Az a tény, hogy mára Oleg Pavlov hazája egyik legnépszerűbb, díjakkal kitüntetett szerzőjévé vált, több, egymást erősítő életrajzi és irodalmi jelenséggel van összefüggésben.

Az apa nélkül felnőtt Pavlov tizenhárom éves volt, amikor elolvasta Dosztojevszkij Megalázottak és megszomorítottak című regényét, illetve kezébe kerültek Andrej Platonov alkotásai. Ennek a két szerzőnek a művei kezdték formálni Pavlov világnézetét: az emberi szenvedés iránti fogékonyságát, érzékenységét. Aztán a középiskola elvégzését követően előbb Taskentben, majd az Észak-Kaukázusban kellett őrkatonai szolgálatot teljesítenie, s ezzel bekerült abba a rendszerváltás előtti, szétesőfélben lévő katonai rendszerbe, amely, ahogyan azt Alekszandr Agajev megfogalmazza, „a könyveken nevelkedett gyerek számára nem lehetett más, mint igazi tragédia: ez a dráma, ez a katonaságnál töltött fél év mind a mai napig a prózaíró Pavlov művészetének egyetlen forrása, egyetlen témája.”^[1]

Az ott átélt borzalmakat: a morális züllöttséget, a megalázást, a súlyos veréseket csak fokozta egy fejsérülés, amellyel a karagandai lágerkórházba, az úgynevezett „pszichuskába” fektették be. (A szó magyarra nagyjából a „diliház” kifejezéssel fordítható.) Amikor innen Pavlov húszévesen, ráadásul a pszichikumára vonatkozó téves diagnózissal távozik, a benne munkáló élményeket annak hatására kezdi kiírni magából, hogy kezébe kerül a Novij Mir folyóirat hasábjain közölt Szolzsenyicin-mű, A Gulag szigetvilág, benne azzal a Karabaszról szóló résszel, ahol ő is a katonai szolgálata egy részét töltötte.

A Pavlov magánéletében lejátszódó események időben teljesen egybeesnek az orosz irodalmi élet átalakulásával, folyamataival. Ekkoriban kezd formálódni új realizmus néven az az irányzat, amelynek mára legalább három ága létezik.^[2] Mindháromban közös a hagyományos realizmus felélesztésének igénye, új köntösbe bújtatása, ami nemcsak a művek témáját, de a világhoz, a benne élők sorsához való viszonyulást is meghatározza. Az egyszerű emberek ellehetetlenítésének, elnyomásának ábrázolását tűzik ki célul az új realista művek alkotói, mindenki az egyéni ízléséhez, illetve a társadalmi problémák iránti érzékenységéhez mérten.

A katonaélet borzalmait végigélt Pavlov épp ezzel az új realista, az élet fájdalmas oldalát láttatni kívánó szemléletével fog hozzá szépirodalmi alkotásaihoz. S mire 1994-ben megjelenik a Kincstári mese című kisregénye, az Orosz trilógia első része, az új realizmus a szerző számára – mint ahogy azt Az orosz próza metafizikája című cikkében kifejti – hitté, hitvallássá válik. Abban a világban, ahol mindenki a boldogságot keresi, és mindent fájdalom nélkül akar megúszni, Pavlov a katonaságot olyan „másik világként” ábrázolja, ahol az élet egyenlő a fájdalommal. Ahol még gondolkodni is fájdalmas. Annak érdekében, hogy a „boldogsághajhászó” élettől teljesen elkülönítse a maga lágerben játszódó történeteit, Pavlov a Kincstári mesében, épp a mese műfaji elemeit felhasználva, konkrét idő nélkülivé teszi azt a közeget, ahol a katonák és a fogva tartottak élnek. A Kincstári mese első fejezetéből – amely nem véletlenül viseli a Hol volt, hol nem volt címet – értesülünk arról, hogy a sztyeppei lágerbe csak a tavalyi újságok jutnak el, hogy ezzel se zavarják meg a lágerlakók életét. A hírzárlat is csak azt eredményezi, hogy a lágerben „az idő nem hoz könnyű, gyors változásokat, ezért az időn kívül élnek.” (10.) S hogy végképp ne érzékeljenek semmit a jobb külvilágból, a tér is úgy van kialakítva, hogy véletlenül se hasonlítson a lágeren kívüli miliőre: „Boltot, hivatalt, házat, templomot a település soha nem látott. Csak a lehangoló, kutyaólra hajazó barakkokat.” (12.)

