A vers, melyet Bartók Zenéjének néhány üteme után hallottak, részlet Weöres Sándor Grádicsok éneke című ciklusából, pontosabban a nagyszabású költemény 10., befejező része és a végére függesztett Ajánlás.

Ebben a műsorban irodalmi és zenei élményeimről szeretnék beszélni, s mindjárt az elején a legnagyobb zavarban lennék, ha megkérdeznék, a két művészet közül melyik is számomra a kedvesebb. Irodalomtanári és szerkesztői foglalkozásom hosszú évek óta az irodalomhoz köt, az egyetemen is az irodalomról tanultam, a zenéhez viszont alig értek többet, mint amennyit a középiskola nyújthatott a 40-es, 50-es évek fordulóján. Igaz, ez a középiskola nem volt rossz, máig büszke vagyok rá, hogy a dombóvári gimnáziumban végeztem, ahol olyan kiváló irodalomtanárom volt, mint Gömöry József, aki nemcsak a „tananyagra” és nem is csupán az irodalom szeretetére tanított bennünket, hanem iskolai színjátszó truppot is szervezett, a Csokonai Karnyónéjának és Molière A fösvényének előadásai – ezekkel a darabokkal jártuk két évig Tolnát-Baranyát – a mai napig legszebb diákkori élményeim közé tartoznak.

A fösvényben Valère szerepét játsszám – ma már a napfénynél is világosabb számomra, hogy iszonyú tehetségtelenséggel. Különös módon, a tehetség kérdése, annak idején, a középiskolában fel sem vetődött; nem készültünk mi színművésznek, a tehetség jelenléte vagy hiánya nem serkentett, de gátlást sem okozott; igyekeztünk tisztességesen megtanulni a szöveget, s játszani saját homályos elgondolásaink és tanárunk szűkszavú utasításai szerint.

Az a boldog és jóhiszemű ártatlanság, naiv magabiztosság, amely nálunk a tehetséget helyettesítette, később sem tűnt el teljesen az életemből. Színházi előadásokat nézve, néhány hivatásos művészt látva, ma is belémborzong néha egy pillanatra: mily boldogok a naiv magabiztosak!

Húsz év után a személyes emlékekből alig maradt más, csak a remegő érzés, a hangulat és néhány mondattöredék, A fösvény első jelenete, amikor felgördül a függöny, előttem ül a lány, a fojtott csendben reszkető térdnadrágomon fülsértő hangosan zizegnek – mit zizegnek: harsognak – a krepp-papír pántlikák, s nekem meg kell szólalnom: „Hogyan, édes Eliz, kegyed búnak adja magát, holott irántam való jóindulatáról írásban is biztosított?! Engem ez örömmel tölt el, kegyed pedig szomorkodik!…”

A zenével való ismerkedésem is dombóvári diákéveimhez fűződik. Az éneket Kodály-módszerrel, a Biciniákra alapozva tanultuk, a kezdeteknél tovább azonban a kevés óraszámban nem jutottunk. Tagja voltam viszont négy évig az iskola kórusának, melyet Péczely László tanár úr vezetett, s népdalfeldolgozások, madrigálok, kórusművek számolhatatlan előadásai mellett felejthetetlen Székelyfonó-bemutatók emlékét őrzöm, melyeket nemegyszer személyes megjelenésével tisztelt meg a Mester, Kodály Zoltán.

A muzsikával való mélyebb, meghatározó találkozásom ezen az alapon, de már egyetemi éveimben történt. A lázas, válogatás nélküli olvasási düh időszakát még gimnazista koromban éltem át, a szenvedélyes zene-hallgatás rohama azonban Szegedhez fűződik, egyrészt az akkor elterjedt mikrolemezek nyújtotta gép-zene, másrészt az élő opera-előadások és hangversenyek révén.

