A levágott mellű filmcsillag-paradigma

 

Mondhatnánk, kit érdekelnek egy filmcsillag

mellei, de hát tudjuk, egy formásra fitneszezett,

csücsöri szájú, babaszemű filmcsillag mellei

elég sokakat érdekelnek, s mindezen az sem

változtat, hogy a filmcsillag mellei mostantól

nem igaziak, hiszen a férfiak által bámult színesnyomású

hölgyek jelentős százalékának a mellei nem igaziak,

a filmcsillag azzal a bejelentéssel kavart vihart,

orkánt, cunamit, és ébresztette fel maga iránt

a világ döbbent csodálatát, hogy mivel édesanyja

emlőrákban hunyt el, és az ő génjeiben is kimutatták,

hogy jelentős esélye van erre a betegségre, hát

fogta magát, és mint önnön életének erőskezű

úrnője, kikapatta addig oly sokak által sóvárgott

melleit, hogy gyermekeinek ne kelljen anya nélkül

felnőnie, ami, ugye, szép gondolat, ebben

valamennyien egyetérthetünk. A mell különben,

mielőtt még hatékony össztársadalmi marketing

eszközökkel szexuális fétist fabrikáltak volna belőle,

szoptatásra szolgált, afféle élelmezési szervnek

volt mondható, bár újabban ebben a formában is

fétist csinálnak belőle. Anyáink hadi rendszer

szerint két óránként szoptattak, s ha a gyerek

korábban volt éhes, hát kivárta szépen a büdös,

ha pedig elaludt, fel kellett verni álmából, nono,

mi az, hogy nem eszünk táplálkozási időben,

nos, a katonás anyákat mára felváltották

a végtelenül természetesek, a földanyák,

akiknek testén éjjel-nappal ott csüng a

gyermek, akár anno a cukornádültetvényeken,

kettejük vitális rendszere egybeforr, s mikor

éppen nem parkban, buszon, péknél, hentesnél

szopik a kicsi, akkor is szívja magába

a testmeleget, fotoszintetizálva szürcsöli

édesanyját. Ezt a funkciót a filmsztár melleinek

nem állt (s most már nem is áll majd) módjában

megismerni, férjével, aki nehéz döntésében mindvégig

mellette állt (amint arról a sajtó is beszámolt,

márpedig ha a sajtó beszámol valamiről, az úgy van),

amúgy is örökbefogadott gyerekeket nevel,

így az alakja is megmarad, ami nem

mellékes, hiszen azzal keresi kenyerét,

meg aztán ahelyett, hogy további boldogtalan

és elkényeztetett véglényeket szülne evilágra,

evilágnak boldogtalanságára, eleve boldogtalan

sorsú csemetéket emel ki nyomorúságukból,

az ő sorsuk így mindenképpen jobbra fordul,

a színésznő melleit pedig csak a hajdan katonás

anyák szoptatta, s ezért gyengédséghiányos

férfiak sajnálják majd sóhajtozva, ezután már

be kell érniük azzal, amit a sebészek a színésznő

melle helyére varrtak. Már ha varrtak, bökken

fel bennünk az óvatosság, hiszen honnan tudja

meg az egyszerű sajtófogyasztó, hogy ez a történet,

mely testről és késről és vérről és anyaságról szól,

valódi történet-e, sosem adatik meg neki

a színről színre látás, sosem tapinthatja meg

a varratokat az amerikai filmsztár testén.

Vajon a történet csupán a plasztikai

sebészeti nagyipar gigászi reklámja? Gondoljuk

meg, mi mennyiségű hentesmunkát végeznek

el jelenleg is megereszkedett asszonyi idomokon

világszerte, tonnaszámra dobálják kukába

az emberi húst és hájat, a Harcosok klubjában

még szappant is főztek a zsírleszívó klinika

narancsszín emberfaggyú-hulladékából a szereplők,

miről beszélünk voltaképpen, míg egyes

országokban egy rutin hályogműtétre sincsen

kapacitás és szakértelem, egy életet él le szeme világa

nélkül valaki, akit két perc alatt tünetmentessé

lehetne tenni… Asszonyok, kapassátok le melleiteket,

férfiak, varrassátok magatokra asszonyaitok

lekapatott mellét, friss, ruganyos emberi test

kapható, minden cserélhető, kioperálható,

a betegségek jó eséllyel kiküszöbölhetők,

a halál jó eséllyel megszüntethető. Íme az ember,

íme az asszony, húsa, csontjai, inai közszemlére

kitéve, íme a teniszező megfeszített és lecsupasztott

izmai, íme egy hematológus kettéhasított érrendszere,

egy matematika-tanárnő zakatoló agylebenyei

kétismeretlenes egyenlet megfejtése közben,

meglehet, mind kínaiak és elevenek voltak

egykor, meglehet, nem voltak politikailag

kifogástalanok, meglehet, akadtak problémáik

a hatósággal, meglehet, nem önként mondtak le

szabadságukról, korántsem önként járultak hozzá

testük gyötretéséhez, szerveik közszemlére tételéhez,

preparálásához, nüansz ez most már, csepp áldozat

a tudomány vérgőzös oltárán, tessék, tessék,

minden valódi és semmi sem az, érintsétek

meg, de ne érintsétek meg, boldogok, akik

nem látnak, mégis hisznek, még boldogabbak,

akik hisznek a színes magazinok ábrázolásaiban,

a megdicsőült hús át- meg átvarratott csodájában,

a bátor asszonyok gyors és hatékony feltámadásában.