Pavlovnál azonban semmi sem az, aminek látszik. Itt a mesék „rosszul végződnek”, azaz először sajátos állatmesébe, aztán tragikus realitásba fordulnak, végül pedig abszurddá válnak. Ez a változás épp azért mehet végbe, mert Pavlov prózájában nem az változik meg, aminek „hagyományosan” meg kellene változnia. Az ő történeteiben szó sincs jellemfejlődésről, vagy akár a hősök képviselte eszmék, ideák alakulásáról. A permanens műfaji változást másfajta „mozgás”: lázadás, szökési kísérlet, robbanás, vagyis egy nem várt s épp ezért tragikus esemény váltja ki, amely fenekestül felforgatja ezt a mozdulatlannak tűnő világot.

Ebben a közegben él Habarov százados, aki első ránézésre „csak a milliónyi hozzá hasonlóhoz volt hasonló, akikben magától tűnik el bármilyen egyedi vonás.” (10.) Azonban ő az, aki századosi rangban igenis gondol a beosztottjaira. A bajtársai az illetményükből és a fejadagjukból élnek, s Habarov ezekből mindig megpróbál tartalékolni, a rosszabb időkre félretenni, azért, mert csak egyvalami foglalkoztatja, ahogy Pavlov egyik példaképének, Platonovnak a hőseit, például Smakovot is: az emberiség sorsának mielőbbi jobbra fordítása. Amíg Platonov hősének „vakmerő tervei a szovjet nagyratörés praktikus variánsai: az óceánokat és a tengereket a föld mélyébe vezetve óhajta az esőzést megszüntetni, és az emberek által lakható földfelszínt megnövelni”^[3], addig Pavlov Habarovjának az állományhoz érkező rothadt krumplival kapcsolatban támad forradalmi ötlete: „És így gondolkodott: mi lenne, ha tavasszal kertet alakítanánk ki itt a sztyeppén, és krumplit ültetnénk ide? Azt mondják, egyetlen szem krumpliból egész vödörre való lesz. (…) Talán nem is küldenek el nyugdíjba, hanem itt tartanak a gazdaság mellett, ha az hasznosnak bizonyul az emberiség számára.” (25.) Világmegváltó szándéka azonban a lágerközegben lázadással ér föl. Ahol a vodkaiváson kívül senki sem csinál szívesen semmit – mint például a Habarov mellé rendelt munkafelügyelő, Ilja Peregud –, ott az ilyen cselekedet – utal rá a mű egy újabb fejezetcíme – „állami üggyé” válik.

A százados felvetése fogja a műfaji változást beindítani, a mesés elemekkel induló történetet állatmesévé változtatni: az „ügy” minden feljebbvalóból – például az annak tisztázására kiküldött Szkripicinből vagy az őt irányító Pobedov ezredesből – állati tulajdonságokat hív elő. Szkripicin, miután börtönbe zárja Habarovot, „úgy érezte magát, mint egy egér” (59.), az ezredes pedig úgy bújt meg az irodában, „mint béka a mocsárban.” (60.) S mivel a két alak nemcsak Habarovval, hanem egymással is összetűzésbe kerül, Pavlov sajátos békaegér-harcot (is) ábrázol. Miközben fő ellenfelük, Habarov azzal is kitűnik közülük, hogy ő nem rendelkezik állati attribútumokkal. De ebben a közegben ő sem maradhat meg tisztán emberi figurának. A körülötte élők szolgálatába állva hőstette eszközére, a krumplira kezd hasonlítani: „Habarov vaskos, zömök ember volt, olyan, mint egy rendes zsák krumpli.” (10.) S „krumpliként” már-már beleszeret a saját ügyébe, a krumpliba, csak ez tölti ki a gondolatait: „Amikor meleg volt, örült, mert azt gondolta, a krumpli is sütkérezik a napon. Amikor pedig eső öntözte, szintén örült, mert azt gondolta, a krumpli ilyenkor jót iszik.” (33.) A „szerelem” azonban végzetesnek bizonyul Habarov szempontjából, s az állatmese ekkor vált át tragikus realitásba. Mert a világmegváltó tervet hol a katonák lázadása akadályozza, hol pedig Szkripicinék akciója, akik büntetésképp visszatartják a század illetményét. Habarov ekkor, végső elkeseredésében tesz még egy utolsó kísérletet, hogy mindent helyrehozzon: a tél kellős közepén maga indul el a sztyeppén át Ugolpunktba, hogy elhozza társainak az illetményt.