Ez az időszak is lassan már húsz éve a múlté, de mindannak, amit ma jelent számomra az irodalom és a muzsika, itt a gyökere. Ha egyikhez hivatásom kapcsol is, magamban elválaszthatatlan a kettő, még egyetemista koromban fogalmaztam meg egy napló-feljegyzésben a Mese, a Muzsika és a Játék hármas, de egyenrangú varázsát, egy nagyon pesszimista életszakaszomban, amikor arra is hajlamos voltam, hogy az életet összetévesztettem a művészettel, pontosabban, amikor a valóságból a művészethez menekültem. A Mese, a Muzsika és a Játék jelképesen minden volt számomra, élet és művészet együtt, mindaz, ami Weöres Sándor előbb elhangzott versének első feléből sugárzik. Az irodalomban és a zenében azt a harmóniát kerestem, amely átnyúlik a változó világ korlátain, azt a feledtető, feloldó varázst, amely eltávolít a földtől.

Ma már a művészi élménytől elválaszthatatlannak érzem azt is, amit Weöres Sándor az Ajánlásban fogalmazott meg: „Fenség, a változókért ha tehetek szemernyit, segéld szamár-hátam, terhet cipelni”, ma úgy érzem, az élet értelme és célja a munkánkban van s abban, amit másokért tehetünk, s a művészi élményben a változó világon átnyúló, önmagunkon túllépő, a földtől eltávolító mozdulatot éppúgy megtalálhatom, mint azt, ami a földhöz és az emberekhez hozzákapcsol.

A mai műsorhoz az irodalomból egyetlen költőt, Weöres Sándort választottam kísérőül vagy inkább útikalauzul, tőle is olyan műveket, amelyek még címükben is zenei fogantatásúak. Hogy miért éppen Weöres Sándort választottam, nem szeretném, talán nem is tudnám tudós nyelven megindokolni. Hadd indokoljam csupán az olvasó személyes élménye alapján: szeretem Weöres Sándor költészetét, számomra nagyon sokat adott.

Ami leginkább megragadott benne s nem is csak költészetében, hanem személyében is – az utóbbi néhány évben többször is alkalmam nyílt, hogy találkozzam és beszélgessek vele – ami legjobban megragadott, azt úgy tudnám megfogalmazni, hogy egy nagy költő és nagy ember kicsinység-tudata. A gondolat nem eredeti és nem is pontos. Költészetének egyik kiváló ismerője írt már erről a kicsiség-tudatról, azaz csak említette, számomra azonban az idők folyamán központi gondolattá lépett elő, olyanféle kulcsproblémává, amely hozzásegített az emberekhez fűződő kapcsolataim és önmagam megértéséhez.

A kicsinység-tudatnak semmi köze a kisebbségi érzéshez, még kevésbé a kicsinyességhez. A szerénységhez van köze, de vele sem azonos, sokkal tágabb érvényű. Nem viselkedésmód csupán, inkább a világszemlélet egyik eleme, önmagunk és környezetünk helyes érzékelése, olyan belső harmónia megalapozója, amely nem zárja ki, hanem magában foglalja a diszharmóniát, nem nyugalmas szemlélődés csupán, lehet hatalmas szenvedély is.

Félek az olyan emberektől, akikben egyáltalán nincs kicsinység-tudat vagy legalábbis idegenek számomra. Az opera-irodalomból szeretnék idézni egy példát. Puccini Turandotját csodáltam, de sohasem érintette érzéseimet. Az opera igazi hősnőjének mindig a kis Liut éreztem, Turandot utolsó felvonásbeli hatalmas áriája inkább megdöbbentett, Liu korábbi szerény kis áriája azonban valahányszor hallgatom, újra és újra magával ragad s a legmélyebben érint. Kedves lemezeim közül ezt az áriát hallhatják most is Maria Callas előadásában.

II.

A kis Liu iránti vonzódásom, belátom, szélsőséges példa, s magam sem általánosítanám ezt oly módon, hogy ízlésem mindig és minden esetben a gyengébbhez húz az erősekkel szemben. Tudom, hogy Carmen tragédiája például megalázóbb, mint Mikaéla vesztesége, s Don Giovanni is közelebb áll hozzám, mint Ottavio.

A következőkben mégsem a szélsőséges és tragikus szenvedélyeket, hanem inkább a harmóniát idézem kedvenceim soraiból. A kis Liu után még egyszer a szerelemről szól a dal és a vers. Mindkettő canzone, az egyik egy nápolyi dal, melyet Giuseppe Valdengo énekel, a másik pedig Weöres Sándor Canzone című verse. Alcímként azt írta a költő a vershez: „Feleségemnek”.