 

 

A pucér lantos-paradigma

 

Valaha rengeteget hallgattuk itthon

az egyetlen jelentősnek tartott magyar

reneszánsz zeneszerző lantkompozícióit

öreg bakelit lemezekről, négykorongos

album volt, az intelligensen tagolt

pengetésben összemosódtak a minőségi,

nagyon hangulatos, kissé unalmas

kompozíciók határai, a komikusan

visszatérő, mindig egyforma zárlatot pedig

kívülről fújtuk, tirüdirü-dirüdirü-dé, a derék

mester az összes művének pontosan

ugyanúgy vetett véget. Ki sejtette akkor,

legkevésbé a komoly húrokat pengető lantos,

a honi régizene apostola maga, hogy a turnébusz

volánjánál elszunnyadva milyen emberi és művészi

szakadékba hull, ahonnan kikecmeregni nem lesz

ereje, zenésztársai az ő hibájából vesztek oda,

minőségi csapat és legfőképpen mindannyian

kisbetűs emberek, x darab özvegy és x plusz

n darab árva, akiknek képtelenség a szemébe nézni,

ezt nem lehet ép ésszel bírni, lantosunknál is

kattant egyet a gépezet, vagy talán már a korábban

játszott zeneszerző (Bakfark) neve predesztinálta,

mindenesetre mind kevesebbet mutatkozott

hagyományos szerepkörében, ehelyett a bulvárlapok

címoldalán bukkant fel, egy szál lantban nyilatkozott,

és kuncogó riporternők előtt hencegett

ama tagjával, mellyel lantot ugyan nem,

de az erotika húrjait kiváltképpen pengette,

már ha szavainak hihetünk, és miért

ne hinnénk, ő aztán cseppet sem szégyenlős,

nyoma sincs benne a társadalmunkat oly

sajnálatos módon jellemző képmutatásnak,

ismeri minden csínját-bínját, miként tehető

boldoggá a nők minél nagyobb serege,

elvesztegetett idő életünk minden olyan perce,

amelyet nem szeretkezéssel töltünk, a lantos

legszívesebben az interjú ideje alatt is ezt

a végtelenül élvezetes játékot űzné, akár a

kuncogó riporternővel is, miért ne, ez filozófiájának

alapja, az ember gyönyörkereső állat, egyetlen

hosszú aktusból álló életét csakis azért

szakítja néha félbe, hogy hirdesse felszabadító

tanait a média csatornáin keresztül, misszió ez

a javából, igazi művészet, melyhez a reneszánsz

lantszó sem ér fel, pontosabban hát a reneszánsz

szellemiség is ezt sugallja, középpontban

az emberi testtel, melynek mezítlenségét

már Michelangelo is hangsúlyozta. Nem csoda,

ha egy feleségkereső, import valóságshow

szerkesztői lecsaptak a kitűnő emberanyagra,

és három-négy leharcolt, újratunningolt középkorú

lédi társaságában bezárták hősünket egy villába,

köldökből szürcsölt ananászkoktél, sejtelmesen

szortyogó jacuzzi, enyelgve spriccelő kerti szökőkút

festőien ízléstelen környezetében ugyan választaná ki

élete párját, vagy legalábbis egyik párját,

kihez mesés nyeremények, nyaralások, autó

és különféle értékes termékek járnak melléklet

gyanánt. Íme a modoros, porszagú reneszánszból

kiollózott, módosult tudatállapotú művészkém

a showbiznisz forgószínpadán, csiricsáré reklámok

papagájaként, remek üzlet ez, kérem, mindkét félnek,

mert ugyan kit érdekel önmagában a provinciális,

több száz éves gitármuzsika? A társadalom úri

öt százalékát, a Müpába járó pár ezret maximum,

ő viszont, mint Karinthy hőse a cirkuszban, az erotika

billegő építményének magasába felkapaszkodva

eljátszhatja a kis melódiát, melyen röhög a jónép,

de BEFOGADJA, hát nem ez a cél? És magában ki-ki

hümment, menő arc ez a fickó, hiába csúcsművész,

csak azon jár neki is az agya, mint Mórickának

meg nekem, Panel Lajosnak, ha anyu már

lefeküdt, és pornót keresgélve kapcsolgatom a tévét.

Másfelől meg ugye, a média is jól jár, hiszen

a tucatbunkók után végre olyan valakivel

hitelesíttetheti saját elveit, aki egy kifinomult

kultúra nagykövete, és lám-lám, ugyanolyan

lelkesedéssel iszapbirkózik, mint bárki, hát

mi a demokrácia, ha nem ez, egymilliárd légy

nem tévedhet, egyen ön is fost, apró hiba

a hasonlatban, hogy a légy nem fogyasztja

az ürüléket, csupán belepetézik, de rárepülni

bizony rárepül, mint média az egy szál semmibe

csomagolt lantmuzsikára.