Ha Oleg Pavlov a Kincstári mesét Habarov sztyeppei halálával befejezné, a történet valóban tragikus véget érne. De ahogy elődje, Platonov is olyan hősöket ábrázolt, akiknek a vágyai messze vannak a valóságtól, groteszkül nagyra törnek, s így bukásuk sem egyértelmű tragikum, így Pavlov ebben is követi elődjét, amikor Habarov halála után a pátosz és a paródia elemeit vegyíti. Habarovot mint későn megértett embert, sőt, mint hőst akarják eltemetni a társai, de mivel a hóban kétrét görnyedve megfagyott századost nem lehet kiegyenesíteni s koporsóba rakni, koporsó helyett kénytelenek egy hordóban eltemetni. A koporsókészítő ezt mondja: „Tessék, használjátok, káposzta savanyodott benne, kimosom, de micsoda lélek fog felszállni belőle.” (158.) A végső útjára káposztaszagú hordóban görgetett hős története így fordul át teljes abszurditásba.

A kritikusok egyöntetű véleménye szerint Pavlov Kincstári meséje művészetének „az a központi alkotása, amely magába foglalja mindazt, amit a szerző a későbbi műveiben részletesen kifejt.”^[4] A trilógia második részére, az 1997-es A Matyusin-ügy című alkotásra ez több tekintetben igaz. Egyrészt az időtlenség miatt: ebben a kisregényben ugyan már szó sincs a mesei „hol volt, hol nem volt”-ról, de mindaz, ami a mottón, majd a főhős sorsán keresztül elénk tárul, a mítoszok ciklikus időkezelését és a „bármikor megtörténhet, megismétlődhet” érzését kelti bennünk. A mottó, a Káin-féle híres-hírhedt „Talán őrzője vagyok a testvéremnek?” mondat előrevetíti azt a családtörténetet, amely a hőst elindítja a bűnbe vezető útján, illetve azt a rengeteg fájdalmat és borzalmat, amit itt ugyanúgy, mint a trilógia első részében, a lágervilágban fogunk ismét megtapasztalni.^[5]

A főhős, Vaszilij Matyusin életét eleve elrendelés-szerűen határozza meg a család, amibe beleszületik. Grigorij Iljics Matyusin, az apa árva gyerekként nő fel, majd nevelőapja lányát veszi feleségül, s két gyerekük születik, Jakov, s a nála tíz évvel fiatalabb Vaszilij. Az apa iszik, s folyamatosan veri az anyát. „Az anyja üvöltése, amely akkor hangzott fel a sötét, visszhangos házban, amikor az apja ütésre lendítette a kezét, (… ) ez volt Matyusin első emléke az életből.” (171.) Ilyen körülmények között a családtagok ismét, mint a Kincstári mesében, állatokká degradálódnak. Az anya például úgy akaszkodik bele a férjébe, mint egy kutya: „örömteli fogadtatás helyett üvöltéssel, ugatással várta” (175.). Jakov viszont az anyját csak szürke kisegérnek látja, főleg azután, hogy elveszi feleségül Ljudmilát, aki a kis Vaszjára is hatást gyakorol. Arra a Vaszilijra, aki addigra már, a családi perpatvarok közepette „hideg békabőrt” (180.) öltött magára, mintegy védekezésül, s csak ennek a nőnek a közelségében vedli le azt magáról. Ami nem véletlen, hisz a gyerek a bátyjától, Jakovtól sem kap semmi mást, mint kínzást, a következő szavak kíséretében: „Mihelyst megszülettél, máris gyűlölni kezdtelek.” (184.) Vaszilij ekkor érti meg, hogy őt senki sem szereti. Képtelen megbocsátani a bátyja szavait, s alig várja, hogy „eltűnjön otthonról ez a nyáladzó, fölösleges ember.” (193.) Tulajdonképpen a halálát kívánja. S bár ő a kisebbik testvér – Pavlov ezen a ponton a maga ízlése szerint alakítja át a bibliai történetet –, nem Ábelként viselkedik, hanem Káinhoz hasonlóan szintén irigységből akarja eltávolítani testvérét, Jakovot. Mert azt gondolja, hogy az apjának – mint a Bibliában Istennek Ábel – ő a fontosabb, kedvesebb, hogy az apja csak Jakovval számol.