III.

Ha a muzsikában bejárt világ tágasságát kérdeznék, „felső határnak” Bartók Bélát tudnám megjelölni. Modernség dolgában ő az, ameddig eljutottam, és befogadni tudtam. Nagyjából ismerem kortársait is az európai zenéből, de sem Honegger, sem Sztravinszkij nem került hozzám szívközelbe. Az utánuk következőkről rendszerezett képem nincs, a mai, legújabb zene csaknem teljesen kívül maradt az érdeklődési körömön.

Bartók Béla világáig, megismeréséig és befogadásáig is már csak harminc éves korom után jutottam el. Érdeklődésem felkeltésében nagy szerepet játszott az irodalom. Ma már úgy érzem, századunk költészetét, de kiváltképpen József Attilát Bartók nélkül érteni, érezni teljességében aligha lehet. Nem vagyok hivatott méltatni Bartók nagyságát és jelentőségét, saját élményeimről szeretnék csak szólni. S még ezek megfogalmazásához is újra Weöres Sándorhoz fordulok. Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művéből következik most az Adaggio, majd Weöres Sándor Bartók Béláról írott egyik költeményét hallják.

IV.

A könnyűzene birodalmában leginkább a francia sanzonokat kedvelem. Nem elvi megfontolásból, de bizonyára szerepet játszik ebben érdeklődésem a francia nyelv és kultúra iránt. Egy kicsit, azt hiszem, frankomán vagyok; ha a hobby szónak nem lenne valamelyes rosszalló árnyalata, azt mondhatnám, a francia a hobbym. Sanzonlemezeim közül egy viszonylag talán kevéssé ismert énekes, Jacques Brel két dalát szeretném bemutatni. Az egyik nagyon szomorú és kissé érzelmes dal; a zsilipőrről szól, a kiöregedett tengerészről, aki előtt az évszakok váltakozásával ott játszódik a tenger és a kikötő egész élete, nemegyszer halála, akit fájdalmasan gúnyolnak néha a tengerészek, de aki mégis szereti őket, mint a tengert és az életet. Meghalni is ott szeretne, ahol mindig is élt; a tenger ölelésében.

A másik, a tréfás, mulatságos kis dal címe önmagában is tréfa, talán a leghosszabb címet viseli amelyet valaha is sanzon kaphatott. Úgy szól a cím, hogy: Comment tuer l’ amant de sa femme quand on a été élévé, Comme moi, dans la tradition, amit így lehetne magyarra fordítani: Hogyan (milyen módon), ölje meg a felesége szeretőjét az olyan ember, akit, mint engemet is, hagyományok szellemében neveltek. Ha jól megfigyelik a kedves hallgatók a meglehetősen gyorsan pergő dal szövegét, néhány megoldási lehetőséget a francia nyelv ismerete nélkül is felismerhetnek. Szó esik majd a megoldások sorában a revolverről, amelyet azonban a dal hőse elutasít, mert túl gyors, valamint az arzénről, amely viszont túl hosszú halált jelentene. A végső megoldást nem árulom el, csak annyit belőle, hogy a nehéz probléma – mint annyiszor az életben – itt is bölcs kompromisszumban oldódik fel.

V.

Befejezésül, búcsúzásul Weöres Sándorhoz térek vissza s a korábban felvetett kicsiségtudathoz. Azzal a versel szeretnék elköszönni, amelyet a költő, életének mintegy summázásául, összegyűjtött verseinek befejező darabjául helyezett el. Ennek a címe is zenei fogantatású; úgy szól: Toccata. Amit megfogalmaz, summázása annak is, amit számomra jelentett és jelent ma is a művészet élménye, élvezése. És összefoglalása annak, amit a művészi élmények nyomán megismertem a világból és önmagamból… A kicsiség-tudat lényege ott fogalmazódik meg majd a vers befejező szakaszában, az ember végtelenség érzésének és pillangó-létének kettősségében…