja karján ott hagyja a tisztes és öreg embert, a szülőanyát, a testvéreket, azzal a cinikus, de lélekemelő mondással, hogy »ezekhez az emberekhez« nincs semmi köze.” (Kosztolányi Dezső Összes Művei Levelezése I. 1901–1907, szerkesztette Buda Attila, Kalligram, Pozsony, 2013, 132–133.)

A drámából, mint ma már tudjuk, novella lett, Kosztolányi pedig élete vége felé mintha megírta volna ennek az írásnak a „párját” is, a Barkochbát, ahol már Esti Kornél tartozik az apák nemzedékéhez, és vele áll szemben Jancsi János, a fiú, akit az életrajzi olvasatok József Attilával szoktak azonosítani. Már az is igen összetett és árnyalt kép tehát, amelyet ebben az izgalmas kötetben kapunk a nemzedéki tapasztalatról, a nemzedékről mint értelmezői alakzatról, de mindaz, ami a Nemzedéki narratívák a kultúratudományokban című könyvből kibontható, még ennél is sokkal, sokkal messzebbre visz.