Az, hogy Vászja a bátyja halálát kívánja, nem tudatos vágy. Ezért, amikor a vágy teljesül, s Jakov elesik a fronton, Matyusin „felfogta, hogy baj történt, hogy meghalt a bátyja, de semmi sem mozdult meg benne, és ettől még meg is ijedt egy kicsit: úgy látszik, a lelke nyomasztóan érzéketlen, önálló életet él” (193.), amit „szendergő tudatával” (Koskenyeva találó kifejezése) képtelen irányítani. A lelkében és a tudatában lejátszódó folyamatok ettől a pillanattól kezdve teljesen szétválnak. Ami azért is veszélyes, mert amikor Matyusint besorozzák, olyan közegbe kerül, ahol az emberi kapcsolatok amúgy is egymás kijátszására, átverésére, s korántsem a barátságra, netán a szeretetre épülnek. A durva katonai közeg tehát csak tovább, méghozzá végletesen deformálja a személyiségét. Egyetértek Koskenyevával abban, hogy Pavlov itt Matyusin bűn és bűnhődését akarta megírni, amiből végül csak az ideamentes bűnelkövetés-rész készült el a fogva tartott lelövésével mint végkifejlettel. Ám véleményem szerint, ahogy Dosztojevszkijnél, úgy Pavlovnál is sokkal fontosabb a bűnhöz vezető út, mint annak végrehajtása. Ennek az útnak több lépcsőfoka van a műben, s mindegyik összefügg a lágerlét abszurditásával. A besorozás után nem sokkal, a kiképzőhelyen, Matyusin találkozik Moldavan szakaszvezetővel, s „kisded” játékaival: „A legkegyetlenebb dolog az volt, amikor Moldavan »haszonbérbe« vette a kopaszokat. Mindenkinek fel kellett sorakoznia, Moldavan pedig ököllel mindenkit szívtájékon vágott. (...) Tíz ilyen ütést, tíz ilyen éjszakát Matyusinnak is ki kellett bírnia.” (219-220.) Majd pedig, amikor a rosszul feltekert kapcája annyira feltöri Matyusin lábát, hogy be kell mennie a gyengélkedőre, ismét szembetalálja magát Moldavan sajátos nézőpontjával: „ha gyengélkedőre vágysz, ez azt jelenti, hogy éjjel, ha visszatérsz a kaszárnyába, fizetni fogsz.” (221.) Az a gondolat azonban, hogy megfizet, azaz, hogy megölhetik, „nem ébresztett benne félelmet.” (224.) Egyfelől azért nem, mert önmagát s az életét nem becsüli semmire sem. De a szeretethiány, s a mások iránti gyűlölet itt nem állítja meg a gondolkodását. Mert „ha Moldavan megteszi” – elmélkedik –, azaz megöli őt, „akkor később ezért megölik Moldavant – ő, Matyusin éppen azért született, hogy Moldavant elpusztítsa.” (225.) Tehát a saját halálával mást akar büntetni.

Ennek a gondolkodásmódnak a következő lépcsőfoka, amikor a kiképzés után Matyusin az úgynevezett „vodkás” toronyba kerül őrszolgálatba. A torony neve az ott folyó „tevékenységre”, a seftelésre utal, amely az őrök és a sittesek között zajlik. Ebben Matyusin is részt vesz, segíti a kínai és a kutyakiképző illegális kereskedését. A politikai tiszt, Arman szemében viszont egyre gyanúsabbá válik, s ekkor úgy dönt, hogy az öngyilkosság az egyetlen megoldás. Tehát most nem mással akarja megöletni magát, hanem saját kezével akar véget vetni az életének. De az öngyilkosság itt sem öncélú: megint büntetni akar vele, büntetni a kínait és a kutyakiképzőt: „már holnap feldobja őket az egész őrszoba, és Armant is megfenyítik, nem lesz többé tiszt.” (313.) Azt az elképzelését azonban, hogy saját halálával másokat büntet, felülírják az ösztönei, a tudata által irányíthatatlan érzései. Így őrszolgálat közben, váratlanul ő maga követ el gyilkosságot: lelő egy sittest. S ha ösztönös cselekedetének bűnhődés-részét nem is mutatja be a kisregény, a büntetés-részt, azt gondolom, igen. Hiszen Matyusinra rámérik a legnagyobb büntetést, amit csak a sorstól kaphat: tette után leszerelik, szabadon engedik az életbe. Ám ezzel a lehetőséggel, ezzel a szabadsággal egy szendergő tudatú ember, akinek fogalma sincs az emberi kapcsolatokról, egyáltalán nem tud élni, „egyáltalán nincs hová mennie”.^[6] Tudata önmagát koporsóba zárta, ahonnan, bármilyen lágerbéli vagy lágermentes közegben, képtelen kilépni. Ezért Matyusin „ugyanúgy távozott ebből az életből, mint ahogyan a világra jött: nem érzett semmit.” (321.)

A trilógia harmadik része, A gyász kilencedik napja Karagandában, avagy az utolsó napok elbeszélése című, 2002-es alkotás^[7] a Kincstári meséhez hasonlóan ismét valódi koporsókkal lesz tele. A konkrét tárgyakon, a koporsókon kívül azonban itt már végképp semmi nem az, aminek látszik. A kiindulópont megint a katonai színtér: a lőtér és a kórház, az itt létező-lézengő emberek viselkedése azonban egyre inkább azt mutatja, hogy nem konkrét térbe, hanem egy menny és pokol közötti kísértetvilágba csöppentünk bele. Amit ugyan hívhatunk földi létnek, de mindenképp csak átmeneti szférának egy következő szféra, egy következő állomás felé tartó úton. Mert ebben a műben már nemcsak arról van szó, amit a két előző kisregényben megtapasztaltunk: az emberek állatokká, csótányokká, rovarokká alacsonyodásáról, hanem egyfelől a teljes eltárgyiasulásukról, másfelől a szellemmé válásukról.

Pavlov mindehhez ismét a Bibliát parafrazeálja. Az első fejezet, amely a Genezis címet viseli, abba a lágerkórházba kalauzol bennünket, amelyet egy Insztyitutov nevű fogorvos vezet. Neve, az orosz insztyitut, azaz intézet szóból képzett név mutatja, hogy nem érző lényről, mindössze egy gépről van szó, akin benyomtak egy gombot, hogy vezesse a kórházát. Akik itt emberi formát öltenek, azok az állatok: pontosabban az egész intézetet „uraló” egerek, akik valódi ellenségként vannak jelen Insztyitutov tudatában: „ezek meg akarnak ölni” (330.) – hangoztatja félelmében. Mindenki más, aki itt tartózkodik, rejtélyes, titokzatos, mint a betegként érkező hadnagy, vagy sokkal inkább kísértetre, szellemre hasonlít, mint Aljosa Holmogorov, aki, miután a süket Abdulajevnél a lőtéren letöltötte a szolgálatát, elsősorban azért kerül ide, hogy Abdulajev hálájának jeleként örökre szóló fémfogat kapjon Insztyitutovtól. Aljosa „időnként kísértetnek érezte magát. De az is volt: olyan ember, akinek a létezéséről egyedül csak a süket Abdulka tudott.” (348.)

Aljosa mint kísértetlény épp kapóra jön Insztyitutovnak egy feladat elvégzéséhez, amikor egy Muhin nevű (a név az orosz légy szó képzett alakja!) fiatalember holttestéért kell elmenni a katonai kórház hullaházába. Insztyitutov a küldetést nem mástól, mint Muhin apjától kapta, aki szintén kísértetre hasonlít: „Mint Hamlet apja – horkant fel a kórházparancsnok. Ráadásul kalapban.” (361.) A szereplők elindulnak Muhinért a hullaházba, hogy onnan a végső útjára kísérjék. S ettől kezdve az átváltozás tovább fokozódik: az élők holtaknak, a holtak pedig élőknek tűnnek a nem várt események következtében. Az átváltozás átöltözéssel kezdődik: a holttestnek nincs díszegyenruhája, amiben eltemessék, így Aljosa „adja neki kölcsön” a sajátját, ő pedig belebújik a holttest ruhájába. Aztán a koporsókészítőnél történnek furcsa dolgok: él a műhelyben egy hasonmás, akiről ezt mondja a mester: „És hogy én az ő kedves, másik fele vagyok – az már biztos. Nélkülem ő már rég a földben rothadna, velem viszont feltámadt halottaiból.” (403.) Amiről Holmogorovnak rögtön eszébe jut egy hasonló történet: „Holmogorovnak úgy rémlett, hogy mindezzel már találkozott életében – ezzel a széles homlokú, jóságos öreggel és egy ugyanilyen elbeszéléssel arról az emberről, aki már halott volt, de hirtelen életre kelt.” (403.)

A krisztusi feltámadás parafrazeálásával válik teljessé a műben az élők és holtak felcserélése, vagy inkább felcserélhetősége a szövegben, amikor Aljosával az élen egy vonaton szállítják tovább a hullát a végső útjára, ki tudja, hová. Innentől ugyanis a vonat szellemvasúttá válik, amelyen a se élő, se holt figurák sorsa végleg eldől: vajon bűnbe esnek-e vagy sem, s hogy a pokolba vagy a mennybe jutnak-e? Ebből a szempontból hangsúlyos az almaevés motívuma: Pal Palics, a sofőr ezt mondja: „Benyúltam a buslátom zsebébe, és találtam benne egy almát! Mintha csak az égből pottyant volna bele!” (404.) És akkor, amikor Pal Palics úgy nyújtja Holmogorov felé az almát, mint Éva Ádám felé – »Na, harapj bele, nem lopott!« És parancsolón odanyújtotta Aljosának a friss, leves, megrágott almát” (404.) – már lehet sejteni, hogy valamilyen bűnbeesés ezen a szellemvasúton megtörténik.

A bűnbeesés Insztyitutov megölésének formájában valósul meg, amelynek Nazejkinnel együtt részese Holmogorov is. De még a bűntény leleplezése után sem dől el végképp, ki élő és ki holt: „A vagon előtt három test hevert mozdulatlanul. (…) Két élő test arccal a földnek feküdt, szétvetett karokkal és lábakkal, mintha keresztre feszítették volna őket. A harmadik, a halott, akinek keze-lába nyugalmasan összezárult, arccal az ég felé nézett. (…) »Hát meghaltam?« – kérdezte ez a szempár” (454.). S abban a műben, ahol a lágerlét, a katonaság, a katonai kórház az egész világegyetem modelljévé, a mennyet, földet, poklot egyesítő mintaképévé válik, s patetikus befejezéssel is záródhatna, Pavlov mindezt ismét abszurdba fordítja, amikor arról értesülünk, hogy a földön fekvő Insztyitutovot még „holtában” sem hagyják békén fő ellenségei. Köpenyéből ugyanis „észrevétlenül előmászott egy aprócska, szürke élőlény – még csak nem is egér, hanem egy egérfióka” (455.).